Jade P. Phoenix: Aeterna – Sötét szív – 1. részlet

Első fejezet – A találkozás

 – Jillia! – nővére hangja riasztotta.

Hosszú percek teltek el azóta, hogy az anyja haragja elől a szobájába menekült, és kezdett bízni benne, észrevétlen maradt hirtelen távozása. Az után a vita után nem szívesen találkozott volna senkivel. Még Gingiberával sem. Nem is volt az szóváltás, sokkal inkább hasonlított egy alapos fejmosáshoz. Egy párbeszédhez, még ha dühödt is, két szereplő kell, de szinte végig csak az anyja beszélt. Már nem tudta, mit is várt tulajdonképp, hisz a tiltás ellenére jelent meg.

– Jillia!

Gingibera hangja most még közelebbről hallatszott. A hálószobák előtti folyosón járt, nem messze Jillia szobájától. A lány dühös volt magára. Hogy is hihette, hogy egy jelenlévőnek sem tűnik fel a jelenet. A főtér tömve volt bálozókkal, és nővére is ott settenkedett a közelben. Az ő figyelmét pedig semmi sem kerülhette el.

Sietve körbenézett, hova rejtőzhetne, de nem talált megfelelő búvóhelyet. Nem az éjjeli sötét zavarta, sokkal inkább az a nyomasztó érzés, ami szépen lassan eltompította minden érzékét. A levegőben tiszta energia áramlott, és rá vadászott. Jillia érezte, minden lélegzetvétellel szorosabbra zárul a hurok, amit az ismeretlen erő font köré. Bekerítette, mint egy falkányi éhes farkas a reszketeg vacsoráját. Még ez is! – Idegesen hajába túrt. Apránként minden tagját megbénította ez a támadás. Ügyetlen ujjai összekócolódott tincseibe akadtak. Néhány hosszúra nyúlt pillanatig a vörös hajszálakat figyelte, teljesen megbabonázva, mintha nem lenne jobb dolga. Látta maga előtt, ahogy azok aranykígyókká változva tekeregnek ujjai körül. Hiába tudta, ez lehetetlen, a látomás lassan bekebelezte a tudatát. A szobában megrekedt, áporodott levegő fojtogatta. Orrát megcsapta a konyhából megszökött aznapi ebéd illata – gombaragu és puliszka keveréke volt; már bánta, hogy sértettségében nem evett belőle – de volt ott por, izzadságszag és az a láthatatlan erő, ami a teste köré fonódott, és fűzőként szorította el mellkasát és vele együtt a lelkét is. De ahelyett, hogy elmenekült volna előle, még többet akart belőle, és talán ez ijesztette meg a leginkább

Összeszedte maradék erejét, és próbálta visszarángni magát a valóságba. Feltépte az ablakokat, az erkélyajtót, de az arcába csapó, forró szél talán még jobban égette, mint a bentre szorult, nappali meleg. A bőre bizsergett tőle, mint mikor a téli hideg után a kályha melegébe húzódott, simogatta, ahogy a selymes bugájú árvalányhajak simították, vagy ahogy az ébredő napfény a szürkülethez szokott íriszéhez ért. A levegő tele volt erővel, varázslattal, Fénnyel, és a lány lelke most is épp olyan szomjazva itta magába, mint amikor érintését először, azon a néhány héttel ezelőtti tavaszi napon megérezte.

Nincs ez így jól! Fázósan megdörzsölte meztelen felkarját, mikor a káprázat végre oszlani kezdett. Nem a hidegtől borzongott, sokkal inkább a félelemtől. Hosszú évezredek óta ő volt az első learida, aki… Érinthette a Fényt. Szólítani, az enyhe túlzás, az Aeterna inkább csak amolyan vendégféle volt, váratlan vendég.

Leguggolt, és hátát a falnak nyomta. Sírni kezdett. És ahogy a könnyei hulltak, úgy szaporodtak a felhők az égen.

– Jillia? – ismét nővére volt, de a hangja egész közelről, szinte a feje fölül érkezett.

Hátralesett és az erkélyajtóban Gingiberát pillantotta meg. Arca árnyékban volt, de Jillia tisztán látta nővére indigókék szemét. Hogy a látomás utóhatásaként vagy egy eltévedt fénysugárnak köszönhetően, azt abban a pillanatban nem tudta eldönteni. Akárhogy is, de a látvány megijesztette.

Gingibera szavak helyett, csak szorosan mellékucorodott. Arra várhatott, hogy Jillia szóljon először, legalábbis a lány erre következtetett vizslató pillantásából, de Jillia hallgatott, és inkább a csupor mézet figyelte, amit Gingibera hozott magával, és rejtett a háta meg a fal közé, mikor leült. Mit mondhatott volna neki? A vitáról nem akart beszélni, sem az iménti látomásról. Az előbbit feledte volna, az utóbbi meg még túlzottan ijesztette ahhoz, hogy felidézze. Jobbnak látta, ha úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. De a legegyszerűbbnek mégis az tűnt, ha továbbra sem beszél senkivel.

Az idősebb learida pár perc múlva feladta.

– Mi történt?

– Hova lett a türelmed, Gingibera? – vágott vissza szemtelenül, hogy elijessze őt.

– Elveszett. Talán a modoroddal együtt keltek vándorútra.

Jillia megrázta a fejét. Hogy Gingibera visszavágott talán jobban meglepte, mint az iménti látomása. Ez annyira szokatlan volt tőle. Jillia kíváncsi lett, mi váltotta ki belőle. Ám nővére következő kijelentése után inkább gondolta véletlennek, mint komoly változásnak.

– Mármint, úgy értem… Ez nem volt szép tőled! Mindig is türelmesen bántam veled, és azt hiszem, most sem sürgettelek. Vagy igen?

Jillia elnyomott egy mosolyt.

– Mire vagy kíváncsi?

Hangja pimaszabbra sikerült, mint amilyennek szánta, mire Gingibera mély levegőt vett.

– Láttam, mi történt anyánk és közted.

– Akkor minek kérdezted? – morogta Jillia még mindig szemtelenkedve.

– Akár itt is hagyhatlak, ha az jobb neked. Nem épp kellemes egy durcás sündisznó után koslatni, és a tüskéit simogatni, hogy kevésbé meredezzenek.

Jillia csak fujtatott válaszként.

– Pofont érdemelnél nem simogatást – folytatta Gingibera, miközben felállt. – De tudom én, hogy miért viselkedsz így velem. Azt hiszed, ő küldött, pedig… Tudod, mennyire fáj ez nekem?

Még hogy tudja, mi bántja? Gingiberának nyúlfaroknyi fogalma sem lehetett róla, hogy valójában mi zavarja. Akár meg is oszthatná vele – futott át az agyán. Mennyivel könnyebb lenne letudni a terhet. Őszinteségért önzetlenséget kapna cserébe.

Mégsem szólt, inkább nővére nyurga alakját figyelte, és próbálta figyelmen kívül hagyni ébredező bűntudatát. Gingibera jogosan háborodott fel, Jillia igazat adott neki. A testvére az egyetlen, aki igazán törődött vele. Sok csínyt elkövetett már, akadt köztük, ami talán túl merészre sikerült. Csak nővére közbenjárásának köszönhette, hogy anyjuk, a vérségi kötelék ellenére, nem üldözte még el a palotából. A mai estéig.

– Ne hagyj itt, kérlek! – nyúlt a testvére után. – Sajnálom.

Gingibera elhúzta a kezét, a korláthoz lépett, és nekitámaszkodott. Nem távozott, de nem is szólt Jilliához még hosszú percekig.  Jillia is hallgatott, nem tudta, mit is mondhatna, nem erőssége a bocsánatkérés, sosem volt az. Inkább a közelgő viharfelhőket figyelte. A kőkorlát bábúi közt időnként fel-felvillantak a mulatság fényei, ahogy egy-egy fuvallat ellibbentette az útból a nagyra nőtt fa ágait. Csak néhány terasz és alig pár méter választotta el a palota előtti főteret Jillia szobájától, a zene mégsem hallatszott fel, messzire sodorta a szél, ahogy a sültek, a pirított gyümölcsök mézes, fűszeres illatát vagy a virágfüzérek bódító parfümjét is. Ez az időjárás végleg kizárta őt, és nem csak az ünnepségből – azt az anyja már megtette a minap büntetésképp –, Jillia úgy érezte, végleg kívül rekedt a palota és Ezüstváros életéből, de nem csak Magasfüves-rét és a learidák világából, hanem az édesanyjáéból is.

Feltápászkodott a kőről, és a nővére mellé lépett, majd áthajolt a korlát fölött, hogy messzebbre lásson. Az erkély alatt, a mélyben további teraszok rejtőzködtek a nagyra nőtt gyertyánfa ágai közt, hosszan elnyúló lépcsősorok, karcsú kőhidak vezettek egyiktől a másikig mind ezüstfénnyel kivilágítva. A sűrű lombtól Jillia nem látta mindegyik teret, házat vagy utcát, de ismerte kívülről az összest. Bár ne így lett volna.

Az erkély kövezete foltokban berepedezett. Jillia lehajolt egy kis darab kőért, és elhajította a horizonton hullámzó, sötétlombú erdő és a mögötte tornyosuló felhők felé. Elvágyott innen, messzire a palotától, de még a rétről is. Ezen az átokverte, hatalmas mezőn minden az óriások műve volt, a derékig érő fű, a faméretű bokrok, még a látóhatár peremén imbolygó fák is, amik elzárták az itt élőket a külvilágtól, de még az ostoba elnevezéseket is nekik köszönhették. Magasfüves-rét az alföld helyett, Messzifolyó-patak egy folyó helyett, Jillia úgy érezte, egy elbaltázott legendában él, ahol soha semmi nem változik.

A gyertyán is az óriások varázserejének hála nőhetett akkorára, hogy egy egész várost elrejthessen a lombja, pedig a learidák nem tartoztak az alacsony termetű lények közé, némelyikük, akibe több jutott őseik véréből, még egy jól megtermett embernél is magasabbra nőhetett.

Mint például Gingibera. – Jillia keserűen elhúzta a száját, majd nővérét kezdte figyelni. Az idősebb learida ruhája a térdéig ért, pörgős szoknyáját egy fekete öv szorította le. Pipacsvörös és fényes – gondolta, csakis az lehetett, hisz az Gingibera kedvenc színe, bár a levelek közt átszűrődő lámpafényben inkább tűnt a ruha anyaga pont olyan barnának, mint az esőtől nyálkás őszi avar. Jillia nem szívesen vett volna fel ilyen hacukát. Ő inkább eltűnni szeretett volna nem kitűnni. A nővére magas volt és karcsú, nem úgy, mint ő, aki pöttöm termetével, kerek csípőjével erősen kilógott a többi learida közül. De akadt más is, ami mássá, különbözővé tette. Mahagóni vörös haja miatt gyakran került a figyelem középpontjába, hisz a réten rajta kívül senki mást nem ajándékoztak meg hasonló színnel az Imenok. Bár Jillia úgy vélte inkább átok ilyesmivel kitűnni, mint az istenek áldása. Egy-két rosszindulatú száj még azt is megjegyezte, hogy a lány talán nem is learida, mert ilyen haja csak egy embernek lehet. Ezek után Jillia a nagy, barna sávokkal megfestett moha zöld szemét már nem is próbálta rejtegetni, pedig a színe miatt lett volna miért.

Gingibera felszegte az állát, és a távolba révedt, mintha tekintetével a horizontot pásztázná, de Jillia tudta, hogy nem a látóhatárt kémleli, és nem is a felhőket, amik mintha feloszlani látszottak volna, hanem a szavakat keresi. Látta a gondolataiban. Nem akart bennük olvasni, de piócaként tapadtak rá Gingibera félelmei.

– Te is beálltál a többi buggyant közé, akik a szélvihar kitörése óta az eget kémlelik? – mordult fel Jillia nővére gondolataira válaszolva.

Gingibera a lányra pillantott, látszott rajta, hogy a hallottak nem nyerték el a tetszését.

– Megint olvastál a gondolataimban?

– Ezt úgy mondod, mintha bevett szokásom lenne a fejedben turkálni! – Jillia durcásan levetette magát a földre, még az sem számított, hogy az ülepe ezután hosszú percekig sajgott. Utálta, mikor nővére ezt csinálta, képes volt egyetlen szavával, pillantásával bűntudatot ébreszteni benne, még ha Jillia nem is tett semmi megbocsáthatatlant.

Gingibera leült Jillia mellé, és békülékenyen végigsimított az arcán.

– Olyan vagy, mint egy játék baba, pont olyan – mondta szelíden. – Mit sem sejtesz a világ gondjaiból, és ez így helyes, mert még gyerek vagy. Ne húzd a szádat! Nem kezellek kölyökként, de épphogy csak elmúltál hatvanhat. Attól, mert nagykorú lettél, nem lettél felnőtt is. Ha elég érett lennél, nem neveznél buggyantnak, csak azért, mert aggódom a szokatlan idő miatt. Jillia, egy olyan társadalomban élünk, ahol a természet szeszélyeitől függünk. Ez a szél nem csak minket korlátoz! Ha nem repülnek a méhek, nincs méz sem, nem lesz a fáknak termése, és hiába öntözünk, a szél kiszárítja a földeket. Soroljam még?

– Egészen úgy beszélsz, mintha te lennél a királynő!

– Még anyánk a királynő, nem én! – csattant fel. – Megkergült mindenki. Ha hallanád, miket suttognak erről a szélről! De minek is magyarázzam? Te nem érzed, pont te nem, hogy ez a szélvihar nem természetes? Csak valami mágia lehet.

Gingibera békülése jeléül elővett két kis kanalat meg a csupor mézet, az egyiket átnyújtotta Jilliának, a másikat a ragacsos finomságba mártotta, és szopogatni kezdte. Közben kérdőn nézett húgára, választ várhatott tőle, ám a lány nem tudott mit mondani. Érezte ő, hogy a szelet varázslat irányítja, bár elfelejthette volna. Azt is tudta, hogy honnan jön, de nem hitte, hogy a nővére megelégedne azzal a válasszal, hogy a föld alól. Jillia még a forrásának a pontos helyét is elárulhatta volna, de ezzel Gingiberát bántotta volna meg. Testvére túlságosan kedvelte azt az Idohne nevű nőt, akinek a kunyhója alól a szél érkezett. Gingibera és Idohne régóta barátok voltak, a nővére inkább tekintette már pótanyjának azt az asszonyt, ám Jillia sosem szívlelte őt. Az az asszony volt az egyetlen olyan lény az ismerősei közt, akinek nem hallhatta a gondolatait, ez pedig túlzottan zavarta a lányt ahhoz, hogy kedvelhesse őt.

– Túl sokat időt töltesz mostanában a tanácsban – próbálta Jillia másra terelni a szót, félt, hogy a nővére vallomásra tudná kényszeríteni őt. – Rémeket látsz, mint azok a vén bolondok!

– Halkabban, még meghallja valaki! – pirított rá Gingibera.

– Nem hiszem, hogy pont emiatt az aprócska jelző miatt haragudnának meg végképp rám. Különben is, mindenki a bálon van!

– Talán nem kellene így nevezned őket, és máris javítanál a helyzeteden. Szeretném, ha a reggeli gyűlésen viselkednél!

Jilliát odavárták a reggeli tanácsba. Várták? Az anyja félreérthetetlenül a tudtára adta, komoly büntetésre számíthat, ha ne jelenik meg. A fiatal learidát már akkor kirázta a hideg a gondolattól, hogy egy teremben kell tartózkodnia azzal a sok, rosszindulatú és kétszínű férfival, mikor előző este meghallotta. Sosem mondta egyikük sem a szemébe, hogy nem kedveli őt, Jillia mindezt csak érezte. Ez is amolyan gondolatolvasásféle volt, és már előre borzongott, hogy miket fog a tanácstagok fejéből kiolvasni.

Váratlan feldördült az ég gyomra. Azok a felhők mégsem oszlottak fel, mint hitte, és most újult erővel indultak a város irányába. Egy kicsit bízott is benne, így lesz. Hagy mossa csak el az égi víz az uraságok mulatságát.

– Mikor nem szoktam viselkedni? – nyomta meg Jillia az utolsó szót gúnyosan, ám nővére rosszalló pillantását látva helyesbített. – Még mindig azt várják, hogy részt vegyek a gyűlésen?

– Úgy gondolják, itt az ideje, hogy téged is kitanítsanak, és ezt akarják megbeszélni veled.

– Szerintem inkább azt gondolják, hogy ezzel megfegyelmezhetnek. Más oka nem lehet. Te leszel a királynő, nem én, hát akkor meg, minek engem is uralkodónak nevelni? Tudom én, hogy anyánk ezzel akar megfélemlíteni. Azt hiszi, így majd kevesebb csínyt követek el.

Ismét mordult egyet az ég, mint a csatakürt, hosszan, vészjóslóan. Most már Gingibera is felfigyelt a hangokra. Pár pillanatig mindketten az egyre közelítő felhőket nézték, majd az idősebb learida visszatért a beszélgetésükhöz.

– Már megint itt tartunk, csak az Imenok tudják hány ezredszerre. Kettőtök közt ez a vita kezd elmérgesedni. Lehetnél te az okosabb, és engedhetnél.

– Azt is csak újabb támadásnak, szemtelenségnek vélné – vágta rá gyorsan, minden figyelmét a vihar kötötte le. Mintha vörös villámot látott volna, de az lehetetlen!

– Látod, a csínyeiddel csak ezt érted el. Ha inkább csendben meghúznád magad.

– Hunyászkodjak meg? Elég egy lábtörlő a családban.

Miután kimondta, csak akkor jött rá, mekkora ostobaság volt. Óvatosan nővérére lesett. Gingibera szájánál sötétebbé váltak az árnyékok, ahogy beszívta az ajkát és csücsörített. Jillia ismerte ezt a grimaszt, a testvére a támadásokra mindig így felelt. Visszanyelte a gondolatait, a sértett szavait, pedig azok majd szétfeszítették. A fiatal learida sosem értette nővérét, hogy tudja visszatartani a dühét. Ő nem volt képes rá sosem, tombolt, őrjöngött, villámokat szórt, akárcsak azok a felhők, amik lassan beterítették a város körüli eget. Fájdalomért ugyanolyan mély bánat járt cserébe. Ha nem annak adta vissza, aki a sérelmet okozta, hát nem bánta. Valakin le kellett vezetnie, de nem Gingiberán. Ő a legkevésbé érdemelte meg.

– Az előbb olyan ügyesen visszavágtál, hogy még engem is megleptél! – bökte őt oldalba játékosan, hogy élét vegye a kijelentésének.

– Az az előbb volt. Egyébként sem jut eszembe most semmi csattanós. A szemtelenkedés a te reszortod.

Újra felmordult az ég. Jillia alighogy odakapta a tekintetét, egy villám húzott keresztbe, hosszan, akár egy vágás és olyan vörösen, mint a seb szélén a kibuggyanó vér. Majd újabb és újabb villanás követte, ugyan lila fénnyel, de egyik sem tűnt kevésbé ijesztőnek.

– A figyelmét ezzel nem hívhatod fel, legalábbis úgy nem, ahogy te akarod – jegyezte meg Gingibera egész halkan, szinte bocsánatkérően.

– Miért hiszed azt, hogy a figyelmét akarom ezzel felkelteni? – csattant fel, majd ugyanazzal a lendülettel felkelt a kőről.

– Talán nem?

– Nincs szükségem olyan valaki figyelmére, akinek letudandó gondként szerepelek a listáján.

Újabb villám szaladt keresztbe, de ez már egészen közel, majdnem a város fölötti égen. Mintha a föld dübörögne, olyan mélyen szólt utána a mennydörgés. A nagyra nőtt gyertyán ágai megremegtek, és vele együtt a város fára épült teraszai is. Jilliát egy pillanatra megijesztette az anyja iránt érzett haragja. Pont ilyen erővel tombolt benne is, mint a fa körül a vihar.

Közben Gingibera is felkelt a kőről, közelebb lépett hozzá, és nyugtatóan végigsimított a hátán. Érintése, hangja visszahúzta Jilliát a valóságba.

– Miről beszélsz?

– Arról, hogy a kedves királynő a legszívesebben az Amendián kívül látna engem. El akar küldeni a rétről.

– Ez butaság. Te is tudod, hogy az erdőn nem lehet átkelni. A varázslat nem csak a befelé érkezőket tartja távol, de a távozókat is visszafordítja.

– És te ezt el is hiszed? – Kibontakozott az ölelésből. – Ez is csak egy a hazugságok közül, amire anyánk birodalma épül. De nem értem, miért is kell győzködnöm téged. Gingibera, átjutottam már én is nem egyszer a fák közt.

Az anyjuk is átlépte már az erdő határát, hiába is tagadta, Jilliának sikerült kihámoznia a fájó, kusza emlékei közül. Mint ahogy azt is kiolvasta, hogy annak a mágusnak, akinek a gondjaira bízta volna, köze volt ehhez a fádalomhoz. Jillia a képességeivel a szavai mögé látott, anyja hazugságai olyan átlátszóak voltak, mint a tavaszi nagytakarítás utána a palota ablakai.

Jillia vett egy mély levegőt. Úgy érezte, mintha egy gilisztának próbálná elmagyarázni az egyszeregyet.

– Mit gondolsz, miért őrködnek katonák egy olyan erdő határában, ami elméletileg áthatolhatatlan.

– Őrposzt van egy-két helyen, de ez még nem jelenti…

– Hogy hazudnak? – vágott a szavába. – Mint ahogy a könyvtárnak sincs zárolt részlege, ahol azokat a kötetetek őrzik, amiket állítólag Dulceda egytől egyig elpusztított.

– Honnan tudsz te a zárolt részről?

– Gingibera, miért ellenkezel minden szavammal? – nyögte erőtlenül.

– Mert nem akarom elhinni, hogy anyánk valóban ilyen kegyetlenségre készülne ellened.

– Az anyánk? Erősen kétlem. Egy anya másra bízza gyermekei nevelését, hogy addig az állam érdekeivel foglalkozzon? Egy anya inkább hív segítséget síró csöppségeihez, minthogy átölelje, megvigasztalja őket? Egy anya szívesebben dédelget árvákat, mint a sajátjait, akiket éjszaka őrökkel tartat távol, hogy ő nyugodtan alhasson? Egy anya…

Jillia vett egy mély levegőt, de már késő volt. Elöntötte a forróság, ahogy a Fény megkörnyékezte. Most nem szorította el mellkasát, habár ő sem küzdött ellene. Valami megváltozott, hogy az anyja iránti haragja vagy a hatalom birtoklásának vágya hajtotta, azt még nem döntötte el.

Egy percnyi hezitálás, egy fuvallatnyi gondolat, és a tudata visszahúzta az erkélyre. A valóság fagyos volt a kő hidegétől a talpa alatt, lábujjai közt rejtőző izzadságcseppektől pedig dermesztő, akárcsak a jeges folyó vize, azonban a varázslat a táncoló lángok melegével kecsegtette. Óvatosan nyúlt ki először érte, a félsz, hogy megéghet, visszatartotta. De ahogy megízlelte, ösztönösen merített egyre többet belőle, míg eggyé nem vált az égen tekergőző viharfelhőkkel. Dadájuk különleges, fahéjas-gyömbéres teája jutott az eszébe. Nem az íze, bár benne volt a világ összes fűszerének zamata. Ez is, mint a forró ital, csak az utolsó korty után égette. Tüzeket gyújtott a lelkében, nyártól száraz, füves puszta tüzeit. Felperzselte, majd könnyű, szürke hamuvá porladva sodorta el.

Visszatartotta a lélegzetét, mire hirtelen csend lett. A förgeteg az ő parancsszavára várt, és várakozás feszültsége csak fokozta izgalmát. Nevetnie kellett. Tudta, nem tarthatja sokáig féken a vihart, és ahogy az emlékeit pörgette a fejében, egyre kevésbé akarta. Szétfeszítette, és ő engedte. Nem kár ezen az átokverte réten semmiért, hagy pusztuljon minden.

Feldörrent az ég. Öblös morajlása a palota üvegein visszhangzott. Gingibera összerezzent mellette, majd a karjába csimpaszkodott. Ujjainak tapintásában is ott lüktetett az energia, de ez másképp volt tüzes, mint a rombolásé. Simulékony, lágy erő volt, ami Jilliát a lelkéig felmelegítette. Megijedt, mikor szabadjára engedte a vihart, róla teljesen megfeledkezett.

Újabb és újabb robaj rázta meg a várost, és a hangok teljesen visszarángatták Jilliát a valóságba. A felhők és közte megszakadt a kapcsolat, és hiába próbálta, nem sikerült újra kapcsolódni hozzájuk, pedig a vágy most még erősebb volt, mint mikor pusztítani akart velük. Pár másodperc alatt lepörgött előtte a vihar minden pillanata, és egy csöppet sem tetszett, amit látott. Ha eddig nem utálták, hát most fogják. Hogy az Árnyék borulna rá! Olyanba kontárkodott, amihez nem ért, és ezzel azokra is halált hozott, akik nem érdemelnék. Puszta sértettségből.

Vörös villanás színezte a fa körüli éjszakát alvadt vérszínűre, majd a város ezüstlámpásai elhalványodtak, végül kihunytak és teljes sötétség telepedett az épületekre. Jillia nem bírta tovább, a bűntudat pánikká hatalmasodott a fejében. A következő dörrenés után a földre roskadt, és zokogni kezdett.

Gingibera mellérogyott, és szorosan átölelte. Jillia mélyen az ölelésbe bújt, és csak halkan számolt a végítéletig. Ám az mintha elfelejtette volna, hogy jelenése van a réten. A felhők kimerülve köhintettek még egyet-kettőt, majd csend lett. A hirtelen beállt némaságban koppanások hallatszottak a távolból. Mint mikor érett gyümölcsöket ráz a fáról a nyárvégi, langy szellő, ahogy bőrük széthasad, és nedvdús húsuk elterül a kemény földön, Jilliát arra emlékeztette. Alighogy ezt kigondolta, egy diónyira dagadt vízcsepp landolt a feje búbján. Mire Gingiberával felkeltek a kőről, és az erkélyajtóig értek bőrig áztatta őket a hirtelen lezúduló eső.

A szobába érve Gingibera a szekrényhez támolygott – a fiatalabb learida csak a bútor ajtajának a nyikorgását hallotta és a puha textíliák puffanását padlón –, és egy bolyhos törölközővel tért vissza. Jillia hátára terítette, egy kicsit meg is dörzsölgette vele testvére nedves ruháit, majd az ajtóhoz lépett. A szél ázott föld illatát sodorta a helyiségbe Gingibera mézes, vaníliás parfümjével és fűszeres izzadságszagával elegyítve. Jillia közelebb akart húzódni, de a félelem még mindig megbénította.

Egyszer csak kigyúltak a város lámpásai, és ezüstköddé változtatták a sűrűn szakadó esőcseppeket. Gingibera köhintett egyet, majd megszólalt, de olyan halkan, hogy Jillia azt sem tudta, valóban hall-e valamit.

– Komolyan megrémítesz.

– Tessék? – Tenyerébe csúsztatta a hátáról a törölközőt, és haját kezdte szárítgatni vele.

– Ez te voltál? – ismételte meg a kérdését a nővére kicsit máshonnan megközelítve.

– Nem tudom… Remélem, hogy nem…– dadogta. – Azt hiszem, hogy… mégis.

– Nincs ez így jól, Jillia. Az Imenok szent neveire! Learida többé nem érintheti a Fényt, ez volt a büntetés. Hogyan tudsz te varázsolni. Mert az az egy biztos, hogy ez mágia volt, nem is akármilyen. Én is éreztem ezt az erőt, ezt az izzást. Pont, mint ahogy a könyvben írják. Te érintetted az Aeternát!

Jillia gúnyosan felnevetett.

– Én is olvastam azt a könyvet, Gingibera, és az, amit itt műveltem, nem a Fény címszó alatt szerepelt.

– Ilyet még csak viccből se mondj! Hogy az… Nem, nem, azt biztosan nem. – Kitépte Jillia kezéből a törölközőt, és megdörgölte vele az arcát idegesen.

– Miért nem mered kimondani? Az Árnyékot szólítottam, Aegnia pusztító erejét.

Pár, hosszúra nyúlt pillanatig meredten bámulták egymást. Nővére mézszőke tincseiből csöpögött a víz, hol a padlóra, hol az arcába. Jillia próbálta a csordogáló esőcseppeket nézni, de minduntalan elvonta a figyelmét Gingibera tekintete. A szemében tagadás látott, Jillia mégis az ellenkezőjét érezte. Valamiféle cáfolatot várt tőle, még maga sem tudta, milyet, bár a történtek után nem volt mit megcáfolni.

– Be kellene vallanunk végre anyának, hogy tudsz varázsolni – szólalt meg végül Gingibera. Jillia felé nyújtotta a bolyhos törölközőt. – Hátha ő többet tud ezekről a dolgokról.

– Minél többet? Most már biztos, hogy elküld a rétről, ha meghallja, hogy erről a viharról is én tehetek!

– Te is tudod, hogy a mai este után nem titkolhatjuk tovább. Hogy az Árnyék boruljon rá, a mágiát még ő is felismeri!

– De azt nem, hogy kitől származik. – Kitépte nővére kezéből a puha textíliát, pár pillanatig bolyhait markolászta, majd ingerülten a földhöz vágta. – Nem, nem, eszem ágában sincs bevallani neki mindent. Neki és a vén, hataloméhes bolondoknak. Kapva-kapva kanak majd az alkalmon, hogy meghurcoljanak. Akkor inkább megszököm. Kapóra jön a büntetés is. Úgy tűnhet, amiatt haragudtam meg!

– Ilyet ne is halljak, Jillia! Emlékszel, mi volt, mikor nyomod veszett?

– Ja – nevetett fel, ahogy eszébe jutottak az emlékek. A városlakók világvégét, a tudósok próféciákat emlegettek, míg a vén tanácstagok a királynő leváltásával fenyegetőztek. Azt a felfordulást, amit maga után hagyott, nem lehetett elfelejteni. – Mikor kelet-nyugati irányba lemértem, milyen széles a rét?

– Azt az öt napot én nem találtam annyira szórakoztatónak, mint te. Nem bírnám ki, még egyszer. – A karjánál fogva maga felé fordította Jilliát. – Figyelsz rám? Esküdj meg, hogy nem tűnsz el! Hozok neked a kedvencedből, a mézes kakaóból meg a kalácsból, elkészítettem reggelre a szakácsnővel, csak ne menj el.

– Elfelejtetted, hogy szobafogságban vagyok? Nem ehetek ilyesmit.

– Addig járok anyánk nyakára, míg el nem enged. Kérlek!

Hogy a kérésének nyomatékot adjon, Gingibera még erősebben rámarkolt a felkarjára. Jillia a legszívesebben felszisszent volna, de inkább összeszorította a száját. Ha most megszólal, egy végeláthatatlan vita kezdődik, amivel csak egy dolgot ért volna: nővére reggelig itt őrködik felette. Pedig fejben már valahol a város határában, a hosszú lépcsőknél járt.

Haloványan bólintott, hogy végre megszabaduljon Gingiberától. Nővére felkapta a padlóról a törölközőt, a fiatal learidának adta, finoman végigsimított a lány arcán, majd mosolyogva távozott. Jillia döbbenten nézett utána. Nem lehet ennyire könnyű dolga! Csak amikor kattant a zár az ajtóban, jött rá, Gingibera mégsem volt annyira elővigyázatlan.

Jillia nevetve levetette magát az ágy előtti szőnyegre. Hát ennyire bízik bennem? Jogosnak találta Gingibera óvatosságát, de még mennyire, ő is ezt tette volna a helyében, csakhogy még a nővére sem ismerte annyira, hogy tudja, egy kulcsra zárt ajtó nem állíthatja meg. Az ajtónyitó varázslatot nem ismerte, bár a varázsereje, már amennyire annak lehetett nevezni azt az egy-két alkalmat, amikor meríthetett az Aeterna erejéből, nem terjedt ki ilyen csip-csup dolgok megoldására, mint egy zár feloldása. Ha egy város elpusztításáról lett volna szó, talán sikerrel jár, de így kénytelen volt az erkéllyel és néhány belógó ággal megelégedni. Választhatta volna a tartalékkulcsot is, amit a könyvespolcon egy kerámiafigura alatt rejtegetett, és amit Gingibera elfelejtett elvenni tőle, pedig tudott a létezéséről, csakhogy az túl egyszerű megoldás lett volna, a folyosón strázsáló őröket nem is említve.

Az erkélyajtóban azonban megtorpant. Az eső még mindig szakadt, bár már nem olyan nagyra duzzadt cseppekben esett, mégsem ez jelentette az igazi akadályt. Nem verték láncra, még csak varázslat sem kötötte, mégis bénultan állt a sarkig tárt ajtóban. Bűntudat. Akár hívhatta volna így is, csakhogy nem akarta megnevezni sem ezt az érzést. Inkább figyelmen kívül akarta hagyni, de valahányszor megindult, Gingibera kérlelő tekintetébe ütközött, ami pont olyan kéken világított, mint amikor nővére a látomás után megjelent a háta mögött.

Lélegzetvisszafojtva figyelte a szakadatlanul zuhogó esőt. Kellett lennie megoldásnak erre a helyzetre, volt is, azonban arra nem vitte rá a lélek. Néhány lépésnyire az ajtótól megpillantotta a csuprot. Négykézlábra ereszkedett, és a küszöb fölött áthajolva, mintha egy láthatatlan kerítés lenne, a mézes bödönért nyúlt. Zsákmányával az ölében az ajtófélfának dőlt, kiöntötte a vizet az edényből, és a mutatóujjával elkezdte kinyalni a maradék mézet.

 Mire végzett, az eső is elállt. A városra éjjeli csend telepedett, csak a szél borzolta meg időnként a gyertyán leveleit. A távolból, valahonnan a Párás-tó partjáról násztól részeg ludak rikkantgatása hallatszott. Megjelentek az első csillagok is és kövérre hízott képével a hold is a látóhatár fölé kúszott. Jobb felső sarkából hiányzott egy kis darab. Jillia egy ideig az égitestet figyelte, majd ahogy szokta, mikor unatkozik, elkezdte számolni az időt.

Szobájának ajtaja előtt egy állóóra őrködött, pontosan tíz centire a faltól és alig harmincra az ajtókeret mélyre vájt faragványaitól. Hangját már ismerte jól, a hosszúra nyúlt szobafogságok alkalmával vagy a számtalan álmatlan éjszakán akadt bőven ideje alaposan kiismerni. Másképp szólt, ha az óramester megolajozta, vagy megfeszítette a láncait, és Jillia hallotta a kattogásán, azt is, ha a hebrencs szobalány takarított. A lány sosem a szőnyegen hagyott nyomra helyezte vissza, olyankor a szerkezet a fal takarásából suttogott Jilliának. Azon a napon senki sem mozdította el és nem is olajozgatta a kerekeit, mégis rekedten, baljóslóan kattogott.

Éjfélre járhatott, Jillia hallotta az öreg óra hangjából – a tizenkettes és az egyes szám közt kissé megkoptak már a fogaskerekek, nyikorogva, ciripelve csúszkáltak egymáson a fogaik. Egy feldühödött szöcskeraj támadt a palotának. Nem! A viharfelhőknek volt ilyen hangja, ahogy villámokat csiholt szívükben a felgyülemlett energia. Mennyire idegesítette most ez Jilliát. Egyfolytában a múló időre emlékeztette, és arra, hogy végre döntenie kell, megy vagy marad. Ha nem szökik el, és mégiscsak kiderülnek a képességei, a száműzetés lesz a legenyhébb büntetés, amire számíthat. Ha eltűnik néhány napra, azzal eltereli a figyelmet erről a természetellenes viharról. Pár nap, és megnyugszanak a kedélyek. Csakhogy nehezére esett megbántania a nővérét.

Ha szökni akart, még pirkadat előtt indulnia kellett. Gingiberát a szokásosnál is óvatosabbnak látta – történhetett valami, amit ő nem említett, Jilliának pedig nem volt türelme kiolvasni a fejéből. Biztosan érezte, alig virrad meg, nővére már itt lesz a beígért édességgel.

Elhatározta, nem visz magával semmit. Ezüstvároson kívül is fog találni magának élelmet, vizet, szálláshelyet. Azt is eldöntötte, nyugatnak indulni. Keletnek nem mehetett, és nem csak az anyja szokásos, tavaszi körútja miatt. Azokban a falvakban learidák laktak, ők pedig könnyen felismerték volna. A Messzifolyó-patak innen alig egy óra gyaloglásra hömpölygött, de a folyó északi partján ugyanaz az áthatolhatatlan erdő húzódott, mint ami a rétet védte, a víztől délre pedig, a Párás-tó környékén szintén ismerték őt. Csak a rét nyugati területei felé indulhatott, az arrafelé lakóktól nem kellett félnie. Vendégszerető, kedves népek voltak, törpenövésűek, félig ember, félig állat testű varázslények. És ami a legfontosabb, egyik tanácstagnak sem jutna eszébe, hogy arra kerestesse őt. Jillia néhány hete az Ezüstvároshoz legközelebb eső falu peremén, a folyóparton látott egy elhagyatott kunyhót. Már akkor elhatározta, hogy egyszer majd ott tölt néhány napot. Úgy érezte, most eljött a pillanat, és ha siet, már délre ott lehet.

A folyón ereszkedik majd le. Nem evezett még, de utasként már utazott csónakban. Ugyan mi nehézség lehet két fadarab mozgatásában. Ha a part mentén halad, még az áramlatoktól sem kell félni. Sem katonáktól, akiket az anyja küld érte, miután Gingibera felkiabálta az egész palotát.

Alig tudta kivárni, hogy világosodni kezdjen az égbolt alja. Magára terített egy vékony köpenyt, majd az erkélyre sietett. A küszöb már nem tartotta vissza, mint az este. Még egyszer visszanézett a szobájába, majd átlendült a korláton. Az ágakon a palota egyik eldugott teraszáig ereszkedett. Ritkán látogatott udvar volt, csakúgy, mint azok a folyosók is, amerre tovább haladt. Csendesen ébredt a nap, csak az folyton fúj szél süvített az oszlopok közt, meg Jillia talpa alatt reccsent egy-egy szétmállott, kimozdult járólap. A palotaőrök kantinja mögötti udvarból vezetett egy lépcsősor egyenesen a városkapukig. Jillia oda tartott. A lejáratot már nem használták, több helyen leszakadt a foka, kidőlt a korlátja. A tanácstagok viszont nem szívesen áldoztak volna a fölújítására egy arany titászt sem. Míg ilyen járhatatlan volt, addig sem kellett őriztetni.

Jillia behúzódott az utolsó oszlop mögé, onnan lesett be az udvarra. A kantin ajtaja résnyire nyitva állt, egy cirmos, kopott szőrű macska dörgölődzött a fájához. Időnként megnyikordult rozsdás pántja, mikor a cica túl nagy lelkesedéssel vakarta az oldalát. A deszkaajtón kívül még egy rácsos ablak figyelte az aprócska konyhakertet, az udvar közepén, de annak az üvegét is vastag, zsíros, konyhai pára fedte. A lépcső előtt fahordók álltak, ételmaradék és zöldhulladék bugyogott ki a tetején.

Jillia egy lepottyant salátalevelet bűvölt, amíg összeszedte a bátorságát. A levél szélei már barnán fonnyadtak, a még zöld részei fölött pedig a hajnalai hűvöstől dermedt muslicák köröztek.

A lány pár lélegzetnyi idővel később megindult, de ugyanabban a pillanatban a konyhaajtó is sarkig csapódott. Két nő lépett ki rajta, zöldséghéjjal teli vödröket cipelve. Jillia az egyiküket, a testesebbet ismerte, szakácsnőként dolgozott a palota konyháján. A testesebb asszony az előző esti bálról mesélt a másik nyurgábbnak. A temérdek munkájáról panaszkodott, majd közelebb hajolt, és bizalmasan a másik fülébe súgott. Jillia csak pár szót csípett el, de az is elegendő volt, hogy feldühítse.

Amint kiürítették a vödröket, visszavonultak a konyhára a macskával együtt. Jillia is nekiiramodott, közben a szakácsnő szavai jártak a fejében. Még hogy elkényeztetett? Az anyja sok mindent tett vele, de semmiképp sem kapatta el. Amíg róla pletykálnak, addig legalább nem az esti viharról foglalkoznak, és ez kissé megnyugtatta.

Hát, azokat a lépcsőket valóban nem kellett őriztetni. Még neki is szüksége volt minden lélekjelenlétére, hogy ne zuhanjon le az első adandó alkalommal. Egy katona, páncélban, fegyverekkel a hátán képtelen lett volna épségben feljutni.

Mire leereszkedett, és elérte a városhatárt, már a nap is az égen járt. Épp őrségváltás volt, így senkivel sem találkozott, sem a kapuknál, sem az úton. Északnak indult, a folyó irányába. A talaj is arra lejtett, vitte Jilliát előre a lendület. Köpenyét, biztos, ami biztos, mélyen az arcába igazította. A földet nézte végig, csak időnként lesett fel néhány pillanatra. Járt már, nem is egyszer a Párás-tó partján, ám még sosem várta ennyire, hogy végre odaérjen. Két keréknyomnyi széles út vitt a kikötőig, olyan egyenesen, akár a tájoló tűje, és ahol véget ért, kék víztükör csillant az erdő méretűre nőtt nádas mögött. Langyos, kora nyári reggel ébredt, az út menti lapály fölött az előző esti eső után maradt, halovány pára lebegett. A keményre döngölt csapástól kissé beljebb, a közeli burgonyaföldeken tarka ruhába öltözött asszonyok hajlongtak a tövek fölött, egy másik ültetvényen fiatal lányok szedték a pirosra érett paradicsomot. A várostól távolabb gabona cserélte fel a veteményest. Tavaszi zöld szántóföldek és virágzó kaszálók váltogatták egymást egészen a partig, egy-egy cserjés törte csak meg rendjüket fa méretű bokraival.

Meglepően hamar elfogyott az út Jillia lába alól. Észre sem vett, és már a kikötőben volt. Emlékeiben ez több ideig tartott, bár amikor itt járt, egyik alkalommal sem érezte még ilyen szabadnak magát.

A folyó erre kiszélesedett, kövéren, lomhán terült szét két domborulat közt, a laposban. Még hogy Messzifolyó-patak? Errefelé inkább tűnt a folyam tónak, mint az óriások lábmosó vizének. Kissé távolabb a parttól, az esőtől felduzzadva, vadul hömpölygött kavicsos medrében, színe a vihar utáni ég tiszta kékjét tükrözte. A sekély vizű föveny fölé keskeny dokkok lógtak be. Egy nagyobb folyami hajó, két sajka és egy roskatag halászcsónak himbálózott a kikötőposztok végében. Egy-egy rakodómunkás lézengett csak a part és a dereglye közt. Ahogy a ládákat cipelték, talpuk alatt recsegtek a deszkák, hol jobban, hol kevésbé.

Jillia kiszemelte magának az egyik ladikot, ami távolabb horgonyzott a többitől, és megindult felé. Közben próbált természetesnek tűnni. Olyan jól sikerült, hogy a két elhordó fiú fel sem figyelt rá. Még egy marék epret is el tudott csenni az egyik ládából. Befalta a gyümölcsöket – édesek és lédúsak voltak, bár korántsem annyira ízesek, mintha a nyári naptól értek volna pirosra –, eloldotta a csónakot, majd a fedélzetre pattant. Felkapta az evezőket, és ellökte magát a stégtől. Egyik lapát sem állt a kezére, de bízott benne, mire elhagyja a kikötőt, majd megtanulja használni.

– Hova készültél a csónakommal? – Egy férfi hangja riasztotta, alighogy megindult a sajka a vízen.

Hogy az Árnyék boruljon rá! Ezt a lehetőséget nem vette számításba. De valahogy majd csak kimagyarázza magát. Ám ahogy megfordult, újabb meglepetés érte. Az idegen látványától előbb az undor, majd a mélyről feltörő, ösztönös nevetés fogta el.

– Én nem találom ennyire viccesnek ezt a helyzetet.

 A csónak tulaja a lány számára ismeretlen fajhoz tartozhatott, életében nem látott még csak hozzá hasonlót sem. Arra a találkozóra biztosan emlékezne, egy ilyen figurát nem lehet elfelejteni.  Ráncos, algaszínű bőre, fényes, sárga páncélja a learidát egy teknősre emlékeztette. Egyedül a kékeszöld szeme tűnt emberinek, bár valami bűbájféle ülhetett íriszében is, mert Jillia képtelen volt szabadulni tőle.

– Talán, ha visszaadnád az evezőimet, egyezségre tudnánk jutni – Jillia felé nyújtotta a kezét, hogy nyomatékot adjon a szavainak.

Jillia az idegen tenyerét figyelte, ami legalább annyira ráncos volt, mint a többi testrésze. A vonalak, mint a csigák az eső után, egymással versenyeztek, ki húz mélyebb barázdát a teknősféle bőrébe. Egy közülük különösen hosszúra sikerült, ott, ahol másnak az életvonala futott.

– Nincs szükségem fuvarosra. Ha lett volna, nem lopom el a csónakodat! – vetette oda Jillia szemtelenkedve.

– Te lány vagy?

– Miért, minek néztél?

– Egy sunyi tolvajnak, mindenképpen. – Jillia megvonta a vállát, mire a teknős így folytatta: – Mivel nincs szükséged hajósra, nekem viszont szükségem van a ladikomra, örülnék, ha kiszállnál!

Jillia felfújta a száját.

– Egy kicsit messze járunk már a parttól ahhoz, hogy csak úgy kilépjek.

– Akkor add ide az evezőket, és kiviszlek!

– Hogy is ne! Aztán átadsz a parton az őröknek.

– A tolvajokat úgy szokták, nem? Na, add már azokat az evezőket! Ez nem játék, kislány, kisodródunk a nyílt vízre!

Amíg ő egy lépést előre lépett, addig Jillia ugyan annyit hátrált előle. A lány hamar így elérte az aprócska ladik szélét, és ha nem akart megmártózni a folyóban, kénytelen volt megállni. A teknős ezt ki is használta, megragadta a lapátokat, és megpróbálta kitépni Jillia kezéből.

– Hé, ne fogdoss, tata!

– Tata ám az öreged az összes felmenőddel együtt, ostoba csitri! Add ide azt az evezőt!

A teknős most még erőszakosabban húzta maga felé az evezőket, a learida is megmakacsolta magát, azonban a hajó nem. A következő nagyobb hullám megtáncoltatta a ladik, Jillia pedig kibillent az egyensúlyából, és a folyóban landolt az evezőlapátokkal együtt. A fürdő élénkítően hatott rá, talán túlzottan is. Szívesen szórt volna most átkot erre az idegenre, csakhogy a varázshatalma sosem parancsszóra működött.

– Húzz ki!

Talán nem parancsolgatnia kellett volna, és akkor sikerrel jár, de valahogy képtelen volt ezzel az alakkal nyugodt hangon beszélni. A teknős annyira is értékelte, amennyire megérdemelte: letelepedett a csónakban és sajnálkozást színlelve integetett a lánynak.

– Ne szórakozz velem, megfagyok! Az Imenokra, húzz már ki innen!

– Ha fázol, akkor ússz, attól majd kimelegszel.

Közben egyre beljebb sodródtak a vízen, az áramlatok irányába. A teknős nem törődött vele, fütyörészve bogozta a csónakban a köteleket, míg el nem kapta Jilliát egy örvény, és a mélybe rántotta. A levegője már elfogyott, mire a víz fölé küzdötte magát, de a következő örvény annyi időt sem hagyott neki, hogy jól teleszívja a tüdejét. Mikor a kavargó folyó a felszínre dobta, tekintetével a csónakot kereste. Ám onnan hiába várt segítséget, és nem csak az iménti szemtelensége miatt. A teknős, ahogy le-föl rohangált az alig méternyi fedélzeten, inkább tűnt egy berezelt kappannak, mint hős lovagnak.

A folyó sziklák közé ért, és felduzzadt vize, akár fortyogó üst, tajtékokat vetett. Jilliát rongybabaként rángatta egyik sodrásból a másikba, míg egy nagyobb bukkanót követően alámerült, és röviddel azután elsötétült előtte a világ.

A hűs szél érintésére ébredt. Óvatosan felnézett, ész az idegen torz pofája nézett vissza közvetlen az arca elől. A gyengeség, amit a végtagjaiban érzett, azonnal elillant a látványtól. Felsikkantott, mire a teknős zavartan hátrébb húzódott. Nem szólt semmit, csak kirángatta az ülepe alól a mellényét – hogyan kerülhetett oda, arról Jillia nem akart tudni –, majd a lány felé nyújtotta. Jillia vonakodott, a teknős ezt visszautasításnak vehette, és visszavette a felkínált ruhaneműt.

– Ezt jól elintézted! – morogta, miközben magára rángatta a mellényét. – Evezők nélkül, hogy kötünk majd ki, he?

Jillia csak akkor fedezte fel, a teknősnek az az egyetlen ruhadarabja, amiből nem csöpög a víz.

– Majd kisodor minket a partra a folyó, nem?

– Álmaidban, kislány, álmaidban! Errefelé nincs olyan áramlat, ami vízpart fele vinne.

– Errefele? – kérdezett vissza rémülten. – Mégis meddig?

– Az erdő határáig egyet sem ismerek.