Istók Anna: A lázadás virágai – 1. részlet

„Ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
a sérelem sérelmet szül, a seb
sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,
s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,
ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”

(Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca)

 

1.

 A szerelemvirág óriásfeje ma hajnalban bontotta ki első, kis porcelánlila virágját, aztán ahogy fényesedett a nappal, sorra pattantak ki a többiek is. Most délutánra már az egész gömb kiteljesedett, szabályos labda lett. Minden nap megejt a természet féktelen szabályossága, ezt, amíg élek, nem fogom megszokni, annyira más, mint ami ránk, emberekre jellemző. A mi testünkön semmi sem szimmetrikus, deformál a munkánk, a testmozgásunk, a betegségeink, a szórakozásaink. Az én jobb kezem például sokkal izmosabb, mint a bal. Ha hordanék gyűrűt, el kéne döntenem, melyik kezemre választok ékszert, mert annyira eltérő az ujjak kerülete a jobbkezesség miatt. De nem hordok gyűrűt, nem csak a kerti munkák miatt, egyébként sem szeretem, zavar, folyton csak piszkálgatnám. Aztán ott van a bal szemem, aminek az alsó fele szürke, a felső meg barna, akár csak az egész jobb szemem. Ezt persze kevesen tudják rólam, mert igazából csak közelről látszik. A bőröm kreolos, kicsit sárgás árnyalatú és szabálytalanul pettyezik az anyajegyek. Nemcsak a testem, de életem is eltér a normáktól, anyám számára talán ez a legnehezebben feldolgozható.

Világ életemben szabálytalan voltam, ellentétben Zsókával, aki megfelelt annak a szülői elvárásnak, amit elképzelnek a felnőttek maguknak egy gyerekről: könnyen formálható, gyúrható anyag, engedelmes és olyan szabályos, mint egy kör. Én nem voltam az. Talán éppen azért, mert a kor, amibe születtem, annyira megkövetelte a normák betartását.

Gyerekkorunkban egyenlakótelepeken éltünk, egyenbútorokban aludtunk, étkeztünk, egyennejlonruhában jártuk az iskolát, de már megszülettek, köztünk voltak és lassan érettségiig jutottak társaink, akik egy szeles márciusi reggel fellázadtak tanáraik ellen és felégették köpenyüket, úttörő nyakkendőiket az iskola udvarán. Már lehetett a lengyelpiacon sikkesen hangzó elseve sampont venni, egyentrabantok, wartburgok és ladák sorait már megszakította néha egy-egy használt nyugati autó, demofelvételeken már hallgatni lehetett a tankcsapdát is, ahogy lázad a még újszülött rendszer ellen. Igen, én abban a korban nőttem fel, amikor még lehetett valami ellen lázadni, voltak még szabályok, volt még rend, amit meg lehetett és meg is kellett ingatni, lehetett még félni attól, hogy megtorlás vár az elhajlókra, a mi kamaszéveink még lehettek izgalmasak. Ma már kicsit nehezebb eltérni az átlagtól, de persze nekem ez megint sikerült. A magam módján.

A mobilom halkan felberreg a zsebemben, a vendégek miatt tartom ma bekapcsolva, hátha nem talál ide mindenki. Egyébként szinte soha nem veszem fel, nem érdekel, ki akar nekem telefonon üzenni valamit. Ha fontos, úgyis megtalál. Persze ez is anyám miatt van főleg, tudom, gyerekes, de szeretem bosszantani, hogy elérhetetlen vagyok itt kint és csak a könyvtárban tud felhívni. Utálom, ha aggódnak értem, ha féltenek, ha létezésem egy másik személy rémlátomásaként definiálható.

– Minek van mobilod, ha soha nem veszed fel? – mondja anyám és igaza van. A többség szerint ez is egy szabály, amit minden normális ember elfogad, csak én nem. Számomra ez is csak a lázadás egy formája. Most mégis kelletlenül belehallózok, mert nincs kedvem ahhoz, hogy anyám kétségbe essen, amiért nem tud felhívni, rémeket lásson, és a mentőket hívja éppen most, amikor a vendégeket várom, köztük Csongort.

Anyám. Próbálja megemészteni az életemet, úgy érzi, valamit véglegesen elrontottam s mivel hatni, győzködni már belefáradt, az egyetlen eszközhöz folyamodik, ami még a kezében van, s amit talán abból a másik rendszerből hozott magával belekódolva a zsigereibe: az ellenőrzéshez. Hétköznap naponta hív a munkahelyemen, kíváncsi rá, hogy túléltem-e az éjszakát egyedül, s túlélem-e a nappalt, nem egyedül. Talán ez így soknak hangzik, pedig őt ismerve lehet állítani: ez a minimum, ennél több, vagyis kevesebb, tőle már nem telik és én értékelem is a helyzetet, felveszem a telefonjait a könyvtárban és elmondom neki, hogy nem volt semmi baj az éjszaka, nem tervezek mára semmi ijesztőt, nem megyek tüntetni, koncertezni, geocachingezni, sziklát mászni, térképről eltűnni, fejjel a falnak, ajtót bezárom, riasztót bekapcsolom, csók, szia, holnap.

Anyám. Hatvanegy éves, iskolaigazgató, képviselő, bizottsági elnök, ellenőr, jogvédő, klubvezető, kultúrharcos, álláshalmozó karrierista. Ismer mindenkit a városban és őt is ismeri mindenki. Neve belépőjegy zártkörű rendezvényekre, limitált férőhelyes kultúrprogramokra, soron kívül okmányiroda és teljeskörű laborellenőrzés. Nem mintha bármelyikre is járnék, de tisztában vagyok a viszonyokkal. Ha férjhez mentem volna, az egyetlen ok, ami erre rávett volna, hogy végre nevet változtathatok és illegalitásban élhetek a továbbiakban. Életemben egyetlen egyszer örültem annak, hogy a híres Kovásznai név hordozója vagyok én is, persze ezért is drágán megfizettem. Nem mintha sajnálnám, végeredményben ezért élek ma így, kívül a társadalmon szinte, tökéletes magányban és nyugalomban. Az egyetlen, ami ellen nem lázadok már, a sorsom. Megértettem mindent, ami történt. Elfogadtam és őszinte szívvel örülök annak, amim van, amit elértem. És persze örülök annak is, amim volt. Hogy részem volt egy csodálatos és titkokkal terhes találkozásban egy férfival, hogy általa megjártam a szenvedélyek legmélyebb bugyrait, hogy bepillantást nyerhettem a felsőbb hatalmak fortyogó üstjébe, ahol az emberi sorsokat főzik, keverik, desztillálják.

Szegény anyám, sajnálja mindenki a városban, mi lett a lányaiból, a Zsóka tragédiája után most ott a fiatalabbik gyerek a félresiklott, különc életével. Sajnálom én is anyámat, hogy nem érti meg, nekem ez így jó, így vagyok boldog és elégedett. Lázadónak születtem, s maradtam az is, életem felkiáltójel a 21. század ellen, kérdőjel az idegeneknek és idézőjel a rokonaimnak.

Végre elköszönünk egymástól, nem volt semmi fontos a beszélgetésünkben, igazából nem is értem, miért hívott, hiszen tudja, hogy hétvégén nem szabad telefonálnia. Talán megérezte, hogy Csongort várom?

A telefont ismét a zsebembe csúsztatom és bemegyek a házba egy terítőért. Kint a filagóriában várom a vendégeimet, ez ilyenkor a leggyönyörűbb. Sárga futórózsa tekeri körbe a csúcsos fémvázat, bár még csak két éves, máris dúsan virágzik és viszonylag sűrű. Egy kovácsoltvas asztal van benne, elég nagy, hogy tízen is elférjenek körülötte. Mellette kétszemélyes padok, puha, mályvaszín ülőpárnákkal bélelve, a gyerekeknek tetszeni fog. Kényelmes kis fészek, úgy terveztettem, hogy ajtajából a kert hátsó részére nyíljon a kilátás. Igaz, a filagória így félig hátat fordít a háznak, de ettől lesz pont olyan titokzatos, hogy aki ott ül bent, a sejtelmesen villogó árnyfoltok között, úgy érzi magát, mint egy madár a fészkében. Hiszen nem látni mást, csak a sövényekkel szabdalt ágyást, a kis vizitündér szobrot a kerti tó közepén és azon túl csak az erdővel borított domboldalt.

Felteszem a halványpiros patchwork terítőt, magam varrtam, és poharat, nehéz kőporcelán tányérokat, evőeszközt hozok ki a házból. Mikor készen vagyok, levágok néhány szemtelenül sárga virágot a filagóriáról és az illatos szirmokat szétszóróm az asztalon. Végül mindegyik karcsú borospohárba egy-egy szál friss margarétát helyezek, itt nő a ház előtt a domboldalon. Büszkén nézek végig a kertemen, bár még alig két éve, hogy gondjaimba vettem, máris pompásan fest. Az előző tulajdonosnak hála, nem kellett mindent a nulláról kezdenem, igaz, hogy csak hétvégi üdülőnek használta, de egész jó alap volt. A telekre egyébként Csongor bukkant rá, ahogyan szinte minden valamirevaló ötlet belőle indult ki, melyek végeredményben gyökeresen megváltoztatták az életemet. Első pillantásra beleszerettem a tájba, a magányosan kígyózó földutakba, a nosztalgiát lehelő hullámos dombvidékbe és a rózsákkal, hortenziával és borostyánnal beültetett kertbe.

Kicsiny birtokom városunk keleti határán túl fekszik, a helyiek csak Cserjésnek nevezik ezt a területet. Lankás, tölgyerdőkkel szabdalt vidék ez, apró horgásztavak kerítik az északi oldalról, messze délen az országút szalagja kígyózik, keletre pedig lassan kisimulnak a dombok, belevesz az ember a nagy magyar ugarba. Amolyan senkiföldje ez itt, néhány hétvégi ház bújik meg elszórtan a cserjék takarásában, turistaútvonalak, rázós földutak szabdalják a tájat. Az én kis téliesített faházam is egy kékjelzés mellett van, hat-nyolc üdülő társaságában. Rajtam kívül csak Miklós papa él itt a kuvaszaival télen-nyáron.

Mindenért Csongor a felelős, mosolyodok el, talán ezért is olyan fontos számomra, hogy ma minden tökéletesen sikerüljön. Úgy érzem, a kert a legszebb arcát mutatja most, miért is csodálkozok ezen, hiszen meleg, koranyári nap van, a virágok teszik a dolgukat, a madarak versenyt zenélnek a bódultan repkedő bogarakkal, az erdő színe simogatóan lágy és még Miklós papa kuvaszai is csendben vannak. Ibolyaillata van a levegőnek, sejtelmesen kúszik az a megfoghatatlan édesség az orromba, csodálkozva ellegyezem az utamból. A nyári konyhába megyek, hogy elvégezzem az utolsó simításokat az étlapon is.

Mára a currys receptemet vettem elő: kurkumát, csipet gyömbért és rengeteg csípős curryt tettem a hús páclevébe, egy nagy lábosban pihennek a hűtőben tegnap este óta a csirkeszárnyak, mellek és tarjaszeletek. Rózsaszín felszínük márványozottságát mára sárgásra érlelte a sok fűszer, akárcsak egy öregember arcát hosszú évek napsütése. A rostok megpuhítása a páclébe kevert kevés joghurt feladata, egészen a csontokig omlóssá teszi a szövetet. Az utolsó pillanatban fogom kisütni a grillezőben. A köretet már elkészítettem reggel: fenséges egresszósz csillagánizzsal, fahéjjal, szegfűszeggel és vödörnyi igazi tejszínhabbal. És természetesen lesz még az elmaradhatatlan diós-hagymás tepsiskrumpli is, ami Kata kedvence. Őszintén remélem, hogy Csongor menyasszonya nem fogyókúrázik, mert a mai menü mindennek nevezhető, csak diétásnak nem. A nyári konyhámban van a grillező, kombikemence, bográcsozó, anyám szájtátva nézte, mikor először megpillantotta. Azt mondta, sose gondolta volna rólam, hogy én ilyenekre vágyom. Aztán gyorsan hozzátette, hogy szerinte ez veszélyes, bármikor felgyulladhat az egész faház tőle.

Én csak nevettem rajta. Megszoktam már, hogy mindig rémeket lát. Kiskoromban folyton aggódott értünk. Néha csodálkozok azon, hogy képesek voltunk viszonylag normálisan, mindenféle fóbia nélkül felnőni, annyi negatív energiát sugárzott belénk. Ha eltörtünk egy poharat, fejvesztve porszívózta át legalább háromszor a padlót, mert valakitől azt hallotta, hogy az üvegszilánk képes fontos idegeket elvágni a talpunkban, ha belelépünk. Az ismerősével is ez történt, azóta sántít. Ha elkapott minket az influenza, tömte belénk egyből az antibiotikumot. Féltett minket a hidegtől, a melegtől, a szomszédoktól, a sportolástól, a könyvektől, amit az osztálytársaink már javában olvastak. Féltett az idegenektől és féltett az ismerősöktől. Féltett az élettől és féltette önmagát is közben. És mi lassan félni kezdtünk Zsókával a félelemtől.

A ház, ahol élek, a kicsiny birtok, amit magaménak tudhatok, tökéletes ellentéte gyerekkorom félelembe burkolt színhelyeinek. A szabadság habkönnyű felhője veszi körül, ablakai átengedik a fényt, fagerendái tömör nyugalmat árasztanak, akárcsak egy vaskos marharostélyos egyben sütve. A szobák világos, piskótasárga falai között valódi tér lebeg, benne az érzés, hogy bármikor szabadon eresztenek. A kertem éppolyan, mint egy sajátságos kis élőlény, hangulatai vannak, sőt hangja is van, és érzelmei. Házam és kertem között, mint egy meghosszabbított végtag trónol a nyárikonyha, kedvenc helyiségem, ahol a nap nagy részét töltöm, itt varrok, olvasok, kertészkedek és itt teljesedett ki végre igazán főzőtudományom is.

A házgyári lakótelepen, a hatodik emeleten, ahol szüleimmel laktunk sokáig, nem volt semmi közöm a főzéshez. A konyhánk ablaka egy szellőzőakna sötét, huzatos falára nézett. Ott nem voltak hangok, mint egyébként a lakásban mindenütt: zajok ölelték körbe gyermekkoromat, imádtam ülni csendben a szobámban és fülelni a kinti életet. Világosan meghatározható zengése volt a szemétledobó ajtajának, a liftnek, a távoli vonatoknak, s a szomszéd ladájának, ami teljesen máshogy pöfögtette ki a levegőt, mint a mi hurutos wartburgunk, amit sokéves várakozás után végre megvehettek a szüleim.

De a konyhánkban nem voltak zajok, csak valami állandó tompa visszhangzás, nem is szerettem ott enni, egyáltalán ott lenni is utáltam. Emiatt aztán nem segítettem soha anyámnak a főzésben, aki mindig azt hitte rólam, lusta vagyok és folyton szidott, hiszen egy lánynak meg kell tanulnia főzni. Már régen felnőtt voltam, mikor egyszer kezembe akadt egy régi konyhai kötényke, anyám hímezte tele színes tulipánokkal, azt hitte ettől kedvet kapok a főzöcskézéshez. Nem tudta, hogy engem a mi konyhánk nyomaszt, szörnyű zúgásával, kiábrándult sültolaj szagával, 12 négyzetméterbe nyomorított sötétségével, azzal, hogyha leül az ember reggelizni, akkor a szemközti panelház tömbje szorítja be szájába a falatot illetlen közelségével. Mikor először ebédeltek kint nálam a szüleim, anyám elámult a konyhámon, ahhoz képest, hogy milyen puritánul élek, a konyhámra igencsak sokat áldoztam: a legmodernebb dizájn berendezések, légkeveréses, programozható sütő, épp, hogy meg nem szólal, indukciós főzőlap. Nem is bírja el a biztosíték, még jó hogy egyáltalán van itt áram, mindig figyelnem kell, mikor, mi van bekapcsolva.

Az igazi különlegesség a nyárikonyhám. A ház déli oldalán eredetileg csak egy aprócska terasz volt. Mikor beköltöztem, nem sajnáltam rá a pénzt, ami a lakásom eladásából különbözetként megmaradt és megnagyobbíttattam. Most vörös, szabálytalan térkő burkolja a padlót, vastag fagerendák tartják a tetőt. A keleti saroknál álló gerendához egy szemmagasságú kőfal csatlakozik, ott terpeszkedik a kemencém. Az egyik oldalán egy grillező, a másikon egy bográcsolásra alkalmas tűzhely folytatódik, aztán a nyers téglafal egy derékig érő konyhapultban ér véget mindkét oldalon: van itt még mosogató is, tűzifa és edénytároló szekrényke, pihenésre csábító kanapé. Olyan, mint egy mediterrán konyha, melynek két fala egyenest az édenkertbe vezet.

Anyám, mikor először láttam szüleimet vendégül a birtokomon, azt kérdezte, hol tanultam meg végül ilyen jól főzni. A kemencében frissen sült lángosomat mártogatta a gulyás levébe, én meg csak nevettem rajta, mit tudhat anyám a konyhai titkokról, ha még sosem volt egy zsebkendőnyi veteményese sem, a zöldséget, gyümölcsöt a teszkóban veszi, kertnek meg az ablakpárkányt használja.

Most már meleg a kemence, amint megjönnek a vendégek, berakom az előételnek szánt sajtos, tökmagolajos cipókat, melyek frissen sülve a legfinomabbak. Desszertnek a kedvencemet készítem: diós-édes padlizsánkrémet: a padlizsánt meghámozva, felkockázva cukorszirupban meg kell főzni a durvára vágott dióval, aztán mézzel fahéjjal, gyömbérrel, vaníliával, citrommal fűszerezni. Mennyei tejszínes vaníliapudinggal tálalom, a tetejére saját készítésű, savanyú ribiszkelekvárt csorgatok. Azt hiszem, ha Éva anyánk annak idején nem talál rá az almára, tutira a padlizsán után kezd el nyúlkálni. Felnőttkoromban ismertem meg csak ezt a különleges növényt, de már vagy félszáz receptet sikerült kikísérleteznem, ez a legkülönlegesebb közülük. Méltó a mai alkalomhoz.

Dobok egy adag faszenet és egy aprócska fahéjdarabot a kemencében izzó parázsra, amikor felharsan Miklós bácsi kuvaszainak mennydörgése és jelzi, megjöttek az első vendégeim. Beletúrok vállig érő, barna hajamba, megigazítom magamon a könnyű nyári ruhát és kiszaladok a ház elé. Kata jött meg leharcolt Renault-jával. Kipattan az autóból, nyomában a két retriever, akik elmaradhatatlan társai, és akkor veszem észre, hogy ülnek még mások is a kocsiban. De mielőtt rájönnék, hogy az anyósülésen ülő utas arcvonásaiban Ef csúfondáros mosolya köszön vissza, már el is felejtem, mert hangosan dudálva megérkeznek a többiek is két kocsival: Csongor az, mellette egy érdekes, szinte csúnya arcú, kissé szögletes nő, a menyasszonya, akivel most találkozok először. Két tízéves forma gyerek kíséri őket, a nő előző házasságából való fiú, meg egy lány, akik minden zavar nélkül berohannak a kertkapun. Zakariás is befut végszóra Kingával, az aprósággal és a nyolcéves nagyfiúkkal. Beterelem a kertkapun őket és közben egymásra mosolygunk Csongorral és bennem ismét szétárad az öröm, hogy láthatom.

Persze nem volt ez mindig így.

Sőt.

Soha, senkit nem gyűlöltem régebben annyira, mint őt.

***

Egy ember elkövethet hűtlenséget, aljasságot,

 igen, a legrosszabbat is, gyilkolhat, s belülről tiszta marad.

A cselekedet még nem az igazság. Mindig csak következmény.

( Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek, 66.oldal)

 

2.

 Azon a napon, mikor Csongorral először találkoztam a temetés óta, kesernyés őszi délután volt. Akkor már hetek óta nem sütött ki a nap, mindenki úgy érezte, hogy egy fullasztó, szürke, dohos paplan telepedett ránk, fuldokoltunk az önsajnálattól és a szmogtól. Az egyetemről ballagtam hazafelé, már rég nem a hatodik emeleti panelben laktunk, átköltöztünk Zsóka férjhez menetele után egy nagyobb, kényelmesebb és korszerűbb társasházba. Új lakásunk a városközpontban volt, közel a folyóhoz, tágas, világos, első emeleti szobák, padlófűtés és modern design. De nekem akkoriban igazából fel sem tűnt, hol lakok, egyszerűen nem érdekelt szinte semmi.

Könyvesboltba kellett aznap mennem, mert egy bizonyos szakkönyvre volt szükségem a doktori kutatásomhoz. Nem volt túl sok esélye, hogy a kisvárosi könyvesboltjainkban rátalálok a keresett könyvre, de azért tettem egy próbát. Az utolsó boltba tértem be, a másik háromnál nem volt szerencsém. Az ajtó hangos csilingeléssel zárult mögöttem és én döbbenten meredtem egy rég nem látott arcba. Csongor fizetett éppen a kasszánál és fejét felemelte a zajra. Egy pillanatig csak álltam, nem akartam hinni a szememnek, aztán megfordultam és köszönés nélkül kiléptem a boltból.

Csongor az utca végén ért utol, már éppen a főtérre kanyarodtam be, mikor elkapta a karomat és megállított.

– Várj már meg, mindjárt kiköpöm a tüdőmet. Hova a francba rohansz?

Nem válaszoltam neki, csak dühösen kirántottam magam a szorításából.

– Úristen, de szarul festesz, mi az isten történt veled? – kérdezte és én legszívesebben képen töröltem volna.

Már az is meglehetősen rosszul érintett, hogy egymásba botlottunk, de soha nem gondoltam volna, hogy ha ez egyszer megtörténik, akkor képes lesz azon a régi bizalmas hangon szólni hozzám, ahogy régen. Egy távolságtartó szia, miújságveleddel még ki tudtam volna egyezni, de a régi Csongort mindenestül el akartam felejteni.

– Mit keresel itt? – kérdeztem mogorván.

Csongor nem lakott már itt, felszámolt mindent, ami ide kötötte: munka, lakás, iroda. A szüleimet néha felhívta, születésnap, névnap idején, újévkor, karácsonykor, mikor meghallottam ki van a telefonban, fordultam ki a lakásból, azt sem bírtam elviselni, hogy akárcsak virtuálisan egy térben legyek vele. Ezzel egyébként anyám is így volt, többnyire apámra hárult a feladat, hogy udvariasan lezavarja Csongor meg-megújuló támadásait családunk békéje ellen. Ha máskor nem is, de ilyenkor mély egyetértésben éltünk anyámmal pár napig.

– Zakariásékhoz jöttem látogatóba. Gyerekük született. Emlékszel még Zakiékra, nem?

Hülye kérdés volt, ő is tudta.

Zakariás a munkatársa volt Csongornak, pontosabban a főnöke, amíg Csongor itt élt. Egy ügyvédi irodát vezettek ketten, és rengeteget lógtak együtt szabad idejükben is. Zsóka kedvelte a mindig vidám, korán őszülő Zakariást és feleségét, Kingát. Sokszor találkoztam velük, mikor a nővéreméknél voltam, de már egy ideje Kingáékat is kerültem. Mindenkit, aki ismerte valaha Csongort vagy Zsókát. Tudom, hülyeség, de én valahogy így védekeztem.

Kinga régóta akart gyereket, sokáig nem jött nekik össze. Úgy hallottam, próbálkoztak a mesterséges móddal is, most biztos nagyon boldogok, hogy gyerekük született.

Én viszont nem voltam az a találkozásunk miatt és ezt meg is mondtam Csongornak.

– Na, eleget dumáltunk. Rohanok. Örültem a találkozásnak – hadartam gúnyos kimérten és hátat fordítottam neki.

– Nekem viszont van még egy csomó időm. Elkísérlek.

Jött utánam leffegő szövetkabátjában, nem volt ideje begombolni, ahogy utánam rohant a boltból. Öltönyben volt természetesen, Csongor mindig egy piperkőc ficsúr volt. Soha nem értettem a nővéremet, hogy szerethetett bele. Nekem mindig a komorabb, szenvedélyesebb, sötétebb típusok tetszettek, számomra Csongor túlságosan is jólfésült volt, túlságosan jóképű és túlságosan hangos. Majdhogynem egy ripacs volt, szeretett nevetni, élvezni az életet, én sosem láttam őt komolynak vagy szomorúnak, áradt belőle a jókedv szivárványaromája. Talán ez vonzotta Zsókát, ez a vitalitás, nem tudom. Annyira elütött a mi családunk komoly, gondterhelt típusaitól.

Elhagytuk az árkádokkal szabdalt főteret és befordultunk a folyónak szaladó utcára. Két sarok és otthon leszek. Le kell ráznom Csongort. Még képes és hazáig kísér. Megálltam és hirtelen megfordultam, majdnem feldöntöttem.

– Figyelj, Csongor. Én nem vagyok az apám. Én nem tudok udvariaskodni, mint ő. Megmondom őszintén. Semmi kedvem veled beszélgetni. Látni sem bírlak. Kérlek, menj el és ne keress minket többé.

Csongor elgondolkozva billegett fényes lakkcipőin. A tragédia nem hagyott nyomot az arcán. Ugyanaz a jóképű arc, hányaveti mozdulatok. Kifejezetten jókedvűnek tűnt. Talán a tekintetében volt némi megbántottság. De aztán az is elillant, mikor végül elmosolyodott.

– Tudod, mit imádok benned, drága sógorhúgom? Azt, hogy egy kis lázadó vagy.

Tartott egy rövid szünetet, mintha a válaszomra várt volna. De én csak néztem rá dühösen. Nem tetszett a jókedve, az meg végképp nem, hogy azon a régi, kedves becenevemen szólított, amit annyira szerettem tőle hallani.

– És ezért nem értem, mit keresel te még a szüleiddel otthon. Vagy az egyetemen. Mi az, talán doktor akarsz lenni, mint a nagyapád? Doktor Kovásznai Nóra. Jajj, de jól hangzik! És aztán mi lesz? Beállsz a családi könyvkiadásba? Beállsz karrieristának anyád mellé? Mi a vágyad, mondd? Polgármesterség? Egyetemi katedra? Héj!

Ezt azért mondta, mert az utolsó szavaknál nem bírtam már magammal. Lila gőz borította el az agyamat és pofon vágtam. Csongor elkapta a kezemet és szorosan magához vont.

Gyűlöltem az érintését, a ruhájából áradó fémes parfümillatot.

– Neked aztán ehhez semmi közöd! – sziszegtem és megpróbáltam kiszabadulni, de nem engedett, erősen tartott.

Belenézett a szemembe és én életemben először láttam igazán komolynak a tekintetét.

– Ne tedd tönkre az életed, mint Zsóka.

– Ezt pont te mondod? – förmedtem rá mérgesen és akkorát taszítottam rajta, hogy végre elengedett.

– Hisz te voltál az, aki tönkretetted a nővéremet. Te vagy a felelős érte! – dühömben már csorogtak a könnyeim, amitől még mérgesebb lettem. Egy ilyen szar alak miatt bőgni!

– Egyszer szívesen mesélek neked a mi kettőnk életéről. Ne hidd azt, hogy olyan könnyű volt elviselni Zsókát a folyamatos beletörődésével. Áldozatvállalásával. Hogy soha nem mondott ellent senkinek. Hogy mindent megtett azért, ne legyen konfliktus körülötte. Azt hiszed olyan vidám dolog volt egy tökéletes asszony férjét játszanom mindig? Én gyűlöltem tökéletesnek lenni. Igen, ha azt vesszük, felelősség terhel, mert nem tudtam megértetni vele, hogy én is ember vagyok. Hogy nekem is vannak hibáim. Hogy nekem vannak hibáim!

Nem szóltam semmit. Nem akartam meghallgatni a szavait és mégis képtelen voltam sarkon fordulni és otthagyni. Amit mondott, az színigaz volt. És én soha nem gondolkoztam még el ezen. Zsóka valóban olyan volt, mint a marcipángyurma, tökéletesen tudott idomulni, lehetett formázni és még édeskedves is volt. Tudott elfogadni bizonyos dolgokat, ő mindig készségesen megtette, amit mondtak neki a szüleink gyerekkorunkban: csendben maradni, mert apám dolgozik, udvariasnak lenni, ha komoly, tudós vendégek jöttek szüleinkhez, segíteni anyánknak a háztartásban, aki temérdek munkája és közéleti szereplése mellett sosem ért rá ilyesmire. Zsóka eleinte húzódozva, leginkább a konfliktust kerülve, később már szinte készségesen tette, amit kívántak tőle: ebédet főzni, elolvasni nagyapa egy könyvét, szépen felöltözni, kedvesen társalogni, kitűnőre érettségizni, lediplomázni, férjhez menni. Néha irigyeltem őt azért, mert a könnyebbik utat választotta, csak most, Csongor arcába tekintve értettem meg végre, hogy nem volt az könnyű egyáltalán. Hogy talán éppen ez a könnyebbség vezetett a tragédiához. Nem, ezek a gondolatok túl messzire vezetnek.

– Gyere, üljünk be valahova. Meghívlak egy sörre.

Gépiesen mentem utána.

Az előbb még szerettem volna megrugdosni. És nem is igazából Zsóka miatt. Hanem amiatt, amit rólam mondott. Nem mertem akkor még bevallani magamnak, de igaza volt. Feladtam magam. Az elveimet. A lázadásomat.

Két éve valami tompa kábulatban éltem. Mintha Zsóka engedelmes természete átszállt volna rám örökségül. Tettem a dolgom, amit elvártak tőlem a szüleim. Igyekeztem láthatatlan lenni. Igyekeztem elbújni mindenki elől. És elkezdtem én is idomulni. Leszedtem magamról a piercingeket és a szemtelenséget, kidobtam a haspólóimat, melyek alól kilátszott a derekamra tetovált kígyó, és meghúztam magam egy sarokban.

Némán követtem Csongort a ködös utcán, lassan szürkületbe hajlott a délután. Még nem felejtette el a kedvenc helyeket a városban, célirányosan vezetett régi törzshelyemre, a Babádba.

Aprócska presszó volt ez a szépen felújított belváros egyik csúnyácska mellékutcájában. Romosan tapadtak egymáshoz a házak, a macskaköves járdán még szép időben is nehéz volt közlekedni, de ilyenkor nyálkásan csúszósak voltak. Kész életveszély.

A kiskocsmát még gyerekkori barátnőmmel, Katával fedeztük fel vagy tíz éve, kamaszkorunk hajnalán. Alig volt benn három döbbenetesen kicsi, kerek asztalka, két-három műbőrhuzattal bevont régi puff és maga a pult. Sanyibá, a kocsmáros kezdetben nem szívelt minket, ide csak tősgyökeres öreg medvék jártak a pultot támasztani, beszélgetni. Sanyibá morogva szolgált ki minket, de aztán idővel megszokott. Nem hangoskodtunk, soha nem maradtunk sokáig, többnyire iskola után ugrottunk be Katával megbeszélni dolgainkat. Már nagyon régen nem jártam erre. Se Katával, senkivel. Egyáltalán mostanában sehova sem jártam a munkahelyemen kívül. Fogalmam sem volt, Csongor honnan tud arról, de ez volt a kedvenc kiskocsmám.

Sanyibá rögtön megismert.

Kérdés nélkül adta a szokásosat, amit Katával egy régi, fagyos téli délután fedeztünk fel, mikor anyjánál tette azt az utolsó, emlékezetes látogatását. Ahogy Sanyi bá elém tolta a pultra az étcsokoládéval megbolondított forralt bort és én mélyen a torkomig szívtam a fűszeres aroma nyugalmát, hirtelen ott voltam megint, tizenöt évesen, egyszerre nagyon bátran, mégis nagyon félve a tízemeletes lakás ajtajában, és farkasszemet néztem Kata félig részeg anyjával.

Én már kisgyerekként szerettem segíteni másokon, mindegy volt, hogy kóbor kutya, elszáradt szobanövény, koldus az aluljáróban vagy éppen kiközösített osztálytárs. Nem tudom miért, mindig a gyengék mellé álltam, pedig én sem voltam erős, sőt, inkább valahol a periférián éltem mindig is. Otthon a szüleim hetente ismételgették el nekem, micsoda nagyszerű emberek az én rokonaim, micsoda örökséget őrzünk mi, amit tovább kell adni az embereknek, különlegesek vagyunk, nekünk feladatunk van, természetesen nagy F-fel. Én meg egyszerre akartam hétköznapi szülők hétköznapi gyermeke lenni és közben éreztem azt is, más vagyok, mint a kortársaim többsége, de nem azért mert Nagyapa unokájának tudtam megszületni, a Kovásznai család leszármazottjának, hanem mert olyan terhet raktak rám a szüleim, ami elől ordítva menekültem a lakótelepi bandákba, hogy belesimuljak a tömegbe, láthatatlanná váljak.

Lent a játszótéren, a telepi suttyók között, ahová Kata bevezetett, ott ismertem meg a valódi tragédiákat, Katáét is, akinek az anyja kurva volt. Életemben akkor láttam először meztelen férfit, mikor Kata megkért, hogy menjek fel vele az anyja lakására régi könyveiért. Akkor már nem éltek együtt, osztálytársnőmet egy komfort nélküli parasztházikóban nevelte a nagyanyja, apja külföldön kamionsofőrködött, nyitottak voltak már a határok, lehetett menni. Én meg terveket szőttem tizenöt évesen, hogyan szökünk meg együtt Katával és hagyjuk itt a felnőttek nyomorult világát. Nem rajta akartam segíteni, mikor ordítva rávertem a panellakás ajtaját félig részeg anyjára és aktuális vendégére és a falon át üvöltöttem velük, míg kicipelték az összes rohadt könyvet. Bennem volt valami mérhetetlen vonzalom vagy vágyódás az igazság és a szabadság iránt, nekem nem az volt fontos, hogy Kata megkapja a holmiját, hanem, hogy odaállhattam valami kimondhatatlan elesettség mellé, felkarolhattam, lehettem valakinél én is végre erősebb.

Mire elcipeltük Kata régi mesekönyveit a suliba, ahol egy jótékonysági akció keretében gyűjtötték a szegény árva gyerekeknek, teljesen átfáztunk, elgémberedtek az ujjaink a hidegben. Átadtuk a könyveket az ügyeletes tanárnak és elindultunk a városba. Szótlanok voltunk, mit mondhattunk volna az élmény után. Nekem fogalmam sem volt arról, Kata tudta-e az igazságot az anyjáról, vagy ő is akkor szembesült vele. Végül is nem véletlenül élt Kata a nagyanyjával. Keringtünk a városban, az égen haragszínű felhők úsztak, míg a végén annyira fáztunk már, hogy Kata azt javasolta, üljünk be valahova.

Sanyibá presszója az utca végén volt, nem bírtunk már tovább menni. Beültünk a Babádba és kértünk egy-egy kapucsínót. Sanyibá akkor még görbe szemmel nézett ránk és mogorván közölte, hogy nála ilyen flancos szarok nincsenek.

– Hát mi van akkor? – kérdeztem tizenöt évem minden szemtelenségével nagy bátran, mire Sanyibá hátrafelé bökött a falra.

– Há’ mi. Oda van felírva. Olvasni azért tudsz?

Elröhögtük magunkat Katával, végigböngésztük a kínálatot és nagy meglepetésünkre felfedeztük, hogy kapható forralt bor.

Soha életemben nem ittam olyan finomat, a nyugalom érzése áradt szét bennem tőle. Azt hiszem ez volt az első eset, hogy észrevettem, minden érzésnek különleges, sajátos illata és íze van. Sanyibá később elmesélte, hogy mitől olyan krémesen lágy a forralt bora.

Apró kockákra tört étcsokoládét olvaszt fel előbb vízben, aztán rászórja a fűszereket: szegfűszeg, fahéj, ánizs, gyömbér, narancshéj. Öt percig lobog, aztán belekeveri a cukrot és végül ráönti a száraz vörösbort. Próbáltam én is egyszer-kétszer megcsinálni, de soha nem lett olyan, mint az övé. Biztos az arányok miatt.

– A fiatalembernek is ugyanazt? – kérdezte Sanyibá és hirtelen összerezzentem, az emlékeim szétfoszlottak és visszacsusszantak az édes párát lehelő bögrébe.

Bólintottam, Csongor elvette a másik poharat, fizetett és bepréseltük magunkat az egyik aprócska asztal mellé.

– Min gondolkoztál az előbb? – kérdezte Csongor.

Belekortyoltam a borba.

Ugyanaz a krémesen sűrű, bátorságot adó, erős íz.

– Az jutott eszembe, hogy mennyire más ember voltam, amikor először ittam ilyen forralt bort itt. Jó régen volt.

– Mi történt?

Elmeséltem neki Katát, az anyját, a könyveket.

Nem szólt közbe, pedig Csongor szeretett fecsegni. Úgy látszik, ő is változik a korral.

–Látod, pont erről beszéltem az előbb neked.

– Mire gondolsz?

– Arra, hogy mennyire másmilyen vagy most. Rossz rád nézni. Semmi piros csík a hajadban, nincs egyetlen piercinged sem, totál decens a ruhád. Semmi lázadás. És a szemed. Olyan a szemed, mint egy döglött halé.

– Kösszépen.

– Jajj, ne már. Te is tudod, hogy értettem. Pontosan úgy nézel ki, mint…

– Mint?

– Mint Zsóka.

– Basszus, hogy te mekkora szemét vagy!

– Nem vagyok szemét. Zsóka ilyen volt. Illedelmes. Beletörődő. Nyugodt, semmi balhé. Olyan nyugodt tudott lenni, hogy néha ordítottam vele. Próbáltam kihozni a sodrából. Nem lehetett. És mindig meg akart nyugtatni engem is. Mindig igazat adott nekem. De te nem ilyen vagy, Nóra, értsd már meg! Neked ez abszolút nem áll jól.

– Ha jól értem, akkor szerinted Zsókának sem állt.

Csongor sóhajtott egyet, aztán előkotort egy doboz cigarettát a zsebéből.

– Dohányzol még?

Bólintottam. bár igazából a bulikkal együtt a dohányzást is abbahagytam már két éve. De most megkívántam, hát kivettem egy szálat. Némán pöfékeltünk egy darabig.

– Oké, igazad van – szólaltam meg végül. – Nem vagyok már az a lázadó tini, akinek megismertél. Képzeld eltelt pár év, lediplomáztam és most péhádézok. Mindenkinek meg kell egyszer komolyodnia, nem? Majd ha már doktor leszek és lesz állásom, elköltözöm anyáméktól. Most mit ingatod a fejed?

– Te is tudod, hogy ez duma. Ez nem te vagy.

– Honnan tudod, mi vagyok én? És egyáltalán, honnan veszed a bátorságot, hogy oszd az észt nekem, miközben, te… Miközben…

Elakadtam, elszorult a torkom. Mindig ez van, valahányszor a nővéremről beszélek. Tehetetlen düh van bennem még mindig.

– Oké, megértem, hogy engem hibáztat az egész családod. Ha én nem vagyok, akkor ez nem történik meg vele. Ugyanakkor te is tudod, hogy ez legalább annyira az ő felelősségük, mint az enyém?

– Hát persze, anyám akarta, hogy házasodjatok össze.

– Nem erre gondoltam, konkrétan. Kicsit bonyolultabb.

Az órájára pillantott. Megfogta a kezemet az asztal fölött és megszorította.

– Mennem kell, drága sógorhúgom. Zakariásék már várnak. De találkozhatnánk talán máskor is, hm?

Nem válaszoltam neki, csak ráfintorogtam, bár már közel sem annyira undokul, mint szerettem volna. Felállt és összegombolta a kabátját.

– Akkor ezt igennek vettem – mondta és kilépett az ajtón. Mielőtt becsukódott volna mögötte Sanyibá szentéjének zárja, még újra felbukkant a feje a nyílásban.

– Zakiéknak van egy pici kiadó lakásuk a városban. Nem érdekel?

Azzal választ sem várva újra eltűnt és én ottmaradtam a kihűlt forralt borommal és felemás érzéseimmel.