Jade P. Phoenix: Aeterna – Fény és Árnyék Próféciája – 2.

1. részlet

Második fejezet: Partra vetve

Mintha ezer év telt volna el, mióta a Messzifolyó-patakba esett. Jillia pillái elnehezedtek a víztől, szárnya és ruhája mázsás súlyként húzták alá. A levegőt nehézkesen vette. Érezte, hogy elragadja a mély.

Elkövetett már sok csínyt életében, hol kegyetlenebbeket, hol szelídebbeket, de olyan még sosem akadt, amit meg is bánt volna. Ez idáig. Még hogy jól fölbosszantja az édesanyját, ha néhány napra nyoma vész? Már nem tűnt olyan remek ötletnek. Bár Gingibera kétségbeesett arcát szívesen megnézte volna, ahogy őt próbálja menteni az anyjuk és az udvartartás előtt.

Pedig az egész olyan jól indult. Hosszú napokkal azelőtt eltervezte, hogy valamit tennie kell. Túl unalmassá vált az élete: se egy bál, se egy kis tréfa. A viccekkel kapcsolatban kötötte nővérének tett ígérete is. Úgy döntött, eskü ide, eskü oda, ideje egy kicsit felkavarni az állóvizet a palota körül. Elhatározta, hogy pár napot távol tölt. Már megfelelő helyet is talált, ahol meghúzhatja magát. A folyóparton, nem messze Háromsziklától egy kunyhóra lelt. A falutól kieső területen állt, nem zavarta volna senki, de annyira távol mégsem volt a lakott területtől, hogy vadállatok merészkedjenek oda.

Úgy hitte, lakatlan, de tévedett. Sokszor figyelte az udvart, a házat, az ablakokat, de mozgást egyszer sem látott. Így utólag visszatekintve nagy szamárnak tartotta magát, hogy úgy hitte, egy ápolt, rendezett háznak nincs gazdája. Milyen bolond is volt, hogy ezt gondolta!     

–        Az a fránya teknős! – morogta, majd ugyanabban a pillanatban azt kívánta, bár itt lenne, hogy kimentse őt.

Életében még nem látott olyan rusnya szerzetet, mint az a teknős. A ráncos arca egy aszott gyümölcsre emlékeztette, vékony ajka az ijedségtől egy kilapított gilisztára hasonlított, csak kékeszöld szeme fénylett, mint egy pár apró kristálytükör. Nem tudott szabadulni pillantásától.  

Szürke sziklák tornyosodtak a vízfelszín fölé, a folyó sebesen rohant közöttük, mintha rémítette volna közelségük. Egy bukkanó után Jillia hosszú időre alámerült, és mire kifulladva ismét a felszínre verekedte magát, kifogyott az erejéből. Látása elhomályosult, lassan kezdte elveszteni az eszméletét. Újabb kisebb vízesések, sziklák következtek. Már többször bukott alá, mint amennyiszer a felszínen volt, és a folyó egyre hosszabb örvényekbe csalta be ernyedt testét. Egy zúgó után úgy tűnt, végleg alámerül. A feje fölött látta, ahogy a vízen táncol a fény. Tüdejét égette a benntartott levegő. Alig bírt már uralkodni ösztönein, hogy ne lélegezzen.

Erős ujjak kulcsolódtak karja köré, érintésük selymes volt. Érezte, hogy egyre feljebb került, és hamarosan hűvös szél táncolt arcán. Még mielőtt elragadta volna az ájulás, megmentőjére nézett. Egy férfi volt, többet nem látott belőle, csak szomorú, kékeszöld szeme világított a homályon át.

A harmadik alkonyat talált rá Alfonzra az otthonán kívül. Végtagjaiban még érezte a fáradtságot, mikor fölkászálódott a földről. Teste már megszáradt, csak lába cuppogott a parti föveny sötétbarna sarától. Az árnyak akkorra már jócskán megnyúltak, és a nyugati égboltot vörösre festette a nap.  

Emlékeiben felsejlett a baleset képe, majd ahogy a learida után vetette magát a vízbe. Felkapaszkodott a letörött törzsre, maga mellé húzta őt, még ez is rémlett. Utána elhomályosult minden.

Körbenézett a folyóparton. Az évszakhoz képest sűrű lombozat takarta el az eget. A fák magasak voltak, de hosszú törzseiken kívül semmi sem emlékeztette az Amendiára. A biztonságot jelentő erdőn kívülre kerültek, az óriások földje már nem védte őket.

A lányra tekintett, még mindig eszméletlenül feküdt. Vörös haja csapzottan hullott arcába, testét lila foltok tarkították. Alfonz letérdelt mellé, és füle mögé simított egy tincset. Bőre hideg és nyirkos volt, ajkai élettelenül kékek. ,Halántékánál azonban ütemesen lüktetett egy ér.

– Él! – nyugtázta magában megkönnyebbülten. Térde alá nyúlt és felemelte, közben tekintetével megfelelő táborhelyet keresett. A sekélyvizű homokpad fölött egy domb emelkedett, arra tűnt a legbiztonságosabbnak. Felérve letette a lányt, és tanácstalanul nézett körbe. Már sokszor elképzelte, mit tenne, ha egyszer útra kelne. Pontosan eltervezte a kaland minden egyes mozdulatát. Csakhogy ez itt más volt, mint vágyálmaiban. Egy erdő közepén állt, ráadásként egy másik lény is a segítségére szorult. Mély levegőt vett, hogy összeszedje gondolatait.

– Tábortűz kell! – villant be agyába. Száraz gallyak után sietett. Egy ölnyi tűzrevalóval tért vissza. Végigmérte a lányt, de még mindig aludt. Lemondóan elhúzta a száját, majd nekilátott a tűzrakásnak. Előbb az ágakat rendezte kupacba. Hangosan felnevetett, mikor eszébe jutott, mennyi kacatot őrizget páncéljában, azzal a felkiáltással, hogy egyszer majd szüksége lesz rájuk. Köztük egy tűzszerszámot is, és a megnyugtató tudatra, hogy igaza lett, ismét nevetnie kellett. Miután végzett, fütyörészve indult az erdő irányába. Útközben szakított magának egy lapulevelet, és gombát gyűjtött bele.

–        Ezek itt Magasfüves-rét legnagyobb gonddal termesztett gombafajtái, itt pedig vadon nő tucatjával – borította a batyu tartalmát a földre, ahogy visszaért. – Ilyen finomat még sosem ettél! Illetve bizonyosan, hisz te amolyan hercegnő-félének nézel ki. Ennek ellenére, remélem, eszel a főztömből.

Miközben beszélt hozzá, villámgyorsan felszúrkodta a fejeket egy kihegyezett gallyra. Egy kevés parazsat kikotort a lángok közül, majd a kész nyársat fölé helyezte. Ismét a lányra tekintett, és aggodalom fogta el. Túl sok ideje volt eszméletlen.

–        Őszintén remélem, hogy eszel belőle.

 Felállt, hogy körbenézzen. A tisztás szélén egy tölgy magasodott, nagy, cakkos leveleiről azonnal felismerte. Az avart rugdosva járta körbe a hatalmasra nőtt fát. Idohne könyveiben nem egyszer olvasott már az északi tölgyről, és a nő is mesélt neki nagyméretű, ízletes terméseiről. Most viszont kénytelen volt beérni egy-két kiszáradt kupakkal. Vizet merített beléjük a folyóból, és tisztásra vitte. 

Mire mindezzel végzett, a nap már rég alábukott a nyugati horizonton, és az árnyak vették birtokukba az erdőt. Letelepedett egy kőre, ott várta ki, hogy étele elkészüljön. Tekintete az idegenen pihent; a lány fehér bőre még sápadtabbnak tűnt a tűz fényénél, szemgödrében fekete árnyék ült a fény elől rejtőzve.

A gomba néhány rövid perc után illatozni kezdett. Leemelte a nyársat, és az ölébe terített lapulevélre rakta. A lányt figyelte, féltőn minden rezdülését. Sosem találkoztak még, de tudta, látta már őt valahol.

Felkavartad az életem, és félek, hogy ezzel még korán sincs vége! Érdekes érzés – simogatta meg a karját. Ki vagy te, és miért vagy rám ilyen hatással? Már így is, józan esze ellenére, egyetlen szóváltás nélkül, közelebb engedte magához, mint bárkit eddig a Magasfüves-réten. Túl közel.

Lassan evett, vontatottan. Az étel ízét sem érezte, gondolatai minden figyelmét lekötötték. Mint az a különösen szél, ami korán érkezett tavaszt hozta Magasfüves-rétre, az elmúlt napok is úgy kavarták föl nyugalmas életét.

–        Inkább unalmas – jegyezte meg saját gondolatain élcelődve.

Mindig is erre vágyott, hogy végre valami történjen, maga sem értette, hogy ez most mégis miért rémítette. Talán túl hamar és túl sok minden történt egyszerre. Az az álom arról a férfiról és ez a baleset már sok volt a lelkének. Maga a látomás is elég lett volna, hogy fejre álljon megszokott élete. Általában olyan jelentéktelen dolgok körül forogtak álmai, mint a kert körüli teendők vagy a következő napi ebédje. Olykor megesett, de nagyon ritkán, hogy egy sejtéssel a szívében ébredt, ő nem ide tartozik, ő nem ilyen, ilyen rusnya és vénséges.

De ez most más volt. Tiszta és érzésekkel teli, mint egy emlék. Pont olyan, amilyen neki egy sem volt. Idohne szerint ez a korával járt, mégsem tudott hinni neki. Mindenkinek vannak emlékei, még ha távoliak és haloványak is.  

–        Idohne jótét lélek, sosem hazudna, de ebben az egyben biztos tévedett – morogta, miközben egy vibráló csillagot figyelt. Elgondolkodva rajzolgatta körbe tekintetével körvonalait. – Érzem, hogy tévedett. Tévednie kellett…

Idohne az egyetlen olyan lény volt, akit barátjának tudhatott Magasfüves-réten. A nő megértette őt, és ő is a nőt. Sorstársak voltak, amolyan számkivetettek. Az asszony a falu peremén lakott. Ott, ahol a Nagy Fűz árnyéka nem volt már olyan mély. Ócska, düledező falú viskójának vázát pár kör alakban leszúrt vessző adta. Falait mohából tapasztotta. Ő maga Virthulusnak, Zöldellő-kunyhónak hívta, mert esős tavaszokon a fűzvesszők kihajtottak, és a moha méregzöldbe fordult falain. Agyagos, nyálkás út vezetett bejáratáig. Kövek ugyan segítették a járást, de csak azokét, akik tudták, hova lépjenek. A nő tudása sosem haladta meg egy egyszerű füvesasszonyét, de Háromszikla lakói előszeretettel ragasztottak rá gúnyneveket titokzatossága miatt.

A minap is nála járt, még mielőtt a folyóba vetette volna magát ez után a lány után. Idohne figyelmesen végighallgatta a meséjét az álmáról, majd vállrándítva csak annyit közölt, hogy nincs nagy jelentőssége. Alfonznak végig olyan érzése volt, az asszony nem most hallja először a történetet. Az elején talán egy kicsit meglepődött, mintha nem számított volna rá, hogy ezt pont Alfonztól fogja hallani, és pont akkor, de utána kiült arcára az a közönyösség, ami ezután a beszélgetésüket is jellemezte.

Áthelyezte súlypontját. A kő, amin eddig ücsörgött már nyomta az ülepét. A lány nagyot sóhajtott, feje a tűz felé billent. Alfonz tekintete finom vonalú arcára tapadt. Lassan kezdett visszatérni bele az élet, bőre sem volt már olyan sápadt, és szeme körül a karikák is kisebbek lettek.

Alfonz maga alá húzta a lábát, és megtámasztotta rajta fejét. Mosolyogva figyelte, ahogy a másik lélegzik. Pillái finoman rebegtek, álmodott. Nyugalom szállta meg őt is, szeme lassan leragadt. A tűz halkan pattogott a háttérben. Csend volt, még a tücsök sem zenélt. Az idő is csak alig hallhatóan pergett, nehogy felzavarja őket.

A hajnal hidegére riadt. Éjjel valamikor elnyomhatta az álom. A tűz kialudt, már parazsa sem izzott régen. Kelet felől aranylón pirkadt. Erőt vett magán, és otthagyva a még mindig eszméletlen lányt, lesétált a Messzifolyó-patak partjára. Leguggolt, és belemártotta a kezét a vízbe. A háta mögül neszezés hallatszott. Rémülten fordult a hangok irányába. Teljesen megfelejtkezett róla, hogy mások is lehetnek az erdőben rajtuk kívül. Akár vadállatok is.

–        Hát felébredtél – sóhajtott fel megkönnyebbülten, ahogy megpillantotta a lányt. Zöld ruháján sárfoltok éktelenkedtek, haja tincsekbe tapadva lógott vállára, mindennek ellenére volt benne valami megfoghatatlan báj, ami Alfonzt azonnal rabul ejtette. 

–        Mióta alszom? – Hangja csilingelt.

Alfonz kihúzta magát. – A víz előző este vetett minket partra. A baleset két vagy talán három napja lehetett, ha a számításaim nem csalnak.

–        Hol vagyunk?

–        Sajnos erre a kérdésedre nem tudok válaszolni. A Messzifolyó-patak hosszú időn keresztül sodort minket.

–        Akkor bizonyára mélyen bent lehetünk az Amendia-erdőben.

–        Nem tudom, milyen erdő ez, de biztos lehetsz benne, hogy ez nem az Amendia.

–        Elég sok térképet tanulmányoztam már életemben ahhoz, hogy tudjam, mi merre van. Magasfüves-réttől nyugatra pedig az Amendia terül el – válaszolta kioktatóan.

–        Abban igazad van, hogy nyugatra vagyunk. De nézz csak körül! Ugyan a fák magasak, de minden más, hozzánk mérve normál léptékű.

A lány sietve körbe tekintett, majd dobbantott egyet dühében. – Merre van a társad, a herceg? – terelte másra a szót. – Hadd, köszönjem meg neki, hogy megmentette az életem.

–        Herceg?– nézett értetlenül Alfonz.

–        Aki megmentett.

–        Nincs itt semmilyen herceg – lépett a hozzá közelebb egy halovány mosoly kíséretében.

–        Én láttam egyet – szólt dacosan, és hátrálni kezdett.

Alfonz hangosan kifújta a levegőt. Próbált nyugodt maradni, és ezt az egészet a baleset számlájára írni. – Bizonyára alaposan beverhetted a fejed – válaszolta ingerültebben, mint szánta. A lány grimaszai kezdték kihozni a sodrából.

–        Akármit mondhatsz, ő húzott ki a vízből! – vágta oda ellentmondást nem tűrő hangon. Félig elfordult, hogy minél távolabb kerüljön a teknőstől. 

–        Én mentettelek meg, drága hölgy! – hajolt meg Alfonz jó mélyen, hogy mozdulata minél sértőbb legyen.

A lány ajka megrándult, majd becsmérlően felhúzta szemöldökét. – Te?

–        Én! Mondhatsz akármit, jobb lesz, ha elfogadod a tényt: kettőnkön kívül nincs itt senki – azzal a mozdulattal a tisztás felé vette az irányt.

–        Ne menj sehova, még nem fejeztük be!

–        Oh, de bizony, megyek. Semmi kedvem veszekedni veled.

Alfonz megrázta a fejét. Valahogy sehogy sem illet a lányról kialakított kép a mostani viselkedéséhez. Nem mérhette fel ennyire rosszul. A tekintet nem tud hazudni, és a lányéból olyan tisztaság áradt, amit eddig még sehol sem tapasztalt.

–        Veszekedni csak nekem van jogom kettőnk közül! – hallotta, ahogy a háta mögött az avar zörögni kezd a lány sietős léptei alatt. – Nem tudod, kivel beszélsz? Én Jillia vagyok, Mistral királynő leánya, a Szentséges Dulceda egyenes ági leszármazottja.

–        Örvendek, felség – szólt gunyorosan vissza a válla fölött.

–        Nem beszélhetsz így velem! Különben is, te tehetsz róla, hogy a vízbe estem!

Alfonz csak legyintett, és egy szó nélkül folytatta útját a dombon felfelé. A válla fölött visszanézett, és mikor Jillia durcásan hátat fordított neki, megállt. A lány öntelten megrázta haját. Egy apró, fényes valami a folyó felé repült belőle, majd nagyot csobbanva elsüllyedt. A fodrozódó karikák közepén a víz derengeni kezdett. A lány hirtelen a homlokához kapott.

–        A csillagom! – rogyott össze az ijedtségtől, majd hangos sírásba tört ki. – Egy krónika sem jegyezte még fel, hogy valaki elvesztette a lélekcsillagot. Én leszek az első! Mit szólnak ehhez majd a többiek. Élek még egyáltalán? – tapogatta végig testét.

Alfonz visszafojtott egy melldöngető kacajt, majd végigmérte őt. Megesett rajta a szíve, lemondóan az ég felé emelte a tekintetét, és a vízhez sietett. Térdig gázolt a hideg folyóban, majd elrugaszkodott a parttól. Ott, ahol a halovány, ezüstös fényt látta, alámerült. Nagy sokára bukkant csak fel, de kezében volt, amit a lány elvesztett. Fáradtan a fövenyre vontatta magát. Jillia odasietett, és melléguggolt.

–        Másodszorra mentettél meg! – A szeme most még zöldebben csillogott.

–        Végre elismered, hogy nem egy herceg volt?

–        Most akartam megköszönni, de te meg sem érdemled!

–        Nem is reménykedtem benne, hogy köszönetet kapok tőled – zihálta, majd feltápászkodott a földről. Próbált a testére tapadt avartól megszabadulni, és amennyire csak lehetett nem odafigyelni a lányra.

Jillia felpattant. – Már miért nem?                                                        

–        Mert olyan csoda nincsen! – Elfojtott egy vigyort a másik vörösödő arcát látva. Majd átnyújtotta neki az ékszert. Jilliát majd szétvetette a düh.

–        Tudod mit? Tartsd meg az ostoba csillagodat! – azzal, hátat fordított, és elviharzott.

Alfonz sokáig állt, és megrökönyödve nézett a távozó lány után. – Amilyen szép, olyan gőgős! – húzta el a száját. Nem értette a dolgot, és az előbbi vita után még a kedvet is elvesztette, hogy valaha megértse. Sietve megmászta a dombot, a tisztáson lelt rá, épp szárnyait próbálta kitárni.

–        Hát ez nem lesz egyszerű – fujtatott lemondóan. – Indulnunk kell! – vetette oda neki foghegyről, miközben a táborhelyük nyomait próbálta eltűntetni. A vadonban voltak, nem engedhették meg maguknak, hogy bárki, ellenséges szándékkal rájuk leljen.

Jillia ütemtelenül csapkodott a szárnyával. – Te mehetsz gyalog, de én hazarepülök.

Alfonz kiegyenesedett, és szembefordult a lánnyal. Jillia szemöldökét ráncolgatta, ajkával csücsörített, úgy összpontosított. Alfonz elnyomott egy halovány mosolyt, majd megszólalt.

–        Egy másodpercre félre tennéd a sértettséged, és meghallgatnál?

–        Nincs miről beszélnünk!

–        Ha nem hallgatsz, meg akkor is elmondom!

–        Akkor miért kértél engedélyt?

–        Egy – mély levegőt vett és úgy folytatta –, azt sem tudjuk, merre vagyunk. Kettő, csoda, hogy élsz még, ne várd, hogy a szárnyad működjön!

–        Ez a te véleményed, de én és a szárnyam más állásponton vagyunk!

Alfonz egy darabig nézte őt szánakozva, ahogy ütemtelenül csapkodva próbál elrugaszkodni, és minden egyes kísérlete végén hangos puffanással a földön köt ki. Végül sikerült Jilliának néhány centire a talajtól felemelkednie, de pár méter után a fájdalomtól felsikítva visszazuhant.

Alfonz aggódva sietett oda hozzá. Jillia a térdét maga alá húzva zokogott. Finoman megérintette a lány hátát, de az távolabb húzódott. Alfonz ismét próbálkozott, és ahogy magához vonta őt, Jillia engedett. Hosszan ölelte, míg a lány fájdalma kissé enyhült.

Jillia végül kibontakozott. – Már jobban vagyok, köszönöm. – Letörölte könnyeit, és felállt.

–        Rendben, akkor induljunk – kelt fel a földről Alfonz is keserű szájízzel. – Hogy merre? – A másik csak bólintott. – Gondolom, a part mentén folyásiránnyal ellentétesen. Egyszer csak haza érünk. Különben is, biztosan keresnek már téged, hercegnő.

–        Bizonyosan – bólintott a lány.

Egész nap meneteltek szinte megállás nélkül. Jillia nem szólt hozzá, de jobb is volt így, neki sem lett volna sok mondanivalója. Ami meg mégis, azt a lány nem tette volna zsebre. Így inkább csendben maradt, nehogy elriassza őt, már csak saját lelkének a békéje érdekében. Tudta, szótlanul lassabban fogynak a kilométerek, és még jó pár állt előttük. Azzal is tisztában volt, a folyót követve hosszú kitérőket tesznek majd, a víz sosem toronyiránt folyik, de térkép híján ez tűnt a legésszerűbb döntésnek.

Még sötétedés előtt táborhelyet kellett találni. Jilliának nem szólt, csak tekintetével kutatott megfelelő hely után, mikor a nap aranyba fordult. A távolban megpillantott egy öreg, száraz kérgű fát. Lombkoronája egész magasan az erdő fölé emelkedett. A csapás arra vitt. A talaj emelkedni kezdett, s magas dombba torkollott a fa törzsénél, amit át-meg átszőttek sötét gyökerei. Mikor felértek, Alfonz megállt.

–        Ma éjszakára itt megpihenünk – intett a tölgy felé.

–        Menjünk tovább, még nappal van!

–        Már nem sokáig. Tábort kell vernünk, és tüzet kell raknunk. A tűzhöz fát kell gyűjtenünk. Még valami élelmet is keresnünk kell.

–        Csak a magad nevében beszélj! Én megyek tovább!

–        Tőlem lehetsz gőgős – ragadta meg a csuklójánál fogva és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Lenézhetsz engem, hercegnő. Csak ne legyél makacs szamár! Ne kockáztasd az életed, kérlek! Az erdő veszélyes éjszaka, főleg annak, aki nem ismeri. Én magam sem mozgok olyan biztosan, mint kellene. Egyszóval leülünk, és itt megvárjuk a reggelt. Most pedig gyűjtsünk fát és valami élelmet!

Jilliára nem számíthatott, az idő sürgette. Gyors léptekkel járta körbe az erdőt a táborhelyük körül. Egy-két szem összeaszott galagonyán és kökényen kívül nem sok mindent talált. De lelt végül néhány hatalmasra nőtt makkot. Minden vágya volt, hogy végre megkóstolhassa az északi tölgy termését. Visszatért a kiszáradt tölgyhöz, és sietősen nekilátott a tűz megrakásának. Tűzrevaló akadt bőven a fa alatt, legalább azzal nem volt sok vesződsége. Halomba rendezte a gallyakat, majd megkotortra a páncélját. Mikor elővette a tűzszerszámot, Jillia hangosan felnevet. Alfonz fujtatott egyet, és szúrósan végigmérte őt.

–        Fura egy alak vagy te! – folytatta Jillia a csipkelődést. – Nyugtass meg, hogy kondért azért nem fogsz előkapni.

Alfonz visszafojtotta nevethetnékjét, és úgy tett, mint akit vérig sértettek. – Ha legközelebb útra kelek, biztos zsebre vágok egyet. Szükségem lesz rá, ha következő alkalommal is hasonló útitársam lesz, mint te – Alfonz hatásszünetet tartott. Jillia érdeklődve felhúzta szemöldökét, mire így folytatta: – Tudod, a boszorkányokat kondérban szokták megfőzni, jó lobogó tűz fölött, hadd rotyogjon a levük!

Jillia sértődötten felpattant, és kissé távolabb ült le, ahová a tűz fénye már nem ért el. Háttal Alfonznak.

Alfonz elégedetten mosolygott, de önhitsége hamar bűntudatba csapott át, hiába is tudta, a lány nem érdemli meg. Teljes figyelmét a vacsorának szentelte. A makkokat a parázsba rejtette, halk pattogással azonnal sülni kezdtek, majd a folyóhoz sietett, hogy megmossa azt a pár aszott termést, amit lelt. Visszaérve odagörgetett két nagyobb követ a tűz mellé, és leült az egyikre. A nappal utolsó fényei is elhaltak ekkorra, hosszú, szürke óriásokként magasodtak az erdő fái a táboruk fölé. Csend volt, már a második este köszöntött be úgy, hogy életnek még csak jelét sem lelték. Balsejtelme beigazolódni látszott. Nem, az lehetetlen! – nyugtatta magát. Nem kerülhettek olyan messzire. Az a hely a réttől közel húsznapi járóföldre van, már majdnem a Koponya-csúcs partjainál. Tekintetét a lány hátának szegezte. Sötét árnyként gubbasztott a göcsörtös gyökerekbe kapaszkodva. Talán szólnia kellene neki, joga van tudni róla. De mi van, ha az egész csak vaklárma, és fölöslegesen ijesztené meg vele. Viszont ha a sejtése mégis igaz, sietniük kell, el minél messzebb ettől az átokverte helytől.

Reccs! – Éles hang törte meg a feszült hallgatást. Alfonz nagyot ugrott, majd fürgén a hang irányába fordult, stabilan megvetve lábait. A meglepetéstől még a félelme is elillant egy pillanatra. Visszarogyott a sziklára. Nem érdekelte a zaj forrása, akkora már tudta pontosan, hogy csak a parázsba rejtett makk pattogott. Már abban a pillanatban felmérte a helyzetet, ahogy harcállásba lendült.

Az Imenokra! Honnan tudok én ilyet?

Elkapta Jillia lopott pillantását. Vett egy mély levegőt, nem volt ideje tovább gondolkodni. A tűzhöz lépett, és kikaparta a parázsból a nagyra nőtt terméseket. Ahogy hideg fuvallat érte őket, héjuk gőzölögve nyílt ketté. Édeskés illatuk volt, a dióra és a frissen köpült vajra emlékeztette. Egy nagyobb darabot a kezébe vett, és a lányhoz lépett vele. Jillia fölkapta fejét a zajokra, de ahogy megpillantotta őt, szemöldök ráncolva visszafordult az erdő irányába.  

–        Finom! – szólította meg Alfonz.

–        Nem kérek.

–        Enned kell!

–        Most nem kérek – erősítette meg előző kijelentését Jillia.

–        Később pedig nem lesz!

Jillia a férfira sandított fél szemmel, majd grimaszolva végigmérte az Alfonz tenyerében gőzölgő ételt.

–        Elég vastag a bőröm ahhoz, hogy egy darabig ne égessen, de most már kezd forró lenni, úgyhogy kérlek, vedd el!

–        Nem gondolod, hogy azt a poros vackot megeszem? – húzta el a száját undorodva Jillia.

–        Kell az energia! És különben sem poros, csak parázsban sült. – A kezébe nyomta a sült termést, majd visszaballagott a sziklájához és leült. – Ha most otthon lennénk a kunyhómban, olyan vacsorát rittyentenék neked, hogy mind a tíz ujjad megnyalnád utána!

–        Ha most otthon lennénk, biztos lehetsz benne, hogy nem veled vacsorázgatnék! – hangjából csak úgy sütött a megvetés. A tűz felé fordult.

–        Csak feltételezésként mondtam.

–        Ilyet ne is feltételezz. A nővérem szokott a te fajtáddal barátkozni, nem pedig én.

–        Én fajtámmal? – kérdezett vissza Alfonz megrökönyödve. – Mármint teknősökkel?

–        A köznépre gondoltam – oktatta ki Jillia megvetően.

–        Aha. Csak tudod, hercegnő, ha királynő akarsz lenni, muszáj lesz érintkezned a köznéppel – nyomta meg a teknős az utolsó szavakat. Kinyúlt egy darab sült csemegéért, és a orrához emelte.

–        A királynő a nővérem lesz. Nekem e fajta kötelességem nincs.

Alfonz eltolta az ételt. – Rendben, nem vitatkozom. Egyél végre! Nem foglak holnap a hátamon cipelni, ha összeesel az éhségtől.

A szájába vette a falatot, és próbálta élvezni fűszeres-vajas zamatát. Gondolatai nem szabadultak, egyre Jillia körül forogtak. Szeme sarkából figyelte, ahogy a lány megszagolja a nagy darab, húsos termést, majd óvatosan megízleli. Sajnálta őt, mikor végre sikerült elnyomnia a gőgőssége miatt érzett ellenszenvét. Nem lehetett egyszerű élete hercegnőként a végeláthatatlan kötelességek és teljesíthetetlen elvárások közt.

Jillia váratlan felnézett a vacsorájából. Smaragdzöld szemei most olyan tisztán ragyogtak, mint mikor először megpillantotta. Alfonz egy pillanatra a lelkéig látott, majd a lány grimaszolva elfordult. 

A következő két nap egyhangú meneteléssel telt. Alfonz minél kevesebb időt akart tölteni ebben az erdőben.  A hercegnő továbbra is dacos hallgatásba burkolódzott. Nem tehetett ellene semmit. Maradjon meg olyan távolinak és érinthetetlennek, mélyen az álcája mögé bújva – legyintett. Nem szeretett volna újra vitatkozni vele. Beszéd nélkül is megvolt, így nem esett nehezére a hallgatás. A magányt már annyira megszokta, annyira a napjai részévé vált, hogy ha hosszabb ideig nem szólt senkihez, akkor sem hiányzott számára a társaság. A hercegnővel most mégis más volt a helyzet. Valami megmagyarázhatatlan erő vonzotta felé, aminek nem tudott megálljt parancsolni. De tudta, hogy most hallgatnia kell, ha a veszekedést kerülni akarja. Hadd csillapodjanak a kedélyek.

A folyó melletti táj folyamatosan változott: hol dombok, hol sík föld ölelte körül a vizet. Az aljnövényzet továbbra is buján nőtt a sűrű, sötét lombok alatt, de másfajta élettel nem találkoztak. Üres volt minden és kihalt, és ez egyre jobban nyomasztotta. Egyre biztosabb volt benne, hogy merre járnak.

–        Halló, teknős! – kiáltott Jillia utána.

Hosszú méterekkel a lány előtt haladt. Az ösvény épp egy dombtetőről ereszkedett a part irányába. Az avar csúszott a talpa alatt, de nem kapaszkodhatott meg. A földből kiálló gyökerekben semmiképp sem. Még a gondolata is rémítette, mihez ér. Átokkal sújtott fák, elátkozott gyökérrel. Már ha igazak a feltevései, és ez az a rengeteg.

Jillia még nem jött rá, hogy titkol előle valamit. Legalább is a viselkedéséből ezt szűrte le. Az erdő sem keltette fel különösebben a figyelmét, bár önhittségénél messzebbre nemigen látott volna.     

–        A nevem Alfonz – morogta a bajsza alá, de hangosan csak ennyit mondott: – Mondd! – Kíváncsi volt, vajon mivel fog előhozakodni.

A lány gyors léptekkel beérte, és elé került. Alfonz kénytelen volt megállni.

–        Észrevetted, hogy napok óta nem találkoztunk egy árva lélekkel sem?

–        Valószínűleg jó mélyen benn lehetünk az erdőben. Én emiatt a helyedben nem aggódnék.

–        Én sem aggódnék, ha nem kellene egész nap a rusnya ábrázatod bámulnom.

–        Nem kötelező idenézned, hercegnő – vágott a szavába, majd ellépett mellette.

–        Csak azt akartam mondani, rendben, hogy nem találkozunk senkivel – rohant a másik után, Alfonz csak a sietős lépteit hallotta az avarban –, de annyira mélyen nem lehetünk az erdő szívében, hogy itt még bogarak se járjanak!

Alfonz megállt, és bevárta őt a domb aljában.  – Egy bogár sem? – nézett rá mintha nem értene semmit. Pontosan tudta, miről beszél, bár ne tudta volna ennyire. És az, hogy a lány is felfedezte, csak feltevéseit igazolta be.  

–        Se egy madár, sőt még egy hal sem a folyóban!

–        Nem, az képtelenség! – rázta meg a fejét Alfonz értetlenséget tettetve továbbra is.

–        Dehogynem, csak nézz körül!

–        Na jó – unta meg a játékot. – Napok óta tudom, csak kíváncsi voltam, te mikor fedezed fel.

–        Ezzel most az értelmi képességeimet firtattad?

–        Nem, eszem ágában sincs. Kettőnk közül neked szokásod a másikat lenézni. Én sosem bántanálak azért, mert buta vagy.

Alfonz alig bírta féken tartani nevethetnékjét, ahogy Jillia grimaszolva próbált uralkodni indulatain. A lány pont olyan fejet vágott, mint akit legyőztek, és messziről látszott rajta, keresi a lehetőséget, hogy visszavágjon.

–        Csak annyit mondtam – folytatta a teknős –, hogy én már régebb óta tudom. És van egy sejtésem, hogy merre járunk.

–        Mégis hogyan? Talán olvastad, vagy mesélt neked valaki róla? Már ha bárki is szóba áll veled.

–        Egy ismerősömtől hallottam róla. 

–        Neked olyan is van? – vetette közbe Jillia gúnyolódva. Alfonz nem szólt, csak megpróbált olyan szúrósan nézni, hogy tekintete minél jobban keresztüldöfje.

–        A Koponya-csúcstól keletre, ott, ahol a folyó megszelídülve délnek fordul, szikár fák magasodnak. Vékony, szürke törzseik közt a szél is elnémul. Madárdalt ott nem hallasz soha, még a férgek is elkerülik messzire. Tégy hát úgy te is, ha lehet… – Alfonz elhallgatott, szemét izgatottan járatta körbe.  

–        A lábad a halott erdőbe be ne tedd! – fejezte be Jillia a mondókát. – Valóban ennyire nyugatra lennénk a réttől? Ez itt a Halott-erdő, Karpys Absínz? – rökönyödött meg Jillia.

A törzsek közt kísérteties, recsegő hang visszhangzott. Alfonz mozdulatlanná merevedve várt, majd mikor csend lett, kitört belőle a harag.

–        A versike azt is mondja, hogy a hely nevét nem szabad soha kiejteni! – rontott neki a lánynak.

Jillia nevetve leütötte a teknős támadólag neki szegezett ujját. – Milyen remekül kiismertelek! Már az első másodpercben láttam rajtad, hogy túl aggodalmas vagy, és a mellékelt ábra ezt jól mutatja. – Majd hangnemet váltott. – Vagy a mondóka nem mond igazat, vagy nem vagyunk annyira nyugatnak és ez egy teljesen átlagos erdő.

–        Sok történet beszél a lelkek haragjáról, és hidd el, vagyunk annyira nyugatra! Most pedig gondolkodjunk, hogy mi tévők legyünk ezután!

–        Én nem vesztegetem ilyen ostobaságokra az időmet! Induljunk, mielőtt ránk esteledik megint!

–        Ez a te bajod, sosem gondolkodsz! – kiáltott a távozó lány után.

–        A tied meg az, hogy túl sokat is! – fordult vissza Jillia csípőre tett kézzel.

–        Ha megtetted volna, még ha feleannyira is, mint én teszem, akkor nem esel a Messzifolyó-patakba, és most nem lennénk itt!

–        Nem kérte senki, hogy ugorj utánam!

–        Remek! – csapott Alfonz a combjára. – Hagytalak volna megfulladni?

–        Inkább hagytál volna, akkor legalább nem dörgölnéd minden egyes percben az orrom alá, hogy meggondolatlan vagyok! – ordította Jillia a sírás határán.

Széllökés söpört végig az erdőn. A levelek esőként hullottak alá. Majd csend lett, hátborzongató, vihar előtti csend. A fák elnémultak, a levegő meg sem mozdult, és ez a fojtogató mozdulatlanság megbénította kettőjüket is. Alfonz összeszedte lelkierejét, és a lányhoz lépett. Megragadta Jilliát a csuklójánál fogva, és minden tiltakozása ellenére, húzni kezdte.

Ekkor a fák földig hajoltak, mintha láthatatlan orkán súlya nyomná őket. A kérgük recsegve engedett, a sárgává vált levelek a talajt karistolták.  Majd megérkezett a szél, őrült erővel söpört végig az erdőn. A fák lombjait, mint tébolyult a haját, zizegve tépte. 

–        Fuss! – kiáltotta el magát Alfonz.

Az avar és a felkavarodott por tölcsérekben örvénylett, nagyobb ágakat, páfrányokat, virágokat tövestől sodort magával. A tölcsérek hangja szinte visított, ahogy a törzsek közt keresztülrohant. A folyó elapadt, a kövek közt rekedt vizet köddé porlasztotta a szél.

A parton haladtak, az ösvény arra vitt, teljesen a meredek partfalhoz simulva, hogy a vihar el ne sodorja őket. Alfonz a távolban egy barlang bejáratának körvonalait vette ki. Arra vezette Jilliát. Mielőtt beléptek volna, a lány megtorpant, és megszorította a kezét. A szemét lehunyta, és Alfonz hiába nógatta, nem reagált semmire. Majd hirtelen felnézett, félelem tükröződött a szemében, és teljes súlyával Alfonz kezébe csimpaszkodva próbálta őt távolabb húzni az üregtől.

–        Be kell mennünk! Ott biztonságban leszünk – szorította meg a mindkét kezét Alfonz.

–        A víz – nyöszörögte erőtlenül Jillia. – Jön a víz!

–        Ne beszélj butaságokat, hisz a folyó szinte kiapadt! Gyere, induljunk!

Egy hang ütötte meg Alfonz fülét, csecsemők szívszaggató sírására emlékeztette. Jillia is felkapta a fejét. A föld dübörgött, a kavicsok a mederben, mint millió porcelán tányér csörömpöltek. A fák a fejük fölött kígyóként tekeregve hajladoztak. A lány nyugat felé fordult, és a horizonton alábukó folyómedret figyelte. Nyugalom támadt, a levegő is mozdulatlanná vált, csak a párás, fojtogatóan jeges illat jelezte a veszélyt. Jilliának már csak arra maradt ideje, hogy egy kétségbeesett pillantást küldjön Alfonz felé. Nyugat felöl dübörögve megindult a víz. Tajtékot vetett a part menti sziklákon, a fehér tarajos hullámok a fák lombjáig csaptak. Mint vad lovak, vágtattak végig a mederben folyásiránnyal ellentétesen.

Alfonz megragadta a lány kezét, és maga elé vonta. Intett neki, hogy másszon fel a partfalra. A fehér sziklákba kapaszkodva próbáltak minél magasabbra jutni az áradat elől. Alfonz megfeszítette izmait, és a lány elé sietett. Jillia már fáradt, látszott rajta, segítenie kellett neki. Megmászta a kiszögelést, már csak ennyi volt hátra, ott majd biztonságban lesznek. Odanyújtotta a kezét a lánynak, a vízözön ekkor érte utol őket. Még vetett két tajtékot a meder kövein, majd lecsapott rájuk. Jillia csak Alfonz ujjait érte el, mikor a testébe csimpaszkodott egy mélybe húzó, örvénylő hullám. Alfonz tekintetét elhomályosította a vízpermet, köhögés szorította el a mellkasát, mikor tüdejébe is jutott belőle. Érezte, hogy átázott ujjai közül kicsúszik a lány vékony keze.

Az ár tarajokat vetett a sziklafalra, a levegőt jegesre dermesztette rohanó víz szele. Látta a közelítő veszélyt, ott zengett fülében Jillia kétségbeesett sikolya. A lányra nézett. Zöld szeme reményvesztetten kapaszkodott a férfiéba. Alfonz hasra vetette magát, lábát megakasztotta. Másik kezével a lány felé nyúlt, és torkaszakadtából elüvöltötte magát:

–        Fogd meg!

Tudta, hogy már nem lesz ideje felhúzni őt, mielőtt a hullám eléri őket. Bíznia kellett karja erejében, hogy megtartja őt az ár ellen. A lány nehézkesen elkapta kezét, épp csak ujjai hegyével érte el. Alfonz vett egy mély levegőt. Sosem érzett erő ébredt az izmaiban. Szorosan Jillia karja köré kulcsolta ujjait, érezte, hogy a lány is ezt próbálja tenni.

Átcsapott a víz a fejük fölött, a robajon át hallotta Jillia elhaló sikolyát. Elemi erővel tombolt a folyó, a levegőben vízpára szitált a portól mocskos sárga napfényt fehérre festve. Bőre jegesre dermedt, és minden egyes hullám és örvény fájdalmas ütéseket mért rá. Arca vízben ázott, levegőt venni nem tudott. Nyelve alatt érezte fémes ízét. A vérre emlékeztette, de belegondolni nem akart, nehogy elfogja a hányinger. Nem tudta, kezét a lány súlya vagy csak a víztömeg húzza. Minden másodperc egyre nehezebbé vált, izmai égtek, tüdeje levegő után kiáltott, mire végre csillapodni kezdett az ár.

Megpillantotta a lány valószínűtlenül fehér bőrét, ahogy az övéhez tapad menedéket kutatva.

–        Jillia! – kiáltotta el magát. Összeszedte utolsó erejét, felhúzta őt.

Jillia bőrig ázott, egész testében reszketett, ahogy Alfonz ölébe bújt vigaszt keresve. A teknős félszegen vonta magához, tüdejéből az utolsó szusz levegő is kiszorult, ahogy a lány szorosan a mellkasa köré fonta a karját.

Végigsimított a haján a tenyerével.

–        Most már minden rendben lesz! – simogatta őt. Sírás rázta meg Jilliát, és még mélyebbre bújt Alfonz ölében.

 Az eső hosszú órákon keresztül rendíthetetlenül szakadt. A vigasztalan, szürke égen a felhők víztől terhesen úsztak lábukat lógatva az erdőre. Hasuk már-már a földet súrolta, Alfonz, ha a karját az ég felé nyújtotta, elérhette őket. Érezte nyirkosságuk, dermesztő érintésük. Jillia jobban szenvedett, mint ő, vékonyka ruhája vizesen tapadt a testére, és már a köpenyként használt lapulevél sem védte meg. Tüzet gyújtani nem tudtak, így az éjszakát is hasonló vacogásban töltötték egy odúban megbújva. Alfonz reggel kevés élelemmel tért vissza a gyűjtögetésből. A bogyók a sok csapadéktól rohadtan csüngtek a bokrokról, a gombák elfolyósodtak. Tudta, ha hamarosan, nem áll el az eső, vagy nem érnek ki az erdőből, minden reményük szertefoszlik, hogy valaha hazaérnek. Bár aggodalmának nem adott hangot, Jillia ráérzett erre. A tekintete ezt súgta.

Az egyik nap, mikor már több mint három napnyugta talált rájuk az esőben, és balsejtelmük lassan beigazolódni látszott, mindkettőjükön egy, még ennél is nyugtalanítóbb érzés vett erőt. Valaki figyelte őket.

–        Te is érezted? – Jillia rémülten csimpaszkodott Alfonz karjába.

–        Mióta kijutottunk az áradatból, ezt érzem. De nem akartalak ezzel nyugtalanítani.

–        Nem kell megvédened mindentől, csak mert hercegnő vagyok.

–        Távol álljon tőlem! – vonult védekező állásba a teknős.

–        Pedig kezd olyan érzésem támadni, hogy te…

–        Még két ilyen veszekedős útitárssal soha életemben nem találkoztam – ugrott elő a bokorból egy széles vállú, bozontos alak, majd kacagva eltűnt egy másikban.

Egymásra néztek, mindketten ugyanarra gondoltak.

–        Csak ez az egy esélyünk van a túlélésre, még ha csekély is. Élelem kell, száraz ruha, vagy egy hely, ahol megszáradhatunk.

–        És ha veszélyes?

–        Ha támadni akar, már megtehette volna.

Néhány méterrel odébb ismét megjelent az idegen. Gurgulázva felnevetett, majd eltűnt egy bokor mögött. A nyomába eredtek. Futottak, amennyire a lábuk bírta, egyre beljebb az erdőbe. Az avar csúszott a talpuk alatt, a bokrok ágai erős ütéseket mértek rájuk, de ez nem állíthatta meg őket. Ez a valaki volt az egyetlen reményük az életben maradásra. Jó pár száz méter után egy tisztáson végül nyomát vesztették.

–        Ennyi? – lihegte Jillia.

–        Ennyi – jelentette ki Alfonz határozottan.

Erősnek akart látszani és megingathatatlannak, de a szíve mélyén kétségek gyötörték. Hosszú percekig álltak még ott levegő után kapkodva, mikor újra megszólalt.

–        Ahhoz képest, hogy nem szeretek futni, egész jól bírtam – nevetve tekintett a háta mögé. – Vissza kell mennünk a folyóhoz, az majd hazavezet minket.

–        Ha még valaha hazaérünk – biggyesztette le az ajkát Jillia.

–        Nem akarom, hogy így beszélj! Nem adhatod fel! Hinned kell, hogy van remény. Mindig hinned kell – szorította meg a learida csuklóját.

Tekintetük találkozott, Jillia rémülten húzta vissza a kezét.

–        De merről jöttünk?

–        Arról – lépett elő ismét a fák mögül az idegen, ám mire bármelyikük észbe kapott volna, újra az erdő rejtekébe menekült. Tanácstalanul álltak, és figyelték, ahogy itt-ott egy árny megjelenik két törzs között, miközben mindenfelől kacagó hang hallatszott, amint egy verset dúdol.

Sodor a víz egy falevelet,

Rajta két kis szürke egeret.

Három hosszú mérföld óta,

Négy ütemre szól a nóta.

Ötször reccsent a falevél,

Mire elsüllyedt a két kisegér.

–        Várj! – kiáltotta el magát végül Jillia, mire csend lett. – Ki vagy te?

–        És te? – tűnt fel egy magas bokor mögül az idegen. A hórihorgas férfi megállt velük szemben, és elmosolyodott. Széles mellkasa nyugodtan mozgott le-föl, mintha egy métert sem futott volna. 

–        A nevem Jillia, ő pedig Alfonz. A Magasfüves-rétre tartunk – felelte.

–        Magasfüves-rét? – dörzsölte meg az alak az állát töprengve. – Ha gondoljátok, meghúzhatjátok nálam magatok, míg csendesedik az erdő haragja. Gyertek velem! – Azzal ismét belépett az erdőbe.