J. Simon: Szaturnuszi mesék – 1. rész

Prológus

Mindig, mikor lemegy a nap, egy másik világ kerül fölénybe. Amikor teljes a sötétség. Az emberek házaikba húzódnak, ablakaikat bezárják és lámpát oltanak, hogy távol tartsák a megmagyarázhatatlant, mely a félelmet, a mérhetetlen rettegést mutatja feléjük.
Én tudom mi ez.
Az a világ, amelyről a szülők mesélnek a gyerekeiknek, hogyha rosszak. Ahol démonok, hegyes fogú rémek és más iszonyú teremtmények járkálnak. A fejletlen gyermeki elme pedig, elhiszi ezeket. Remegve, reszketve pillantanak be az ágy alá, hátha ott bújik meg valami rémség. Sokuk kíváncsiságból várja, hogy a mumus megjelenjen előttük, csupán csak azért, hogy a mesék igazak-e, de a szívük mélyén ők is félnek.

Ők nem tudják, hogy a valóság sokkal szörnyűbb annál, amit a szüleik mondanak. Én láttam, tudom milyen érzés mikor a sötétségbe menekülsz, keresve a kiutat, és úgy érzed, nincs aki segítsen rajtad. Jó magam is számtalanszor átéltem ezt az érzést. Kerestem a kiutat, hol egy elhagyott templom folyosóról, hol a saját rémisztő sorsomból. Minden egyes alkalommal azt mondogattam magamnak, egy nap jobb lesz minden. Ha kijutok, az életem más lesz, végre elérem amit akarok, és nem kell félnem többé.

Nincs azaz érzés, amely jól körül írhatná, milyen mikor próbálsz megszökni. Mikor lélekszakadva rohansz, de egy tapodtat sem mozdulsz. A szíved majd kiugrik a helyéről, az agyad lázasan dolgozik, te pedig erőlködsz, hogy a lábaid ereje kitartson. Mert egyetlen szó jár a fejedben. Szabadság.
Hátra sosem léphetsz, az maga a pokol. Amikor elnyel a sötétség, amikor minden éjszaka rémségek ezrét látod, akkor is vannak dolgok, amibe kapaszkodót kereshetsz. Egy érzés, egy kép, egy érintés. Van, hogy ezt egyetlen személy testesíti meg, ő ad erőt neked ahhoz, hogy a céljaidat elérd. Máskor azok arcát látod, akik szeretnek. Ők az utolsó mentsvár számodra, feléjük nyújtod a kezed, de akkor… akad valaki, aki elárul. Mindig van valaki, aki a rossznak dolgozik. Alattomosan a bizalmadba férkőzik, hogy aztán a hátad mögül uszítsa rád a legnagyobb félelmedet. Azt hiszed tudod mi a rettegés? Mit jelent a rémálom? Ha azt hiszed, hát tévedsz. A vámpírok, a vérfarkasok, a sok ijesztő szörny, amit a szüleid meséltek, mind eltörpül amellett, amit én láttam.

Az én rémálmaim magukból a fájdalomból, a borzalmak mély katlanjából táplálkoztak. Mindet egyetlen személy zúdította rám, azt hittem amikor vele végzek, a rémálmok is eltűnnek. De nem. Rá kellett jönnöm, az emberi természetnél nincs rosszabb. Mert az ember még a legkegyetlenebb rémteremtménynél is jobban ért ahhoz, hogy fájdalmat okozzon másoknak. Az éjszaka igazi réme, maga az ember. Ne feledd, ha a nap leszáll, egyetlen dologban bízhatsz.

Magadban.

Te vagy az egyetlen, aki szembeszállhat a félelemmel, azt hiszed gyenge vagy, hogy nincs meg minden benned, ami a harchoz kell? Ez nem igaz! Megvan mindened, ami szükséges a győzelemhez. Most pedig… tarts velem! Megtudhatod, milyen az éjszakában sétálni, hallgatni a szél és az eltávozott lelkek hangját. Érezni, ahogy a sötétség megszólít, vagy elsuttogja neked a panaszait. Miről mesél az éjszaka, mire utal a néma, halottas csend, mely az éjszakával köszönt ránk. Nem kell félned, én melletted leszek. Hogy ki vagyok?

Az, aki egy háborút is túlélt. Nem akartam belecsöppeni, de nem volt más választásom. Az életem egybe forrt egy viszállyal, egy ősrégi gyűlölettel. Számomra a nappal volt az ajándék, pedig születésemtől kezdve ki taszítottak belőle. Nem vagyok rémség, nem iszok vért, nem ölök senkit. Csak annak ártok, aki bántani próbálja azokat, akiket szeretek. A Lelkek Gyermeke vagyok, hallgasd miről szól az életem…

1. fejezet

A menekülés

Egy éjjel, ismét láttam az álmot. Azt, amely egész életemben kísértett gyerekkorom óta. Amit sosem tudtam elfelejteni, és mindig arra törekedtem, hogy megtudjam, mit is jelenthet.  Az egészet úgy éltem meg, mintha akkor, ott lennék, ezért mesélem el nektek a történetet jelenben.

Az egész hangokkal kezdődik.

Emberi sikolyok, rémült kiáltások hangjai ráznak fel az éjjel.

Hallom a segélykérők hangját, amely ódon, magányos kísértetként járt a kastély falai közt. Az ablakhoz rohanok, de a látvány, ami a szemem elé tárul, szinte rémálomként hat rám. Nem hiszek a szememnek. A gyönyörű, hófehér város narancsszínben pompázik a lángoktól.

Arianna városát megtámadták!

A föld vöröslik az ártatlan férfiak, nők és gyermekek vérétől, melyet az égből hulló eső sem tud elmosni. Hitetlenül rázom a fejem. Minő rémálom szállta meg elmém? Minek köszönhetem ezt a rémes látomást? Épp ésszel fel nem fogom, hogy a város, mely soha nem indított háborút, sőt békében élt a környező birodalmakkal, hogy lehet támadás áldozata? Kinek állna érdekében ilyet tenni? Nagy nehezen elsietek az ablaktól, nincs idő a töprengésre, cselekednem kell, hiszen feladatom van. Magamhoz veszem fegyverem, és az ajtó felé lépek.

Lassan kinyitom, ám mielőtt elindulnék, körbe nézek, hogy jár-e arra valaki? Sehol senki, útnak indulok a trónterem felé. Lovag vagyok, aki esküt tett arra, hogy megvédi a királyi családot.

Nem teszek két lépést sem, máris érdes kiáltás üti meg a fülem. Megpördülök a tengelyem körül, úgy tűnt, az ellenség már a kastélyba is bejutott. Két haramia tart felém, nem ismerem őket, sosem láttam hozzájuk hasonlót. Termetük magas és zömök, óriásnak tűnnek hozzám képest. Állatias üvöltés, felemelt kard kíséretében rontanak rám. Mintha egy nomád törzs tagjai lennének, legalábbis ahogy a ruházatukból és hajviseletükből le tudom szűrni. A birodalmak távoli pontján élnek, és nem követik sem a civilizáció szabályait, sem pedig a vallásunkat, pogánynak mégsem nevezzük őket. A mi világunkban ugyanis a gyermek születésekor el kell dönteniük a szülőknek, hogy melyik vallást követi az újszülött. A Földön ismert vallások bármelyikét választhatja, és persze ott volt még Megara hite is, aki a mi hitünk szerint a fény istennője volt, és a bolygó védőlelke. Ellenfeleim szeméből nem az értelem sugárzik, hanem a gyilkolási vággyal keveredett ostobaság. A katonák egyre közeledtek, ám nem állhatok le harcolni velük, több eszem van annál.

Futásnak eredek, jól ismerem a palotát, ez az egyetlen előnyöm, amit használhatok a két hústoronnyal szemben.  A folyosó végén áll egy nagy lépcső, ami a főbejárathoz biztosít ösvényt, onnan pedig egy ajtó nyílik arra az útra, ami a trónterembe vezet. Oda tartok én is. Sietek, ahogy csak a lábam bírja, miközben ellenségeim meg sem állnak sőt, egyre több vérre éhes gyilkos követ. Hiába rohanok, szinte érezem, hogy üldözőim a nyomomban vannak, és ez bosszant. Mintha csak egy helyben toporognék, és egy centit sem haladnék előre.

Persze a nomádok sem tétlenkednek, akár a vadra küldött vadászebek, úgy követnek. Az orrom megcsapja az izzadság és a vér szaga, felfordul a gyomrom, undort kelt bennem.

Egyikük elkapja a vállam, azt hiszi, ezzel megállíthat, pedig tévedett. Megragadom a kezét, kicsavarom, majd átdobom a hátamon. Az ellenség zsoldosa a földre zuhan. Egy gonddal kevesebb! – gondolom, aztán ismét futni kezdek, az ostromló csatlósai pedig utánam. Ahogy rohanok, arra gondolok, hogy meg kellene tizedelnem valahogy a zsiványokat.

Az egyik teremben megpillantok egy lécet, amelyben kapaszkodva, tornászokat megszégyenítő ügyességgel húzom fel magam a tetőgerendákhoz, onnan figyelem ellenségeim.

Mikor üldözőim odaérnek, tűnődve figyelnek balra-jobbra, hogy hová tűntem, egyik-másik még a fejét is vakarta, legalább más testrészeik fellélegezhetnek egy kicsit. Mi tagadás, ostobaságukon csak a fejem tudom csóválni. Bárki is támadta meg a kastélyt, nyílván nem az eszük miatt választotta őket, inkább a brutalitásuk játszott szerepet, pedig minden jó vezető tudja, hogy egy csatában épp úgy szükség van észre is, mint nyers erőre. Ezt a tanítóm is számtalanszor elmondta nekem. Ez volt az első lecke, amit apródként megtanultam. Amint a gonosz szolgái nem figyelnek, leugrom a hátuk mögé, és a fejüket egymásba verve, mély álomra ítélem őket.

Elismerően bólintok, mikor a két anyaszomorító ájultan esik össze a földön. De hiába jártam sikerrel, a két rendbontót három újabb követi.  – Már megint futnom kell? Na, ne! Ajaj, kijöttem a gyakorlatból – gondolom, és ismét felhúzom a nyúlcipőt. A lépcső felé vettem az utam, rájöttem, hogyha üldöznek is, a kötelességem az első. Teljesítenem kell.

Ahogy leérek a lépcsőn, újabb katonák állnak az utamba, bekerítenek. Forgolódok, mint a mérgezett egér az odújában, de kiutat nem találok. Csapdába estem.

Legalább hatan állnak körülöttem, miközben engem megőrjít a tehetetlenség.

Az egyik bátrabb óriás öklével üt felém, hátra dőlök, egész addig, míg kezemre nem tudok támaszkodni. Hídból fellendítem a lábam, így rúgva állon a támadót. Majd amint lábra állok, leguggolok egy kardcsapás elől, mely a nyakam célozza. A zsoldos hibázott, de én nem.

Lábam oldalra lendítem így kigáncsolom a férfit, aki az életemre tör.  Harcra készen állok ismét a tágas csarnokban, melynek lámpái halvány fénnyel világítják meg a teret. A levegőben nem érzek mást, csak égett fa szagot és vért. Az egyik lámpában eltörik az égő, mintha csak pisztollyal lőtték volna szét. A hang irányába fordulok, és látom, amint az üvegdarabok szinte porként hullnak a földre. Egyetlen pillanatig nem figyelek, és egy ütés eltalálja az arcomat. Elvesztem az egyensúlyom, és hanyatt esem. A banditák hada felém tart.

Váratlanul egy alak jelenik meg a kastély csarnokában. Egy másik harcos!  Szőke hajú, kék szemű férfi, aki kardjával véd meg engem. Felismerem, régi barátom, akivel együtt tanultam még apród koromban, sajnos az álomban nem látom elég tisztán az arcát.

Szüntelenül kaszabolja az ellenséget, szinte nem is hibázik. Amikor van egy szusszanásnyi ideje, felém fordul, és arra kér, menjek a trónterembe. Védjem meg uralkodónkat, a királyt és fiát, nem számíthatnak másra, csak rám.

Bólintok, majd futásnak eredek.

Nem akarom magára hagyni a barátom, de a lovagok közül ő a legerősebb, bárkit legyőz a harcban. Ha valaki, hát ő elbánik a túlerővel. Egyedül küzd, míg a túlerő le nem győzi. Én, aki gyáva nyúl módjára menekülök, csak a szörnyűséges hangokat hallom, amelyek az előcsarnokból érkeznek felém. Bármennyire is sajog a szívem, tovább kell mennem, miközben csak remélni tudom, hogy barátom él még.

Amerre csak járok, sérülteket, vagy halottakat látok. Végig rohanok a véget nem érő folyosókon, ám egy pillanatra megdermedek. Rátalálok a király legidősebb fiára, vérbe fagyva fekszik az egyik fal tövébe. Hasán hatalmas szúrt seb éktelenkedik. Mikor melléje térdelek, elfog a komor, rémes érzés, hogy ezt az egészet megelőzhettem volna. Ha korábban ébredek fel a zajokra, akkor megmenthettem volna őt. Mérgesen szorítom ökölbe a kezem, elhatározom, hogy ha maradt életben maradt tagja a családnak, akkor őt megvédem, nem hagyom, hogy a nagyherceg sorsára jusson. Talpra állok, és ismét futni kezdek, meg kell találnom az uralkodót. Miközben sietek végig a folyosókon, egyre csak pörögnek a gondolataim!­ – A támadás váratlanul ért minket, ezért nem tudtunk védekezni ellene. Vajon honnan tudták meg a város gyenge pontjait? Erre soha senki sem jött rá, csupán egyetlen magyarázat lehet csak a kérdésre! Valaki elárulta a királyt. – gondoltam végig az eseményeket.

Mégis ki lehetett?

A válasz azonban abban a percben nem érdekel. Megkétszerezem lépteim, és igyekszem élő embereket találni a romok, vagy a kastély folyosóin. Sikertelenül.

A trónterembe érve ijesztő látvány fogad. Királyom fogoly, gyermeke ájultan fekszik a földön. Csak arra tudok gondolni, hogy Derek herceg megtámadta azt, aki az otthona, és családja életére tőrt. Abban a pillanatban felismerem az egész rémület okozóját. Kranosz az, Patrick király egykori főtanácsosa, akit nem is olyan rég, a király száműzött a birodalomból. Úgy tűnik az utolsó pillanatban érkeztem, Kranosz ugyanis fojtogatja a barátom. Ezt nem engedhetem, így megragadom a tőrömet, és az áruló felé hajítom.

A fegyver pörögve a volt főtanácsos kezéhez vágódik.  A gyilkos a sérüléshez kap, így elengedi a trónörököst. Ő pedig ájultan hever a földön, mintha minden életereje elhagyta volna. Nem mozdul, édesapja hiába szólítgatja, üvöltöm a nevét, de ő nem reagál semmire. A trónkövetelő sérült kezét szorítja, hogy a vérzés elálljon, majd rám pillant. Amint szembenéz velem, elmosolyodik. Gyúnyolódik, sérteget, de engem nem érdekel. Közlöm vele, hogy azért jöttem, mert megvédem tőle Dereket és az édesapját. Kranosz csak nevet rajtam, mint a sátánnak, olyan a kacaja. Közli velem, hogy nem menthetem meg a barátomat, mert megöli, és abban a pillanatban egy varázslatot indít az ájult Derek felé. Sajnos túl messze vagyok, hogy bármit is tehessek, a király pedig nem bírja tétlenül nézni, ahogy egyetlen életben maradt gyermekét el akarják venni tőle.

Kitépi magát a katonák gyűrűjéből és fiához rohan, jómagam megtorpanok, amikor a támadás célt ér. Sokáig semmit sem látok, a füst és a por szinte mindent ellep, az átok célba ért, csak azt nem tudom, hogy kit talált meg. Kinyitom a szemem, és döbbenetes látvány tárul elém. Patrick király gyengén oldalra dől, míg fia akkor ébred fel. A termet betölti Derek fájdalmas és szomorú kiáltása. Az átok, amelyet Kranosz használt, túl erős volt, a király haldoklik. Jól látom, ahogy beszél másodszülöttjéhez, kezében egy medált tart, azt adja át a már férfi korba lépett hercegnek.

– Mentsd meg a fiadat – kérte gyermekét. – Add ezt át neki.

Szavait visszhangozzák a rideg falak, aztán hirtelen minden elcsendesül. Ariana királya meghalt, eltávozott az élők világából, míg fiát maga alá gyűri a gyász. Üvöltve sír apja teste mellett, én pedig csak állok ott bambán, és nem tudom, mit is tehetnék.

Egy hang azonban megtöri a gyász pillanatát. Kranosz nevetése. Maró, keserű gúny árad minden szavából, halott uralkodómat becsmérli, majd arra célozz, hogy a következő áldozat Derek gyermeke lesz. A nagyherceg felkel apja teste mellől és megfenyegeti az árulót. Utolsó mondata kiáltásként visszhangzik az éjszakában, mely egész a csillagokig elér. Fegyvertelenül áll Kranosz előtt, de mondata végén különös, meleg fény, árad a testéből, melynek központja a szíve.

A nem hétköznapi ragyogás, az egész termet betölti, a katonák menekülnek, Kranosz pedig szeme világát védi a vakító fehérségben. Földbe gyökerezett lábakkal figyelem az eseményeket.

Tudom, hogy a barátom különleges hatalommal született, de sosem gondoltam volna, hogy ekkora ereje van. Abban a pillanatban megértem, miért hívják Dereket a fény hercegének. Amikor a fény elhal a család utolsó élő tagja a föld felé kezd zuhanni, szerencsére elkapom. Szólítgatom, kérem, hogy ébredjen fel, mert szükség van rá. A királyi család egyetlen gyermeke lassan tér csak magához. Hihetetlen megnyugvás költözik a szívembe, ő még él, tehát van remény.

Felsegítem, majd együtt indulunk útnak. Átvágunk a kastély keleti szárnyán, hogy utunkat megrövidítve az északi toronyhoz érjünk, Derek legdrágább kincse ugyanis abban az épületben volt.  A gyermeke.

Legalább ezer lépcsőfok várt minket a toronyban, melyek csiga alakban kúsztak felfelé, egyre magasabbra és magasabbra. Miközben lépcsőt mászok, úgy gondolom, hogyha Kranosz valamelyik pribékje a toronyba menne, a tüdejét kiköpné, mire a gyermek szobájába érne. Még se foglalkozok a lábamba nyilalló fájdalommal, csakhogy megvédjem a hagyományok szerint, már királyjelölt Dereket és fiát, a következő nagyherceget. Ez volt a kötelességem.

Mikor benyitunk a szobába, látom, hogy a gyermek még alszik. Ágyában pihen, arra sem ébredt fel, hogy apja magához veszi. Úgy tűnik, Kranosz emberei nem találták meg őt. Az uralkodó karjaiba veszi gyermekét, nem gondolkodik, csak menti csemetéje életét. Megfeledkezik arról is, hogy feleségét vagy családjának más tagját megkeresse, egyetlen dolgot tart fontosnak, hogy fiát biztonságban tudja. Ki kell jutnunk a kastélyból, odabent a biztos halál vár ránk, ebben biztosak vagyunk.

Egy titkos ajtón – melyet a falba rejtve találok – a trónterembe vezetem őket, mert onnan egy alagút vezet az egyetlen menekülési úthoz. A Ragyogás Erdejébe. Ott senki sem bánthat minket, egy ponton azonban meg kell állnunk.  A sarok mögé bújunk, hogy az őrök ne vegyenek észre minket.

Még a lélegzetüket is visszatartjuk, a kis fenség viszont, épp a legnagyobb csöndben riad fel, és sírja el magát. Derek ijedten szorítja magához gyermekét. Tudom, hogy ha a trónörökös nem hagyja abba a sírást, elvesztünk. Édesapja próbálja csitítani, de a csöppség úgy ordít, ahogy csak a torkán kifér. Nem értem, hogy egy kis baba, hogy tud ilyen nagy hanggal lenni, nyílván érzi, hogy baj van. Csakhogy Kranosz katonái meghallják a hangot. Nem tehetek mást, elterelem az ellenség figyelmét, varázserőmnek köszönhetően felborítok egy, a távolban lévő gyertyatartót. Az a földre esik, és odavonzza az őröket, szerencsére akkorra már a gyermek is elhallgat. Megmenekültünk.

Eljött az idő, futunk, ahogy csak a lábunk bírja.

Az alagúthoz vezető út felénél járunk, amikor is Derek a falnak támaszkodik, próbál lábon maradni. Szégyellem, de csak akkor veszem észre, hogy lemaradt. Letérdelek hozzá, kérdem tőle, mi a baj, de ő csak arra kér, vegyem át a gyermeket. Így is teszek, de közben le sem veszem a szemem uramról.

Nem sérült, mégis falfehér, és úgy kapkodja a levegőt, mintha egy amőbányi se jutna a szervezetébe. A mellkasára szorítja kezét, és leírhatatlan fájdalmat próbál csillapítani testében. Szenved, ezt jól látom.  Parancsba adja, hogy menjek nélküle, vigyem a gyermeket, és ne törődjek vele, de erre képtelen vagyok. Nincs szívem otthagyni őt, arra kérem, tartson ki, mert valakinek szüksége van még rá. Odamutatom a gyermeket neki, mintha ő maga sem tudná, kiről beszélek. Derek ránéz, majd rám.

Belátja, hogy igazam van. Úgy dönt, nem adja fel, tovább jön, de azt parancsba adja, hogyha állapota nem javul, hagyjam ott. Bár az eszem és a szívem tiltakozik, mégis ígéretet teszek.

Utunk további részén szerencsére nem botlunk Kranoszba, de katonái mindenütt ott vannak. Ha valaki a fejébe veszi, hogy megállít minket, vagy esetleg értesíti az átkozott gyilkost, azzal gondolkodás nélkül végzek. Mire elérjük a menekülési ösvényt, a kardom vérrel átitatott, lábam sajgó fájdalommal teli. Mégis, elfordítom a titkos bejárat zárját, bevezettem uram, az ajtó pedig lassan, csendben bezáródik mögöttünk. Megkönnyebbülten sóhajtok, lábaim összecsuklanak a lépcsőn. Biztonságban vagyunk, már senki sem találhat meg minket.

Derek fáradtan rogy össze a falnál, a rohama nem enyhül. Már biztosan tudja, nem lesz képes tovább menni. Úgy tűnik, Kranosz terve sikeresen végződött. Egyetlen éjszaka alatt kivégezte a királyi család minden tagját.

A király fia mellé térdelek, hogy tudja, nincs egyedül, nem kell félnie. Megérintem vállát, mire felpillant rám. Szemében fáradt fény, gyengeség csillog. Mérhetetlen fájdalmai lehetnek, túl sok erőt használt el, én pedig azt kívánom, bárcsak enyhíthetnék valahogy szenvedésein. A szívem szakad meg, mert nem segíthetek rajta. Derek arra kér, adjam oda a gyermekét egy olyan embernek, aki mellett biztonságban élhet, aki majd gondját viseli, ha ő már nem lesz. Megígérem, hogy teljesítem a parancsát. Ekkor látom, hogy nyugodt, mégis könnyed mosoly ül arcára.

Ezután pár perc sötétség, és a következő pillanatban, már nem a lovag vagyok.

Nem, már saját testemben állok az erdőben, annál a háznál, ahol fiatalként éltem. Onnan figyelem, ahogy a lovag, aki az álom elején még küzdött, egy hófehér paripán léptetve a ház felé tart. Felesége rohan hozzá, aggódva figyeli férjét, nem esett-e baja a csata során.

A vitéz megnyugtatja, és arra kéri, ne féljen, mind a ketten jól vannak. A nő értelmetlenül pillant rá, nem tudja, mit takar a többes szám. Ekkor a férfi előhúz egy apró, betekert holmit a köpenye alól. Halvány vérfoltos kezei közt egy csecsemőt tart. Egy gyermek, aki túlélte a véres mészárlást, de ő nem az, akit a herceggel együtt kimentett. Ő volt az egyetlen, aki két szemével látta a Rémségek Éjszakáját, bár semmire sem emlékezett belőle. Ezt az apró, magatehetetlen csöppséget jól ismerem. Az a gyermek nem más, mint én.

***

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/szaturnuszi-mesek”] A szerzőről[/button]

 

 

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 4.7/10 (21 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük