A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga
*
1. FEJEZET
A pszichiátriai intézet elhagyatott épülete komoran magasodott az öreg tölgyfák fölé. Már hajnalban útnak indultam, hogy tökéletes képet készítsek róla a felkelő nap fényében, ami a borús ég miatt csak még kísértetiesebbnek hatott. A dombtetőről kiválasztottam a megfelelő szöget, és kattintottam.
Vizes fűtől átázott bakancsban siettem tovább az ágak alatt, majd a vaskaput belökve szemügyre vettem a három emelet magas, rossz állapotban lévő épületet. Egy része szinte teljesen beomlott, viszont a főépület stabilan állt, azt többször felújították az évek során. Középen, a kétszárnyú ajtó felett a második emeletről erkély nyílt. A vakolat mindenütt vészesen, nagy foltokban omlott, a törött ablakokon besüvített a szél. Tökéletes.
Még nem volt alkalmam élőben látni a helyet – legalábbis belülről –, de terveim voltak vele. Egy fotópályázatra készültem nagy erőkkel már egy ideje. Olyan képeket vártak, ami valamiért különleges. Van mondanivalója, egy elkapott pillanat, egy jó ötlet, egy őszinte öröm vagy netán fájdalom. A lényeg, hogy egy érző lény legyen a kép központjában. Nem igazán gondolkodtam rajta, én az embert választottam. A nőt. Egy szép nővel bármit el lehet érni. Csak legyen kifejező.
Egy hónapja már, hogy mindenhol őt kerestem.
Az áruházakban, a kávézókban, unalmamban az ablakon kibámulva. Elmentem számtalan olyan helyre, ahol felbukkanhatott a tökéletes példány, de mindhiába. Edzőtermek, plázák, fürdők, kozmetikák. Meghirdettem már négy próbafotózást, de borzalmas volt a tegnapi nő is, mint az előtte lévő harminc. Az idő vészesen fogyott, és én kezdtem elveszíteni a reményt, hogy megtalálom a nagybetűs modellem. Hogy egyáltalán létezik! Olyan lányt kerestem, akiben megvan az a bizonyos valami, amiről még magam sem tudtam, hogy mi az pontosan.
Ha a modellem nem is volt meg, a helyszínre azért elmentem felmérni a terepet. Érdekes tervem volt. A pár éve bezárt pszichiátriai intézetet választottam egyik helyszínnek a fotózáshoz, szerencsémre nem bontották le a baleset óta, amikor is az egyik szárnya beomlott. A régi épület már azelőtt is életveszélyes volt, valamikor az 1900-as évek elején építették.
Azt akartam, hogy a kép a természetességet ábrázolja. Igaz legyen. Az intézet tökéletes volt a maga romos tökéletlenségével. Mindenki beállított, túlcicomázott képsorozatot fog beküldeni – legalábbis így sejtettem. Én egy kicsit mást akartam.
Térdig érő gazban gyalogoltam tovább, mindenfelé szemétkupac és törmelék állta az utam. A helyet már a terebélyes fák, az elszaporodott bokrok és füvek uralták. Távolabb több kisebb épület is állt. Fogalmam sem volt, merre menjek, az eligazító térképet már rég tönkretették, de úgysem tervezem messzire menni. Benéztem a főbejárat melletti ablakon. A kis helyiségben egy szakadozott fotel és egy éjjeliszekrény állt. A mocskos kőpadlón szanaszét hevertek a cigarettásdobozok, üres piás üvegek, ruhadarabok, és még használt óvszer is hevert a porban. Sok fiatal használta ki a lakatlan épület adta lehetőségeket, ha egy kis egyedüllétre vágytak. Csináltam egy képet a törött üvegekről és pár cigicsikkről.
Továbbmentem az épület jobb szárnya felé, megpróbáltam megkeresni azt a helyet, ahol mások is bejártak. Hátul több ajtót is találtam, ám ugyanúgy zárva voltak, mint a főbejárat. Biztos voltam benne, hogy van egy másik lehetőség. Középtájon találtam is egy rács nélküli törött ablakot, így benyúlva a résen belülről kinyitottam a zárat. Ahogy visszhangot verve beugrottam, úgy éreztem, mintha visszamentem volna az időben. A falak megszürkültek az évek múlásával, közelebbről megnézve kaparásnyomok húzódtak rajta. De a dohos szagon és poron kívül más nemigen volt a szobában, így továbbindultam. Az ajtón túl egy hosszú folyosóra értem, bal oldalról ablakok, jobb oldal felől ajtók sorakoztak. A márványlapokon kopogó cipőm túl hangosnak tűnt a csendben. Ráláttam a belső udvarra is, ami a kopott padoknak, a rég nem működő szökőkútnak és szobroknak adott helyet. A felfutó borostyán egyre tovább és tovább ette magát a falakba, nem kímélve ajtót és ablakokat sem.
Mikor zajt hallottam, egy pillanatra összerezzentem, de csak egy madár szórakozott velem, többük fészket vert az elhagyatott épületben. Ajtókon nyitottam be, a szobákban ott maradt a régi ágyak kerete, néhány szekrény. Majd egy nagyobb tér következett. A fal mentén székek sorakoztak, egy kis helyiség melletti tábla hirdette, hogy valaha az volt az újságos. Készítettem pár felvételt egy törött képernyőjű tévéről és egy rozoga kerekesszékről.
Szűkült a folyosó. Minden félhomályba borult, az ablakok spalettái csukva álltak. Áram rég nem volt, így hogy legyen egy kis fény kinyitottam párat. Ugyan már kivilágosodott, de a borús idő most nem az én pártomon állt. Elértem egy vasrácshoz, átlépve a kapun tudtam, hogy az intézet legrégebbi részéhez érkeztem, amit jó ideje nem használtak már a baleset előtt sem.
Ahogy egyre beljebb haladtam, úgy éreztem magam, mint valami rossz horrorfilm főszereplője. A falak egészen megsárgultak, néhol feketéssé váltak a penésztől. Az ajtók tárva-nyitva, a festék lepattogott az összesről, rácsaikon a vas megrozsdásodott. A zuhanyzókban a csempék nagy része leesett, a vakolat halomban állt a padlón. Az egyikben a falat csupa fekete és piros írás borította: „Isten engem választott, hogy a rossz emberektől megszabadítsam a világot” – ez a mondat ismétlődött szüntelen, míg a fal tetején olvashatóak voltak a betűk, a csempéhez közeledve összefolytak a gyors, remegő írástól. Közelebbről megnézve megállapítottam, hogy ujjal mázolták a sorokat a falra. Muszáj volt lefényképeznem. A tükör szinte szürke volt a rátapadó kosz miatt, és jutott rá pár festékcsepp is, ami a vörös színtől egészen vérnek hatott. Magamban elmosolyodtam. A helyszín hátborzongató, de egyszerűen tökéletes volt egy fotózáshoz. Gyorsan végiggondoltam, merről is jöttem, és próbáltam az emlékezetembe vésni. Kilépve folytattam a felfedezőutamat, egyre dohosabb, fojtogatóbb szag csípte az orrom. A mennyezetről régi, portól nehéz pókhálók lógtak, de a kezemmel könnyedén szabaddá tettem az utat. Lassan lépkedtem tovább, csak a nehéz bakancsom dobogása hallatszott.
Majd félúton valami egészen másmilyen zaj ütötte meg a fülem.
Most tényleg hallom, vagy én is megbolondultam? Megálltam, hogy csak a hangra tudjak koncentrálni. Visszatartottam a lélegzetem, mert még az is hangosnak tűnt az elhagyatott épületben.
Egészen halkan, dúdolás hallatszott a folyosó vége felől. Egy szomorú női ének hangjait verték vissza a falak.
Mi a fene!? Ökölbe szorítottam a kezem, de ahogy rájöttem, mit csinálok, gyorsan ki is engedtem. Ugyan már! Hajtott a kíváncsiság, így továbbindultam, de ügyeltem arra, hogy ne csapjak zajt. A szomorúan szép ének egyre közelebbről bizsergette a bőröm, és megnyugodtam, hogy nem csak képzelődtem. Megálltam egy pillanatra, és csak azután lestem ki a sarkon.
Távolabb, egy rövidebb folyosó végén a széles ablakpárkányon egy lány üldögélt. Tőle származtak a hangok. Még mindig dúdolt, nem vett észre. Azt hittem, káprázik a szemem. Mit keres itt egy nő?
Folyamatosan kifelé bámult az ablakon, miközben óvatosan közelebb merészkedtem hozzá. Megálltam előtte pár méterrel, és összeráncolt szemöldökkel néztem, olyan volt, mint valami látomás. Rám se hederített, így hát szemügyre vettem. Vékony kezével a térdét átkarolva ült, csak egy koszos, fehér hálóinget viselt, ami megmutatta hosszú combjait, meztelen talpán szürkére száradt a sár. Sötét haja a háta közepét verdeste, és erős volt a gyanúm, hogy napok óta nem látott fésűt.
Szólnom kellett valakinek. Biztos voltam benne, hogy beteg, és az új intézet lakója. Csak néztem a lányt, aki még mindig énekelt azon a tiszta hangján. Még soha nem hallottam ilyesmit. Szép volt, talán egy altató. Nem volt összefüggő a szöveg, néha értettem egy-egy szavát, de aztán újra dúdolásra váltott. Kissé odébb léptem, hogy jobban megnézhessem magamnak. Sápadt arcán álmodozó kifejezés ült, ahogy az udvaron lévő egy pontra meredt az ablaküvegen át. Nem tudtam hirtelen, mi olyan érdekes a lányban.
Levegőért kaptam, mikor ráeszméltem arra, micsoda látvány van előttem. Olyannak tűnt, mint aki napok óta nem aludt, de ezen felül az arca gyönyörű volt. Igen. Ez volt rá a megfelelő kifejezés. Telt ajkak, finom vonalú áll. Íves, bájos orr, szinte kedvet kaptam ahhoz, hogy finoman végighúzzam rajta az ujjam hegyét. Nagy, szomorú szemek.
Gyorsan kattintottam egyet a géppel.
Viszont lépnem kellett, ki tudja mióta ül ott az ablakban, és csak egy lenge kis ruhát viselt, az intézet pedig hűvös volt. Miután biztonságba helyeztem a fényképezőgépem, és elég bátorságot gyűjtöttem, visszaálltam a lány elé. Megköszörültem a torkom.
– Szia – szólítottam meg tétován.
Nem érkezett válasz, meg sem mozdult. Talán süket?
– Hahóó… – A szavaim visszhangzottak az üres épületben.
Nem mertem közel menni hozzá. Röhejes. Félek egy fiatal lánytól?
– Mi jót csinálsz? – tettem zsebre a kezem sután.
Még én éreztem magam hülyén.
Ha süket, már akkor is észre kellett volna vennie. Hacsak… Mikor a jobb karom meglengettem az arca előtt végre adott egy jelet. Hosszú szempillái finoman megrebbentek. Viszont még mindig semmibe vett. Mit csináljak? Ilyenkor a rendőrséget szokták hívni, nem? De történetesen ismertem az új intézet igazgatóját, ő majd megmondja, mi a teendő. Távolabb mentem a lánytól, és előkaptam a telefonom. Nem voltam benne biztos, hogy még mindig ugyanaz a száma, de a második csengés után felvette.
– Tessék!
– Szia, itt Alexander! Van itt egy kis… gond.
Michael Harrison. Gyerekkorom óta ismertem őt, egy szomszédos kisvárosban lakott, nem messze attól a helytől, ahol én is felnőttem. A két család mindig is jóban volt egymással, de mióta elköltöztem nem nagyon tartottuk a kapcsolatot.
Megkérdezte, milyen állapotban van a beteg, hol van most pontosan. Miközben beszéltem, egyfolytában a lányt figyeltem, hátha reagál, de semmi. A doki közölte, hogy az illetékesek tíz perc múlva itt lesznek, és nagyon jól döntöttem, hogy nem a zsarukat hívtam. A lány másfél napja szökött meg, eddig nem tudták, hogy hol van. Keresték már itt is – mert nem bírt elszakadni a régi intézettől –, ám bizonyára jól elrejtőzött előlük. Nagyon megköszönte a segítségem, és figyelmeztetett, ne menjek túl közel a beteghez, amit röhejesnek tartottam. Sokkal erősebb voltam, mint ő. Pár pillanatig tétlenül álltam ott, majd kapcsoltam. Másfél napig nem evett és nem ivott? A hátizsákomból előszedtem egy üveg vizet.
Felé nyújtottam, azonban nem vette el. Óvatosan odaraktam elé az ablakpárkányra.
Ekkor hirtelen a torkán akadt a szó, a dúdolás abbamaradt.
Fújtam egyet.
– Igyál, biztosan szomjas vagy.
A pulóverem is lekaptam gyorsan, és mellédobtam.
– Ha fázol vagy ilyesmi… – motyogtam. Az a kis ruha nem sokat takart, és felfedeztem a horzsolásokat is a térdén. Mivel nem mozdult, hát felemeltem az üveget, majd finoman az ujjaihoz érintettem, hogy vegye már el végre.
Akkor robbant.
Torkaszakadtából sikoltozni kezdett, és nem voltam elég gyors. Össze-vissza hadonászott, csapkodott, a körmeit belevájta a kézfejembe, felszakítva a bőröm. Folyamatosan ütött, kapart és ordítozott, mint akit kínoznak. Mikor a döbbenetből feleszméltem, hátraugrottam, jó pár méterre eltávolodva a lánytól.
Ám a sikítozást még mindig nem hagyta abba. A fejem majd szétrobbant az éles hangtól. A haját tépkedte jobbra-balra rázva a fejét. Végül leugrott a párkányról, hogy összekuporodjon a földön. A visszhangzó sikolyok egyre halkultak, majd hangos zokogásba fulladtak, kezével átkulcsolta a fejét, és lassú ringatózásba kezdett.
A szívem ezret vert percenként. Fel sem fogtam, mi történt. A józan ésszel ellentétben azonban nem menekültem el, hanem egy nagy levegő után újra felé léptem. Nemsokára itt vannak érte, nem hagyhatom itt – gondoltam. Mivel azért nem haragudott, ha beszéltem hozzá, hát megpróbálkoztam azzal. Úgy zokogott és kapkodta a levegőt, mint aki nagyon szenved valamitől. Leültem vele szemben a hideg kőre, de hagytam elég távolságot kettőnk között.
– Hé!?
Szipogott, és az ujjait dörzsölgette, talán neki jobban fájt az őrült kaparászás, mint nekem. Én az adrenalintól nem éreztem semmit.
– Nem akartam rosszat. Sajnálom – mentegetőztem. Megmondták, hogy ne menjek közel. Szuper.
Hirtelen felkapta a fejét, mire hátrahőköltem. A lány dallamosan felnevetett.
– Halkan beszélj – súgta rekedten, mintha lett volna ott még valaki, és nem szerette volna, ha meghall minket. Majd végre felém fordította a fejét, és a tekintetét az enyémbe fúrta. Az arcán furcsa kifejezés suhant át. Félénk, de kíváncsi szemével engem fürkészett, úgy, mint aki még soha nem látott embert. Halovány bőre csak még jobban kiemelte ritka, haragoszöld színét. Alatta sötét karikák húzódtak. Vajon mióta nem aludt?
Újra megköszörültem a torkom.
– Innál kérlek a kedvemért?
Lassan odafordult a földön fekvő palackhoz, amit a kitörésekor levert, és a kezébe vette. Egy darabig figyelte, aztán próbálkozott, de erőtlen kezével nem bírta lecsavarni a kupakját. A körmei véresek voltak, nem tudtam eldönteni, hogy az én vérem vagy az övé. Talán mindkettő.
– Nem jön ki belőle a víz… – motyogta összevont szemöldökkel, és már sípolva szedte a levegőt kiszáradt torkán.
– Kinyitom neked, ha ideadod.
Félelemtől és kimerültségtől remegő kézzel rakta elém a palackot. Mikor visszaadtam az üveget, úgy ivott, mint aki egy hete nem jutott vízhez. Köhécselni kezdett, a gyors ivástól félrenyelt. Az ital az állán és a nyakán is lecsordogált, be a két melle között a fehér ruha alá. A tekintetem mohón követte. Miután végzett, ledobta a palackot, és gyorsan felém fordult. Úgy láttam, zavarban van. És nagyon édesnek találtam, ahogy a sápadt bőre hirtelen rózsaszínre vált. Rámosolyogtam, mire a szemei elkerekedtek. Csak engem figyelt, és én őt. Úgy tűnt, mondani szeretne valamit, a víztől még nedves ajkai meg-megmozdultak.
Ki ez a lány?
Ekkor léptek dobogása hallatszott a folyosó kövein, és a sarkon befordult négy, talpig fehérbe öltözött ápoló egy betegágy kíséretében. A lány, amint meglátta őket, pánikba esett.
– Nem, nem, nem, nem, nem – mantrázta a fejét rázva.
Hirtelen felállt, egy helyben keringett párat, majd botorkálva elindult a folyosó másik vége felé. Egy szekrény mellé telepedett le.
Biccentettem a mellettem elhaladó ápolóknak, ők pedig megköszönték, hogy értesítettem őket. A lány a lábaira hajtotta a fejét, talán azt hitte, ha nem ő látja az ápolókat, azok se találják meg őt.
Amint felhúzták a földről, sokkal jobban sikoltozott, mint az előbb. Szinte sértette a fülem, és biztos voltam abban, hogy a következő napokban nem lesz hangja. Vergődött, de a két férfi erősen fogta. Fájt neki, ahogy markolták, az ujjaik szinte belemélyedtek a törékeny karjába. Közelebb siettem, és nem bírtam megállni, hogy ne szóljak be. A két ápoló között a vékony, fehér hálóinges lány olyan védtelennek tűnt.
– Ne szorítsák már annyira! Nem látják, hogy fáj neki?! – kiáltottam.
Rám néztek, ám nem lazítottak a fogáson. Ideges lettem. A szemük sem rebbent, nekik ez mindennapos dolog lehetett. Az egyik férfi egy injekciós tűt szedett elő, de annyira rángatózott a lány, hogy nem bírták neki beadni. Az előbb még alig állt a lábán a kimerültség miatt, de most minden maradék erejét összeszedte. A végsőkig küzdött.
– Mi baja? – kérdeztem az egyik fickót, aki az ágy mellett állva várt.
– Hogy elvisszük – nevetett.
Idióta. Nem pont erre voltam kíváncsi, és ezt ő is tudta. De nem volt idő faggatózni. Ahogy közelebb léptem hozzájuk, a lány abbahagyta a vergődést egy pillanatra, és megint azzal a fura arckifejezéssel figyelt engem. De ahogy meglátta, hogy a tű közeledik, újból megkezdődött a harc. Még soha nem láttam, hogy valaki ennyire szenvedett volna. A sikolyok rekedt ordítozássá változtak. Ökölbe szorítottam a kezem, és félre kellett néznem. Végül sikeresen beledöfték a nyugtatót. Nyögött, kínjában összegörnyedt. Kis idő múltán a rángásai csillapodni kezdtek, bódult állapotba került. A magatehetetlen lányt a karjainál és lábainál fogva ráfektették az ágyra, és szörnyülködve figyeltem, ahogy leszíjazzák. Bőrpántokkal szegezték oda a csuklójánál, bokájánál és a melle felett. Szemmel láthatóan abbamaradt az őrjöngése, de arckifejezése félelmet tükrözött. Miközben eltolták, utoljára azt láttam, hogy a szeme megtelik könnyel.
Újra legyőztek – mondta a tekintete. Addig néztem őt, amíg be nem fordultak vele a sarkon.
Pár percig még ott álltam ledöbbenve. Ahogy reggel elindultam otthonról, nem gondoltam volna, hogy ilyen élményben lesz részem. Sokkolt a látvány, de aztán már nem volt kedvem ottmaradni a szörnyű falak között, így hazaindultam. Nem ment ki a fejemből, ami történt, egész nap nyomott volt a hangulatom.
Estefelé Drew-t, a legjobb haveromat a konyhában találtam.
– Kell sör?
Ahogy átvetettem az üveget, furcsán bámult a kezemre. A lány karmolásai ott vöröslöttek a kézfejemen és az alkaromon. Lefertőtlenítettem, és ahogy telt az idő egyre jobban bedagadt.
– Hűh, haver. Ki ez a vad csaj? Kölcsön adod? – röhögött.
– Hülye – morogtam, és belekortyoltam a hideg italba.
Persze nem hagyta annyiban a dolgot, végül egy nagy sóhajt követően elmeséltem neki az aznap történteket. Drew először komolyan hallgatta, aztán elviccelte a dolgot, mint általában mindent. Ugyanazt mondta, amit én is gondoltam, miközben a penészes folyosókat róttam.
Hogy egy pocsék horrorfilm főszereplője voltam.
A szobámban bezuhantam az ágyba, és épp lehunytam volna a szemem, mikor eszembe jutottak a fényképek. Elővettem a gépet, és végigpörgettem az aznap készült összes képet. Végül az ő fotójához értem.
Az ablakpárkányon ült, térdeit a mellkasához húzva. A hálóing és a kócos haja miatt olyan volt, akár egy vad angyal. Ahogy dúdolt, épp szóra nyitotta a száját, a szeme vágyakozva meredt egy pontra, amit nem tudtam beazonosítani. A régi stílusú, boltíves ablakból beérkező fény körbevette vékony alakját. Majd eszembe jutott az az arckifejezése is, amit utoljára láttam. Nem bírtam kiverni a fejemből. Szörnyen szenvedett.
Még órákkal később is elővettem a róla készült felvételt. Elmerengve néztem, úgy, ahogyan ő figyelt arra távoli pontra. Majd fejbe vágott az igazság. Amire még gondolni sem mertem.
Ilyen tökéletes arcot sehol máshol nem találok.
Nem tudom pontosan mennyi ideig, de jó sokáig gyönyörködtem aznap este a képben.
*
Hű! Elsőre próbáltam belőni a részletből, mit is olvasok, horrorra vagy thrillerre tippeltem, amit utálok, hacsak lehet, kerülöm. Kicsit húztam is a számat, én majd most itt jól belekötök mindenbe, megaszondom a tutit. De azt hiszem, ezt a részét kénytelen vagyok másra hagyni, nem lenne igazságos mondatról mondatra végigtúrni a részletet, mert az olvasók sem olvasgatják vissza százszor ugyanazt az oldalt. Maradok az első benyomásnál. Nemtom’, mit hoz ki az író ebből a történetből, de a kezdés szerintem pazar! Olyan érzésem volt, mintha nem is egy regényrészletet olvasnék, hanem egy tényfeltáró cikket. Nem tudtam figyelni a hibákat, pedig feltett szándékom volt, hogy kukacoskodni fogok, de magával sodort a történet. Ha a további fejezetek is ebben a szellemben, ilyen hangulatban folytatódnak, fent tudja tartani az író a feszültséget, akkor szerintem ez a regény nagy kedvenc lesz. Gratulálok a kikerüléshez, nálam abszolút tíz pont!
Gratulálok a kikerüléshez. Az eddigi írások közül ez nyerte meg leginkább a tetszésemet. 🙂 Kicsit meg is lepett, mert egy pályázatra készített írásom,amit nemsokára benyújtok, egy lebontásra szánt elmegyógyintézetben kezdődik. Egy lélegzetvétellel elolvastam, nagyon jónak találtam.Szívesen olvasnám tovább 🙂 Kritizálni nem tudom, mert nem találok benne hibát, és a véleményeket is kíváncsian várom. Még egyszer szívből gratulálok.:)
Kedves szerző!
Gratulálok a kikerüléshez. A romantikus műfajban nehéz igazán eredetit alkotni, itt is inkább klisékből való építkezést találtam, mint eredeti ötleteket. Ellentmondás, elírás, pongyolaság is akadt (bőven). Ezzel együtt kívánom, hogy találd meg a megfelelő célközönséget! Sok sikert a folytatáshoz.
Nekem nagyon tetszett a történet, nagyjából a kidolgozás is, bár a közepén eléggé megakasztottak az angol nevek. Valahogy az elejétől fogva az volt bennem, hogy a Budán nem olyan régen bezárt pszichiátriai intézet a helyszín. Ettől eltekintve a lánnyal való találkozás leírása, a párbeszédek nagyon tetszettek, szeretném olvasni tovább, nagyon izgalmas történetnek ígérkezik.
Kedves Jacey!
Szép a hely fotóhoz. A kérdés, hogy a nő a gomb lesz a kabáthoz, vagy a kabát a gombhoz? 😀
Arra gondoltam ezzel, hogy ha nem horror, akkor a sok hangulatfestő mondatnak a felét levenném. Jójó, de nem arról szól a történet, hány tégla van a fűben, és mennyi pókháló lóg a plafonról. Aki nem teljesen hülye, már a feléből érti, hogy omladozó rom.Így nagyon öncélú az egész.
Nem tudom, belőni, mi lesz ebből. Tényleg nem. Nem tudom, ki ez a dühöngő őrült, és hova fog keveredni a dolog, de érdekelne, ha… Ha nem lenne túl sok, amit olvastam. Sok a hangulatfestés, sok a lány, ahogy nem csinál semmit, az is, amikor dühöng az is. Minden sok. Csak a pasi agya nagyon kevés, mert ha tudja, hogy pszichés eset, és azt mondják, ne menjen közel, akkor nem fogdossuk a nőt.
Egy fülszöveg és egy műfajjelölő nélkül garantáltan nem vinném magammal a boltból.
Technikailag nagyon szép. Csak még ez is öncélúnak tűnik.
A történet fókuszának eleinte valami fényképező verseny tűnik, aztán ugrik a fókusz, alaposan szemügyre vehetjük az omladozó épületet. Az egykori elmegyógyintézet részletes leírása igazán jól sikerült. A háborodott lánnyal való találkozásból úgy láttam, a szerző belsőlátása remek, a képzelete penge élesen működik, amikor a jelenet leírja, ezért gratuláció jár.
A szemelvény végére az látszik, hogy a legfontosabb téma a lány, illetve a fényképész és a lány kapcsolata lesz, de kissé szétcsúszik a kép, bizonytalan vagyok benne, miről fog szólni a regény.
Olvasóként komoly kontrasztot látok a nyelvi hátrányok és a képzelet-gazdag, tényleg kifogástalan leírások között.
A látszólag jól szerkesztett mondatok alapján azt gondolnám, hogy a szerző igyekezett ügyelni a nyelvtanra, de a mélyben több problémát találok. A szórend és a mondatrészek rendje több helyen megbotlik. Íme:
„A régi épület már azelőtt is életveszélyes volt, valamikor az 1900-as évek elején építették.” Itt látszólag minden rendben van, de logikailag használhatatlan a mondat. Az első tagmondatban szerepel egy állítás, amelynek a folytatása a második tagmondatba kerül, viszont a kettő között felbukkan a lényeg: már korábban, azelőtt is (mi előtt?), életveszélyes volt.
„… az elszaporodott bokrok és füvek uralták…” a „fű” szónak akkor van többes száma, ha többfajta, különféle füvet sorolunk fel. (Ellenpélda: A kertben retkek nőttek.)
„Biztos voltam benne, hogy van egy másik lehetőség.” Itt tökéletesen szabályszerű a különböző igeidők használata, csak éppen roppant kellemetlenül hangzik a két különböző, egymásnak ellentmondó létige egyetlen közös mondatban. Az általában burjánzó „egy” határozatlan névelő/számnév felesleges használatára kivételesen nem térek ki.
Ezek a hibák, és a felszínen elfogadhatónak látszó sorok azt sugalmazzák, hogy a mélység, a nyelv ismeretének lényege hiányos. Tudom, erre lehet legyinteni, majd a szerkesztő kijavítja. Tényleg ez lenne a szerkesztő dolga? Nem egyszerűbb komolyan figyelni a nyelvtanra?
Jobban érezném magam, ha a tökéletes leírások kifogástalan nyelvi környezetben kerülnének elém, és a történet fókusza is pontosabb lenne. Mindazonáltal elképzelhető, hogy a történet legyőzi a közepesen pongyola fogalmazás hibáit meg a felesleges nyelvtani körök miatt végzett szerkesztői többletmunkát, és végül az üzletekbe kerül a regény. A különleges környezet, az egyéni hangulat akár sikeressé is teheti a munkát, és a nyelvtani zűrök eltakarítása után még megérdemelt is lehet a siker. A rövid szemelvényből nem láthatjuk a folytatás erényeit vagy hibáit.
Hűha, nem rossz. Kicsit gyengén kezdődik a történet, de attól még érdekesnek találtam a történetet. Jó volt végre olvasni valami „mást”. Gratulálok a kikerüléshez!
Kedves Szerző!
Nagyon megfogott ez a kis részlet, a történetedből… Tudod, meg van benne az a valami, az a plusz, amit a karakter is keres a lányokban. Abszolút értem, miről is beszélsz, mit is keresel. Ezt a valamit pedig én találtam meg, a Te művedben! Nagyon szurkolok a pályázathoz! Ha megjelenik a könyved, mindenképpen megveszem. 🙂
El sem hiszem, hogy kikerültem! :))
Köszönöm szépen az eddigi hozzászólásokat, nyelvi javításokat. Szerintem ki lehet találni, hogy romantikus történet, az elején az intézet részletesebb bemutatása arra szolgálna, hogy ott érezze magát az olvasó, de lehet, hogy valóban sok a leírás. És bevallom, sokat le is csíptem belőle, mert ennél is több volt. 🙂
Az elejéről a fele leírás nem kéne….túl sokk. Amúgy jó. Egy 6-os.
Kedves H.Rose!
Köszönöm szépen, sokat jelent, hogy ezt leírtad! 🙂
Gratulálok a szerzőnek a kikerüléshez! 🙂
Nem semmi történet, nekem nagyon tetszett, érdekel a folytatás! Izgalmasnak ígérkezik, és én imádom az ilyen love-storykat, az meg, hogy kapott egy kis rémisztő keretet, különösen csúcs! 🙂
Sok a leírás ugyan, de nem zavaró olyan nagyon, nem irritáló. Jó a stílus, a nyelvezet, tényleg emelem kalapom! Sok sikert kívánok! 🙂
Az eleje kisse vontatott es nyomaszto, de aztan egesz erdekesen kezd alakulni.Gondoltam jo kis thriller lesz belole, de sajnalatomra a szerzo elkotyogta, hogy romantikus mu.Persze nem lehet mindenki kedvere tenni, ettol fuggetlenul tetszett.Gratulalok a kikeruleshez.
Kicsit vegyesek az erzelmeim ezzel a reszlettel kapcsolatban, mert a hely leirasa nagyon szep, sikerult megfestened ezt a kicsit baljos, de kozben megis varazslatos atmoszferat, amit egy ilyen elhagyatott epulet araszt magabol.
Ami viszont nagyon nem tetszett, az a romantikus kiindulohelyzet. Eleve, tudom hogy ez egy romantikus regeny toposz, hogy a fiu lefenykepezi a mit sem sejto lanyt, de kulonosen ugy, hogy jelen esetben ez a lany egy mentalisan instabil valaki, aki fel es fel van dulva, nekem az egesz szituacio inkabb visszatetszo.
Gratulalok a kikeruleshez, es sok sikert a folytatashoz!
No lássuk…
Van ez a fényképésznek…készülő srác aki elmegy egy bezárt ELMEGYÓGYINTÉZETBE, ahol FURCSA DÚDOLÁST kezd hallani, majd meglát egy szemlátomást ANTISZICIÁLIS, vélhetően autista lánykát, aki magában énekel. Erre ő elkezdi MEGKÖZELÍTENI ezt a bizonyos alanyt. A lány sikoltva belekarmol a kezébe és a srác egy telefonhívás után MÉG KÉPES LEÜLNI VELE SZEMBE?! HOGY?! Komolyan, valaki rendelje meg a hullazsákot mert ennek a srácnak annyi esze van mint egy szemeteskukának!
Félre értés ne essen, a szöveg gördülékeny és a szerzőnek jó a mesélőkéje, de ez egyszerűen logikátlan lépések tömkelege amit a fiú elkövet! ÉS… ezekután még együttérez a félig őrül lánnyal… nem! Bocsánat. Ez a srác életképtelen! De kíváncsi vagyok mit hoz ki belőle a szerző, úgyhogy gratulálok.
Durva. A mondatok filmkockákként peregtek előttem. Vizuális típus vagyok, abszolút elhittem, amit olvasok, átjött az atmoszféra, az érzelmek, a szituáció. Hibák ide vagy oda, még ha a történet romantikus is, igencsak felkeltette az érdeklődésem. Azt is el tudtam képzelni, hogy egy férfi beszámolóját olvasom. Hatalmas gratula!
Leült a lánnyal szemben, de hagyott elég helyet kettejük között, és már fel volt készülve, ha újra támadna. 🙂 Azért nem egy pitbullokkal teli ketrecbe ment be, hogy magához édesgesse a kutyusokat. 🙂
A fiúnak tetszik a lány, ezért nem hagyja ott, ahogy a józan ész azt diktálná, és nem is az a fajta.
Köszönöm a többi kommentet is. 🙂
Mintha az elején magamat olvastam volna. Nekem is vissza kell fognom magam, mert én is hajlamos vagyok túl hosszúra hagyni a leírást. Pontosan tudom, hogy kezdetben fájdalmas kihúzni a számunkra szépséges-kedves mondatokat. De más írását olvasva még inkább rádöbbenek, hogy nagyon is szükséges. Mert nem ettől lesz jó a regény, viszont azonnal megkapjuk az öncélú jelzőt.
A regény címe nagyon találó. De egy pszichésen sérült lánnyal szerelembe esni, még ha szép is, elég veszélyes vállalás (mint regény téma). Nem is tudom, hogy mit gondoljak erről. Mert a lány tényleg sérültnek tűnt, nemcsak olyannak, akit csak el akartak távolítani az útból és bedugtak egy ilyen intézetbe. A sikítozás, karmolás, magában motyogás nem volt elég ijesztő a férfi számára, hogy róla álmodozzon??
Ja igen, ez a mondat: „Elmentem számtalan olyan helyre, ahol felbukkanhatott a tökéletes példány, de mindhiába.” A példány szó annyira bántott. Egy nőről beszél, nem egy gazelláról!!
A sok leíráshoz még annyit, hogy fotós, és pont azért ment oda, hogy megnézze a helyet, de elfogadom, hogy sok. 🙂
Egyébként ennyire nem durva a lány, itt azért volt ilyen, mert nem szedte be a gyógyszerét, és mélyponton volt.
Az eleje szóhasználat tekintetében csiszolásra szorul. Sok volt a „volt” és több információt a kelleténél többször ismételt. Bízz az olvasóban, hogy értelmes és odafigyel a műre. Elég egyszer elmondani bizonyos dolgokat. 😉
Az jutott eszembe, mikor egy írástechnikai kurzuson azt mondta az oktató, hogy nem írhatunk úgy, mint egy iskolai fogalmazás és nem írhatjuk azt, hogy „terebélyes fa”.
No de mindezt nagy-nagy szeretettel írom, merthogy engem egyébként levettél a lábamról.
Érdekes sztori, hiperszuper karakterek, jó leírások, kitűnő hangulatteremtés.
A fényképezős részek furák csak. Olyan természetellenesnek tűnik, hogy csak egyet kattint. Valóságban inkább huszat kattintunk profi és amatőr fotósok egyaránt.
Nagyon érdekel a folytatás! Kíváncsian várom, mi sül ki ebből. 😉
Gratulálok! Reálisan és érzékletesen adtad át az őrületet. Meg a férfi karakter valóban férfias lett (nem tudom biztosra a neved alapján, milyen nemű vagy, de ez dícséretes).
Köszönöm!
Részemről 10 pont. Tetszik az alap szituáció, jó a szereplőábrázolás, fogva tart a cselekmény és folytatást követel. 🙂
Nekem ez tetszik.
Annak ellenére is, hogy kicsit hiteltelennek találom, hogy megtalálja ezt a dühöngő lányt egy régi elmegyógyintézet udvarán, és annak ellenére „barátkozni” próbál vele, hogy megkérik, ne tegye.
Én igazából nem éreztem soknak a leírást. Fényképész, azért ment, hogy megnézze a helyet… természetes, hogy alaposabban szemügyre veszi. Számomra az is érthető volt, hogy a lány „támadása” ellenére se hagyta magára őt. Egyrészt azért, hogy ne legyen az, hogy miután elment, a csaj is eltűnt, mert akkor nyílvánvalóan hibáztatná magát, másrészt mert érdekelheti őt… nem feltétlen csak fotós szemmel. Kíváncsi is. Ahogy én is, hogyan alakul tovább a történet. Túl sokat nem tudtunk meg, de nagyon érdekel a folytatása, szívesen tovább olvasnám. 🙂
Egyébként egyetértek valamelyik korábbi hozzászólóval, aki azt írta, jó valami „mást” olvasni. Ez nem egy szokványos környezet, nem egy olyan helyzet, amihez hasonlót tömkelegével tudunk olvasni (vagy csak én nem botlottam ilyen könyvekben), szerintem kellően egyedi (nyílván az eddigiek alapján). 🙂
Tulajdonképpen egészen tetszett a szöveg. A sztori annyira nem keltette fel az érdeklődésemet, de ez természetesen szubjektív dolog. Egyet kell értenem a többiekkel, akik azt mondták, hogy hosszú volt az elején a leíró rész, valóban, csak olvastam, olvastam, és nem valamiféle vérfagyasztó gyilkosság feszültségének érzelmi felépítésére szolgált (aminél szerintem rendben lett volna), hanem a fiú találkozott a lánnyal. Viszont érzékletes bekezdések voltak, kár lenne kidobni őket, talán kisebb darabokban be lehetne őket csempészni a későbbi fejezetekbe. Az angol nevek engem is megakasztottak, valamiért én is automatikusan magyar helyszínre asszociáltam, de ha jobban belegondolok, ennek valószínűleg a pályázat az oka, meg hogy nincsen fülszöveg. Szóval összességében jó volt, könnyen végigolvastam, de a sztori nem keltette fel a figyelmemet, nem igazán tudom, mire számítsak innentől, mitől lesz ez egyedi és lebilincselő, mert amire számítani lehet (a szerelmi történet), engem személy szerint nem fogott meg, de ez nem meglepő, általában nem olvasok ilyesmit.
Érdekes indítás… Tetszik az ötlet, hogy egy fotós keresi a tökéletes modelljét, és kíváncsi lettem, hogy ki ez a lány, mi a története. Ugyanakkor a főhős reakcióit kicsit furcsállom. Én nagyon meg lettem volna ijedve a helyében, ha az üresnek hitt régi pszichiátriai intézetben ott találok egy ilyen lányt. Ő meg rögtön lefényképezi, anélkül, hogy egyáltalán engedélyt kért volna rá tőle (jó, beteg a lány, lehet, hogy Alexander hirtelen nem gondolt rá, de rokonai, gondnoka lehetnek, és senkiről nem lehet az engedélye nélkül képmást készíteni), és csak utána jut eszébe, hogy fázhat. Ha pedig több, mint egy napja eltűnt, már az intézetnek is szólnia kellett volna a rendőrségnek, bármennyire is ciki, ha valaki megszökik, nem kockáztatnák meg, hogy csak a saját szakállukra keressék.
A fogalmazás kellemes volt, olvastatta magát, egy-két kisebb hibát találtam csak:
„ha nem ő látja az ápolókat, azok se találják meg őt.” – szórend: ha ő nem látja az ápolókat
„Olyannak tűnt, mint aki napok óta nem aludt, de ezen felül az arca gyönyörű volt” – innen kihagynám az „ezen felül”-t. Az „ennek ellenére” jobban illene bele (annak ellenére gyönyörű az arca, hogy látszik rajta, hogy napok óta nem aludt), de szükségtelen, mert már ott a „de”.
Kíváncsi vagyok, innen hogyan megy tovább!
Szerintem egy férfi nem ijed meg egy nőtől, akkor sem, ha nem százas, viszont én sikítva hagytam volna ott, eleve be se mentem volna egyedül egy ilyen helyre. 🙂
Bocsánat az elírásokért, pedig átnéztem többször.
Engem megvettél, ez a hangulatfestés irigylésre méltó, én nem éreztem soknak a leírást. Tényleg filmszerűen el lehet képzeli, észre sem vettem a nyelvi bakikat, amiket itt a többiek emlegettek.
Kíváncsi lennék, mi sül ki ebből az újabb kedvenc-jelöltből, nagyon megfogott.
Szurkolok, hogy jövőre megtalálhassam a könyvesboltokban is!
A. Sattler, köszönöm 🙂
Nekem tetszett a hely leírása, habár teljesen felkészültem valamilyen horroszerű eseményre általa 🙂
Itt bizony egy percre se gondoltam lánynak a mesélőt, de ezt csak az előző írások tükrében jegyzem meg!
Graulálok a kikerüléshez és további sok sikert kívánok! 🙂
Sajnos a részlet nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet.
Az eleje túlírt, hiszen miközben sorok telnek el a történet még mindig ugyanott áll, ami miatt vontatottá válik az olvasás. Kedvem lett volna átugrani a sorokat, de végül nem tettem.
A főszereplő ez alapján a részlet alapján nem került közel a szívemhez. Egészen addig meg voltam győződve arról, hogy egy lányról van szó, amíg a neve bele nem került. Utána is nehéz volt ezt fejeben tartanom, mert a stíluson keresztül ez nem jön át, ami véleményem szerint fontos.
Egy-két logikai bukfenc is megtalálható benne, a főszereplő viselkedése nem feltétlen reális.
Ettől függetlenül érdekes kezdést olvashattunk, amin ugyan van mit javítani, mégis sok minden kihozható belőle, hiszen nem egy hétköznapi, gyakran előforduló témáról van szó.
Gratulálok a kikerüléshez!
Kedves Jacey!
Ez amolyan tetszett is, meg nem is történet. Nehezen indult be az elején, aztán a lány megjelenésével kezdett izgalmas lenni. Most valahogy kimondottan tetszett, hogy nem tudtam, vajon romantikus történet, esetleg thriller kerekedik ki belőle – kicsit sajnálom, hogy az előbbi 😀 -, de igazából mind a két verzióhoz jó alapot adtál. Sőt, elmegyógyintézetben játszódó félelmetes sztorival már sokszor találkoztam, de romantikussal még nem nagyon, úgyhogy kimondottan kíváncsivá tettél. 😀
Szóval, bár nem egészen az én műfajom, mégis érdekesnek találom. (Legfőképpen azt, hogy a főszereplő azt a bizonyos pluszt annyi keresgélés után egy beteg lányban lelte meg… :D)
Gratulálok, és további sok sikert! 🙂
Köszönöm a többi véleményt, jókívánságot is.
Ha a szereplő viselkedése úgy nem reális, hogy segít a lánynak, hát erre nem tudok mit mondani, az életben is vannak segítőkész emberek, romantikus regényben meg szerintem nem túlzás. 🙂
Ismerős volt a cím, aztán rájöttem, hogy én már korábban olvastam eztma történetet. Maga a téma már akkor is tetszett, bár azt tudom, hogy nem olvastam végig, mert a közepén ellaposodott a történet. Azóta persze már biztosan átdolgozta az író, drukkolok neki!
Kedves Szerző!
Nem vagyok vizuális típus, itt mégis mindent szinte láttam magam előtt. Különösen a lány leírása volt megkapó. Tetszett, hogy a hangok is szerephez jutottak (bár a cipőkopogás nekem a magassarkú kopogását idézte fel).
Ami az előnye, az a hátránya is a részletnek: hatásvadász. A valóság sosem ennyire fényképszerűen beállított. Lehet egy ilyen hangulatosan romos épület, lehet, hogy négy ápolót küldenek egy kislányhoz, lehet pont ott rátalálni a tökéletes alanyra… Bár mondjuk a falra nem lehet ilyen üzenetet felírni, az ápolók lekapcsolták volna, de ez apróság. A lényeg, hogy lehetne – de az összhatás életszerűtlen. Kíváncsi vagyok egyébként, milyen betegsége van a lánynak.
A másik, amit furcsállottam, az a lány viselkedése a fotóssal. Máshogy mozog vele kapcsolatban. A Kishercegből jutott róla eszembe a róka: egy megszelídíthető kis lény. És a fotós elkezdte megszelídíteni.
Viszont az ápolókkal máshogy viselkedett, ami önmagában logikus és érthető, csakhogy (pont a lefogás hatásvadász leírása miatt) nekem ebből az jött le, hogy adott szegény lány, aki beteg, de nem tehet róla, meg a csúnya, gonosz ápolók, akik túl durvák vele, pedig hát csak venni kéne a fáradságot és időt kedvesnek lenni… Remélem, nem a pszichiátriai kezelések és szakértelem fog szemben állni a regény többi részében a szeretet erejével.
Összességében egy érdekes regénykezdet, ha a betegség kidolgozott, a pszichiátria hitelesebben van ábrázolva a későbbiekben, és a hatásvadászat nem megy a regény rovására, akkor roppantmód kíváncsi vagyok a folytatásra.
Gratulálok a kikerüléshez, és további sok sikert!
Kedves Wendy_agramm!
Tudom, csicsásan írok, nem tudom ez mennyire baj.
Az ápolók ismerik a lányt, tudták, hogy szép szóval nem jönne velük, és egy regénybe szerintem bele kell írni, amit bele „kell”. (szerintem) Most ha csak kisétál velük?
Egy történet mégiscsak történet, és nem a valóság. Meg az életben is van ilyen.
A fiúval máshogy viselkedik? Hát persze. 😉
Köszönöm a véleményt! 🙂