Istók Anna: Éhes felhő a napot – 1. részlet

„Ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
a sérelem sérelmet szül, a seb
sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,
s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,
ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”

(Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca)

 

Újra és újra megismétlődnek a dolgok. Ugyanazok a dolgok.

Van ez az elmélet a ciklikus világegyetemről. A tágulás, összeomlás, fejlődés, hanyatlás korszakairól. Ahol a teremtő egyensúly mindig átbillent az adott pillanatban. Évmilliárdokról beszélünk, de kit érdekel az idő, ha azt az ember úgysem képes értelmezni?

Van ez az elmélet a ciklikus teremtésről.

Körbenézek, veszem a fáradságot és kibámulok az ablakon. Nyár van. Ősz lesz nemsokára, tél, tavasz, megint nyár, megint ősz.

A napok visszatérnek ugyanoda, az anyag visszatér ugyanoda, élőből halott lesz, halottból élő. Forognak az évszámok, a gyerekek minden évben várják a húsvéti nyuszit, a Mikulást, Jézuskát, aki meg is érkezik, ha a ciklusa ezt mutatja.

Havi ciklus, ünnepek örök körforgása. Az anyag örök körforgása a természetben, ahogy a semmiből valami lesz, majd újra semmi.

Halálélethalál.

Forog a Föld a Nap körül, minden visszatér. A teremtés is ciklikus, civilizációk, fajok fejlődnek ki, pusztulnak el, tágul az ismeretünk, míg végül mindent megtudunk és elenyészünk.

Örök körforgásban ismétlődnek a bűneink, a hibáink. Ciklikusan szeretünk, gyűlölünk, szeretünk.

Élethalálélet.

Újra és újra megismétlődnek a dolgok. Ugyanazok a dolgok.

Azt hiszem, erről szól minden család története is.

 

1. Diós-édes padlizsánkrém

A szerelemvirág óriásfeje ma hajnalban bontotta ki első, kis porcelánlila virágját, aztán ahogy fényesedett a nappal, sorra pattantak ki a többiek is. Most délutánra már az egész gömb kiteljesedett, szabályos labda lett. Minden nap megejt a természet féktelen szabályossága, ezt, amíg élek, nem fogom megszokni, annyira más, mint ami ránk, emberekre jellemző. A mi testünkön semmi sem szimmetrikus, deformál a munkánk, a testmozgásunk, a betegségeink, a szórakozásaink. Az én jobb kezem például sokkal izmosabb, mint a bal. Ha hordanék gyűrűt, el kéne döntenem, melyik kezemre választok ékszert, mert annyira eltérő az ujjak kerülete. De nem hordok gyűrűt, nem csak a kerti munkák miatt, egyébként sem szeretem, zavar, folyton csak piszkálgatnám. Aztán ott van a bal szemem, aminek az alsó fele szürke, a felső meg barna, akár csak az egész jobb szemem. Ezt persze kevesen tudják rólam, mert igazából csak közelről látszik. Hajam barna, nyaranta véletlenszerűen szőke csíkokat fest bele az ultraibolya sugárzás. A bőröm kreolos, kicsit sárgás árnyalatú és szabálytalanul pettyezik az anyajegyek. Nemcsak a testem, de életem is eltér a normáktól, anyám számára talán ez a legnehezebben feldolgozható.

Világ életemben szabálytalan voltam, ellentétben Zsókával, aki megfelelt annak a szülői elvárásnak, amit elképzelnek a felnőttek maguknak egy gyerekről: könnyen formálható, gyúrható anyag, engedelmes és olyan szabályos, mint egy kör. Én nem voltam az. Talán éppen azért, mert a kor, amibe születtem, annyira megkövetelte a normák betartását.

Gyerekkorunkban egyenlakótelepeken éltünk, egyenbútorokban aludtunk, étkeztünk, egyennejlonruhában jártuk az iskolát, de már megszülettek, köztünk voltak és lassan érettségiig jutottak társaink, akik egy szeles márciusi reggel fellázadtak tanáraik ellen és felégették köpenyüket, úttörő nyakkendőiket az iskola udvarán. Már lehetett a lengyelpiacon sikkesen hangzó elseve sampont venni, az egyentrabantok, wartburgok és ladák sorait már megszakította néha egy-egy használt nyugati autó, demofelvételeken már hallgatni lehetett a Tankcsapdát is, ahogy lázad a még újszülött rendszer ellen. Igen, én abban a korban nőttem fel, amikor még lehetett valami ellen lázadni, voltak még szabályok, volt még rend, amit meg lehetett és meg is kellett ingatni, lehetett még félni attól, hogy megtorlás vár az elhajlókra, a mi kamaszéveink még lehettek izgalmasak. Ma már kicsit nehezebb eltérni az átlagtól, de persze nekem ez megint sikerült. A magam módján.

A mobilom halkan felberreg a zsebemben, a vendégek miatt tartom ma bekapcsolva. Egyébként szinte soha nem veszem fel, nem érdekel, ki akar nekem telefonon üzenni. Ha fontos, úgyis megtalál. Persze ez is anyám miatt van főleg, tudom, gyerekes, de szeretem bosszantani, hogy elérhetetlen vagyok itt kint és csak a könyvtárban tud felhívni. Utálom, ha aggódnak értem, ha féltenek, ha létezésem egy másik személy rémlátomásaként definiálható.

– Minek van mobilod Nóra, ha soha nem veszed fel? – kérdezi anyám és igaza van. A többség szerint ez is egy szabály, amit minden normális ember elfogad, csak én nem. Számomra ez csak a lázadás egy formája. Most mégis kelletlenül belehallózok, mert nincs kedvem ahhoz, hogy anyám kétségbe essen, amiért nem tud felhívni, rémeket lásson, és a mentőket hívja éppen most, amikor a vendégeket várom, köztük Csongort, mi több, a barátnőjét.

Anyám. Próbálja megemészteni az életemet, úgy érzi, valamit véglegesen elrontottam s mivel hatni, győzködni már belefáradt, az egyetlen eszközhöz folyamodik, ami még a kezében van, s amit talán abból a másik rendszerből hozott magával belekódolva a zsigereibe: az ellenőrzéshez. Hétköznap naponta hív a munkahelyemen, kíváncsi rá, hogy túléltem-e az éjszakát egyedül, s túlélem-e a nappalt, nem egyedül. Talán ez így soknak hangzik, pedig őt ismerve lehet állítani: ez a minimum, ennél több, vagyis kevesebb, tőle már nem telik és én értékelem is a helyzetet, felveszem a telefonjait a könyvtárban és elmondom neki, hogy nem volt semmi baj az éjszaka, nem tervezek mára semmi ijesztőt, nem megyek tüntetni, koncertezni, geocachingezni, sziklát mászni, térképről eltűnni, fejjel a falnak, ajtót bezárom, riasztót bekapcsolom, csók, szia, holnap.

Anyám. Hatvanegy éves, iskolaigazgató, képviselő, bizottsági elnök, ellenőr, jogvédő, klubvezető, kultúrharcos, álláshalmozó karrierista. Ismer mindenkit a városban és őt is ismeri mindenki. Neve belépőjegy zártkörű rendezvényekre, limitált férőhelyes kultúrprogramokra, soron kívül okmányiroda és teljeskörű laborellenőrzés. Nem mintha bármelyikre is járnék, de tisztában vagyok a viszonyokkal. Ha férjhez mentem volna, az egyetlen ok, ami erre rávett volna, hogy végre nevet változtathatok és illegalitásban élhetek a továbbiakban. Életemben egyetlen egyszer örültem annak, hogy a híres Kovásznai név hordozója vagyok én is, és hajlamos vagyok azt hinni, hogy így sikerült visszavágnom a családi mauzóleumnak: egy név, amit mindenki ismer a városban, ami minden kaput megnyitott, egy állás, ami példaértékű, ez vezetett el engem ide, az én szigetemre, távol mindenkitől.

Mindez persze már csak füst és szúrós pernyeszag pókhálós emlékeken. Megbékéltem, ha nem is a családommal, de legalább önmagammal. Nem mintha sajnálnám, ami történt, vagy ami nem történt meg, végeredményben ezért élek ma így, szinte kívül a társadalmon, tökéletes magányban és nyugalomban. Megértettem mindent, ami volt. Elfogadtam és őszinte szívvel örülök annak, amim van. És persze örülök annak is, hogy részem volt egy csodálatos és titkokkal terhes szerelemben, hogy megjártam a szenvedélyek legmélyebb bugyrait, hogy bepillantást nyerhettem a felsőbb hatalmak fortyogó üstjébe, ahol az emberi sorsokat főzik, keverik, desztillálják.

Szegény anyám, sajnálja mindenki a városban, mi lett a lányaiból, a Zsóka tragédiája után most ott a fiatalabbik gyerek a félresiklott, különc életével. Sajnálom én is anyámat, hogy nem érti meg, nekem ez így jó, így vagyok boldog és elégedett. Lázadónak születtem, s maradtam az is, életem felkiáltójel a 21. század ellen, kérdőjel az idegeneknek és idézőjel a rokonaimnak.

Végre elköszönünk egymástól, nem volt semmi fontos a beszélgetésünkben, igazából nem is értem, miért hívott, hiszen tudja, hogy hétvégén nem szabad telefonálnia. Talán megérezte, hogy Csongort várom?

A telefont ismét a zsebembe csúsztatom és bemegyek a házba egy terítőért. Kint a filagóriában várom a vendégeimet, ez ilyenkor a leggyönyörűbb. Sárga futórózsa tekeri körbe a csúcsos fémvázat, bár még csak két éves, máris dúsan virágzik és viszonylag sűrű. Egy kovácsoltvas asztal van benne, elég nagy, hogy tízen is elférjenek körülötte. Mellette kétszemélyes padok, puha, mályvaszín ülőpárnákkal bélelve, a gyerekeknek tetszeni fog. Kényelmes kis fészek, úgy terveztettem, hogy ajtajából a kert hátsó részére nyíljon a kilátás. Igaz, a filagória így félig hátat fordít a háznak, de ettől lesz pont olyan titokzatos, hogy aki ott ül bent, a sejtelmesen villogó árnyfoltok között, úgy érzi magát, mint egy madár a fészkében. Hiszen nem látni mást, csak a sövényekkel szabdalt ágyást, a vízitündér szobrot a kerti tó közepén és azon túl csak az erdővel borított domboldalt.

Felteszem a halványpiros patchwork terítőt, magam varrtam, és poharat, nehéz kőporcelán tányérokat, evőeszközt hozok ki a házból. Mikor készen vagyok, levágok néhány szemtelenül sárga virágot a filagóriáról és az illatos szirmokat szétszóróm az asztalon. Végül mindegyik karcsú borospohárba egy-egy szál friss margarétát helyezek, itt nő a ház előtt a domboldalon. Büszkén nézek végig a kertemen, bár még alig két éve, hogy gondjaimba vettem, máris pompásan fest. Anikónak, főnökömnek hála, akitől a telket megvásároltam, nem kellett mindent a nulláról kezdenem, igaz, hogy csak hétvégi üdülőnek használta, de egész jó alap volt. A telekre egyébként Csongor adott kölcsön pénzt, mint ahogyan végső soron az oka is ő volt annak, hogy ide kiköltöztem. Sőt, igazából mindaz, amit elértem mára, neki köszönhető, miatta változott meg gyökeresen az életem.

Első pillantásra beleszerettem a tájba, a magányosan kígyózó földutakba, a nosztalgiát lehelő hullámos dombvidékbe és a rózsákkal, hortenziával és borostyánnal beültetett kertbe.

Kicsiny birtokom városunk keleti határán túl fekszik, a helyiek csak Cserjésnek nevezik a területet. Lankás, tölgyerdőkkel szabdalt vidék ez, apró horgásztavak kerítik az északi oldalról, messze délen az országút szalagja kígyózik, keletre pedig lassan kisimulnak a dombok, belevész az ember a nagy magyar ugarba. Amolyan senkiföldje ez itt, néhány hétvégi ház bújik meg elszórtan a cserjék takarásában, turistaútvonalak, rázós földutak szabdalják a tájat. Az én téliesített faházam is egy kékjelzés mellett van, hat-nyolc üdülő társaságában. Rajtam kívül csak Miklós papa él itt a kuvaszaival télen-nyáron.

Mindenért Csongor a felelős, bólintok magamban. Ezért is olyan fontos számomra, hogy ma minden tökéletesen sikerüljön. Záruljon le végre a közös múlt, engedjük el egymást. Hadd lássa, hogy boldog vagyok, elégedett, ne aggódjon értem többet, menjen, élje végre ő is azt, ami még hátravan, talán jobban fog sikerülni, mint az első fele. Úgy érzem, a kert a legszebb arcát mutatja most, meleg, koranyári nap van, a virágok teszik a dolgukat, a madarak versenyt zenélnek a bódultan repkedő bogarakkal, az erdő színe simogatóan lágy és még a kuvaszok is csendben vannak. Ibolyaillata van a levegőnek, sejtelmesen kúszik az a megfoghatatlan édesség az orromba, csodálkozva ellegyezem az utamból, ennek most nincs ideje. A nyári konyhába megyek, hogy elvégezzem az utolsó simításokat az étlapon is.

Mára a currys receptemet vettem elő: kurkumát, csipet gyömbért és rengeteg csípős curryt tettem a hús páclevébe, egy nagy lábosban pihennek a hűtőben tegnap este óta a csirkeszárnyak, mellek és tarjaszeletek. Rózsaszín felszínük márványozottságát mára sárgásra érlelte a sok fűszer, akárcsak egy öregember arcát hosszú évek napsütése. A rostok megpuhítása a páclébe kevert kevés joghurt feladata, egészen a csontokig omlóssá teszi a szövetet. Az utolsó pillanatban fogom kisütni a grillezőben. A köretet már elkészítettem reggel: fenséges egresszósz csillagánizzsal, fahéjjal, szegfűszeggel és vödörnyi igazi tejszínhabbal. És természetesen lesz még az elmaradhatatlan diós-hagymás tepsiskrumpli is, ami Kinga kedvence. Őszintén remélem, hogy Csongor barátnője nem fogyókúrázik, mert a mai menü mindennek nevezhető, csak diétásnak nem. A nyári konyhámban van a grillező, kombikemence, bográcsozó, anyám szájtátva nézte, mikor először megpillantotta. Azt mondta, sose gondolta volna rólam, hogy én ilyenekre vágyom. Aztán gyorsan hozzátette, hogy szerinte ez veszélyes, bármikor felgyulladhat az egész faház tőle.

Én csak nevettem rajta. Megszoktam már, hogy mindig rémeket lát. Kiskoromban folyton aggódott értünk. Néha csodálkozom azon, hogy képesek voltunk viszonylag normálisan, mindenféle fóbia nélkül felnőni, annyi negatív energiát sugárzott belénk. Ha eltörtünk egy poharat, fejvesztve porszívózta át legalább háromszor a padlót, mert valakitől azt hallotta, hogy az üvegszilánk képes fontos idegeket elvágni a talpunkban, ha belelépünk. Az ismerősével is ez történt, azóta sántít. Ha elkapott minket az influenza, tömte belénk egyből az antibiotikumot. Féltett minket a hidegtől, a melegtől, a szomszédoktól, a sportolástól, a könyvektől, amit az osztálytársaink már javában olvastak. Féltett az idegenektől és féltett az ismerősöktől. Féltett az élettől és féltette önmagát is közben. És mi lassan félni kezdtünk Zsókával a félelemtől.

A ház, ahol élek, a birtok, amit magaménak tudhatok, tökéletes ellentéte gyerekkorom félelembe burkolt színhelyeinek. A szabadság habkönnyű felhője veszi körül, ablakai átengedik a fényt, fagerendái tömör nyugalmat árasztanak, akárcsak egy vaskos marharostélyos egyben sütve. A szobák világos, piskótasárga falai között valódi tér lebeg, benne az érzés, hogy bármikor szabadon eresztenek. A kertem éppolyan, mint egy sajátságos kis élőlény, hangulatai vannak, sőt hangja is van, és érzelmei. Házam és kertem között, mint egy meghosszabbított végtag trónol a nyárikonyha, kedvenc helyiségem, ahol a nap nagy részét töltöm, itt varrok, olvasok, és itt teljesedett ki végre igazán főzőtudományom is.

A házgyári lakótelepen, a hatodik emeleten, ahol szüleimmel laktunk sokáig, nem volt semmi közöm a főzéshez. A konyhánk ablaka egy szellőzőakna sötét, huzatos falára nézett. Ott nem voltak hangok, mint egyébként a lakásban mindenütt: zajok ölelték körbe gyermekkoromat, imádtam ülni csendben a szobámban és fülelni a kinti életet. Világosan meghatározható zengése volt a szemétledobó ajtajának, a liftnek, a távoli vonatoknak, s a szomszéd ladájának, ami teljesen máshogy pöfögtette ki a levegőt, mint a mi hurutos wartburgunk, amit sokéves várakozás után végre megvehettek a szüleim.

De a konyhánkban nem voltak zajok, csak valami állandó tompa visszhangzás, nem is szerettem ott enni, egyáltalán ott lenni is utáltam. Emiatt aztán nem segítettem soha anyámnak a főzésben, aki mindig azt hitte rólam, lusta vagyok és folyton szidott, hiszen egy lánynak meg kell tanulnia főzni. Már régen felnőtt voltam, mikor egyszer kezembe akadt egy régi konyhai kötényke, anyám hímezte tele színes tulipánokkal, azt hitte ettől kedvet kapok a főzőcskézéshez. Nem tudta, hogy engem a mi konyhánk nyomaszt, szörnyű zúgásával, kiábrándult sültolaj szagával, tizenkét négyzetméterbe nyomorított sötétségével, azzal, hogyha leül az ember reggelizni, akkor a szemközti panelház tömbje szorítja be szájába a falatot illetlen közelségével. Mikor először ebédeltek kint nálam a szüleim, anyám elámult a konyhámon, ahhoz képest, hogy milyen puritánul élek, a konyhámra igencsak sokat áldoztam: a legmodernebb dizájn berendezések, légkeveréses, programozható sütő, épp, hogy meg nem szólal, indukciós főzőlap. Nem is bírja el a biztosíték, még jó hogy egyáltalán van itt áram, mindig figyelnem kell, mikor, mi van bekapcsolva.

De az igazi különlegesség a nyárikonyhám. A ház déli oldalán eredetileg csak egy aprócska terasz volt. Mikor beköltöztem, nem sajnáltam rá a pénzt, ami a lakásom eladásából különbözetként megmaradt és megnagyobbíttattam. Most vörös, szabálytalan térkő burkolja a padlót, vastag fagerendák tartják a tetőt. A keleti saroknál álló gerendához egy szemmagasságú kőfal csatlakozik, ott terpeszkedik a kemencém. Az egyik oldalán egy grillező, a másikon egy bográcsolásra alkalmas tűzhely folytatódik, aztán a nyers téglafal egy derékig érő konyhapultban ér véget mindkét oldalon: van itt még mosogató is, tűzifa és edénytároló szekrényke, pihenésre csábító kanapé. Olyan, mint egy mediterrán konyha, melynek két fala egyenest az édenkertbe vezet.

Anyám, mikor először láttam szüleimet vendégül a birtokomon, azt kérdezte, hol tanultam meg végül ilyen jól főzni. A kemencében frissen sült lángosomat mártogatta a gulyás levébe, én meg csak mosolyogtam rajta, mit tudhat anyám a konyhai titkokról, ha még sosem volt egy zsebkendőnyi veteményese sem, a zöldséget, gyümölcsöt a Tescoban veszi, kertnek meg az ablakpárkányt használja.

Most már meleg a kemence, amint megjönnek a vendégek, berakom az előételnek szánt sajtos, tökmagolajos cipókat, melyek frissen sülve a legfinomabbak. Desszertnek a kedvencemet készítem: diós-édes padlizsánkrémet: a padlizsánt meghámozva, felkockázva cukorszirupban meg kell főzni a durvára vágott dióval, aztán mézzel fahéjjal, gyömbérrel, vaníliával, citrommal fűszerezni. Mennyei tejszínes vaníliapudinggal tálalom, a tetejére saját készítésű, savanyú ribiszkelekvárt csorgatok. Azt hiszem, ha Éva anyánk annak idején nem talál rá az almára, tutira a padlizsán után kezd el nyúlkálni. Felnőttkoromban ismertem csak meg ezt a különleges növényt, de már vagy félszáz receptet sikerült kikísérleteznem, ez a legkülönlegesebb közülük. Méltó a mai alkalomhoz.

Dobok egy adag faszenet és egy aprócska fahéjdarabot a kemencében izzó parázsra, amikor felharsan Miklós bácsi kuvaszainak mennydörgése és jelzi, megjöttek az első vendégeim. Beletúrok vállig érő, barna hajamba, megigazítom magamon a könnyű nyári ruhát és kiszaladok a ház elé. Kinga jött meg a nyitott tetejű BMW-jével, hátul a fiúk ülnek. Kipattan az autóból, nyomában a srácok, akik láthatólag élvezték Kinga temperamentumos vezetési stílusát. Becsörtetnek mellettünk a kapun egy alig hallható heló kíséretében, én pedig üdvözlöm a barátnőmet és megérdeklődöm, Zakariás miért nem jött velük.

–  Csongorral jön – válaszolja Kinga és a földút felé int, ahol meglátom porfelhőbe burkolva sógorom kocsiját. Az anyósülésen Zaki ül, de hiába meresztem a szemem, nem látom, ki ül, ül-e egyáltalán még bárki is a hátsó ülésen. Ismerős izgalom dobol bennem, gyomromba mar az izgatottság savas karma, ahogy megáll az autó és kipattan belőle a két férfi. Egymásra mosolygunk Csongorral és bennem ismét szétárad az öröm, hogy láthatom.

Persze nem volt ez mindig így.

Sőt.

Soha, senkit nem gyűlöltem régebben annyira, mint őt.