Jade P. Phoenix: Aeterna – Fény és Árnyék Próféciája -1.

 Jóslatok könyve

 Felriadt. Homlokán hideg verejték gyöngyözött, ruhája nedvesen tapadt ziháló mellkasához. Kézfejével kitörölte szeméből az álom utolsó szikráját is, majd körbetekintett. A bútorok látványa megnyugtatta. Visszahanyatlott párnájára, és kezével kedvese után nyúlt, de az ágy üres és hideg volt. Csalódottan elterült, pár pillanatig hagyta, hogy a frissen ébredt nap színes fénysugarakat vetítsen lehunyt szeme elé, majd lerúgta magáról takaróját, és felkelt. Ernyedt izmai nehezen engedelmeskedtek. Belebújtatta lábát papucsába, hátára terítette a közeli szék karfáján lógó köpenyét, és a sarkig tárt ablakok elé lépett.

A hegyek felől virágillatot hozott a szél. Mélyet szippantott belőle, körbejáratta tekintetét a kastély alatt elterülő lapályon, majd megpihentette a horizontot cakkosra szabdaló csúcsokon. Valahogy minden olyan idegennek tűnt számára.

Az aranyszín falakon lágy, női énekhang szűrődött át. Szerelmes mosoly terült el arcán, látta kedvesét lelki szemei előtt. Ölelni akarta, most csak ez segíthetett messze űzni sötét gondolatait.

Kilépett a szobából, a folyosóról nyíló következő ajtón pedig be a trónterembe. Összerezzent, ahogy a vaskos ajtószárnyak hangosan becsapódtak mögötte a nyomában ébredt huzattól. A bejárat előtt őrt álló szobrok arcán mélyen megült a homály a gyér, reggeli fényben, és rémülete szörnyekké festette szelíd vonásaikat. A falak freskói mozogni látszottak, ahogy az erkély előtt táncoló függöny árnyat vetett rájuk. Hallani vélte a nők és férfiak sikolyát, a háborgó nép moraját, orrában érezte a pusztító tüzek füstjét. Tekintetét foglyul ejtette egy falfestmény. Két nőt ábrázolt, egyiküket mahagóni vörös hajjal. Lelke mélyén tudta, ismernie kellene őt, de mégsem jutott eszébe egyetlen emlék sem róla.

Újra felcsendült a háttérben az énekhang, de most jóval közelebbről és tisztábban. Eltolta útjából a selyemfüggönyt, és kilépett az erkélyre. A levegő tiszta volt és friss. A keleti horizonton az Antinea-hegység fehér sávja húzódott északi és déli irányban. Legmagasabb csúcsa, Magas-orom, rajta Laetia városával most komor felhőbe burkolódzott. Aure hegyei és az Antinea közt elterülő Pusztából füst gomolygott az ég felé.

Egy fehér pad tűnt fel az erkély távolabbi szegletében, olyan hirtelen, mintha eddig láthatatlan lett volna. Egy nő ült rajta. Égkék ruháját a szél fodrozta, mahagóni tincseit egy ezüst kefével fésülgette.

Léptei zajára a nő összerezzent, letette a fésűt, és felé fordult. Arca felragyogott, ahogy megpillantotta őt.

–        Felébresztettelek? – mosolygott rá.

–        Az ágy kihűlt mellettem, és éreztem, te is távol jársz tőlem – nézett mélyen a szemébe.

A nő válaszként mosolyogni kezdett, amitől smaragdzöld szeme felragyogott. Felállt, és odalépett hozzá.

–        Mi a baj, Eram? Gyere, ülj mellém! – Megszorította a kezét, és a pad felé vonta őt.

Érintésétől Aeterna járta át a férfi testét. Még sosem érezte a teremtő fényt ilyen tisztának, mint most, ahogy a nő bőre a bőréhez ért. A varázslat szétáradt az ereiben, és friss erővel töltötte fel.

–        Rémálmom volt.

–        Túl sokat gyötörnek ezek a látomások, kedvesem – simított végig az arcán. Eram nem tudta levenni tekintetét telt ajkáról.

Ekkor észak-keleten, egy erdősáv mögött felragyogott az égbolt, Eram odakapta a fejét. Megborzongott, odahúzták az emlékek, a szíve.

–        Ezüstváros… – suttogta.

A nő megragadta arcát, és kényszerítette, hogy ránézzen. Fehér bőrű ujjai a férfi bőrébe mélyedtek.

–        A múltad része már az a hely. A jelened én vagyok, és a jövőd is én leszek!

Lerázta a nő finom kezét, és felpattant helyéről. Minél távolabb akart lenni tőle. Hirtelen olyan idegennek, távolinak tűnt, nem ismerte őt. Egyben biztos volt, ez a nő nem a kedvese, hiába is hasonlít rá külsőleg.

–        Nem tudom, ki vagy te, de nem a sorsom része – kezdett hátrálni.

–        Bolond vagy, Eram, mindig is az voltál! Én ezer közül is felismernélek. Te engem nem? – Ördögi kacaj hagyta el ajkát. Hajába fekete tincsek keveredtek, szeme sötét tükörré vált, melyekben maga az Árnyék vert tanyát. – Nem menekülhetsz!

–        Tessék?

–        Hiába rejtőzködsz, öltesz magadra álruhát, előlem nem bújhatsz el. Megtalállak! Te hozzám tartozol! – kiáltotta, és a férfi után vetette magát.

Eram nem érezte, mikor érte el a korlátot, csak átbillent vékony pereme fölött, és a sötét, hívogató mélységbe zuhant.

 

Első fejezet

Elsodorva

Minden azon a fülledt hajnalon kezdődött, amikor a változás szelei kavartak új viharokat Alfonz szívében. 4891-et írtak learida évek szerint. A korán érkezett tavasz virágba borította a fákat, bokrokat, és nyári pára lengte be a Messzifolyó-patak partján álló házának kertjét, pedig még csak az évszak második havának, Viluconak 14. napján jártak. A langy szél a folyó felől érkezett, és táncra kelt a frissen mosott függönnyel, ahogy betolakodott a nyitott ablakon át Teknősi úr precízen rendezett életébe. Megbillent és le is borult az az aprócska cserép az ablakpárkányból, amiben egy tulipánhagymát hajtatott, mint minden évben, mióta Magasfüves-réten élt.

Alfonz morogva tolta hátra székét, és felállt sakktáblája elől.

–        Miért nem tudtál akkor felfordulást okozni, mikor takarítottam?

Kezébe vette seprűjét, vastag bőre miatt meg sem érezte, hogy fog valamit, és dunnyogva nekiállt a takarításnak. Aznap valahogy nehezére esett bármiféle munka, és kelletlensége miatt hosszú karmai és teknőspáncélja is csak akadálynak bizonyultak. Mikor látta, nem boldogul a kiborult földdel, kezébe fogta a hajtást, és az ajtó felé indult vele.

A reggeli párát már felszárították a nap sugarai, de sárgán izzó korongja még nem kúszott a Nagy Fűz fölé. Távolabb lépett a fa gyökerében kialakított odújának bejáratától, és kelet felé fordult az eget kémlelve. A horizontot körben fák szegélyezték, tavaszi lombjuk halkan susogott a szélben. Áthatolhatatlan rengetegük hosszú évezredek óta óvta a kívülről érkező, gonosz szándéktól az óriások földjét. Morathok ugyan már nem laktak a réten, de az Amendia-erdőn vándor továbbra sem kelhetett át, akár kintről indult, akár bentről készült távozni.

Tekintete tovább siklott az égre. Csend volt és nyugalom, még egy apró felhőfoszlány sem látszott, ami egy kis izgalmat csempészett volna unalmas reggelébe.

Kalandra alkalmas idő – állapította meg magában, és csalódottan horgasztotta le fejét. Nem rohant már be házába, mint annak előtte ilyenkor, és dobálta teli táskáját mindenféle kacattal, amit szükségesnek vélt egy felfedezőúthoz. Tudta, kertkapujánál nem vinné messzebb bátorsága. Pedig elvágyott innen. Három Szikla csendes település volt, mint valamennyi a Magasfüves-réten. Talán túl nyugodt és csendes az ő lelkének. Sosem történt semmi említésre méltó, ha meg mégis megesett valami, az olyan jelentéktelennek bizonyult, hogy a fű növekedését figyelni is izgalmasabb lett volna. A helybéliek ennek ellenére jól mulatták idejüket, főleg pletykák gyártásával, aminek általában ő itta meg a levét.

–        Ez az átka, he egy elvarázsolt réten élsz, és olyan nyúlszívűnek születtél, mint én – húzta el a száját keserűen.

Rendre utasította elkalandozott gondolatait, majd kezébe vette az ajtó mellé támasztott kapáját, és a kert felé vette az irányt. Megállt a virágágyás előtt, és tekintetével helyet keresett a kétezer tulipán közt a kezében szorongatott egynek.

Hangzavar támadt a folyónál – Alfonz riadtan ugrott a partot a kertjétől elválasztó sövény mögé. Nem szívesen találkozott volna senkivel jobb napjain sem, nemhogy aznap. Az éjjel látott álom még mindig borzongással töltötte el. A hangok elhaltak néhány másodpercen belül, és újra csend lett. Nem várt sokáig, összeszedte minden erejét, hogy felkeljen a földről. Az ajtó felé indult, de egy érzés megálljt parancsolt – almavirág és méz illata csapta meg az orrát ugyanabban a pillanatban. Félretolt egy ágat az útból, hogy kileshessen. Egy mahagóni hajú nő billegett egy víz fölé lógó, kidőlt fatörzsön. Alakja törékeny volt, bőre valószínűtlenül fehér, háta közepén leheletvékony szárnyak nőttek.

–        Egy learida – húzta ajka elé a kezét.

Szavaira a nő felriadt, és odakapta fejét. Tekintetük találkozott, a learida smaragd szemében félelem tükröződött. Izmait megfeszítve próbált minél gyorsabban elrugaszkodni, de a korhadt fa nagyot reccsenve eltört alatta, és egyensúlyát vesztve zuhant a víz felé. Szárnya azonnal átázott, zöld, bársonyruhája mázsás súlyként húzta egyre mélyebbre.

Alfonz két lépéssel átszelte a folyó és a ház közötti partot, és az összes aggálya és félelme ellenére a hideg vízbe vetette magát.

 

Ezüstváros teraszait a karamellizálódó méz illata lengte be. Gingibera mélyet szippantott a levegőből, majd felrohant a lépcsőn, ami a királynő palotáját választotta el a főtértől. Onnan egy oszlopokkal körülvett folyosón haladt tovább.

A pillérek közt fel-feltámadó szél megborzolta gyömbérszínű haját, és belekapott pipacsvörös ruhájába is. Megállt, és megigazította a fekete övvel leszorított anyagot, mikor egy újabb széllökés söpört végig a városon fehér, reptetős magokat kavarva a levegőben. A korláthoz lépett, és áthajolt rajta, hogy messzebbre elláthasson. Az ég tiszta volt, semmi sem jelezte, hogy vihar közeledne, a fák a látóhatár peremén mégis erősen meghajoltak, és a gyertyán ágai is, amire a város épült, recsegve sóhajtottak a mozgó levegő súlya alatt.

–        Gingibera! – A fiatal nő összerezzent a háta mögül érkező hangokra. Egy sötét ruhába öltözött fiú közeledett felé futva. Hosszú tollakkal fedett, karmos kezeivel integetett felé. A fiú megállt előtte, és elgondolkodva mérte őt végig. – Valami baj van? – lihegte két levegővétel közt.

–        Észrevetted milyen fura ma reggel az idő? Sosem volt még szélvihar Magasfüves-réten.

–        Egyszer mindennek eljön az ideje – jegyezte meg a fiú élcelődve.

Gingibera morcosan csücsörített ajkával, majd elnevette magát. – Semmit sem tudsz komolyan venni, Mica?

A fiú egy pillanatra elvörösödött. Idegesen vakarta meg varkocsa tövét, néhány sötét hajszál kiszabadult az erősen megkötött copfból, majd ő is felnevetett.

–        Hova is tartunk? – kérdezte izgatottan.

Mica és Gingibera már lassan egy esztendeje minden napot együtt töltöttek. A fiatal gallineád fiú szorgosan követte mestere minden utasítását, és taníttatása lassan a végéhez közeledett.

–        A húgomat keressük – felelete kurtán Gingibera.

–        Jilliát? – A nő csak bólintott válaszként. – Alig egy negyed órája láttam Három Szikla felé repülni.

–        Már csak ez kellett! Menthetem ki megint, sosem fog megkomolyodni az a lány. Ha ismét elcsavarog, biztos nem teszi zsebre azt, amit kap anyánktól!

–        Királynői harag lesz a javából – kacsintott Mica játékosan Gingiberára.

Jillia estére sem érkezett meg. Gingibera idegesen járkált a gyertyán előtti mezőn. Rossz előérzete támadt: mi van, ha most Jillia tényleg bajba került? Máskor is előfordult már, hogy húgának hosszabb, rövidebb időre nyoma veszett, de mindig hagyott neki egy jelet, egy üzenetet, amiből tudta, jól van. Reggel óta azt a nyomot kereste, de nem talált semmit.

Egy sötét tollú madár jelent meg az égen, vitorlázva ereszkedett a rét felé. Gingibera felsikkantott, mikor a semmiből előtte termett. A madár kis híján magasabb volt, mint ő, szárnyainak ölelésében kétszer elfért volna. Méltatlankodva elhúzta a száját. A madár megigazította csőrével hosszú, fekete tollait, majd alakot váltott.

Gingibera tett egy kört, és megállt Mica előtt. Felemelte a mutatóujját, mint aki mondani készül valamit, a száját is kitátotta, de egy hang sem jött ki rajta. Torkára forrtak a szavak.

–        Ne folyj bele, Gingibera! – kérlelte őt Mica.

–        Nem jött haza! Még mindig nem érkezett meg. – Tett még egy kört. – Mi van, ha most tényleg valami baja esett?

–        Nem hiszem! Jilliát nem abból a fából faragták. A bajt inkább ő kavarja, nem vele esik meg.

Gingibera lemondóan sóhajtott. Igazat kellett adnia Micának, még ha a húgáról is volt szó. Jillia szerette a feltűnést, és képes volt bármiféle eszközt bevetni céljai elérése érdekében.

Hátán borzongás futott végig. Karját összekulcsolta maga előtt, és az eget kémlelte. Megint az a furcsa szél! Eddig a korán jött meleg nyugtalanította. Most már volt még egy dolog, amiért aggódhatott.

Kürt szava riasztotta fel a part menti madarakat, Ezüstváros harsonái esti gyülekezőre hívtak. Gingibera nem akart tudomást venni róla, de Mica megrángatta a kezét. Gingibera kelletlenül elhúzta a száját, majd megindult a lépcső felé. Tudta, hogy a fa törzsében hosszabb lesz az út a városig, de most nem sietett. Félt, hogy eljárna a szája idő előtt, és akkor az ő délelőtti füllentésére is fény derülne.

–        Megint bajba fogok kerülni, figyeld meg! – morogta a bajsza alá. – Ő elszökik, egy jót mulat, én meg mossam ki mindenből. Aztán én húzom a rövidebbet!

Mica megrángatta a ruhája szegélyét. – Úgy morogsz, mint akibe bolha költözött! – A fiú kijelentésére mindketten felnevettek.

Mire a város főterére értek, a szertartás épp akkor ért véget. A szokásostól eltérően a téren összegyűlt tömeg nem oszlott fel. Csoportokba verődve társalogtak, és mind szinte egy lényként emelték rájuk tekintetüket, mikor megjelentek. Gingibera lesütötte tekintetét zavarában, csak Micában maradt annyi lélekjelenlét, hogy a palota felé rángassa őt.

A lépcsőkig jutottak, ott a fiatal nő megtorpant. Visszafordult a tér irányába. Szeme rémülten cikázott egyik learidáról a másikra. A várost körüllengő méz illata most émelyített, fülét bántotta, ahogy összesúgnak a háta mögött, és megint az a szél; jeges fuvallattától finoman borsódzni kezdett a bőre. Megremegett, ahogy Mica a hátához ért.

–        Menjünk! – súgta oda neki.

–        Mi folyik itt, Mica? – Hangja akadozott.

–        Nem tudom, de menjünk innen! Rossz érzésem van…

A fiú Gingibera karjába csimpaszkodott, úgy próbálta őt elvontatni a palota előtti lépcsőkről, de ő nem mozdult, csak meredten bámulta a beszélgetőket. Az egyikükön megakadt a tekintete. A férfi a kristályfalra mutogatott. Gingibera arra nézett. Egy kő nem világított. Jilliáé volt.

Végtelen hosszúnak tűntek a palota folyosói, mire végre arra a szakaszra ért, ahonnan édesanyja, a királynő szobái nyíltak. Mica a nyomában lihegett, kitartóan. Egy pillanatra sem tágított mellőle, akár lassított, akár gyorsabban futott. A fogadóterem ajtajától néhány méterre megállt. Férfihangok szűrődtek ki onnan. Csendre intette Micát, majd közelebb osont a fal mentén. Az ajtó résnyire nyitva volt, belesett rajta.

–        Kapitány, már ne haragudjon, de egy tréfa leleplezéséhez minek kellünk mi is? – Uhme hangja szinte csattant.

Gingibera ismerte őt már egész kicsi kora óta. Az umeidák szemöldök nélküli arca, szürke bőre mindig is rémítette őt, de most a gyertyafénynél különösen hátborzongatónak találta. A férfi, mintha csak megérezte volna, hogy figyelik, felemelte a fejét. Gingibera rémülten húzódott hátrébb. Még a hideg is kirázta a férfi harmatszürke pillantásától.

Vett egy mély levegőt, és öklét az ajtóhoz tartotta, mint aki kopogni készül. Nyomasztotta a tudat, hogy ha most benyit, felelnie kell a hazugságáért, de az jobban, hogy talán ő a felelős húga eltűnéséért. Ha akkor szólt volna…

Jillia már sok csínybe vonta bele őt is. Az egyik alkalommal, amit a mai napig nem tudott elfelejteni, beosontak az Ősi Könyvek Csarnokába. A rúnákkal díszített kötetet, amit aznap este elemeltek, még mindig a szobájában rejtegette.

Végigmérte a faragott szárnyakat, majd visszahúzta a kezét.

–        A csínyeket nem jelzi a kristályfal, Uhme – felelt egy másik hang ingerülten. Nem látta ki az, neki háttal ült egy párnázott székben, és hanghordozását sem ismerte fel.

–        Tudjuk pontosan, hogy Jillia, ha teheti, bajt kavar, de itt most másról van szó! – lépett a kibontakozó vita elébe Phetriso kapitány.

A férfi tett egy kört az asztal körül, így Gingibera jobban szemügyre vehette őt. A kapitány ideges volt, szürke szeme kifejezéstelenül a padlót kémlelte, de markáns szemöldökét egy vonallá vonta össze, és arcán a bőr is ütemesen pattogott, mintha rágná a száját belülről.

–        A vita helyett cselekednünk kéne, Uraim! – szólt ismét az idegen hang. – Akárkiről is legyen szó, nem veszekedéssel kellene vesztegetnünk az értékes időt.

–        Megint az ő pártját fogod?

–        Nem fogom, én senki pártját, Uhme, de a learidákhoz örök hála köti népemet. Nekik és a varázserejüknek köszönhetjük létezésünket.

–        Varázserő? – horkant fel az umeida. – Régen talán. De ezek a learidák csak egy letűnt, dicső kor itt ragadt szellemei. Nem értenek ezek már semmihez, de a jogot az uralkodásra még továbbra is kikérik maguknak őseik nevét használva fel.

Gingibera lába megremegett. Lecsúszott az ajtófélfának támaszkodva. A padló biztonságosnak tűnt, kavargó gondolatai így legalább az egyensúlyát nem zavarták meg. A vezér heves vérmérsékletű volt, talán túlzottan is hirtelen haragú. Megvolt mindenről a maga különös véleménye. Többek között a húgáról is, de ennyire nyíltan még egyszer sem hallotta Jillia és a learidák ellen szólni.

–        Uhme, csillapodj! – ripakodott rá Phetriso. – Nem sérelmeinket felemlegetni jöttünk most ide!

A Gingiberának háttal ülő megköszörülte a torkát, szippantott kettőt, majd rekedtes hangon megszólalt. – Így van! A kő ugyan nem aludt ki, de a lány messze jár, az erdőn túli világban. Oda már az Amendia védővarázsa nem ér el, és a kristályfal sem óvja többé a lelkét.

Uhme gúnyosan horkantott egyet. – Azt hittem a kristályfal azért ennél erősebb!

–        Azok az ékkövek a lelkünket őrzik, de csakis az Amendia védelme alatt. Dulceda hatalma csekély volt már, mikor megalkotta őket. Az Imenok az erdőre védővarázs bocsátottak, és csakis annak a hatalma ad elég erőt Dulceda bűbájának.

–        Dulceda, a Szentséges, mi? – fujtatott becsmérlően az umeida. – Szóval az erdőn túl van? Mégis miféle árnyékbéli terv vezette oda? Mi a szándéka ezzel? Az erdőn túl? Ostobaság! Biztos a réten rejtőzik.

Gingiberát borzongás fogta el a vezér szavaira. Hallott már a kinti világ lényeiről, és azt is tudta, miért kellett népének az erdő védelmébe menekülnie. Örökre beleégett emlékezetébe az Utolsó Betörés napja. Az ellenséges hordák felégetett szántókat és sok-sok halottat hagytak maguk mögött, köztük az apjukat is.

–        Az, hogy nem szoktuk átlépni az Amendia határát, nem jelenti, hogy nem is lehet – szólt ismét az idegen hang. –  A kapuk ugyan rejtve vannak, de keleti és nyugati irányba is kivezetnek a rétről. Valamint a folyó is számításba jöhet. De mindez még valóban nem jelenti azt, hogy az erdőn kívül lenne, olyan állapotba is kerülhetett… Ám mégsem jósolnám vészmadár módjára a legsúlyosabbat.

–        A királynő ezt semmiképp sem tudhatja meg – jegyezte meg halkan Phetriso. – Félek, jobban megviselné, mint kellene.

–        Mégis mi tévők legyünk, kapitány? Azt nem titkolhatod előle, hogy eltűnt! A királynő gyenge jellem, de nem bolond annyira, hogy ne vegye észre, nem ért haza a lánya éjszakára.

–        Igazad van, Uhme. Szervezzünk csapatokat, és fésüljük át a rétet. A királynőnek elég azt tudnia, Jillia nem érkezett haza. Ha mégsem találnák rá az Amendián belül, majd ráérünk gondolkodni azon, hogy mit mondjunk.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.0/10 (20 votes cast)
15 hozzászólás Szólj hozzá
  1. a cím és a bevezető nem fogott meg, kissé sablonosnak tűnt. az első fejezettől azonban érdekessé vált a különös lényekkel és érdekes varázslatokkal teli világ.

    az alakváltó madár szerepe számomra nem volt egyértelmű. jelentőségteljesen tűnt fel az egyik jelenet közepén, aztán filmszakadás és soha többet nem hallottam róla. lehet, hogy csak hangulati elem volt?

    ami még elgondolkodtatott, az a „rét” mérete.
    a célközönséget illetően kissé zavarban voltam. a bevezető egyes elemei alapján 16-20 évesekre gondoltam, az első jelenet viszont inkább talán a 12-14 éveseket célozza meg.

    ezektől eltekintve szívesen fedezném fel tovább ezt a mesét.

  2. Ha a történetet úgy tekintem, mint valami egyenletet, akkor ebben az egyenletben túlságosan sok az ismeretlen, és kevés a stabil pont, amihez a túlságosan sok szereplőt viszonyíthatnám. Gyorsan változnak a helyszínek és a személyek meg azok az események, amelyek az ismeretlen mesevilágot jellemzik.
    A nevek (Alfonz kivételével) kizárólag a fantázia termékei, azokból a nemek sem derülnek ki, ebben az irányban is terheli az olvasót az állandó azonosítási kényszer. A nevek kiejtése sem igazodik az általam ismert nyelvekhez, ezért szinte alkotótársként kell olvasnom a regényt.
    Ismeretlen lények sorakoznak előttünk, memorizálni kellene melyik tündér, melyik ember, melyik félember, melyik félig teknős… Titokzatos szél, titokzatos fények a város felől, elhagyhatatlan földrajzi hely… titokzatos átváltozás. Nem tudok tájékozódni.
    Ilyen környezetben fokozza a bizonytalanságomat az olyan alanyok használata a mondatban: a fiú, a lány, a nő, mestere…
    Az sem szerencsés, hogy az egyik hős kopogtatni készül a királynő ajtaján, aztán hirtelen valami szobából, feltehetően a királynő szobájából látunk részleteket, ahol a királynőt távollévő harmadik személyként emlegetik. Teljesen eltévedek az egyébként sem valóságos, térben. (Minden regény virtuális tér, de ha ezt kiragadom a valós világból, szinte négyzetre emelem a virtualitást. Ha még ugrálok is a helyszínek között, akkor végképp tájékozódási pontok nélkül maradok.)
    Ez persze könnyen kiküszöbölhető baj. Nagyobb egységekké kell összevonni a villanásnyi képeket, és máris jobban tájékozódunk.
    A varázslatos világ felkeltette az érdeklődésemet, de nem tudok eligazodni benne.
    Akadnak szóismétlések és néhány felforgatott szórend. (pl: „ahogy a nő bőre a bőréhez ért.” Egyszer elmegy, de megismétlődik pár bekezdéssel lejjebb.)
    A prológus szerintem itt is csak fokozza a bizonytalanságot ahelyett, hogy segítene tájékozódni az idegen világban.
    Általában nem szoktam pontozni, mert nagyon manipulálható a pontok értéke, de ha tegnap kiosztottam az egy pontot, akkor ma is kattintok a csillagokra. Bár a történetet még nem látom, mégis megelőlegezem a hét pontot. A skálámon tíz lenne a tökéletes, amit szerkesztés nélkül adhatna közre a kiadó.
    Elolvasom a folytatást, ha kikerül elénk. Szeretnék közelebbi ismeretségbe kerülni a szereplőkkel. (Lesz mit pótolnom ismeretség dolgában.)

  3. Előre is köszönöm mindenkinek, aki szánja rá az időt, és elolvassa a részletem! Ha még esetleg véleményezi is, azt külön köszönöm! Mindenki véleményére külön reagálni fogok, ezt megígérhetem! 🙂 Praktikusan majd este felé, de itt vagyok végig, és olvasom őket! 😉

  4. Már kezdtem elveszteni olvasói kedvem ,de ez a részlet visszahozta. Nagyon köszönöm az élményt. Engem nem zavart a sok szereplő meg a bizonytalanság érzés ,mert a szereplők is ezt érezhették abban a helyzetben, s ezzel még közelebbivé hozta a történetet. Gondolom a továbbiakban minden letisztul. Szurkolok ,hogy legyen tovább !

  5. Bogi! Gratulálok!
    A királynői harag lesz a javából! – nagyon tetszett. Nos egy kicsit el kell szomorítsalak, bár kacsintgatok a fantasy felé, nemigen az asztalom, bár készülök rá, (ezért aztán árgus szemekkel figyelem 🙂 )az egyik nagy bajom vele éppen az, hogy puff a közepébe és kapkodhatod a fejed ki micsoda, hol van, milyen szabályok érvényesek, mi mit jelent satöbbi. Bizonyos szinten normálisan a világteremtéshez tartozik, hogy néhány dologra rávezetjük az olvasót, (ez oké) van amit titkolunk, (mert ugye valamiből kell majd csattanó is meg meglepetések, ez is oké) van amit elmondunk, van amit megmutatunk, van amit a párbeszédekből szivárogtatunk át és van ami leírásban már magáért beszél. De ha rám öntöd, homályokkal nem tudok mit kezdeni vele. Egy normál olvasó memóriája és a felkeltett feszültség, amit gerjeszteni akarsz (nem rosszul) össze kell legyen hangolódva, különben nem jön át ez az érdekes, ötletes világ. Pedig olyan jó lett volna. Úgy éreztem magam, mint aki belép valahová, aztán anélkül, hogy a kezemet fognád és vezetsz, sorban rendben beszámolsz, nos mintha mindent a legnagyobb lelkesedéssel elém öntöttél volna. Nagyon szerethető a világod, tégy rendet benne, és tudatosan vezesd az olvasódat, akkor minden rendben lesz. Szívből gratulálok még egyszer, mert átüt, hogy mennyi sok szeretet van benned, hogy milyen sokat dolgoztál vele, és mese nincs, azt el kell ismerni, van fantáziád. Csak hogy a pozitívumokról is szót ejtsek. Részemről nem pontozok, mert sajnos időm hiányában nem jutottam el mindenkihez, és így igazságtalannak éreztem volna azokkal szemben, akire nem sikerült sort keríteni.
    További sok szerencsét 🙂

  6. A prológus nem ragadott meg. A nyitás az ébredéssel, tájleírással hangulatos képet festett ugyan, de nagyon klisés volt. A párbeszéd mesterkéltnek tűnt – habár egyértelműen láttam, hogy szándékosan nem hétköznapi, mégis túlzó volt.
    Ezután az első fejezet már jobban bevonzott, de ahogy Attila is említette, a rengeteg név, hely és faj engem is megzavart, nehéz volt eligazodni köztük. Emellett viszont nagyon profin rajzoltál meg egy karaktert: Alfonz személyisége és külső jegyei szépen, érdekesen bontakoztak ki. Érdekes ellentét, hogy rögtön az utána lévő résznél Gingibera leírása mennyire csak a külsőségekre megy rá – színek, ruhák – és a személyiséget nem is igen skicceled fel, pedig a kettő együttes bemutatása sokkal izgalmasabb (lsd. Alfonz).
    Még az sem lett egyértelmű, hogy milyen viszony van Gingibera és Mica között, illetve mennyi idősek.

    Szerintem nagyon igényel ez a részlet egy kis eligazítást. A kihallgatott beszélgetés közben látok egy csomó különleges figurát, de még mindig nem tudom, hogy ki kicsoda és mi mit jelent. Kicsit többet kellene már itt mesélni, hogy ne elveszett, hanem lelkes olvasó legyek. 🙂

    A stílus, fogalmazás összességében gördülékeny, szép képeket találtam, ami hiba van, könnyen javítható.
    Gratulálok hozzá!

  7. Elég rég óta óta nem növekedett a hozzászólások száma, úgyhogy gondoltam, ezekre válaszolgatok.
    Először is mindenkinek köszönöm, aki időt szánt a részletemre, és elolvasta, azt meg külön, ha véleményezte.
    Mentegetőzhetnék, hogy de a következő fejezet már csak egy nézőpontból íródott, vagy, hogy rajzoltam a regényhez egy térképet, hogy könnyebb legyen eligazodni, de fölösleges lenne. Az olvasó az első benyomás alapján dönt, hogy megveszi-e vagy sem. Az első fejezeten még mindenképpen dolgoznom kell. Már formálódnak a fejemben a kijavított változat szavai.

    T Bogdányi Franciska:
    Köszönöm a véleményedet!
    Ezt már mások is mondták nekem, és az új cím születőben. A bevezető sablonossága: igen, álomból felébredő ember. Én is bele estem ebbe a csapdába. 🙂 Ez már nem az első átirata a regénynek. Az alakváltó madár régebben nagyobb jelentősséggel bírt, csak aztán az átírások folyamán elsikkadt. A rét mérete? Az óriások nevezték el rétnek, ez azért egy lényegesen nagyobb terület. Pontosítanom kell! Korcsoport kérdése: Fentebb említettem, hogy ez egy többszöri átírat. Eredetileg mesefolyamnak szántam, de azt hamar elvetettem. Aztán volt az a mesélősebb stílus, amolyan meseregény, de ott meg rájöttem, hogy annál komolyabb a téma, amit fel szeretnék dolgozni.Így maradt a következő korcsoport. Azért még így is maradt benne egy-két mesés elem, amit komolyabbá kellene tennem.
    Köszönöm, hogy tovább olvasnád!

    Demeter Attila:
    Vártam már a véleményedet! És köszönöm is!
    Igen, sok az információ, és ha tudnád, hogy már mennyit kivettem belőle! Abba a tipikus hibába estem, hogy mindent meg akarok mutatni egyszerre. Túl alaposan ismerem a világomat, és néha elfelejtem, hogy mások nem fogják tudni elsőre megismerni, megérteni a működését, időt kellene hagynom nekik. A három nézőpontból való indítás itt azért csúszott be, mert túlzottan ragaszkodtam a regény régi verziójához. Most már tudom, hogy kár volt. Alaposabban bevonhattam volna az olvasókat egy nézőpont felvázolásával.
    Szóismétlés? Pedig annyira vigyáztam rá, hogy ne legyen. Akarásnak nyögés lett a vége. 🙂
    Örülök, hogy varázslatosnak találod, és felkeltette az érdeklődésed! Köszönöm a véleményed!

    Laura Arkanian:
    Köszönöm, hogy elolvastad, és hogy véleményezted! Még, ha csak ilyen röviden is. Csak ugyanazt tudom elmondani neked, mint fentebb Attilának. Már dolgozom, hogy kijavítsam. Ha felkerül az újabb fejezet, remélem, téged is olvasómként itt tudhatlak!

    Pintér Éva
    Örülök, hogy sikerült visszahoznom az olvasói kedved! Az ilyen véleményeket jól esik hallani! Kb. tíz centivel a föld fölé emel! 😉 Örülök, hogy így tetszett, és remélem, hogy tudod majd továbbolvasni! Ha nem az oldalon, akkor majd valahol máshol. Köszönöm, a véleményed és a szép szavakat!

    Pandi
    Köszönöm a gratulációd meg a jó kívánságokat!
    Az információk: Pedig a világomnak egy aprócska szeletkéjét mutattam meg. Mi lett volna, ha a nyakatokba zúdítom az egészet, ami több oldalas doksiként a gépemen pihen. 😀
    Máshol a szóképekre mondtuk, hogy a kevés, néha több, most nálam mondhatjuk az információkra. 🙂 Vissza kell még alaposan nyirbálnom, és egy nézőpontra váltanom. Azt hiszem, sokkal szerencsésebb lenne.
    A lelkesedés megvolt, legalább ez átjött, ha már a lényeges infók nem. 🙂
    Fantáziám, az van! Ezt már mások is mondták, köszönöm! Ha lesz kitartásod a második fejezethez, ott már javul a helyzet.

    Róbert Katalin:
    A nyitás mesterkélt lett? Annak szántam. Egy kimerevített képnek, mintha ez is egy lenne azok között a freskók közt a falon. Lehet, hogy egy kicsit túllőttem a célon. :-/
    A helyek érthetőbbek lennének a térképem segítségével, a fajok felét még be sem mutattam. Mondjuk az óriások neve teljesen elhanyagolható.
    Alfonzt egy másik olvasóm imádja, ő is elég sokrétű figurának tartja. És a későbbi fejezetekben csak még jobban azzá válik.
    Vannak bőven különleges figurák, akiket később is ráértem volna felvonultatni, az tény. A több kevesebb, továbbra is.
    Köszönöm a gratulációd és véleményed is! Remélem, a tanácsaid, és nem utolsó sorban a többiek véleményei alapján sikerül majd úgy kijavítanom, hogy az elveszettek helyett, elbűvölt olvasóim legyenek.

  8. Kedves Bogi!
    Viszonylag könnyű dolgom volt, mert a saját tavalyi hibámat láttam visszaköszönni. Én is csapongtam a helyszínek között, ontottam az eseményeket, ahogyan a vibráló kalandfilmekben szokták. Azért mondtam, hogy ezt a hibát könnyen elháríthatod, mert ehhez nem kell új dolgokat kitalálni, csak átcsoportosítani egy kicsit a meglévő részeket. Ettől még nem teszi félre a lektor.
    A szóismétlés pedig olyan, hogy valahol mindig marad benn egy vagy kettő.
    Jó munkát, és sok sikert!

  9. A fogalmazás nagyon tetszik, szépek, érzékletesek a leírások(„A bejárat előtt őrt álló szobrok arcán mélyen megült a homály” vagy a kedvenc: „A langy szél a folyó felől érkezett, és táncra kelt a frissen mosott függönnyel, ahogy betolakodott a nyitott ablakon át Teknősi úr precízen rendezett életébe.”), akadnak ötletes kifejezések(„a változás szelei kavartak új viharokat Alfonz szívében”), és a kidolgozott, átgondolt háttérvilág is megnyert. Azt kifejezetten szerettem, hogy milyen sokat olvashatunk a szagokról, és a színek sem átlagosak(pl.gyömbérszínű haj, pipacsvörös ruha, harmatszürke szem), ahogy a nevek sem. Tetszettek. : )
    A prológus, vagy nem is tudom micsoda lényegretörő, érdekes, bár nem tudom, a címe miért az lett, ami(Jóslatok könyve).
    Aztán az első fejezet kicsit megingatott az óriás teknősbácsi főszereplővel… akkor olyasmi kezdett körvonalazódni bennem, hogy ez talán fiatalabb korosztálynak szól – de a prológus és a folytatás megint az ellenkezőjét hitette el velem. Nem tudom, mire számítsak, de az eddigiek alapján akármi is lesz, érdekel. : )

  10. Kedves Bogi! Ha E/1-ben íródott volna az eleje, akkor nem okozna gondot, hogy nincs megnevezve a szereplő az első párbeszédig, így viszont bosszantott.
    Az egyszerű szerkezetű mondatok, a sok „és” megtöri kissé a gördülékenységet, a távirati stílus jutott eszembe, de ne vedd szó szerint, attól azért sokkal több, mégis szaggatottnak éreztem az ilyenek miatt: „Tekintetét foglyul ejtette egy falfestmény. Két nőt ábrázolt, egyiküket mahagóni vörös hajjal. Lelke mélyén tudta…” Kötőszókkal ilyenkor szerencsésebb összevonni.
    Ezután meg olyan mondatokat találtam, ahol egy mondatrészen belül a határozók és jelzők túlságosan feltorlódtak, ezzel gyengítették az érthetőséget./vesszőhiba; alanyvesztés érzése/. Még egyszer el kellett olvasnom, hogy rájöjjek, ki kivel van. Pl. :”Összerezzent, ahogy a vaskos ajtószárnyak hangosan becsapódtak mögötte a nyomában ébredt huzattól. A bejárat előtt őrt álló szobrok arcán mélyen megült a homály a gyér, reggeli fényben, és rémülete szörnyekké festette szelíd vonásaikat.”
    Néhol zavart a főnevek előtti névelőkihagyás, de tetszettek a beszélő földrajzi nevek. Egyedül a Messzifolyó-patakot nem tartom eltaláltnak, mert a két vízfolyás elnevezése egymás mellé került. Talán Messzifutó jobb lenne.
    Rossz szórend baki, ismétlődő kötőszó ebben: „Rendre utasította elkalandozott gondolatait, majd kezébe vette az ajtó mellé támasztott kapáját, és a kert felé vette az irányt. Megállt a virágágyás előtt, és tekintetével helyet keresett a kétezer tulipán közt a kezében szorongatott egynek.”
    Így helyesebb: Rendre utasította elkalandozott gondolatait, kezébe vette az ajtó mellé támasztott kapáját, majd a kert felé vette az irányt. Megállt a virágágyás előtt, tekintetével helyet keresett a kezében szorongatott tulipánnak a többi kétezer közt.
    Ezek apróságok, mégis olvashatóbb a szöveg, ha figyelsz rájuk. Sajnos az én az olvasókedvemet megakasztották, és a támpont nélküli, ömlesztett szereplők is zavarossá tették a képet. Ezzel együtt nagyon érdekes világot festettél elém, ami szerethető, de egyelőre különálló mozaikokban lebeg. Alapjában véve ez nem lenne baj, itt mégis soknak találtam a levegőben lógó információkat, biztosabb kézzel kellene vezetned az olvasót, mert így nem tudod eléggé bevonni a világodba, inkább kirekesztettnek érzi magát, ha fokozott tudatlanságban tartod.
    A fantáziád tíz pontot ér, és számomra ez elsődleges. Ezért gratulálok!

  11. Kedves Kata és Zsolt!

    Ti maradtatok itt a végére, úgyhogy most nektek is írok!
    Köszönöm mindkettőtöknek az olvasást és a véleményezést is! (Uramisten, hányszor írtam ezt le már ma, de milyen jó érzés volt! 😀 )

    Kata! Örülök, hogy tetszett. Jó volt olvasni, amiket írtál! 🙂 Az első fejezet előtti rész prológus akart lenni, csak ki kellett volna írnom. Igazából a Jóslatok könyve még a címhez tartozik, nagyjából oda írhatnánk be az egyes helyére. Semmi köze az azt követő részhez, nem tudom, hogy miért így lett tördelve. Valószínűleg helyhiány miatt, mert túl hosszúra sikerült a címem. 😀 A teknős bácsiról csak annyit tudok mondani, hogy ez egy mesefolyamnak készült. Ott még rendes teknős volt. Aztán idősebb korosztály lett belőle, ott meg az elvarázsol békaherceg helyébe lépett, vagy inkább a tini nindzsákra hasonlított, már nem is tudom. 😀 Utána meg még komolyodott egy kicsit, és így lett a mostani. Nem egészen teknős, de arra hajaz a legjobban.

    Zsolt! Megfontolandó dolgokat írtál nekem, és mindenképp el is gondolkodom rajta. Ma este már nem, mert egy kicsit késő van hozzá, és nem hiszem, hogy az alváson kívül bármi máson értelmesen el tudnék gondolkodni most. Külön köszönet jár érte, és rendkívül hálás is vagyok, hogy ilyen tételes véleményt írtál. Látszik, hogy sokat foglalkoztál vele. Köszönöm!
    Amit a többieknek is írtam az infó adagolással kapcsolatban, az nálad is érvényes. Most már látom, hogy a nyakatokba zúdítottam mindent. Nem kellett volna. Örülök, hogy azért érdekesnek találtad részletet mindezek ellenére!
    A fantáziám önérzetét simogatja az a tíz pont, amit neki adtál. Köszönöm a nevében is! 🙂

  12. Kedves Jade!
    Nagyon igényes a szöveg és úgy érzem, színes, tágas világ áll mögötte.
    Egy picit azzal van problémám, hogy túl sok az ismeretlen. Itt-ott kapunk szép leírásokat, nekem azonban szükséges lenne néhány mondat, ami elhelyezi ezt az egészet, valami viszonyítási alapot ad. Például jó lett volna tudni, hogy mennyire aprók ezek a teremtmények?
    Műfajilag nem tudom hová tenni. A mese és a fantasy furcsán összekeveredik. „Az ágy kihűlt mellettem, és éreztem, te is távol jársz tőlem…” – az ilyenek miatt a felvezetés nagyobbaknak való. A következő szakasz a teknősbékával meg inkább kisebbeknek.
    Jól értelmeztem, hogy az első rész egy álom? Szerintem sem szerencsés álommal kezdeni, bár lehet, nem kéne ezt mondanom, amíg nem ismerem az okokat.
    Lenne pár apróbb észrevételem:
    – A Messzifolyó-patakot következetlenül folyónak hívod.
    – Az elején a férfi felriad, majd a kedvesét hiányolja. Ehhez nem passzol, hogy a freskókat nézegetve „Hallani vélte a nők és férfiak sikolyát, a háborgó nép moraját, orrában érezte a pusztító tüzek füstjét.” Én a helyében kábultan vonszolnám magam arra, amerre a szerelmemet sejtem, a freskók nem tennének rám ilyen nagy hatást.
    – A végén (amikor a hallgatózás van) teljesen megfeledkezel Micáról, ami számomra furcsa. Jó lenne tudni, hogy mit reagál arra, hogy a mestere gyakorlatilag összerogy a fal mellett.
    – „Hangzavar támadt a folyónál” – miféle hangzavar? Mondjuk ez a rész amúgy is furi. Nem értem, hogy Alfonz egy álom miatt mért nem találkozna szívesen senkivel, és azt sem értem, mi jelentősége van az almavirág és méz illatnak. Érdekes, hogy a learida nő megijedt a teknőstől, a teknős is a nőtől. Egy teknős egyébként mért nem megy bele szívesen a vízbe?
    – Furi, hogy egy olyan umeida tartózkodik a királynő termeiben, aki tulajdonképpen áttételesen a királynőt becsmérli.
    Összességében véve néhol következetlenül adagolod az infókat, máshol viszont nagyon rendben vannak a leírások. Örültem például, hogy kiderült, mire valók az ékkövek. A történet nagyon olvasmányos és úgy érzem, izgalomban nem lesz hiány. Köszi, hogy olvashattam. 7 pont 🙂

  13. Kedves Reszisz!

    Először is elnézésedet kérem, hogy nem reagáltam még a megjegyzésedre. Elolvastam már szombaton, de a válaszra csak most jutott időm.
    Köszönöm, hogy elolvastad és véleményezted a részletem! Jól esik, hogy igényesnek találod, igyekeztem vele.
    Hogy az észrevételeidre is reagáljak. A mese és a fantasy az átírások miatt keveredik, valamint, hogy túlzottan ragaszkodtam a régi elejéhez, és csak nyelvileg dolgoztam át. Most már látom, hogy nem kellett volna ennyire kitartanom mellette.
    Igen, jól értelmezted. Az elején az egy álom. Visszatérő motívum, hol egyik, hol a másik szereplő látja. Fontos szerepe van. De nem így kellett volna tálalnom, mert így eléggé klisés lett.
    – A Messzifolyó-patak azért patak, mert az óriások nevezték el így. A teremtmények mérete is ide vonatkozik. Teljesen normális méretűek, csakúgy, mint mi, csak az óriások földjén élnek. Belátom, ez bővebb magyarázatot érdemelt volna.
    – A férfi reakciójára nem is gondoltam, hogy hiteltelen. Azzal voltam elfoglalva, hogy bemutassam a freskókat. Jeleket akartam hagyni, hogy a freskón szereplő nő meg a többi vörös hajú közt az olvasó hasonlóságokat fedezhessen fel. Mint egy kirakós játék. Nem így kellett volna. Ezt még tanulnom kell.
    – Micáról gyakran megfeledkezem, már nincs olyan fontos szerepe, mint a régebbi verziókban. Amolyan kellék lett. Ez meg is látszik…
    –A hangzavar helyett szárnysuhogás jobb lett volna. Alfonzt sokat gúnyolják a külseje miatt, ezért visszahúzódóan él. Az álom pedig azért kavarta fel, mert nem szokott ilyesmit látni. Ez is bővebb magyarázatra szorulna a történetben.
    – A királynő csak egy báb. Az örökösödési törvény miatt neki kell a trónon ülnie, de tulajdonképpen azok a férfiak irányítják az országot, akiket ott a teremben bemutattam. És van egy titok is a királynő múltjában, ami miatt így vélekedik az umeida. Erre később derül fény.
    Miközben olvastam a véleményed, és a választ írtam sok mindenre rájöttem a világommal kapcsolatban. Azok eddig is ott voltak, csak bennem nem tudatosultak. Úgyhogy köszönöm neked a véleményedet is és hét pontot is. 🙂 !

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük