J.V. Conney: A roncs

Figyelmeztetés: szókimondó szöveg, 18-as korhatár

 

A tenyere végigsiklik az oldalamon, az ujjai a fenekemre tévednek, majd lecsúsznak a combomra.

Ingerülten ellököm a kezét.

Gyűlölöm, ha a combomhoz ér, és ezt ő is pontosan tudja.

– Bocs – zihálja, és beletúr a hajamba, mintegy fogódzóként, nehogy még egyszer elszúrja, de késő. Rohadtul elment a kedvem ettől az egésztől, és arra gondolok, eltolom magamtól, de ma még ahhoz sincs erőm, így inkább csak elfordítom a fejem és a bútorokat nézem, meg a polcokon sorakozó könyveket és a virágcserepeket.

A lakásban egész szép rend van, szokatlanul szép rend.

Brutus az ágy mellett fekszik, foltos fejét a mellső mancsain nyugtatja. Amint észreveszi, hogy nézem, hatalmasat ásít, és csóválni kezdi a farkát. Idióta kutya. Ennyit a legendás kutyahűségről. Ha lenne egy cseppnyi esze, azonnal rám vetné magát és cafatokra tépne, ahogy egy magafajta amerikai bulldoghoz illik. Mondjuk meg is érdemelném. Ehelyett csak bámul rám azzal a bamba fejével, és csóvál.

Beleharapok az ajkamba, és csak hagyom, hogy Kaspar tovább döfködjön, miközben a válla felett a falat nézem, hallgatom, ahogy az ágy halkan nyikorog, és érzem, ahogy csatakos teste egyre hevesebben csapódik az enyémhez.

Hirtelen felemeli a fejét, az arca vörös lesz, a vonásai eltorzulnak.

Most.

Összeszorítja az ajkait, hogy tompítsa a nyögést, a nyakán az erek kidüllednek, ahogy minden erejével küzd a kitóduló hangok ellen, miközben elélvez. Nem tehetek róla, de ettől mindig arra gondolok, hogy panelban nőtt fel. A panelban vékonyak a falak.

Legördül rólam, és a mellkasom felemelkedik. Mohón szívom be a levegőt, mint valami kábítószert, és önkéntelenül is nagyot sóhajtok, ahogy az oxigén visszatódul a tüdőmbe. Vajon azt hiszi, én is elmentem? Érdekli egyáltalán? Fogalmam sincs. Mindenesetre nem hozom szóba. Van valami Kasparban, ami miatt sosincs orgazmusom.

Felkel az ágyról, és úgy ahogy van, pucér seggel a fürdőszoba felé veszi az irányt. Lapos segge van, cseppet sem jó segg, és a farpofája minden lépésnél rezeg. A háta izmos, bár kicsit vékonyabb, mint ahogy azt szeretem, és a nyaka aljáig érő világosbarna haja sem igazán jön be.

Hallom, ahogy a fürdőben megereszti a vizet.

A hasam ragad a rám tapadó izzadságtól, és a bőröm kezd kihűlni. Megborzongok, és a hátam mögé nyúlok a takaróért, de nem találom, pedig marhára be kéne takarnom a lábam, mielőtt visszajön. Az oldalamra gördülök, és az ágy alá hajolok, a mozdulattól a lábaim között langyos nedvesség folyik ki. Undorító. Brutus odajön és megszagolja a kezem, de eltolom a fejét, ezért visszasomfordál a helyére. Felrángatom a takarót a földről, és magamra húzom, miközben érzem, ahogy elkezdődik a szokásos vissza-a-valóságba lelkiismeret-furdalás. Ez van.

Ez az ára, ha az ember a nővére vőlegényével kefél.

Nyílik a fürdőszobaajtó, Kaspar dereka köré egy sötétkék frottír törülközőt csavart, a haját benedvesítette és hátrasimította. Kint mínusz tíz fok van és esik a hó, ha kimenne, nem úszná meg tüdőgyulladás nélkül. Még szerencse, hogy home office-ban dolgozik. Vajon ezt fogja csinálni, miután elmentem? Leül az íróasztalhoz és nekiáll dolgozni? Valószínűleg igen.

– Be kell ezt fejeznünk, Petra – mondja, miközben mellém telepedik az ágyra. Egész jóképű így, vizes hajjal. Mindig így kéne hordania, akkor talán még bele is tudnék szeretni. Vajon milyen lenne beleszeretni Kasparba? Sosem fogom megtudni.

Nem válaszolok, csak bólintok, mint ilyenkor mindig, miközben a hajából csöpög a víz.

Átölelem, a nyakába fúrom az arcom és mélyet szippantok az illatából. Fűszeres férfi tusfürdő illat keveredik a bőre természetes szagával, és egy idő után felfedezem azt is, amit kerestem. Igen, még így is érezni. Mámorító Adrien illata van.

Furcsa bizsergés járja át a testem, ahogy kapok egy kicsinyke szeletet Adri életéből, ha csak néhány röpke percre is. Adri lakása, Adri illata, Adri pasija. Egy kicsit olyan, mintha testet cserélnénk, és egy pillanatig elhiszem, hogy én kapom mindazt, ami neki jutott. Egészen olyan vagyok, mint egy feldobott labda, emelkedek az ég felé, egyre magasabbra, mígnem egyszer csak lassítani kezdek, majd jön a tehetetlenség, és a zuhanással együtt újra a szar érzés: hogy valójában sosem érhetek a nyomába.

 

A hó apró pelyhekben hull, épphogy behintőporozza a járdát. Lassan billegek előre, bal lábamra sántítva, miközben felemás csíkot húzok a friss porcukorban. Egy cipőtalpnyom, egy csík. Ez az aláírásom, pontosan egy éve. Lassan haladok és a dermesztő hidegben fáj minden mozdulat, mégis átmegyek a túloldalra ahogy a rendőrkapitánysághoz érek, és mivel van még tíz percem, beugrom a Douglasba. Tudom, hogy nem kéne, de képtelen vagyok megállni, hogy ne vegyek egy Crystal Noir parfümöt. Még egyet. Lassan már minden kedden veszek egy dobozzal, egy egész gyűjteményem van a szobámban, a bőröndben, amit az ágy alatt tartok.

A rendelő a másodikon van. Régebben simán fellépcsőztem volna, de most kénytelen vagyok megvárni a liftet. Azt mondják, az idő sok mindent meggyógyít, de úgy tűnik, én ebbe nem tartozom bele. Az idő nem a barátom, és akkor enyhén fogalmaztam.

Csengetek, és miközben várok, érzem, hogy a telefon kettőt berreg a táskámban. SMS. Valószínűleg Anya az, de most nincs kedvem elővenni. Az elmúlt évben Anya rászokott arra, hogy naponta kétszer felhívjon vagy legalább üzenetet küldjön. Nem tudom eldönteni, hogy tényleg értem aggódik, vagy túlkompenzál. Valószínűleg az utóbbi. Amíg Adri otthon lakott, mindig ő volt a kedvenc, most pedig csak én maradtam. Az ő kicsi gyereke. A sántalábú, rokkant gyereke.

A pszichológus most is kedélyes, mint minden kedden, amikor eljövök hozzá, hogy negyvenöt percen keresztül beszéljek arról, amire legszívesebben soha többet nem gondolnék.

– Hogy van a lába? – kérdezi.

Valamiért mindig ezzel kezdi. Mint a bemelegítés a konditeremben, már amikor még jártam konditerembe. Minden alkalommal ugyanaz a szarság.

– Hideg van.

Bólint.

Bekísér a rendelőbe és becsukja magunk mögött az ajtót, pedig rajtunk kívül az egész emeleten nincs senki.

Mindig megdöbbent a kontraszt a rendelő és kinti szürke betondzsungel között, pedig esküszöm, eljövök minden héten, még akkor is, ha Anya azt hiszi, hogy időnként ellógom az üléseket.

A szobát legalább harminc fokra felfűtötték, és a levegőben szantálfa illata terjeng. A pszichológus szerint a szantálfa elősegíti a sikeres újjászületést.

Nem hiszek az újjászületésben.

A félhomályban kényelmes fotelek várják a pácienseket perzsa díszpárnákkal, a sarokban egy kőből faragott Buddha meditál, a falakat indiai festmények díszítik, a polcokon néhány pszichológiai könyv és mécsesek. A pszichológus még a kinti hideg ellenére is a szokásos narancssárga vászonruháját vette fel, mintha csak valami keleti bölcs lenne. Vajon sejti, hogy fél órája sincs, hogy szexeltem? Ha így is van, nem mutatja semmi jelét.

– Holnap van az évforduló – kezdi.

– Igen.

– Hogy érzi magát?

– Szarul.

Mint az év minden napján.

– Szokott még álmodni?

Megvonom a vállam. Mindig álmodom. Egy éve álmodom ugyanazt, minden egyes éjjel, de mit mondhatnék? Mindent elmondtam már, amit tudnia kell.

– El szokott menni otthonról?

– Időnként.

– Nagyszerű! És merre?

– Hát, nem is tudom. Úgy erre-arra.

– Mi van az emberekkel?

A pánikrohamokra gondol. Néha még mindig érzem őket. A szapora szívverést, a szédülést, a fojtogató érzést, hogy mindenki engem bámul. Hogy beszélnek rólam. Hogy megvetnek. Hogy tudják.

Nemrég ilyenkor még bezárkóztam a szobámba és napokig ki sem dugtam az orrom, de be kell látnom, hogy ez tényleg egy kicsit jobb lett.

– Elmegy – mondom, és még egy félmosolyt is sikerül kicsikarnom magamból. Ez láthatóan elégedettséggel tölti el.

– Talán lassan elkezdhetne ismerkedni…

Megrázom a fejem, és a lábamra mutatok.

– Kinek kellenék így?

Valamit magyarázni kezd a szerelemről és a belső értékekről, de csak félig figyelek oda. Tudom, hogy a suliban hogyan gondolkodnak a fiúk. Egyikük sem feküdne le velem. Már nem. De ezt nehéz megmagyarázni egy ötven körüli spirituális beállítottságú nőnek. Kaspar más, de neki megvannak a maga okai. Kasparról persze sosem meséltem neki. Nem hiszem, hogy megértené.

– Magát okolja?

Hirtelen felkapom a fejem.

– Hogy mi?

– Még most is okolja saját magát a balesetért?

A kérdés feldühít. Megbeszéltük, hogy csak a jelenre koncentrálunk és nem elemezzük a múltat, de úgy látszik, túlságosan is felbátorodott.

– Nem kéne balesetnek hívnia – fakad ki belőlem, de abban a pillanatban meg is bánom.

– Nem? – kérdezi és közelebb hajol, hosszú haja súrolja a köztünk lévő faragott dohányzóasztalt – Hát, minek kéne hívnom?

Beharapom az ajkam és az ablak felé fordulok. A havazás elállt, a háztetőkről a hó olvad. Úgy döntök, mára eleget beszéltünk. Megköszönöm az idejét, átnyújtok neki egy tízest.

Kifelé menet még a lépcsőházban megnézem a telefonom.

Kaspar az. A képernyőn csak ennyi látszik az SMS-ből: „Petra, ne haragudj…”. Mi a fene? Kioldom a billentyűzárat és megnézem a teljes üzenetet.

„… állást kaptam Torontóban, visszamegyek. Holnap kiköltözünk a lakásból. Sajnálom, képtelen voltam a szemedbe mondani.”

A döbbenettől szóhoz sem jutok. Ez nem lehet igaz. Hogy teheti ezt velem? Kimegyek a lépcsőházból a hideg utcára és tárcsázom Anyát.

– Petra – szól bele megkönnyebbülten – már aggódtam…

– Te tudtad ezt? – kérdezem, de meg sem várom a választ. Persze, hogy tudta – Anya, ez szemétség…

– Petra, édesem… Előbb-utóbb Kasparnak is tovább kell lépnie, és ez a Torontó nagyon jó lehetőség lesz neki.

– De mi lesz Adrival…?

Hallgatás a vonal túlsó végén.

– Ki akarom venni a lakást! – fakad ki belőlem – Anya, engedd meg, hogy kivegyem, kérlek!

Istenem, bárcsak már dolgoznék! Akkor lenne pénzem, és nem kellene mindenhez Anya engedélyét kérnem.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

– De miért nem? Tizenkilenc leszek, miért kell még mindig veletek laknom?

– Tudod nagyon jól, hogy miért. Az orvosok szerint jobb lenne, ha egy ideig még itthon maradnál.

Orvosok alatt a pszichológust érti.

– Petra… – Anya hangja olyan halk, hogy meg kell erőltetnem magam, hogy halljam – egy év telt el… lassan el kéne…

Kinyomom a telefont, mielőtt befejezhetné. Nem akarok erről beszélni. Nem vagyok rá képes. Legszívesebben kihajítanám a készüléket a fagyott aszfaltra a mellettem elszáguldó kocsik elé, de végül csak a táskámba vágom be.

 

Baleset. Gyűlölöm ezt a szót. Ha még egyszer valaki azt mondja, hogy baleset, én esküszöm, saját kezűleg fojtom meg. Adri halott. A nővérem halott, én pedig élek.

Későre jár, mire hazaérek. A hálóban még halkan szól a tévé, de ahogy elmegyek a szoba előtt, látom, hogy Apa és Anya szerencsére már alszanak.

Lefekszem az ágyra, és anélkül, hogy pizsamára vetkőznék, beveszek két szem altatót, majd a plafont bámulom, amíg el nem alszom.

Ugyanazt álmodom, mint egy éve minden éjjel.

Nem érdekel, Petra! Adri az anyósülésen ül mellettem. Arca kivörösödött, a szeme alatt a fekete festék elkenődött, a bőrén megcsillan a csillámpor, ahogy az utcai lámpák és éjjeli boltok kirakatai időnként bevilágítanak a kocsi ablakán. Crystal Noir, dohány és pia szagot áraszt, miközben dühösen hadonászik. Kurvára nem érdekel! A szívem a torkomban dobog, csikorgatom a fogam, miközben erősen szorítom a kormánykereket, és minden erőmmel próbálom visszatartani a lábam attól, hogy még jobban rálépjek a gázra. Hagyd már abba! gondolom, de a haragtól képtelen vagyok megszólalni, miközben Adri tovább süketel. Nem hagyom, hogy tönkretedd az esküvőnket! Fogod, és holnap felhívod őket. Lemondod az egész rohadt születésnapi partit, érted? Hogy a szarba voltál képes pont arra a napra szervezni? Érzem, ahogy a vérnyomásom emelkedik. A fülem zúgni kezd, ahogy suhanunk át a városon, ahol alig pár órája még mindketten önfeledten táncoltunk a Rakpart-ra, mielőtt ez az egész este átváltozott volna egy kibaszott rémálommá. Nem én szerveztem rá az esküvőjére. Egy éve tervezem a tizennyolcadik születésnapom és ez az egyetlen időpont, amikor a WellHello ráér. Rohadt sokat spóroltam, hogy ki tudjam fizetni őket és most az egyszer nem vagyok hajlandó hagyni, hogy az történjen, amit Adri akar. Elborul az agyam, és teljes gázt adok, a kilométeróra pillanatok alatt ugrik fel százhúszra. Aztán százharminc, majd száz negyven. Adri egy pillanatra elhallgat, az arcán rémület ülj. Állj meg! kiáltja. Tovább nyomom a gázt. Állj már meg! Tudom, hogy lassítanom kéne, de képtelen vagyok uralkodni magamon. Száznegyvenöt. Százötven. A lámpa pirosra vált, de simán áthajtok rajta. Hajnali négy óra, senki sincs az utakon. Petra, azonnal állj meg, nem hallod? Ki akarok szállni, a kurva életbe!

Előrehajolok, a mellkasom súrolja a kormányt, mintha egy versenylovon ülnék.

Kapaszkodj! suttogom, miközben kiérünk az országútra, és teljes erőből rátaposok a gázra. A mutató a százhatvanat súrolja, amikor hirtelen kicsúszik alólunk a talaj, teljesen elveszítem a kontrollt a kocsi felett, és vagy harminc métert repülünk a semmibe. Aztán egy hatalmas csapódás, és csend.

Ekkor riadok fel. Minden éjjel. A szívem a torkomban ver, a ruhám teljesen átázott, és patakokban csurog rólam a verejték.

Halk kopogás. Anya megáll az ajtóban.

– Örülök, hogy hazaértél – suttogja – csak jó éjszakát szerettem volna kívánni.

– Anya…

Próbálok erőt venni magamon, hogy a hangom ne remegjen.

– Tessék?

– Elmondod még egyszer?

– Késő van. Talán majd holnap.

– Most szeretném hallani… kérlek.

Leül az íróasztalom melletti székre, az ággyal szemben. A félhomályban nem látom a táskákat a szeme alatt, a kialvatlanságtól ráncos bőrét, az ősz hajszálakat a hajában.

– Adri vezetett – kezd neki. Lesütöm a szemem, de szerencsére a sötétben nem látja az arcom.

– Az évfolyamtársai később elmondták, hogy ivott. Az országúton megcsúszott a kocsi és kisodródtatok a mezőre. A kocsi kigyulladt, Adri pedig…. senki nem tudja, hogyan menekültél meg. Csoda, mondták, csakis valami csoda lehetet. Egy fa tövében ültél, amikor rád találtak a mentők. Sokkos állapotban voltál, ezért nem emlékszel semmire. A bal lábadat szétroncsolta az ütközés, és csak az orvosoknak köszönhető, hogy végül nem kellett amputálni. Adri pedig…

Elcsuklik a hangja, ahogy megint megpróbálja kimondani. A szájához emeli a kezét, nem látom, valahogy mégis tudom, hogy remeg. Nagy levegőt vesz.

– Isten tudja, hogy sikerült kimásznod még a robbanás előtt. A rendőrök azt mondták, másodperceken múlott az életed. A tűznek köszönhetjük, hogy egyáltalán megtaláltak azon az éjjel. Ha nem gyullad ki a benzintartály, akkor talán…. én… én… nem tudom, mit csináltam volna, ha mindkettőtök…

Egy ideig csendben ülünk a sötétben. Aztán Anya feláll és kisétál a szobából.

 

Aznap éjjel még egyszer visszaalszom és álmomban megint mindenre emlékszem. Ahogy mindössze fél méteren múlik, hogy a kocsi ne az árokba essen. Ahogy a félig leszakadt ajtó himbálózik mellettem. Ahogy remegve kikúszok a kocsiból, az éles fájdalom a lábamban, a lüktetés a halántékom körül. Adri szétroncsolódott arca, a törött szélvédő, a mindent beterítő vér. A pillanat, amikor rájövök, hogy a nővérem nincs többé.

Anyára gondolok és elfog a pánik. A szemembe könnyek szöknek, a fájdalom elviselhetetlen. Úgy rémlik, el is ájulok, de az éjszakai jeges levegő hamar visszaadja az eszméletem.

Nem tudom, meddig ülök a hideg földön. Talán órák, talán csak percek. A kocsi alatt csöpög a benzin, tócsában gyűlik össze a keményre fagyott talajon.

Automatikusan cselekszem, ebben biztos vagyok. Ha végig tudnám gondolni, talán másképp tennék, de mintha nem én irányítanám a saját testemet. Feltornázom magam az ülésbe. A mozdulattól a lábam eszeveszett lüktetésbe kezd, de erőt veszek magamon. Átnyúlok a másik oldalra, Adri táskájáért, és kiveszem belőle a cigit és az öngyújtót. Nem dohányzom, de úgy érzem, muszáj elszívnom egy szálat. Az ő emlékére.

Nekidőlök a keréknek és rágyújtok. A cigarettafüst keveredik a leheletemmel, ahogy feloldódnak a hidegben. Hajnalodik és látom, ahogy a motorháztetőből száll a füst, mintha csak egy kémény lenne a távoli horizonton. Egy meleg, szerető otthon kéménye. Kifújom a füstöt. Tényleg van benne valami megnyugtató.

– Petra….

Adri hangja halk, de a suttogásban a nevemet egyértelműen ki tudom venni. A szívem kihagy egy ütemet. Petra…

Lenézek az árokba. Képtelen vagyok lábra állni, de ha erősen ellököm magam, talán legurulhatok.

Sajnálom, suttogom, és a csikket a kocsi alá hajítom. Aztán levetem magam a mélybe.