Már a csigatésztás levesnél elkezdődött, de akkor még nem tűnt fel neki, azt hitte, ez csak a szokásos cseszegetés, ami az egyre bővülő családban egyre nagyobb méreteket ölt. Ahogy szaporodtak a rokonok, úgy növekedett a feszültség is. Először csak az asztalt kellett kihúzni, aztán a másik asztalt is behozni a verandáról, amit az öregasszony az ő pénzükön üvegeztetett be, de így meg már nem fértek el, egybe kellett nyitni az ebédlőt a nappalival, ki kellett bontani a falakat, kőművest hívni, aki megint csak az ő pénzükön csinált egy modern amerikai konyhát a szúette fabútorok színpadán. A ház azonban a megbontott egyensúly miatt huzatos lett, az öregek érzékenyek rá, újabb szakember jött, újabb százezrek mentek el ablakcserére és a házban végre kényelmesen elfért a dédi húslevese mellett az egész család. Székeket toltak még be, ahogy jöttek a fiúbarátok, lánybarátnők, akikből nem lett házastárs egyből sem, rajta kívül, de ő már a csigatészta előtt is az volt.
Hiába, gondolta, ahogy továbbadta a fűszeres házi kecsöpöt, mert csak azzal volt képes legyűrni a csigatésztákat, bele kellett öntenie vagy egy fél üveggel, hogy ne érezze azt a zsírosan émelyítő ízt, ami a dédi leveséből áradt. Hiába, hogy én férjhez mentem és gyerekeket is szültem, az egyedüli fiúunokákat ebbe a nagy családba, sőt, Laurán kívül az egyedüli unokákat is, én nem számítok ezeknek soha, nem fogadnak be, nem kért senki a kecsöpből, visszajutott hozzá az üveg. A dédinek két lánya volt, egyik az ő anyósa, akit kifejezetten kedvelt, gyakorlatilag a férjén kívül az egyedüliként a családból, de a másik ág volt a bezzegág a családban. Laura, a Laura anyja és a Laura nagyanyja, mint egy kis piramis csúcsosodtak az öregasszony piedesztálján, ahol a többieknek már nem sok hely maradt.
A juhtúrós, joghurtos, medvehagymás mártogatósnál, amihez vékonydongájú újhagymát és szárzellert raktak ki, viszont már feltűnt neki is, hogy valami nem stimmel, mert az anyósa lecsapta a villáját és félhangosan azt mondta, hogy már megint meg kell tudnom, hogy én vagyok a szar ebben a családban.
Felemelte a fejét, de a húsvéti virágcsokor takarásában nem látta, hogy kinek szólt a megjegyzés, visszatért a tányérjához és ropogtatta a retket, hagymát. El akarta mesélni, hogy ma templomban voltak a gyerekekkel és hogy mennyire fontos, hogy ne csak ezt lássák a húsvétból, hogy nyuszi, meg csokitojás, hisz ez a kereszténység legnagyobb ünnepe, de akkor a dédi ellentmondást nem tűrő hangja ütötte meg a fülét, lányom, én nem tudom elnézni azt, ha széthullik a családod. A majonézes kukorica észrevétlen kerülhetett az asztalra, az anyósa akkora erővel vágta bele a kanalat, hogy szétfröccsent a tejfölös mártás a terítőn, sose látta még indulatosnak az asszonyt, pedig nem volt egyszerű neki. Érdeklődve pillantott fel, aztán le is sütötte a szemét, nem akart ő családi perpatvarba kerülni, mindenkinek szíve-joga, hogy utálja a férjét, vagy az anyját, ennyi idő után, amit velük töltött, mindent feláldozott értük, az egyikért a karrierjét, a másikért a családi boldogságát, hát minek kel a vénasszony a veje védelmére.
Ha te nem hívod, majd áthívom én, emelkedett fel az asztaltól a dédi, hogy átmenjen a szomszédba és leültesse a lánya férjét a húsvéti ebédhez, pedig tudta, hogy nincsenek már beszélő viszonyban, mégis közbeavatkozott volna, mert a látszat az fontos és ebben a családban soha nem volt válás.
A jobbján ült a férje húga, az kapta el az öregasszony karját, hagyd mamika, az apu nem fog átjönni, akkor egy pár percig csendben ettek, míg az egyik gyerek el nem kezdett nyafogni, hogy szomjas. Miért nem tanítod meg a gyerekeidet udvariasságra, hallotta a most már neki címzett felháborodott morgást, a fiúk tényleg nem voltak igazán tisztelettudóak, de azt nem szerette, ha idegen erre figyelmeztette. Ő tanítgatta nekik, mit illik, mit nem, nem rajta múlt, hogy még nem értették, miért vannak leteremtve, mert rosszul mondtak valamit, vagy nem mondtak éppenhogy semmit. Utálta ezeket a dolgokat, meg akarta mondani az öregasszonynak is, hogy a fiúk egész nap rendesen viselkedtek a templomban, meg a vonaton, nem is veszekedtek, pedig elég nehéz volt megállniuk, de most jók akartak lenni, hogy a beígért esti számítógépezést megnyerhessék. Arra gondolt, hogy ők legalább elmentek a templomba, magukba fogadtak valami áhítatfélét, nem csak marakodnak a húsvéti csokoládék felett.
Az anyósa csapkodva összeszedte a tányért és poharakat rakott ki az asztalra. Aztán feltálalta a húsvéti süteményt: mézes piskótát és házi marcipánbonbont, a gyerekek szertelenül rávetették magukat.
Bezzeg a Laura mindig udvariasan megkérdezi, hogy kaphat-e sütit, dohogott még egyet a dédi, akkor a sógornője felállt, akit egyébként ő egyáltalán nem kedvelt, nem azért mert nem volt gyereke és emiatt a fiúkat kicsit idegenül kezelte, hanem mert nem voltak egymásnak szimpatikusak. Ez olyan kémiai dolog volt, mert az anyósával mindjárt a legelején megtalálta a hangot, sőt, tulajdonképpen az apósát is rokonszenvesnek találta, bár mostanában már alig látta, de a sógornőt valahogy nem sikerült megkedvelnie és ez kölcsönös volt. Most se miatta állt fel a sógornő, hanem az anyja miatt, meg saját maga miatt, a Laura az unokahúguk volt, a Laura anyja a kedvenc, a dédi csak őt ajnározta, mindegy is volt, hogy a szülők végülis ott elváltak, vagyis el sem váltak, mert nem is voltak összeházasodva, ebben a családban még nem volt válás.
Neked senki sem számít ebben a családban, csak a Laura és azt hiszed, ez engem nem bánt, szerinted én kevesebbet érek, mert nekem nincs gyerekem, kérdezte a sógornő megbántottan, és minek veszekszel folyton az anyuval is, mondta hüppögve még a vénasszonynak. A dédi szintén megbántottan ellentámadásba lendült, ő négy napig főzött és senki még csak meg sem köszöni ezt neki, a gyerekek lerohanják az asztalt, azt se mondják jónapot. Az anyósa akkor felröhögött a csokis báránykák mellől, szerinted anyukám én a seggemet vakartam itthon, kérdezte. Ismerte az anyósát, tudta, hogy nehezen viseli a jogtalan kritikát, de nem akart beleavatkozni mások családi ügyeibe, inkább ránézett a férjére, az mond-e valamit, de a férfiak véleménye ebben a családban nem számított, nem is volt kíváncsi senki rá, a nők érzései kormányozták zátonyra folyamatosan a nagycsaládos hajót, a férfiak meg kimenekültek, még mielőtt léket kapott volna a jármű.
Nem volt benne semmi értelem, kit, mi alapján ítélnek meg vagy el, ezért maradhatott a Laura a válás, vagy nemválás ellenére is bezzeggyerek az anyjával együtt, pedig templomba sem jártak, és tulajdonképpen itt sem voltak a húsvéti családi ebédnél, és voltaképpen az öregasszony baja éppen ez volt, hogy az ember mindig onnan kapja a legkevesebb szeretetet meg törődést, ahonnan várja. Ők a férjével hiába fizették a dédi minden extráját, hóbortját, ő ebben a családban sose számított, hiába szült három fiút és még el sem váltak és akkor megértette, hogy neki ezekhez az emberekhez a férjén meg az anyósán kívül nincsen semmi köze és nem érdekli, kinek rossz, vagy nem rossz most, neki mindegy, és mosolyogva a szájába tolt egy marcipános falatkát. Hátradőlt és felemelte a boros poharát:
– Áldott húsvéti ünnepeket!