Ivády Nóra: Fák a Tom folyónál (részlet)

A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

I. RÉSZ
Ukrajna

Szentirmay Mihály egy ideig az ablakból bámulta a szilveszteri sűrű hóesést, majd unottan kötni kezdte csokornyakkendőjét. Feleleges volt szmokingot húznia, hiszen nem voltak érdekeltek egy szilveszteri partiban sem, de felesége, Hajnalka ragaszkodott az elegáns ancúghoz, Mihály pedig tisztelte felesége kívánságát.
– Borotválkozni akkor sem fogok – súgta az ablakból visszatekintő árnyékképének. Sajnálta volna több napos borostáját, mely végre, talán kezdett összeállni valami szakállra emlékeztető szőrzetté. Nem akart megválni tőle, hisz úgy érezte, hogy ez a borosta – polgári kifejezéssel élve elhanyagoltság, – talán a legjobb kifejezője lelkiállapotának. Valóban. Nem volt túl sok ok az örömre, 1943 súlyos éve lassan telt. A rádió híreiben jól ismert európai városok nevei hangoztak fel, majd vesztek el örökre; ma Siracusát bombázzák, holnap Rómát. Hamburg elesik. Mi lesz Budapesttel? Az ország kutyaszorítóban volt. Az oroszok már a brjanszki erdőknél voltak. Budapesten teljes besötétítés volt érvényben. A közvilágítás éjjel szünetelt, úgy festett a város, mint szellemek tanyája. A házakban és szívekben csend honolt. Az ablakokat a lakók fekete kartonlapokkal takarták le, hogy az éjjeli lámpavilág ne szökjön ki az utcára, elárulva ezzel az ellenséges repülőknek, bombázóknak, hogy egy város fekszik alant. Mihály és Hajnalka is belemerült ebbe a kartonlapozásba. Este felrakták őket, hogy reggel az első napvilágra leszedjék. Hajnalka pár nap után bolondjává vált ennek a feladatnak, hisztérikusan sötétített el és világosított fel. A kartonlapok után a belső ablaktáblák következtek.
– Hát azokkal meg mit csinál? – kérdezte szemüvege mögül Mihály, mert a házmester már a könyvtárszobában tüsténkedett.
– Kérem alássan, méltóságos úr, bombatámadáskor betörhet – itt fejet hajtott. – Jó helye lesz annak a pincében, majd erre nem kell külön költeni, tisztelettel – majd bokázott egy nagyot.
Mihály nem tudott mit szólni. Őrület, ezt gondolta. Készülnek az emberek a békére. A háború valósággal még el sem érte az országot, ezek pedig már a békére készülnek. Mihálynak apósa, Vitéz Farkas Károly, hajdani katona, kapcsolatai révén alkalmatlan minősítést járt ki. Mihály tudta, hogy az öreg félszívvel eszközölte ezt ki, mert talán titokban azt kívánta volna, ha Mihály a fronton pusztul el, de mégis jobban szerette lányát, mint amennyire elégedetlen volt lánya férj választásával. Így maradt Mihály otthon a besötétített Pesten, inkább felesége, mint a város védelmére. Mihály unta felesége rigolyáit, de kétségkívül jobb volt otthon, mint a fronton. Hogy biztosítsa szellemi intaktságát, éjjelre is a könyvtárszobába költözött, ahonnan kitiltotta a nőt, élete párját. Egyébként is, a Karamazov testvéreket olvasta, Dosztojevszkij nagy könyve valósággal azt az érzést keltette benne, hogy egy őrülttel bútorozott össze a könyvtárszobában. Ehhez pedig nem kellett napvilág. A kartonlapok maradtak nappalra is, ahogy a pizsama is most már bőven volt viselet a nap huszonnégy órájára. Mihály nem vallotta be magának, de kezdte elveszteni a kapcsolatát a külvilággal. Hajnalka meg volt győződve arról, hogy férje megtébolyodott. Már azon sem csodálkozott, hogy mikor esténként kilenc óra ötvenötkor, felszólalt rendre a Lili Marlene, férje artikulálatlan éneklésbe kezdett: „Ki fog a lámpánál állni veled, Lili Marlene?” Hajnalka aggódott férjéért. Hasztalan próbálta kicsalni a könyvtárszobából, de férje folyton nyugalomra utasította: felkelni minek, hiszen a civilizáció úgyis végleg elveszett! Végül Hajnalka nem bírta tovább és titokban felkeresett egy ismerős pszichiátert, akinek beszámolt férje állapotáról, arról, hogy naphosszat pizsamában lézeng a sötét szobában, alig fürdik, alig eszik, nem törődöm és zsémbes, a rádiót hallgatja és slágereket énekel, rendre iszogat és cigarettázik. A légiriadókat semmibe veszi, van, hogy teljesen átalussza őket. Az orvos a leírás alapján depressziót diagnosztizált, de nem tulajdonított túl nagy jelenőséget neki, hisz’ az egész ország igencsak rossz, depressziós állapotban volt.
Mihály nem akart megválni több napos arcszőrzetétől. Hozzá nőtt már, ahogy a rosszkedve is hozzánőtt. A borotva árulás lett volna a háborús kedve ellen. Árulás lett volna Lili Marlene-vel, Dosztojevszkijjel és talán Magyarországgal szemben is.
– Helyes – mondta ki hangosan. A csokornyakkendő pompásan feszített a keményített ing nyakán.
Szilveszter éjszakáját apóssal és anyóssal töltötték. Mihály nem győzte tölteni a pezsgőt a még ki sem ürült poharakba és igyekezett különös figyelmet szentelni annak, hogy a gramofonba mindig vidám, ordító dzsessz szóljon. Kapatos lett tizenkettőre. Az éjféli koccintásnál anyósa, Stefike szem forgatva megjegyezte, szinte csak magának, széljegyzetként:
– Ágyő ezerkilencszáz-negyvenhárom, a gyermekáldás megint csak elmaradt! – Szerencse, hogy a hangos dzsessz muzsika elnyomta a kellemetlen megjegyzést és csak Mihály hallotta meg, aki nagylelkűen, részeg hevületében csak nevetni tudott:
– Drága, Stefike, hadd csókolom meg a kezét! – megtanulta már nem komolyan venni a nőket, különösen, ha felesége anyjáról volt szó. A pezsgőre jó sok házibort ivott, melynek együttes hatását még az éjféli korhely káposzta sem tudott elnyomni. Pedig a káposzta jó volt, zsíros lé, szalonna és kolbász, hízott malac egyvelege. Volt már annyira ittas, hogy anyósát is felkérje táncolni. Végül már hárman forogtak a nappali közepén, bíztatva magukat a háborús slágerrel:

„Majd ha lámpák égnek újra, este fényes lesz az utca, akkor újból egy-két estét átlumpolunk, táncolni fogunk dalolni fogunk, tá-tá-tára-raram…

És ha vége lesz majd egyszer, vígan élhet minden ember, hajnaltájban kedvesünkkel sétálhatunk, nevetni fogunk, dalolni fogunk, tá-tá-tára-raram…

Kéz a kézben megyünk haza néha, szívünk egyre csak szerelmesebb, és többé, már nem üvölt a sziréna, és az ember csinál annyi mindent, szépet, jót és kedveset…”

Mihály nem tudta megunni a dalt, újra és újra felrakta. Buborékok táncoltak a fejükben, a nők arcán spicces mosoly sugárzott. Após, Károly a bőrfotelben ingatta a fejét, mutatóujjával követte az ütemet, melyet lassan szokott az ő teste is, végül nem tudott már ellenállni felesége hívó szavának, táncra kelt ő is, nagy nehezen, kelletlenül-katonásan, mégis engedékenyen és jókedvűen, majd ha a lámpák égnek újra, dörmögte ő is az orra alatt. Nem lehetett abbahagyni. Mintha attól kellene tartani, ha elhallgat a zene és abbamard a tánc a valóság újra teret nyer, beletenyerel ismét életükbe, gondolataikba. Újra háború lesz, bombázás és bizonytalanság. De nem, mert a mámor még tart, szól a zene, a pezsgő buborékja tébolyítja az agysejteket.

Hiába volt a bizakodás. Az alkalmatlan minősítés nem ért semmit. Februárban megjött Mihály behívója. Az ország nem engedhette meg magának, hogy egy ilyen fiatal és egészséges férfi ne harcoljon a hazáért. Senki nem tudott segíteni: Károly bácsi kapcsolatai nem működtek. Hajnalka hangosan zokogott, míg kikísérte férjét a Keleti pályaudvarra. Hosszan búcsúzkodtak. Mihály próbálta vigasztalni a vigasztalhatatlant, ugyan már, biztos nem tart sokáig. Mielőtt felszállt volna a vagonba, mint megilletődött gyerek a pályaudvar koszos tetőablakain át az égre nézett; ragyogtak a téli hideg csillagok. Egy halvány futó pillanatig mintha búcsúzott volna mindentől. Az élet inkább harc, mint tánc gondolta. A tehervagonban aztán takaróba tekerte testét, és szemei úgy csillogtak a könnytől, mint az égen a téli hideg csillagok. Így indult – szemközt a pusztulással – az éjszakában kelet felé.

***

Mihálynak csak sejtése volt arról, merre vezénylik, mint az 1. hadsereg VI. hadtestének 11. honvéd ezredének katonáját. Valahová a Dnyeszter partjához – hallotta, vagy vélte hallani, valamilyen vonal – Árpád –vonal – megerősítésére. Keserűen jegyezte fel magának, hogy valóban nagy gondban lehet a haza, ha őt küldik bármilyen vonal megerősítésére. Titkon dédelgette magában a gondolatot, hogy legjobb barátjával és sógorával Bálinttal, aki maga is katona volt, valahogy a szerencse révén mégis találkoznak és megölelik egymást és akkor tán nem lesz olyan kárhozottan egyedül.
A Kárpátok hegyláncai előtt elfogytak a sínek. Az első napokban éjszakára családokhoz, vagy istállóba szállásolták el őket. Az istállóban csak az állatok hője és az a pálinka fűtött, melyet szállásadójuk diktált beléjük, tán’ nem is nagy erőszakkal. Meleg krumplilevest és takarót kaptak. A háziak zavartan és szánalommal nézték a katonákat, mint mohón kanalazzák a forró levesüket. A vacsora után Mihály kiment a ház elé és cigarettára gyújtott. Tiszta volt az égbolt, ragyogtak a hűvös csillagok. A megfagyott hó teteje is szikrákat hányt. Az éles fényeket csak Mihály cigarettájának füstje tudta eltompítani. Valahol a határban kutya vonyított. Valahol előtte, a Kárpátok vonulata terült el, érezte azok súlyos hegyláncait. Mihály haza gondolt.
Aztán napokon át tartó menetelés kezdődött. Hogy feledjék sorsukat, kínjukban énekeltek. Mihály nem ismerte a katonadalokat, ezért inkább csak maga magának dúdolgatta őket, úgy, az orra alatt. Az előtte baktató katona bakancsára szegezte egész nap a tekintetét. A második nap után aztán ez bakancs volt a legotthonosabb és legmegszokottabb pont a napjában. Volt, hogy olyan hideg, párás köd telepedett a vidékre, hogy alig látta az előtte haladó menetoszlopot. Máskor olyan szél kezdődött és a hó olyan erővel zúdult a nyakukba, mintha odafönt kiszakadt volna egy lisztes zsák. Legszívesebben egész arcát befedte volna sáljával. Mikor elállt a szélvihar, folytatták a nótákat. Könnyebb volt a katonadalok ritmusára menetelni. Lassan aztán meg is tanulta őket, és már ő is fennhangon énekelte, hogy „Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katóó-nája, víígan éél-em katonaéletem, nincsen gondom másra. Masííí-rozok káplár úr szavára, úgy gondolok az én Violámra…” A Violánál, aztán minden férfi a saját babájának a nevét illesztette be, így Mihály is eldúdolt egy-két Hajnalkát…
Estére értek be a városba. Csendes, hegyvidéki városka volt, inkább falu, inkább szellemek tanyája. Visszhangzott a katonabakancs üteme a nedves köveken. A házak spalettái bezáródtak, mögöttük sötétség honolt. Az utcatáblák idegen cirill betűit magyar írással javították ki. A sötétben egy falragasz ezt hirdette: „Oroszok! Itt járt a magyar hadsereg, keresztet, földet, szabadságot visszaadott nektek!” Az üzenet cirill betűkkel is ki volt írva. Érdekes ez a tegeződés, gondolta hirtelenjében Mihály, aztán a bakancsok vészterhes kopogása elvonta a figyelmét. Pár társával a városkán kívül, egészen félre eső házhoz lett beosztva éjszakára.
– Volt már katona? – kérdezte meg egy férfi.
Mihály összerezzent, hirtelen nem is tudta, kihez szól a kérdés. Napokon keresztül senki sem vett róla tudomást. Felnézett, csak akkor látta, hogy egyik katonatársa kérdezi. Megrázta a fejét.
– Ez még a hátország, itt még béke van! – mondta az ismeretlen férfi kezével legyintve, míg a tűzbe bámult. Durva, sötét arcú ember volt, enyhe dunántúli tájszólással. – A front az más, az egészen más.
Mihály csak hallgatott. Nem tudta, hogy mit mondjon, egyáltalán feleljen –e.
– Pedig mán egyszer teljesítettem a kötelességem. Amott voltam a Donnál, a scsucsjei áttörésénél. – Miközben mesélt, szájával egész közel hajolt a tűzhöz, úgy gyújtott cigarettára.
A tűz világánál kirajzolódott a férfi csontos arca, és sprőd, fekete borostája. Mihály meglepődött, ő is arcához kapott, leellenőrizni arcszőrzetének hosszát: az övé is legalább olyan borostás volt, mint amannak.
– Azt hittem, nem hínak mán be többé. Majd’ egy hónapig gyalogoltunk a Dontól Lengyelországig. Amonnan vonattal gyüttünk. Nem mertem elalunni. Egyikünk elaludt, azt’ többet fel sem kelt, ott halt meg álmában. Megfagyott a szerencsétlen.
Mihály összeszorított szájjal hallgatta a történetet, eleinte nem akart válaszolni, sőt, egyáltalán megszólalni, aztán vonakodott, végül meggondolta magát:
– Egy barátom… akarom mondani a sógorom – javította ki – ő is ott volt a Donnál, ő is a scsucsjei áttörésénél, mint mesélte.
– Hát hogy hítták?
– Farkas Bálint. Vitéz Farkas Bálint – javította ki magát ismét.
– Az ezredes – bólogatott elismerően. Úgy mondta „ázredes”, erős ízzel. – Alatta szolgáltam, az ő ezredében, bátor katona. –. A férfi csak akkor nézett fel Mihályra, mikor befejezte mondandóját.
– Kovács Sándor vagyok, Dombóvárról – mondta, jól elhúzva azt az ó betűt – közbe kezét Mihály felé nyújtotta. Az, egy másodpercig hezitált ugyan, maga sem tudta miért.
– Szentirmay Mihály – mutatkozott be végül – Pestről – tette hozzá az illendőség kedvéért. Amaz csendben bólogatott. Szívta a cigaretta csutkát, pedig nem volt már mit szívni rajta.
– Olyan idegen itten, mint egy úri fiú – mondta szinte lemondóan, mégis szinte együtt érzően a katona és Mihály hirtelenjében nem tudta, hogy ezen a kijelentésen inkább megsértődjön, vagy inkább hízelgőnek érezze, ezért inkább úgy döntött, hagyja az egészet.
– No, vigyázzon az életére! – mondta amaz, állt is fel, hogy nyugovóra térjen. Búcsúzóul megveregette Mihály hátát, de olyan erővel, hogy az kis híján beesett a tűzbe.
– Jó éjszakát – válaszolt neki, de maga még maradt, hogy jó tíz percig bámuljon a tűzbe, aztán ő is nyugovóra tért.
Igaza volt Kovács Sándornak. A hosszú évek burokba zárt budai úri világából kisebb megrázkódtatás volt a találkozás az igazi Magyarországgal. Nem nagyon talált közös témát a nép fiaival, de nem is akaródzott neki. Folyton azzal voltak elfoglalva, ki honnét jött. Távol volt a haza, így ez borzasztóan fontos volt. A földik hamar barátságot kötöttek és rögtön sorolták az ismerős helyeket, ismerős személyeket, közös emlékek után kutatva. Megmutatták egymásnak a feleség, vagy a szerelemük arcképét – néha mindkettőt: ő az, aki haza vár, de ő az, akihez haza megyek… Mihálynak is volt egy képe, Hajnalkáról, – a nő adta, az utolsó estén – egy megsárgult arckép, ovális alakú rámában, melyet ott hordott katonazubbonya belső zsebében. Elalvás előtt elővette, nézte a sötétben a nő ibolya szemeit, csókot nem adott a képre – mint sok más társa megtette – mert nem hitt az ilyen fajta érzelgősségben.
A Kárpátok vonulatai között haladtak. Néha katonai teherautók száguldottak el mellettük, néhol halott állatok tetemeit hagyták el. Ha a hó épp nem esett, a nap pillanatokra megjelent a felhők között.
– „Vajon, merre lehet a Vereckei hágó?” – kérdezte Mihály magától, magában. Illetve csak hitte, hogy magában – de a valóság távol állhatott ettől, mert a százados – kiről tudta, hogy Gyulának hívják – meghallhatta Mihály merengését, mert ideges káromkodások közepette csak annyit válaszolt, hogy nem turista gyalogtúrán vesznek részt, hanem háborúban vannak.
Mihály úgy érezte, hogy hetek teltek el, mióta otthonról elindult. Ólmos mázsaként telepedett rá minden újabb nap. Úgy tűnt, hogy már legalább ezredszer hallja, és legalább ötszázadszorra énekli, hogy „Hajnalodik, közeleg a reggel, indul Horthy a magyar sereggel…” Így teltek a nappalok, egyik, a másik után, dalok, bakancsok közepette, az időjárás némi váltakozásával.
Galíciába vonult fel a magyar hadsereg, vonalvédelemre, ott volt a csapatösszevonás. Ide gyűlt össze az Észak – Kelet-Kárpátok védelmére rendelt magyar sereg, az egész régi Magyarország; magyarok a csonka országból, székelyek Erdélyből, kárpátaljai magyarok, aztán munkaszolgálatos zsidók, cigányok, románok és szerbek. Mert a vörös rém közelgett, és nemcsak a hazát, de egész Európát meg kellett védeni a közelgő pusztulástól. Szedett-vedett egy sereg volt, senkinek nem volt különösebb a felszerelése, se a katonáknak, se a munkaszolgálatosoknak. Mihályéknak legalább egyenruhája volt, a muszosoknak még az sem, többségük civil ruhában vonult be, és később sem kapott semmiféle ruhát. Mihály százada kiképzést is csak hevenyészve kapott, azt is közvetlen a bevonulás után. Kérdésre, hogy ért-e valamihez, Mihály megvallotta, hogy lőni valahogy megtanult, ezért a lövészekhez osztották be. A lövészeknél az oktatás aztán végtelenül egyszerűen történt: „Odamész, aztán lősz!” Tartalékban voltak, nem történt semmi.

*