Istók Anna: Éhes felhő a napot – 2. részlet

Előző részlet

Egy ember elkövethet hűtlenséget, aljasságot,

 igen, a legrosszabbat is, gyilkolhat, s belülről tiszta marad.

A cselekedet még nem az igazság. Mindig csak következmény.

( Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)

Az én cselekedetem nem azonos velem. Hányszor tettem már olyan dolgot, amihez nem volt kedvem, amivel nem értettem egyet! Csak mert úgy gondoltam, jobb a békesség kedvéért. Ha az ember képes rosszat cselekedni a jó érdekében, akkor fordítva is igaz kell legyen. Képesek vagyunk jót cselekedni, pedig tudjuk, hogy a hazugsággal ártunk. A mindenboldogságnak ára van, ha mindenkinek meg akarok felelni, akkor a természet majd úgy is kompenzálni fog a másik oldalon és akkor nagyon sokáig nagyon rossz lesz.

2. Forralt bor étcsokoládéval

Kesernyés őszi délután gomolyog körülöttünk, mikor két évvel a temetés után először találkozok Csongorral. Már hetek óta nem sütött ki a nap, mindenki úgy érzi, hogy egy fullasztó, szürke, dohos paplan telepedett ránk, fuldoklunk az önsajnálattól és a szmogtól. Az egyetemről ballagok hazafelé, egy négyemeletes panelház harmadik emeletére, ahova a diploma és a tragédia előtti tavasszal költöztem.

De előtte még könyvesboltba kell mennem, egy szakkönyvre van szükségem a doktori kutatásomhoz. Nincs túl sok esélye, hogy a kisvárosi könyvesboltjainkban rátalálok a keresett könyvre, de azért teszek egy próbát. Az utolsó boltba térek be, a másik háromnál nem volt szerencsém. Az ajtó hangos csilingeléssel zárul mögöttem és én döbbenten meredek egy rég nem látott arcba. Csongor fizet éppen a kasszánál és fejét felemeli a zajra. Egy pillanatig csak állok, nem akarok hinni a szememnek, aztán megfordulok és köszönés nélkül kilépek a boltból.

Csongor az utca végén ér utol, már éppen a főtérre kanyarodok be, mikor elkapja a karomat és megállít.

– Várj már meg Nóra, mindjárt kiköpöm a tüdőmet! Hova a francba rohansz?

Nem válaszolok neki, csak dühösen kirántom magam a szorításából.

– Úristen, de szarul festesz, mi az isten történt veled? – kérdezi és én legszívesebben képen törölném.

Már az is meglehetősen rosszul érint, hogy egymásba botlottunk, de soha nem gondoltam volna, hogy ha ez egyszer megtörténik, akkor képes lesz azon a régi bizalmas hangon szólni hozzám, ahogy régen. Egy távolságtartó szia, miújságveleddel még ki tudtam volna egyezni, de a régi Csongort mindenestül el akarom felejteni.

– Mit keresel itt? – kérdezem mogorván.

Csongor nem lakik már itt, felszámolt mindent, ami ide kötötte: munka, lakás, iroda. A szüleimet néha felhívja a vezetékesen, születésnap, névnap idején, újévkor, karácsonykor. Jó érzékkel tud akkor telefonálni, mikor én is éppen náluk vagyok, de mikor meghallom, ki van a vonalban, fordulok ki a lakásból, azt sem bírom elviselni, hogy akárcsak virtuálisan egy térben legyek vele. Ezzel egyébként anyám is így van, többnyire apámra hárul a feladat, hogy udvariasan lezavarja Csongor meg-megújuló támadásait családunk békéje ellen. Ha máskor nem is, de ilyenkor mély egyetértésben vagyunk anyámmal pár napig.

– Zakariásékhoz jöttem látogatóba. Születésnapja van. Emlékszel még Zakira, nem?

Hülye kérdés volt, ő is tudja.

Zakariás a munkatársa volt Csongornak, pontosabban a főnöke, amíg Csongor itt élt. Egy ügyvédi irodát vezettek ketten, és rengeteget lógtak együtt szabad idejükben is. Zsóka kedvelte a mindig vidám, korán őszülő Zakariást és feleségét, Kingát, aki egyébként az én osztálytársam volt. Zakariás Zsókán keresztül ismerte meg az én sokat tapasztalt barátnőmet, aki derékig érő, göndör hajával, fullextrás felépítésével és szókimondó stílusával annyira elcsavarta az ügyvédúr fejét, hogy az hamarosan el is vált és feleségül vette Kingát a két kutyájával egyetemben. Érdekes házasság az övék, Zaki a két kissráccal, kisuvickolt öltönyeivel, a barátnőm, tömény múltjával és pezsgő titkoktól villogó fodrászszalonjával, de meglepő módon kiválóan működik. Kinga akkorra már túl volt egy váláson és egy másik tönkrement kapcsolaton, ahol nem csak a férfitól szabadult meg, hanem egyúttal az összes megtakarított pénzétől is. De a barátnőm igazi túlélő, harmadszorra is talpra állt, a vendégkörét nem tudta lenyúlni egyik férje sem, az egyetlen, amit elvesztett Kinga az évek során, az a gyerek utáni vágy volt. Két kutyájával és rengeteg átutazó, menhelyes állatseregletével pótolta ezt az életében és azt hiszem, nem véletlenül kötött ki egy kétgyerekes férfi mellett végül. Zakariás előző házasságából származó két kisfia kedvelte Kingát, mint ahogy egyébként mindenki szerette, a nővérem is sok időt töltött náluk, nem csoda, ha a tragédia után őket is kerültem. Mindenkit, aki ismerte valaha Csongort vagy Zsókát. Tudom, hülyeség, de én valahogy így védekeztem.

– Hát remélem, Zaki jobban örül a találkozásotoknak, mint én.

Csongor elvigyorodik.

– Na, ez már jobban tetszik.

– Ja. Szuper. Akkor azt hiszem, eleget dumáltunk. Rohanok. Örültem a találkozásnak – hadarom gúnyos-kimérten és hátat fordítok neki.

– Nekem viszont van még egy csomó időm. Elkísérlek.

Jön utánam leffegő szövetkabátjában, nem volt ideje begombolni, ahogy utánam rohant a boltból. Öltönyben van természetesen, Csongor mindig egy piperkőc ficsúr volt. Soha nem értettem a nővéremet, hogy szerethetett bele. Nekem mindig a komorabb, szenvedélyesebb típusok tetszettek, számomra Csongor túlságosan is jólfésült volt, túlságosan jóképű és túlságosan hangos. Majdhogynem egy ripacs, szeretett nevetni, élvezni az életet, én sosem láttam őt komolynak vagy szomorúnak, áradt belőle a jókedv szivárványaromája. Talán ez vonzotta Zsókát, ez a vitalitás, nem tudom. Annyira elütött a mi családunk komoly, gondterhelt típusaitól.

Elhagyjuk az árkádokkal szabdalt főteret és befordulunk a folyónak szaladó utcára. Két sarok és otthon leszek. Le kell ráznom Csongort. Még képes és hazáig kísér. Megállok és hirtelen megfordulok, majdnem feldöntöm.

– Figyelj, Csongor. Én nem vagyok az apám. Én nem tudok udvariaskodni, mint ő. Megmondom őszintén. Semmi kedvem veled beszélgetni. Látni sem bírlak. Kérlek, menj el és ne keress se engem, sem a szüleimet többé.

Csongor elgondolkozva billeg fényes lakkcipőin. A tragédia nem hagyott nyomot az arcán. Ugyanazok a jóképű vonások, hányaveti mozdulatok. Kifejezetten jókedvűnek tűnik. Talán a tekintetében van némi megbántottság. De aztán az is elillan, mikor elmosolyodik.

– Tudod, mit imádok benned, drága sógorhúgom? Azt, hogy egy kis lázadó vagy.

Tart egy rövid szünetet, mintha a válaszomra várna. De én csak nézek rá dühösen. Nem tetszik a jókedve, az meg végképp nem, hogy azon a régi, kedves becenevemen szólít, amit annyira szerettem tőle hallani.

– És ezért nem értem, mi ez a jólfésült szendeség. Mi az, talán doktor akarsz lenni, mint a nagyapád? Doktor Kovásznai Nóra. Jajj, de jól hangzik! És aztán mi lesz? Beállsz a családi könyvkiadásba? Beállsz karrieristának anyád mellé? Mi a vágyad, mondd? Polgármesterség? Egyetemi katedra? Héj!

Ezt azért mondja, mert az utolsó szavaknál nem bírok már magammal. Lila gőz borítja el az agyamat és pofon vágom. Csongor elkapja a kezemet és szorosan magához von.

Gyűlölöm az érintését, a ruhájából áradó fémes parfümillatot.

– Neked aztán ehhez semmi közöd! – sziszegem és megpróbálok kiszabadulni, de nem enged, erősen tart.

Belenéz a szemembe és én életemben először látom igazán komolynak a tekintetét.

– Ne tedd tönkre az életed, mint Zsóka.

– Ezt pont te mondod? – förmedek rá mérgesen és akkorát taszítotok rajta, hogy végre elenged.

– Hisz te voltál az, aki tönkretetted a nővéremet. Te vagy a felelős érte! – dühömben már csorognak a könnyeim, amitől még mérgesebb leszek. Egy ilyen szar alak miatt bőgni!

– Egyszer szívesen mesélek neked a mi kettőnk életéről. Ne hidd azt, hogy olyan könnyű volt elviselni Zsókát a folyamatos beletörődésével. Áldozatvállalásával. Hogy soha nem mondott ellent senkinek. Hogy mindent megtett azért, ne legyen konfliktus körülötte. Azt hiszed olyan vidám dolog volt egy tökéletes asszony férjét játszanom mindig? Én gyűlöltem tökéletesnek lenni. Igen, ha azt vesszük, felelősség terhel, mert nem tudtam megértetni vele, hogy én is ember vagyok. Hogy nekem is vannak hibáim. Hogy nekem vannak hibáim!

Nem szólok semmit. Nem akarom meghallgatni és mégis képtelen vagyok sarkon fordulni és otthagyni. Amit mondott, az színigaz. És én soha nem gondolkoztam még el ezen. Zsóka valóban olyan volt, mint a marcipángyurma, tökéletesen tudott idomulni, lehetett formázni és még édeskedves is volt. El tudott fogadni bizonyos dolgokat, ő mindig készségesen megtette, amit mondtak neki a szüleink gyerekkorunkban: csendben maradni, mert apám dolgozik, udvariasnak lenni, ha komoly, tudós vendégek jöttek szüleinkhez, segíteni anyánknak a háztartásban, aki temérdek munkája és közéleti szereplése mellett sosem ért rá ilyesmire. Zsóka eleinte húzódozva, leginkább a konfliktust kerülve, később már szinte készségesen tette, amit kívántak tőle: ebédet főzött, elolvasta Nagyapa egy könyvét, szépen felöltözött, kedvesen társalgott, kitűnőre érettségizett, lediplomázott, férjhez ment. Néha irigyeltem őt azért, mert a könnyebbik utat választotta, csak most, Csongor arcába tekintve értem meg végre, hogy nem volt az könnyű egyáltalán. Hogy talán éppen ez a könnyebbség vezetett a tragédiához. Nem, ezek a gondolatok túl messzire vezetnek.

– Gyere, üljünk be valahova. Meghívlak egy sörre.

Gépiesen megyek utána.

Az előbb még szerettem volna megrugdosni. És nem is igazából Zsóka miatt. Hanem mert olyat tett két évvel ezelőtt, ami miatt meg kellett őt gyűlölnöm és nincsen annál rosszabb, mintha egy olyan embert kell megtagadnunk, aki a legközelebb áll hozzánk. Vékony, nagyon vékony sáv választja el egymástól a szeretetet és a gyűlöletet, átlépni annyi csak, mint végigegyensúlyozni egy libikókán és észrevétlen átbillenni a holtponton, de azt még nem tudom, hogy ez visszafelé is épp ilyen könnyen járható út. Most még csak abban vagyok biztos, hogy nincsen joga Csongornak ahhoz, hogy megjelenjen újra az életemben és felkavarja az egész posványt. Nem merem bevallani magamnak, de igaza van. Feladtam magam. Az elveimet. Az életemet.

Két éve valami tompa kábulatban éltem. Mintha Zsóka engedelmes természete átszállt volna rám örökségül. Tettem a dolgom, amit elvártak tőlem a szüleim. Igyekeztem láthatatlan lenni. Igyekeztem elbújni mindenki elől. És elkezdtem én is idomulni. Leszedtem magamról a piercingeket és a szemtelenséget, kidobtam a haspólóimat, melyek alól kilátszott a derekamra tetovált kígyó, és meghúztam magam egy sarokban. Észre sem vettem, de valójában elkezdtem Zsóka engedelmes életét élni, megfelelni annak, aminek ő megfelelt, elfogadni azt, amit ő elfogadott.

Némán követem Csongort a ködös utcán, lassan szürkületbe hajlik a délután. Még nem felejtette el a kedvenc helyeket a városban, célirányosan vezet régi törzshelyemre, a Babádba.

Aprócska presszó ez a szépen felújított belváros egyik csúnyácska mellékutcájában. Romosan tapadnak egymáshoz a házak, a macskaköves járdán még szép időben is nehéz közlekedni, de ilyenkor nyálkásan csúszósak. Kész életveszély.

A kiskocsmát még Kingával fedeztük fel vagy tíz éve, kamaszkorunk hajnalán. Alig volt benn három döbbenetesen kicsi, kerek asztalka, két-három műbőrhuzattal bevont régi puff és maga a pult. Sanyibá, a kocsmáros kezdetben nem szívelt minket, ide csak tősgyökeres öreg medvék jártak a pultot támasztani, beszélgetni. Sanyibá morogva szolgált ki minket, de aztán idővel megszokott. Nem hangoskodtunk, soha nem maradtunk sokáig, többnyire iskola után ugrottunk be Kingával megbeszélni dolgainkat. Már nagyon régen nem jártam erre. Se Kingával, se mással. Egyáltalán mostanában sehova sem járok a munkahelyemen kívül. Meglepve figyelem magam, hogy mennyire jól esik Csongor figyelmessége, aki tudta, hova kell vinnie.

Sanyibá rögtön megismer.

Kérdés nélkül adja a szokásosat, amit Kingával egy régi, fagyos téli délután fedeztünk fel, mikor anyjánál tette azt az utolsó, emlékezetes látogatását. Ahogy Sanyi bá elém tolja a pultra az étcsokoládéval megbolondított forralt bort és én mélyen a torkomig szívom a fűszeres aroma nyugalmát, hirtelen ott vagyok megint, tizenöt évesen, egyszerre nagyon bátran, mégis nagyon félve a tízemeletes lakás ajtajában, és farkasszemet nézek Kinga félig részeg anyjával.

Én már kisgyerekként szerettem segíteni másokon, mindegy volt, hogy kóbor kutya, elszáradt szobanövény, koldus az aluljáróban vagy éppen kiközösített osztálytárs. Nem tudom miért, mindig a gyengék mellé álltam, pedig én sem voltam erős, sőt, inkább valahol a periférián éltem mindig is. Otthon a szüleim hetente ismételgették el nekem, micsoda nagyszerű emberek az én rokonaim, micsoda örökséget őrzünk mi, amit tovább kell adni az embereknek, különlegesek vagyunk, nekünk feladatunk van, természetesen nagy F-fel. Én meg egyszerre akartam hétköznapi szülők hétköznapi gyermeke lenni és közben éreztem azt is, más vagyok, mint a kortársaim többsége, de nem azért mert Nagyapa unokájának tudtam megszületni, a Kovásznai család leszármazottjának, hanem mert olyan terhet raktak rám a szüleim, ami elől ordítva menekültem a lakótelepi bandákba, hogy belesimuljak a tömegbe, láthatatlanná váljak.

Lent a játszótéren, a telepi suttyók között, ahová Kinga vezetett be, ott ismertem meg a valódi tragédiákat, Kingáét is, akinek az anyja kurva volt.

Életemben akkor láttam először meztelen férfit, mikor a barátnőm megkért, hogy menjek fel vele az anyja lakására régi könyveiért. Akkor már nem éltek együtt, osztálytársnőmet egy komfort nélküli parasztházikóban nevelte a nagyanyja, apja külföldön kamionsofőrködött, nyitottak voltak már a határok, lehetett menni. Én meg terveket szőttem tizenöt évesen, hogyan szökünk meg együtt Kingával és hagyjuk itt a felnőttek nyomorult világát. Nem rajta akartam segíteni, mikor ordítva rávertem a panellakás ajtaját félig részeg anyjára és aktuális vendégére és a falon át üvöltöttem velük, míg kicipelték az összes rohadt könyvet. Bennem volt valami mérhetetlen vonzalom vagy vágyódás az igazság és a szabadság iránt, nekem nem az volt fontos, hogy Kinga megkapja a holmiját, hanem, hogy odaállhattam valami kimondhatatlan elesettség mellé, felkarolhattam, lehettem valakinél én is végre erősebb.

Mire elcipeltük Kinga régi mesekönyveit a suliba, ahol egy jótékonysági akció keretében gyűjtötték a szegény árva gyerekeknek Erdélybe, teljesen átfáztunk, elgémberedtek az ujjaink a hidegben. Átadtuk a könyveket az ügyeletes tanárnak és elindultunk a városba. Szótlanok voltunk, mit mondhattunk volna az élmény után. Nekem fogalmam sem volt arról, Kinga tudta-e az igazságot az anyjáról, vagy ő is akkor szembesült vele. Végül is nem véletlenül élt a nagyanyjával. Keringtünk a városban, az égen haragszínű felhők úsztak, míg a végén annyira fáztunk már, hogy Kinga azt javasolta, üljünk be valahova.

Sanyibá presszója az utca végén volt, nem bírtunk már tovább menni. Beültünk a Babádba és kértünk egy-egy kapucsínót. Sanyibá akkor még görbe szemmel nézett ránk és mogorván közölte, hogy nála ilyen flancos szarok nincsenek.

– Hát mi van akkor? – kérdeztem tizenöt évem minden szemtelenségével nagy bátran, mire Sanyibá hátrafelé bökött a falra.

– Há’ mi. Oda van felírva. Olvasni azért tudsz?

Elröhögtük magunkat Kingával, végigböngésztük a kínálatot és nagy meglepetésünkre felfedeztük, hogy kapható forralt bor.

Soha életemben nem ittam olyan finomat. A nyugalom érzése áradt szét bennem tőle. Azt hiszem ez volt az első eset, hogy észrevettem, minden érzésnek különleges, sajátos illata és íze van. Sanyibá később elmesélte, hogy mitől olyan krémesen lágy a forralt bora.

Apró kockákra tört étcsokoládét olvaszt fel előbb vízben, aztán rászórja a fűszereket: szegfűszeg, fahéj, ánizs, gyömbér, narancshéj. Öt percig lobog, aztán belekeveri a cukrot és végül ráönti a száraz vörösbort. Próbáltam én is egyszer-kétszer megcsinálni, de soha nem lett olyan, mint az övé. Biztos az arányok miatt.

– A fiatalembernek is ugyanazt? – kérdezi Sanyibá és hirtelen összerezzenek, az emlékeim szétfoszlanak és visszacsusszannak az édes párát lehelő bögrébe.

Bólintok, Csongor elveszi a másik poharat, fizet és bepréseljük magunkat az egyik aprócska asztal mellé.

– Min gondolkoztál az előbb? – kérdezi Csongor.

Belekortyolok a borba.

Ugyanaz a krémesen sűrű, bátorságot adó, erős íz.

– Az jutott eszembe, hogy mennyire más ember voltam, amikor először ittam ilyen forralt bort itt. Jó régen volt.

– Mi történt?

Elmesélem neki Kingát, az anyját, a könyveket.

Nem szól közbe, pedig Csongor szeret beszélgetni. Szereti elemezni az emberek cselekedeteit, érzéseit, tudni azt, mi hajtja őket és hát ismeri ő is Kingát. Tudja, milyen nehéz gyerekkora volt. Régebben érdekelték volna a részletek, de most csak csendben hallgat jó sokáig. Úgy látszik, ő is változik a korral.

– Látod, pont erről beszéltem az előbb neked – szólal meg végre.

– Mire gondolsz?

– Arra, hogy mennyire másmilyen vagy most. Rossz rád nézni. Semmi piros csík a hajadban, nincs egyetlen piercinged sem, totál decens a ruhád. Kingától tudom, hogy nem jársz el sehová. Nincsenek már barátaid. Vele sem állsz szóba. És a szemed. Olyan a szemed, mint egy döglött halé.

– Kösszépen.

– Jajj, ne már. Te is tudod, hogy értettem. Pontosan úgy nézel ki, mint…

– Mint?

– Mint Zsóka.

– Basszus, hogy te mekkora szemét vagy!

– Nem vagyok szemét. Zsóka ilyen volt. Illedelmes. Beletörődő. Nyugodt, semmi balhé. Olyan nyugodt tudott lenni, hogy néha ordítottam vele. Próbáltam kihozni a sodrából. Nem lehetett. És mindig meg akart nyugtatni engem is. Mindig igazat adott nekem. Nem akart maga köré bonyodalmakat, azt hitte lehet úgy élni. De te nem ilyen vagy, Nóra, értsd már meg! Neked ez abszolút nem áll jól.

– Ha jól értem, akkor szerinted Zsókának sem.

Csongor sóhajt egyet, aztán előkotor egy doboz cigarettát a zsebéből.

– Dohányzol még?

Bólintok. Bár igazából a bulikkal együtt a dohányzást is abbahagytam már két éve. De most megkívánom, hát kiveszek egy szálat. Némán pöfékelünk egy darabig.

– Oké, igazad van – szólalok meg végül. – Nem vagyok már az a lázadó tini, akinek megismertél. Képzeld eltelt pár év, lediplomáztam és most péhádézok. Mindenkinek meg kell egyszer komolyodnia, nem? Most mit ingatod a fejed?

– Te is tudod, hogy ez duma. Ez nem te vagy.

– Honnan tudod, mi vagyok én? És egyáltalán, honnan veszed a bátorságot, hogy oszd az észt nekem, miközben, te… Miközben…

Elakadok, elszorul a torkom. Mindig ez van, valahányszor a nővéremről beszélek. Tehetetlen düh van bennem még mindig.

– Oké, megértem, hogy engem hibáztat az egész családod. Ha én nem vagyok, akkor ez nem történik meg vele. Ugyanakkor te is tudod, hogy ez legalább annyira az ő felelősségük, mint az enyém?

– Hát persze, anyám akarta, hogy házasodjatok össze.

– Nem konkrétan erre gondoltam. Kicsit bonyolultabb.

Az órájára pillant. Megfogja a kezemet az asztal fölött és megszorítja.

– Mennem kell, drága sógorhúgom. Zakariásék már várnak. De találkozhatnánk talán máskor is, hm?

Nem válaszolok neki, csak ráfintorgok, bár már közel sem annyira undokul, mint szerettem volna. Feláll és összegombolja a kabátját.

– Akkor ezt igennek vettem – mondja és kilép az ajtón. Mielőtt becsukódna mögötte Sanyibá szentélyének zárja, még újra felbukkan a feje a nyílásban.

– Zakiéknál jövő szombaton világraszóló parti lesz. Nem érdekel?

Azzal választ sem várva újra eltűnik és én ottmaradok a kihűlt forralt borommal és felemás érzéseimmel.