Istók Anna: A lázadás virágai – 2. részlet

Előző részlet

„Hit nélkül nem dolgozhat az ember, nekem pedig annyi hitem nem volt, mint egy ótvaros macskának. Micsoda magyarázkodásokkal, micsoda hazugságok közt éltem! El akartam hitetni magammal, hogy nekem, ugyebár semmi tehetségem, ez volt az első. Közben egy nyavalyát, tudtam én, hogy van, éreztem a lelkemben, de olyan biztosan, hogy akár a tenyeremre vehettem volna. Igenis volt tehetségem, tagadhatatlanul volt, és inkább az, hogy nem tudtam, vagy nem akartam élni vele, féltem tőle: az mérgezte a napjaimat … én pedig egy áporodó, keserves, csalódott kis vágypocsolya voltam…” (W. Styron: Házam lángra gyullad, 325. oldal)

3.

Vettem egy nagy levegőt és beléptem lakásunk rózsaillatú nappalijába.

A szüleim híradót néztek, tehát nagyjából kommunikatív állapotban voltak. Elég ritka jelenség volt ez náluk, ők folyton valami fontos dolgot csináltak. Szolgálták a közösséget. Nekik legalább megvolt a céljuk, az a mindenek fölött lebegő lézerlámpa, ami világosan mutatta, merre kell menni és miért. Nekem akkoriban nem volt semmi jövőképem és talán éppen azért nem, bár már elég idős voltam, mert ők annyira akarták, hogy nekem is az ő lézerösvényük jelölje ki az utamat. Egy szűk, kényelmetlen járatot, amiről nem szabad letérni.

Én nem tudtam, mi akarok lenni, és hiába voltam már huszonhét éves, akkor sem tudtam. Soha nem próbáltam ki semmit, kamaszkorom még a rendszerváltás elején telt, mikor a meglévő szakkörök, mozgalmak, klubok éppen felbomlottak, és a cserkészmozgalmon kívül igazából semmi alternatíva nem volt a szabadidő eltöltésére. Mármint hasznosan.

Talán ezért alakult ki olyan szoros baráti köröm, mert folyton a játszótéren lógtam, nem volt hobbim, nem jeleskedtem semmiben, én egyszerűen csak társaságba jártam. Valamivel ki kellett töltenem azt a rengeteg időt, ami úgy hullámzott körülöttem fehéren és tömören, mint egy lábos, friss tej. Ha nem figyelek, elnyel.

Gyerekként sose csináltunk semmit a családommal, a szüleim folyton dolgoztak, hétvégén pihentek vagy a változatosság kedvéért dolgoztak. Én meg Zsókával unatkoztam, ha engedtek, lementünk a játszótérre a többi gyerekkel játszani. Anyám karriert épített, apám a Nagyapa örökségét gondozta a kutatómunkája mellett, folyton bezárkózva a dolgozószobának kinevezett kamraszobába, elég volt nekik a maguk élete és az, hogy átadják nekünk és kortársainknak a szellemi értékeiket, arra már nem gondoltak, hogy mi másra is vágyhatunk. Egyszerűbb élményekre: kirándulni, sárkányt eregetni, tábortüzet gyújtani, kiskertet ültetni, kutyát sétáltatni, szalonnát sütni, beszélgetni és nevetni, nevetni, nevetni. Hogy honnan voltak ezek a vágyaink, ha városban és panellakásban nőttünk fel, nem tudom, de ha kicsivel kevesebb komolysággal bírtak volna a szüleink, talán meg is tudtuk volna ezeket nekik fogalmazni, nem csak már felnőtt fejjel, utólag visszagondolva vádaskodni, hol és mit hibáztak.

Zsóka valahogy hamarabb beletört a család igájába, ő a könyvek közé menekült. Én csak jóval később fedeztem fel a bennük rejlő csodát, és bár már gyerekkén elbűvölt a világuk, nem olvastam szinte semmit nagyon sokáig. Csak lapozgattam, szagolgattam a könyveket, imádtam titkokat rejtő illatukat és közben azon tűnődtem, Zsóka hogyan tudja az életét lecserélni erre a sok betűre. Számomra a könyvek rejtelmes álomvilágot jelentettek, ahova nekem nem volt bejárásom még, nem fejtettem meg kódjukat, mellyel beléphetek a titkok közé. Értetlenül szemléltem, ahogy Zsóka állandóan olvasott, én meg még szegényebb lettem, már nélküle kellett megpróbálnom túlélni a hétköznapi entellektuel sivárságot.

Gyerekként mindig a kinti világra vágytam. Sose érdekeltek Nagyapa magvas gondolatai, amiket egész polcnyi könyvekbe kellett apámnak beleszorítania. A pedagógiai könyvek ott sorakoztak életem színpadán, mehettem akárhova, mindig ott voltak: minden rokon és ismerős könyvespolcán, a könyvtárakban, a városi múzeumban, az iskolában és mindenki gratulált nekem, milyen kiváló tudós volt az én Nagyapám, micsoda tiszteletreméltó munkát végez apám, aki feldolgozza és kiadatja Nagyapa betiltott munkáit, szervezi a pedagógiai konferenciákat, én meg udvariasan bólogattam, mert fogalmam sem volt, mit rejtenek azok a kötetek. Ha volt is bennük pedagógia, az elméletet a mi szüleink időhiány miatt sose tudták a gyakorlatba átültetni.

Legalábbis sokáig az időre fogtam a dolgot. Az gyermekkoromban fel sem merült bennem, hogy a szüleim is egyszerűen csak beleszülettek valamibe, mint én, hogy az ő életüket is éppúgy meghatározza az örökség, mint az enyémet. Csak éppen ők nem kérdőjelezték meg soha, hogy mire való ez a sok elmélet, ez a sok szép gondolat, tanítás. Vagy ha meg is tették, sose meséltek nekünk róla, az ő lázadásaikról. Gyerekként csak azt értettem, hogy nem tudok példát venni a szüleimről, mert egész nap nem látom őket, hiszen folyton dolgoznak, márpedig éppen azon, hogy másoknak átadják azt, amit nekünk sem tudnak.

Engem egyszerű dolgok érdekeltek, sportolás, játék, társaság és főleg a természet. És ha már nem lehettem a természetben, mert az életünk egy unalmasszürke betontengerben zajlott, én az emberek, az egyszerű emberek közé mentem, körberaktam magam a legputtosabb lakótelepi suttyókkal, tizenöt évesen piros csíkokat festettem a hajamba, telelövettem piercinggel a szemöldökömet, csak hogy belesimuljak a tömegbe és hogy fellázadhassak végre a meg nem valósult álmaim miatt. A banda, ahová Kata révén kerültem, magától értetődő természetességgel fogadott be. Számukra nem volt probléma a származásom, mindegy volt nekik, kik a szüleim, a nagyszüleim, milyen kitűnő tanuló vagyok, mit olvasok, mit csinálok a bandán kívül töltött időmben. Számukra egy volt lényeges, a lázadás, én pedig több, mint vakmerő voltam, mikor kígyót tetováltattam a hátamra, vagy befeküdtem a telepi vagányok ágyába.

Miközben szüleim a változások ingoványos idején próbáltak feljebb kapaszkodni, egyre több hivatali és közösségi munkát vállalva, hiszen most már lehetett, nem kellett politikai eszmék miatt távol maradniuk a társadalomtól, nekem és Zsókának egyre több ellenőrizetlenül hagyott szabadidőnk maradt. Anyám mindig frászt kapott ettől, eleve bizalmatlan volt az emberekkel. De hiába. Mikor megtudta kivel lógtam el a fél délutánt, tenni nem tehetett semmit, este hétig, sokszor nyolcig dolgozott, hát megpróbált hétvégén a fejembe tölteni némi kultúrát és elolvastatta velem valamelyik Jókait vagy Nagyapa egy könyvét. Tudom, persze hogy tudom ma már, hogy ennek a fele dac volt, hogy a lakótelepi bandával jártam a várost és ha kívülről is, részt vettem a balhéikban. De valahol mégis csak volt bennem valami ösztönös szeretet az egyszerűség, az egyenlőség és a természet iránt, amit elsőként Csongor ismert fel bennem.

Úgy érettségiztem le, hogy fogalmam sem volt, mihez értek, mi szeretnék lenni. A helyi legjobb elemi iskolát kitűnő bizonyítvánnyal végeztük mindketten Zsókával, ugyanakkor egyikünk sem tűnt ki semmilyen tevékenységben társainktól. Zsóka legalább szép volt, göndör szőke haja volt, álmodozó kék szeme, arányos teste, népszerű volt mind a fiúk, mind a lányok körében. Rengeteg barátnőjét felhozni persze a lakásunkba ritkán merte. Félt attól, mit szól az egészhez az anyám, vagy még inkább attól félt, mit szólnak a barátai ahhoz a furcsán avítt légkörhöz, amit szüleink árasztottak maguk körül. Ezért Zsóka eljárt inkább velük a városba lófrálni, vagy a lakótelepi játszótereken pletykálgattak délutánonként. Nővérem okos is volt, szeretett olvasni, a családi hagyományok őt nem annyira elborzasztották, mint inkább inspirálták, szívesen vett kézbe mindenféle könyvet, s olvasott rendületlenül mindent, amit szüleink, barátnői, tanárai javasoltak.

Nekem elég volt az ő tudása, szépsége, kedvessége, meg a saját intelligenciám, hogy kitűnőre végezzem az iskolát. A tanárok ilyen családi háttér mellett fel sem tételezték, hogy más lennék, mint a nővérem. Én is csak okos, jó tanuló lehettem, strébernek számítottam, holott csak átlagon felüli felfogóképességem volt és még egy hasznos tulajdonságom, amit egyszer hallottam, sosem felejtettem el. Engem a tanulás untatott, mert gyakorlatilag nem volt rá szükségem, elég volt az órákon figyelnem, a többit biztosította a tanárok hozzáállása, egy ilyen család gyermeke mindig pozitív diszkriminációra számíthatott, holott a rendszerváltás környékén még nem létezett ez a fogalom, csak a jelenség. Szerintem, pusztán a gondviselésnek köszönhetem, hogy ma itt vagyok és nem kallódtam el, mert a le nem kötött energiák dúltak bennem, végigtomboltam a kamaszkoromat, mert azt éreztem, én nem kellettem senkinek.

Voltam egy híres család elfelejtett gyermeke, akivel nem foglalkoztak.

Folytam, mint egy színtelen, szagtalan vízcsepp a legkisebb szabad ellenállás felé, és még érettségi után sem tudtam eldönteni, merre is kellene indulnom. Persze hogy továbbtanultam, a mi családunkban fel sem merülhetett, hogy ne szerezzek valamilyen diplomát, így aztán egyetemre jártam egy nagyvárosban, miközben sem a választott szak nem érdekelt, sem az életem. Élveztem, hogy átmenetileg elkerülhetek otthonról, nem kell minden nap beszámolnom arról, mivel nem töltöttem az időmet. Minimális erőkifejtéssel egész jó eredménnyel lavíroztam az egyetemi évek alatt és kipróbáltam jó sok mindent. Ekkoriban, ha haza is jártam hétvégente, inkább Zsókáéknál aludtam, akik akkor már önálló életet éltek.

Hozzájuk szerettem hazamenni, Zsóka a házassága után sem lett sokkal nyíltabb és nem sokat változott a kapcsolatunk, megmaradt az a kicsit távolságtartó félelem benne. De Csongort imádtam, ő mindig kibeszéltette belőlem a dolgaimat, tanácsokat adott pasiügyben, megmondta, ha hülyén viselkedtem, nevetett az egyetemi sztorijaimon és néha rám szólt, ha túl beképzelt, túl hülye vagy túl mértéktelen voltam. A szüleimmel ellentétben nem mondta soha, hogy fel kéne nőnöm végre, hagyott tombolni és én élveztem ezt a hirtelen támadt szabadságot. A hidegzuhany akkor ért, amikor a nagy jólét idején egyszer csak rádöbbentem, a szüleim nem feledkeztek meg rólam, továbbra is terveik vannak velem. Menjek csak tudományos pályára, valósítsam meg önmagam, a karrierem, hiszen úgy tűnik, családot, Zsókával ellentétben, egyenlőre én nem akarok. Menni kellett tédékázni, konferenciázni, péhádézni és nekem eszembe sem jutott, hogy ellent is mondhatnék, hogy azt mondhatnám, nem, én nem ezt akarom. Annyira boldog voltam, hogy nem otthon élek, hogy bármit tehetek, hogy vállaltam ezt a kevés kényelmetlenséget, cserébe a szabadságomért. Furcsa módon, bár elég vad életet éltem akkoriban, mégis a lázadás elcsitult bennem.

Mert a probléma éppen az volt, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mi mást is akarok. Ha lett volna egy cél, amit tűzön-vízen át el akarok érni, akkor képes lettem volna a gyermeki engedetlenségre. Így csak azt éreztem, semmihez semmi különösebb kedvem, csak sodródom át az életen. Reménykedtem, hogy egyszer majd rám talál valami. Eszembe sem jutott, hogy ezért tennem is kéne. Mert ha nem teszek, akkor kénytelen lesz a gondviselés bekeményíteni és erőszakhoz folyamodni, hogy felnyissa végre a szememet.

Ahogy a nappaliban álltam és vártam, hogy vége legyen a belpolitikai híreknek, mert a többi már kevéssé érdekelte a szüleimet, azon gondolkoztam, vajon miért is kellett két évnek eltelnie a tragédia óta, hogy rájöjjek arra, az az élet, amit élek, nem az enyém, hanem a szüleimé, vagy talán Zsókáé. Hogy meg kell próbálnom egyedül boldogulni és megfogalmazni azt, mit is szeretnék csinálni. És ehhez némi önállóságra, sőt újfent némi lázadásra lenne szükségem, hogy ne mások mondják meg, mi az én utam, hanem jöjjek rá magamtól. Miért kellett éppen Csongornak jönnie ahhoz, hogy végre felnyíljon a szemem? Megálltam a bőrkanapé előtt és megvártam, amíg a tudósításnak vége. Torkomat a félelem ismerős, fémes íze kaparta.

– Anya, egy ismerősömnek van egy egyszobás kiadó lakása a Munkácsyban. Nagyon olcsón adnák ki, igazából csak a közüzemi költségeket kéne fizetnem. Szeretnék elköltözni.

Oké, kimondtam.

Csongornak igaza volt, először a félelmet kell legyőzni magamban. Végül is ez az én életem. Nagykorú vagyok. Fizetésem is van. Jó, nem annyi, amennyiből még meg tudnék egyedül élni, de akkor is fizetés. Miért paráznék elmondani a szüleimnek, hogy önálló életet szeretnék kezdeni?

Olyan egyszerű volt, ahogy ő magyarázott. De nekem mégis a fülemben dobolt a vér, ahogy a villogó tévé előtt álltam és vártam, mit reagálnak a szüleim. Felnőtt, kereső ember voltam, de a szívem úgy dörömbölt a mellkasomban, hogy alig kaptam levegőt. Életemben először álltam ki magamért, nem voltam én akkor hozzászokva ahhoz, hogy egyedül kell döntenem, vagy megoldanom egy problémát.

Apám arcán nem látszott semmi, ő ilyen, neki meg kell emésztenie először az információt. Tudtam, hogy most magában végig fog gondolni egy csomó érvet és ellenérvet, elkezd elemezni, nemhiába tudós agy. Apámat sosem az indulatai vezérlik, ezért mindig tiszteltem, még ha idegesített is néha. Higgadtan nézett maga elé és tudtam, hogy arra gondol, mennyire kár, hogy nem születtem fiúnak. Nem azért mert ő fiút szeretett volna, hanem mert az én temperamentumomhoz, jellememhez, tulajdonságaimhoz jobban illett volna az erősebbik nem.

Tisztában vagyok azzal, hogy egy fiú sokkal inkább képes lett volna arra, hogy kézbe vegye az örökséget, amit apám egy élet munkájával gereblyézett össze és mindig arra vágyott, hogy valamelyik gyereke továbbvigye a hagyományt.

Tisztában vagyok azzal, hogy csalódást fogok neki okozni, de mégsem élhetem más életét, nem válthatom valóra mások álmait.

Tisztában vagyok azzal is, hogy magamnak köszönhetem az életemet, akármerre is fordul, akármilyen is lesz. Nem vádolom a szüleimet, hogy miért nem csinálták ezt meg azt, miért voltak önzők, miért léptek át az emberi tényezőkön csak azért, hogy halhatatlanokká válhassanak. Hiszen végső soron nekik ez volt a céljuk. Én meg nem haragszom rájuk, mert volt rá nekem is időm, alkalmam rengeteg, hogy más mederbe tereljem az életemet, megtaláljam a saját utamat. Nem ők tehetnek arról, hogy nem sikerült sokáig. Túl sokáig. Én voltam gyenge.

De most éppen ezért rettentően türelmetlen vagyok, a végleges választ akarom hallani tőlük azonnal, hogy végre felengedjen bennem az iszonyú feszültség, most hirtelen nagyon sürgőssé vált, hogy történjen valami, hiszen ha sejtésem nem csal, legalább két évet elvesztegettem. Apám még mindig nem szól semmit. A távirányító után nyúl és kikapcsolja a tévét. Kicsit felhúzza magát a kényelmes bőrfotelben, inas, csontos kezével öntudatlanul a zsebét tapogatja, tudom, hogy rá szeretne gyújtani, de azt is érzem, hogy nem fog, mert ez a beszélgetés most nagyon fontos számára. Hiába foglalkozott velünk keveset, hiába élt gyakorlatilag egész életünkben a háttérben, és hiába éreztük őt csak egy halványlila, elmosódó figuraként, azt mindig tudtuk róla, hogy fontosak vagyunk a számára. Én is, Zsóka is.

Anyám, apámmal ellentétben viszont nem habozik sokat, azonnal támadásba lendül. A szervezéshez, vélemény nyilvánításhoz rettentően ért. Csak az érzelmeit képtelen szavakba önteni.

– Milyen ismerősöd? – kérdezi némi gúnnyal a hangjában.

Anyámban az a nagyszerű, hogy képes mindig a negatív oldaláról közelíteni meg a dolgokat. Mindegy, miről van szó, az alaptétel nála a bizalmatlanság. Most is tudom, mire gondol, valamelyik régi haveromra a csürhéből, ahogy ő nevezi őket, lelki szemei előtt már megjelenik egy sötét odú, ahol sűrű a füst a spanglitól, szanaszét hevernek az üres üvegek és a totális erkölcstelenségben fetrengek valamelyik sráccal. Egész életemben úgy éltem, hogy tudtam, a szüleim féltenek minket valamitől. Azt hiszem, ezért gyűlöltem annyira meg az egész hercehurcát Nagyapa és az ő öröksége körül, mert mindig azt éreztem, ő az okozója annak, hogy félelemben élünk. Ő volt a betiltott, aki miatt csak suttogva lehetett beszélgetni családi találkozókon, ő volt az üldözött, aki miatt a család ebbe a városba menekült annak idején, ő volt az ikon, akit még a rendszerváltás után is csak félve mertek családom tagjai felvállalni.

Hiába változott azóta meg a történelem, hiába lett mára Nagyapa a város elismert, sőt híres embere, hiába, hogy az ő nevétől hangos a város már sok éve, a félelem, a bizalmatlanság beépült szüleim génállományába.

– Zakariás – felelem én némi kárörömmel, mert tudom, hogy ez a név most nagyobb megütközést kelt nála, mint bármelyik suttyó haveromé.

Anyám arca megvonaglik, és felteszi azt a kérdést, amitől már előre fáztam, de tudtam, hogy kikerülhetetlen. Azt is tudtam már előre, hogy hazudni fogok, mert ebbe az ügybe nem keverhetem bele Csongort.

– Honnan tudod? Találkoztál velük?

– Igen, Kingával futottam össze valamikor az utcán. Dumáltunk, gyereket vár, azért adják ki a lakást, mert Kinga most már nem dolgozik. A kis iroda, ahol könyvelt, felszabadul egy időre.

– Gyereket vár? De hiszen, nem úgy volt, hogy nem lehet?

Anyámat persze érdeklik az emberi részletek, próbálom összeszedni, amit tudok róluk, közvetve Csongortól, nem valami sok, ezért igyekszem visszaterelni a beszélgetést az eredeti mederbe. Ha kiderül, hogy nem is találkoztam Kingával, hogy Csongor áll az egész ügy hátterében, akkor lőttek a költözésemnek.

– Valami lombikprogram, ha jól értettem – felelem olyan jólértesülten, amennyire csak tőlem telik. Csongor nem mesélt részleteket Zakariásékról.

Anyám apámra néz, aki még eddig nem szólt semmit, csak lekapcsolta a tévét és némán hallgatja kettőnk párbeszédét.

Apám nemrégiben fejezte be Nagyapa örökségének feldolgozását, ahogy én látom, eléggé leeresztett azóta. Fogalmam sincs, milyen érzés lehet, ha végre elérte az ember a nagy Célját, vajon nem lesz a világ hirtelen borzalmasan üres? Tennivaló nélkül? Kicsiben ismerem ezt az állapotot persze, a rövid eufóriát én is éreztem már egy-egy szigorlat, vagy az államvizsga után. Érdekes módon apám figyelme mostanában felém fordult. Mintha jóvá szeretné tenni az elszalasztott éveket, amikor szinte soha nem volt ránk ideje, váratlanul én kerültem figyelme központjába. Nem mondom, hogy örültem neki, hiszen az egyetem alatt viszonylagosan békén hagytak mindketten. Úgy érezték, hogy sínen vagyok, én meg végre élveztem a valódi semmittevés gyönyörét. Aztán valamikor úgy negyedéves lehettem, mikor apám piszkálni kezdett: mit csinálok diploma után.

Őszinténszólva, nekem addig eszembe sem jutott, egyetemre is úgy jelentkeztem, hogy beikszeltem a legnépszerűbb szakot, nem akartam ám én közgazdász lenni, de ez jutott az eszembe akkoriban. Honnan tudhattam volna, hogy mihez értek, nemhogy tizennyolc évesen, de még lediplomázva sem volt semmi elképzelésem arról, mi szeretnék lenni, van-e vajon nekem is küldetésem, mint a szüleimnek, vagy legalább tehetségem bármihez is?

Ott a nappaliban állva idegesen, még éppen csak belekóstolva az önmegvalósításba, ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy ősi vonzalom lakik bennem a földtúrás iránt, hogy pár év és saját kis birtokom lesz, körberöhögöm. Nem volt előttem minta. A panellakás erkélyén nem virágládákat tartott anyám, hanem gyakorlatisan berendezte szekrénnyel, amolyan kamrába oltott lomtárat csinált belőle. Szépen befalaztatta a korlátig, felülre ablakot szereltetett és máris több volt négy négyzetméterrel a lakás és kevesebb tíz köbméter friss levegővel. Itt az új belvárosi lakásnak van egy szép árnyékos terasza, de én soha nem éreztem ezt a lakást az enyémnek. Anyám leandereket és rododendronokat tárol kint, én cigarettázni jártam ki. Bár mostanában már azt sem.

Húsz éves voltam, mikor átköltöztünk. Zsóka akkor ment férjhez és a felfordulás, amit ez okozott, éppen elég volt ahhoz, hogy anyám kijelentse: ha már benne vagyunk a költözési rumliban, ne álljunk meg. Néhány hét alatt kiürült a lakásunk, ahol életem nagy részét töltöttem és átköltöztünk a folyómenti, tágas, szellős lakásba. Új szobám hatalmas és én mégsem szeretek itt élni. Éppúgy nem szerettem felhívni ide a haverjaimat, mint a régi kis lukba, nem élvezem a tiszta levegőt sem, a hajnali hideg köd, amit a folyó lehel ránk, engem csak mélabúval tölt el. Nem élvezem a madárcsicsergést, fogalmam sincs arról, anyám mit szeret benne.

Évekkel később értem csak meg, mit jelent a tökéletes csönd a madarak dalával, a neszező bogarakkal és a virágok, fák zizegésével. Ott a szüleim nappalijában még semmilyen szépséget nem tulajdonítok a természetnek, az meg hogy nekem egyszer bármilyen szorosabb kapcsolatom lesz a könyvekkel még annyira elképzelhetetlen számomra. Nem is annyira Nagyapa miatt, sokkal inkább Zsóka volt ennek az oka.

Talán erős túlzás azt állítani, hogy Csongor már ekkor sejtette rólam az igazságot, de valamivel jobban ismert engem, mint én önmagamat. Tudta, hogy nem vagyok való a tudományos pályára, hogy bennem olyan kreativitás lapul, aminek valami kézzelfogható eszközt kell majd a kezébe fognia. És tudott még valamit, ismerte az én színeimet, illataimat, tudta, hogy bennem a jóhiszeműség, a bölcsesség és a szeretet édes ízei lapulnak a lázadás izzadságszagú burka alatt. Csongornak valamiért fontos voltam és minden ravaszságát elővette, hogy ráébresszen erre engem is és megtanítson arra, hogy nem kell félnem. Sem önmagamtól, sem a szüleim által vizionált árnyaktól.

A forralt boros, Sanyibás találkozónk után pár héttel megkeresett Zakariás az egyetemen. Nem változott semmit, egy kicsit talán még jobban megőszült, ezért még furábban nézett ki, mert nemrég múlt harminchárom éves, kölyökképét eszméletlenül komikusan keretezi a fehér haj, olyan, mintha direkt csinálná. Sose értettem, miért nem festeti be a haját.

– Szia Nóra! Hallom, lakást keresel – lépett be a tanszéki szobába. – Ha van egy kis időd, eljöhetnél megnézni a miénket.

Letettem a tollat az asztalra. Zéhákat javítottam éppen. Rápislogtam konzulensemre, aki a mellettem lévő asztalnál telefonált. Nem nézett ránk, csak rosszallólag összevonta a szemöldökét. Sose szerette, ha nyüzsgés van a tanszéken, nem tudott úgy dolgozni.

Felálltam és bocsánatkérő pillantással kikormányoztam Zakariást a szobából. A tanszéki büfé felé indultam, felemás érzések között. Szóval Csongor nem tétlenkedett. Egyszerre voltam dühös rá és hálás neki. Örültem, hogy nem felejtett el, hogy foglalkozik velem, de mégis. Gyűlölnöm kellett volna azért, amit Zsókával tett, de nem tudtam.

Két kávé mellett letelepedtünk egy kis asztalka mellé.

– Na akkor, szia Zaki – szólaltam meg végre.

– Jól nézel ki.

– Tényleg? Csongor szerint meg épp, hogy szarul – vigyorogtam rá.

– Csongor hülye.

– Hát ebben egyetértünk.

– Szerintem jól áll neked, hogy megkomolyodtál. Rég láttalak. Felnőttél.

– Volt mitől – feleltem.

Nem válaszolt. Lassan kevergette a kávéját a piszkosfehér műanyag kanállal.

– Tudod, Kingával sokat emlegettünk téged.

– Hogy van Kinga? – kérdeztem és összeszorult bennem a levegő. Olyan nehéz volt látnom, hallgatnom ezeket az embereket. Mind Zsókára emlékeztetett.

– Nagyon jól. Már van egy kis pocakja – felelte büszkén.

– Gratulálok. Örülök. Jó, hogy végre összejött.

– Azt kérte Kinga, hogy vigyelek el hozzá megnézni az irodáját. Nem kell semmit döntened, csak nézd meg!

– Nem értem, mit akartok tőlem. Ez Csongor ötlete volt. Én nem akarok elköltözni – válaszoltam tétován.

– Mondom, hogy nem kell döntened. Attól még megnézheted. Közel van. Egyébként is mindjárt ebédidő.

A kávézó hullaszín radiátorai felett az egyetem parkját néztem. Csikorgóan tiszta, hideg idő volt kint, a napsütés csak bentről volt kellemes. Fázósan összehúztam magam és végül kelletlenül bólintottam.

Felálltunk és hamarosan már a közeli lakótelep széltől dühös fái között jártunk.

– Ez lesz az – mondta Zakariás és megállt egy vedlett bőrű négyemeletes ház előtt, mely fázón kuporgott a hatalmas betondzsungelben. Gyerekkori házunkra emlékeztetett, igaz, az tízemeletes volt. Rögtön megtetszett. Belépve a szagok, zajok és a lakók koszlott kinézete is nosztalgiával töltöttek el. Felcaplattunk a harmadik emeletre.

Az ajtóban Csongor várt egy üveg pezsgővel.

– Koccintsunk a nagykorúságodra! – vigyorgott és én tudtam, hogy igaza van.

Zakariás nem kért bérleti díjat, csak a számlákat kellett volna fizetnem. De nem ez volt a döntő érv.

Ott, a megvetemedett ablakon kinézve, beleszippantottam a szabadságba. Úgy éreztem magam, mint aki egy nyúlós, nyálkás, penészes álomból ébred. Zsóka tragédiája kellett, hogy ráébresszen arra, lépnem kell, ha nem akarok hazugságban és félelemben élni életem végéig. A lakótelep ismerős linóleumszagában jöttem rá, hogy mikor a nővérem meghalt, igazat adtam a szüleimnek. Tudtam már, hogy mi volt, ami miatt letöröltem magamról a régi vonásaimat, megzaboláztam külsőmet és belsőmet, abbahagytam a lázadást és beleidomultam a társadalomba. Úgy gondoltam, nekik volt igazuk, hogy félnek, hogy őrködnek és rettegnek, mert lám a tragédia a közelben lapul és vár az alkalmas pillanatra. Ha nem vigyázok, engem is meglep. Ezért hát meghúztam magam, elrejtőztem és biztonsági játékba kezdtem.

Zakariásék apró lakásában viszont történt valami. A tragédiába belesüppedt énem hirtelen megrázta magát. Nem visszanyertem korábbi látásmódomat, énemet, hanem valami teljesen új érzés fogott el. Soha azelőtt nem éreztem még ilyen tisztán, pontosan, hogy nincs igazuk a szüleimnek. Igen, igazából Csongornak köszönhetem, hogy rájöttem, tévednek, a félelem nem old meg semmit. Ha ő nincs, sosem értem meg, hogy véráldozat nélkül nincs forradalom. Hogy ha az ember belepuhul saját tehetetlen vágyainak pocsolyájába, akkor nem fog onnan szabadulni, amíg valami katasztrófa nem történik.

A nővérem tragédiája óta most először merült fel bennem az érzés, hogy talán annak is megvolt a maga szerepe. Ha az nem történik meg, én még boldogan élném az unalmas mindennapokat az egyetemen, eszembe sem jutna, hogy mást is csinálhatnék.

Valóban a nővérem halála kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek, nekem is van akaraterőm, én is tehetek valamit magamért? Leginkább azt, hogy megkeressem a saját utamat, ahova való vagyok.

Mégis, évekkel később egy ibolyaszagú koranyári délután döbbenek majd rá arra, hogy a félelmek feloldása nem történik meg magától és pláne nem azonnal. Hogy azok a lerakódások, melyek életem első, túlontúl meghatározó éveiben megcsontosították az érzelmeimet, nem oldhatók fel azonnal egy gyors ecetes áztatással. Évek, évtizedek kemény, tudatos munkája, míg a berögzült jellemvonások végképp átformálhatók, letörölhetők egy langyos mozdulattal. És még akkor is kell hozzá az a bizonyos katarzis, ami mindig emlékeztet rá, hogy félni egyetlen dologtól nem szabad.

Az élettől.

És én huszonhat évesen még csak az út elején álltam és vártam, hogy sógorom megmutassa, merre induljak el. Csongor és Zakariás hónapokon keresztül győzködött, mire elhatároztam magam. Kinga lassan az utolsó harmadába ért terhességének és már nagyon el akarta rendezni a lakás sorsát. Felhívott a napokban telefonon és közölte, hogy egy hetem van eldönteni, akarom-e kibérelni a lakást vagy sem. Így hát összeszedtem minden bátorságomat és odaálltam az ötlettel a szüleim elé.

– Szerintem okosabb lenne inkább lakást venni neked, ha már el akarsz költözni.

Hitetlenkedve meredek apámra, mert ezeket a szavakat ő mondta. Nemhiába gondolkozott annyit, apám sose szokott feleslegesen beszélni. Leülök a kanapéra anyám mellé és felsóhajtok. Kicsit csalódott vagyok, mert tetszett volna a lázadás, amihez folyamodnom kellett volna, ha nem egyeznek bele az albérletesdibe. De apám ötlete megingatja magabiztosságomat. Igen, felnőtt vagy, mondja a tekintete, ezt mi nem vitatjuk el. De akkor tessék az állapotodat véglegesíteni, pont úgy, mint Zsóka.

Nagyot nyelek, mert tisztán értem, hogy erről van szó, nincs visszatáncolás, amit az ember eldönt, ahhoz tartsa magát. Ha elköltözik a gyerek és önálló életet kezd, akkor azt tegye szerződésbe, írassa alá valamilyen hivatalos szervvel, legyen rajta pecsét. Mindegy, hogy házassági vagy adásvételi a szerződés, papírnak lennie kell, ez a világ rendje. Szerintük.

Csongorra gondolok és magamban dühösen szitkozódom, miért is kellett nekem kilépnem miatta a komfortzónámból. De most már mindegy, nincs visszaút. Én döntöttem. Felnőtté válok.

Egyébként anyám is hitetlenkedve mered apámra.

– Minek kéne elköltöznie? Teljesen felesleges kiadás, elférünk ebben a nagy házban. Majd, ha családot akar, de erre nem nagyon mutat hajlandóságot a lányod.

Úgy beszél, mintha ott sem lennék. És persze sikerült még orvul egy apró nyilat is belém röppentenie. Időről-időre előveszik a témát, hogy mikor akarok végre találni magamnak valami normális embert. De most határozottan megállítom.

– Nem attól lesz valaki felnőtt, hogy férjhez megy.

– De nem is attól, hogy elköltözik a szüleitől – vág vissza anyám.

– Ha nem költözik el, akkor viszont még kisebb az esélye, hogy valóban felnőjön – mondom én még higgadtan.

– Mit értesz te a felnőttséghez!

A vérem az arcomba szalad, tudom, hogy egy pillanat és kitör köztünk az üvöltözés. Veszek pár mély lélegzetet, nem engedem magam provokálni. Apámhoz fordulok.

– Szeretnék elköltözni. Fizetem az albérletemet, majd vállalok valami munkát a doktori mellett. Időm úgyis van egy csomó.

– Milyen munkát, elmész pincérnőnek? – vág közbe anyám megint harcra készen, de apám leinti.

– Ne kapjatok már hajba azonnal, az istenért!

Kihúzza zsebéből a barna szofi puha dobozát, aztán anyám rosszalló tekintete miatt zavartan visszadugja. Nem szabad bent dohányoznia, mert anyám ki nem állhatja a szagát. Pedig most legszívesebben én is rágyújtanék, olyan ideges vagyok. Ehelyett átülök apám mellé a fotel karfájára. Anyám a kanapén ül dühösen összeszorított szájjal. Általában ő a döntéshozó a családban, de meglepő módon néha hallgat apámra. Igaz, hogy ő meg nagyon ritkán szokott ellentétes véleményen lenni.

– Kislányom, ezt jól át kell gondolni.

Én már mindent átgondoltam. Nem kapok levegőt otthon, el akarok költözni, önállóan dönteni. Szabad akarok lenni, hogy én magam tapasztalhassam meg az életet, a veszélyeket, buktatókat, gondokat és ne meséljék el nekem, hogy milyen.

Késő éjszakába nyúlóan tárgyal a családom a lehetséges verziókról. Apám a maga lassú, megfontoltságával számba vesz minden eshetőséget és mire éjjel egykor beledőlök az ágyamba, anyám is meghátrál és enged.

– Azt azért ne felejtsd el, hogy nekem ilyen korodban már két gyerekem volt – teszi még hozzá búcsúzóul, mert az utolsó szó az övé mindig. Nem válaszoltam már, holtfáradt voltam, pedig igazából tudhatta volna magától is, hogy minél tovább lakok velük, annál kevesebb az esélyem arra, hogy nekem is legyen családom. Zsóka halála óta viszont most először hozzák szóba ezt a témát, eddig tapintatosan kerülték az én párválasztási és családalapítási kilátásaimat, úgyhogy végeredményben még elégedettnek is kéne lennem, hogy minden kezd visszatérni a rendes kerékvágásba.