Isobel: Két idegen

Julcsi zavartan gyűrögette a szoknyája szegélyét, és úgy érezte magát, mint egy kiskamasz. Rosszabb, mint ha randira menne; most nemcsak azon aggódhatott, hogy nem öltözött-e túl vagy alul, hanem azon is, hogy nem néz-e ki pont úgy, mintha tényleg randira menne. Minden tőle telhetőt megtett, hogy konszolidált gyerek benyomását keltse: a blúzát nyakig begombolta, lenőtt frufruját dísztelen ráffal húzta ki az arcából, hosszú tincsei pedig egyenletesen elrendezett hullámokban simultak a vállára. Várakozott.

Egyetlen fotót látott csak a biológiai apjáról, amikor képet cseréltek e-mailben, hogy élőben is megismerjék egymást. Összesen négy levelet váltottak, és az is mind rövid volt. Egy hete kapta az elsőt. Egy ismeretlen írt neki, tömören összefoglalta, hogy csak most talált rá pár régi közös ismerősön keresztül, és ha Julcsi sem bánja, felvenné vele a kapcsolatot. Julcsi azt tette, amit ilyenkor bárki tett volna: halálra rémült. Aztán egy napnyi feszengés után megmutatta a levelet az anyjának, aki a név láttán sírva fakadt, majd a hosszú zokogás sűrű bocsánatkérésekbe fulladt. A lány ekkor már tudta, hogy az idegen nem hazudott. Julcsi nem veszekedett az anyjával. Tudta, hogy dühösnek kellene lennie, amiért ezt idáig eltitkolta előle, de bénultnak érezte magát, csak a hideg futott végig a gerincén újra és újra

Julcsi még aznap megírta a második levelet: találkozót kért. Félórán belül megkapta a harmadik üzenetet, amelyben a hely és időpont szerepelt (szombat, délelőtt tizenegy, vidámpark), csatolmányként pedig egy fénykép érkezett (munkahelyi tablókép, semleges arckifejezés, deres haj, vékonykeretes szemüveg, fakóbarna zakó, kék nyakkendő). Julcsi sokáig nézte a képet, és mérlegelte, miben hasonlíthatnak: mintha minden vonásában talált volna valami ismerőset. Később nem tudta eldönteni, csak akarja-e látni a hasonlóságot, vagy tényleg létezik. A negyedik levélben beleegyezett a találkozóba, és elküldte a legújabb képet, ami róla készült. Egy hónapja kapták le otthon, a tizennyolcadik születésnapján, és eredetileg az anyja és az apja – nem tudott rá nevelőapjaként gondolni – fogta közre, de őket levágta róla. Most pedig itt várt a vidámpark kapujában. Negyedórával előbb érkezett, ezért, hogy elterelje a gondolatait, a járókelőket kezdte el figyelni. Eddig sohasem tudatosult benne, mennyire hasonlóak. Sűrűn pislogott az órájára; a kismutató csigalassúsággal vánszorgott a tizenegyes felé, majd túl is haladt rajta.

Késett. Öt perc még belefért, de az ötből tizenkettő lett, a huszadiknál pedig Julcsi megfogadta, hogy ha félre sem ér oda a biológiai apja, akkor hazamegy. A fél eljött, de Julcsi nem mozdult, indulás helyett inkább játszott a mobilján. Negyven is elmúlt, amikor torokköszörülésre kapta fel a fejét.

– Julcsi?

– Sándor.

Alig hasonlított a képre. A haja kuszán állt a szélrózsa minden irányába, az inge gyűrött volt, az orra pedig vörös, jobbik esetben a náthától, rosszabbikban az italtól. Julcsi nem tudta megmondani, nem érezte rajta alkohol szagát, csak cigarettáét. Mintha egyedül ő várta volna ezt a találkozót, ő készült volna csak rá, ez a fazon pedig épp csak ideesett, hogy félóra alatt lezavarja a lánya megismerését, aztán tovább is álljon. Alig bírta megállni, hogy orrba ne vágja.

– Mennyit késtem? – Julcsi az orra elé emelte a karját, hogy Sándor maga olvassa le az óráról. – Sajnálom. Örülök, hogy megvártál

Semmi magyarázat. A férfi kiváltotta a jegyeket, majd miután bementek, jó darabig csak az inge nyakát igazgatta, meg a szemüvegét törölgette, és újra meg újra megköszörülte a torkát. Láthatóan zavarban volt.

– Miért pont a vidámpark? – kérdezte Julcsi megelégelve a hallgatást. – Nem vagyok már ötéves.

– Csak… gondoltam, bepótolhatnánk egy kicsit az elvesztegetett időből. Mire akarsz felülni?

– Semmire

Jó vicc. Majd pont azzal nyernek vissza bármit is az elvesztegetett időből, amiből már mindketten kinőttek. Julcsinak nem tetszett ez a hozzáállás, ő nem akart visszanyerni semmit, nem akart új apát a jelenlegi helyett, egyszerűen csak tudni szerette volna, kinek köszönheti, hogy egyáltalán megszületett. Erre pedig nem az volt a megfelelő mód, hogy újrajátsszák a gyerekkorát. Apával egyébként nem jártak a vidámparkba, csupán egyszer jöttek el, és akkor se ülhettek fel semmire, amit Julcsi akart, mert még nem érte el a minimális testmagasságot a játékokhoz.

Hirtelen megindult, előresietett és ledobta magát egy padra, majd várt. Sándor nem követte rögtön, előtte vett két vattacukrot, és azzal ült le mellé.

– Simát vettem neked, nem tudom, milyet szeretsz – mondta, majd Julcsi villámló pillantására elétartotta a másikat. – Az enyém epres, ha akarod, cserélhetünk.

Julcsi elvette a simát, majd letépett egy nagy darabot, és a szájába tömte. Megborzongott az émelyítően édes íztől, most jött rá, hogy nem is szereti a vattacukrot. Azért csak evett az enyhe szélnek hála pedig nemcsak a keze és az arca, hanem hamarosan már a haja is ragadt a cukortól. Úgy tekintett a pamacsra, mint egy legyőzendő feladatra, és próbált nem tudomást venni a mellette ülő férfiról. Ez nem volt nehéz, Sándor perceken át csendben ült.

– Anyád férjhez ment – szólalt meg végre.

– Férjhez.

– Milyen hamar?

Julcsi vállat vont.

– Hát… apa vagy nagyon jó színész, vagy úgy tudja, az ő lánya vagyok.

– Tehát elég hamar.

– Épp eléggé.

Kezdett szomjas lenni a cukortól, de nem akart szólni. Sándor beszélt helyette.

– Sosem fordult meg a fejedben…?

– Hogy az apám nem az apám? Nem. Kétlem, hogy gyakori az ilyen

– Igaz.

Julcsi feszengett. Nem szerette ezt az embert, zavarta a rekedtes, bagóst hangja, a nyegle tartása, a fésületlen haja, a borosta az állán, a gyűrött inge, a beszédtémái, a helyválasztása, a rátukmált vattacukor, minden. Bánta, hogy beleegyezett a találkozóba, és végtelenül haragudott Sándorra amiért csalódást okozott neki. Sokkal jobb lett volna, ha hébe-hóba váltanak egy levelet, de lényegében megmarad munkahelyi tablóképnek.

– Vegyek neked is inni? – kérdezte a férfi. Julcsi bólintott. – Mit?

– Jó lesz a víz. Szénsavmentes.

Sándor felkelt, és egy közeli standhoz ment, Julcsi pedig megkönnyebbülten dőlt hátra. Az órájára nézett, és rémülten vette tudomásul, hogy még tíz perce sincs, hogy találkoztak odakinn. Miért ment ilyen lassan az idő? Túl akart már esni ezen az egész ostoba színjátékon. Ennek az embernek nem kellett gyerek, neki pedig nem kellett másik apa, mit kerestek egymás társaságában? Kicsusszant a pad szélére, hogy a lehető legtávolabb kerüljön tőle.

Elmormolt egy halk köszönömöt, amikor átvette az ásványvizes palackot. Két korttyal meg is itta a felét, de ez sem tűntette el rendesen a vattacukor ízét a szájából. Sokat nem segített, így is a hányinger kerülgette, és a feje is zsongott a sok zajtól. Akármerre nézett visongó kisgyerekeket látott, kéz a kézben andalgó párokat, baráti társaságokat, amelyekben mindenki túl akarta harsogni a másikat. Minden zenélt, villogott, mintha erőszakkal akarnák beleoltani a vidámságot az emberekbe, de Julcsi nem hagyta magát. Haza akart menni, hogy kitörölje a leveleket, és átsírja a délutánt az anyjának, aztán soha többé ne gondoljon erre a napra.

– Mire akarsz felülni? – kérdezte újra Sándor.

– Már mondtam, hogy semmire. Nem vagyok kisgyerek

– Nem kell játszanod a nagylányt, senkinek sem árulom el, hogy képes vagy jól érezni magad egy ilyen helyen. Ha cserébe te sem árulkodsz rólam

– Mégis kinek mondanám el?! – csattant fel Julcsi. – Anyának, aki nem is tudja, hogy találkozunk, és fél napig zokogott, amikor megmutattam neki a leveled, vagy apának, aki talán nem is tud rólad?!

Sándor nem válaszolt, maga elé nézett, és lassan gyűrte magába a vattacukrot. Végzett, megitta a saját vizét, majd feltápászkodott a padról.

– Kérsz még vizet?

Julcsi hallgatott, maga elé bámult a fűbe, Sándor pedig ismét a standokhoz sétált, és ezúttal is két palackkal tért vissza. A lány nem nyúlt érte, ezért csak letette mellé a padra, és fejcsóválva ült le.

– Julcsi, a létezésedről sem tudtam pár hónappal ezelőttig – mondta. – Amint tudomást szereztem rólad, minden követ megmozgattam, hogy megtaláljalak. Miért haragszol rám?

– Negyven percet késtél – emlékeztette a lány, de még mindig nem nézett a férfira.

– Ajándékot akartam venni neked. Reggel óta a városban rohangálok.

– Mit vettél?

– Semmit.

– Miért?

Sándor mélyet sóhajtott, majd a térdére támaszkodott.

– A virág, az ékszer túlzás, a plüss túl gyerekes, a toll rideg, a ruhával könnyű mellényúlni, és amúgy sem tudom a méreted, felesleges kacatokat nem veszek, italt csak nem adhatok a lányomnak… Felhívtam az egyik kolléganőmet, hogy segítsen, de semmit sem találtam, ami jó lenne neked.

Julcsi megilletődve pillantott fel. Mégsem csak ő készült, mégsem csak ő aggódott, hogy nehogy elrontson valamit. Megnyugtatta, hogy Sándor is pont olyan feszült, mint ő, ha nem jobban, hiszen ő csak a ruhájával és a hajával szenvedett órákig, eszébe sem jutott, hogy vigyen valamit. Nagyot nyelt, majd felvette a padról a palackot, és apró kortyonként itta a vizet, alaposan megforgatva a szájában, mielőtt lenyelte, hogy az édesnek a nyomát is eltöröle.

– Utálom a vattacukrot.

– Ne haragudj, nem tudtam.

– Nem haragszom.

Másfajta csend állt be közöttük. Nem feszült, sokkal inkább várakozó és türelmetlen. Julcsi fejében számtalan kérdés kavargott, és hirtelenjében el sem tudta dönteni, melyiket tegye fel elsőként.

– Vannak más gyerekeid? – csúszott ki végül a száján.

– Nincsenek.

– És feleséged?

– Nem nősültem meg.

– Oh.

Erről már hallott történeteket az apjától. Ő mesélte, hogy ketten küzdöttek az anyjáért, és végig kétesélyes volt a harc. A leánykérést mindig alattomos, de zseniális ötletként emlegette, amivel kiütéssel győzött. Az anyja pedig ilyenkor nevetett, és szedett neki egy plusz kanállal az ebédből.

– Szeretted anyát? – kérdezte Julcsi, és közelebb csusszant a padon Sándorhoz.

– Mindennél jobban.

– Sajnálom.

Tényleg sajnálta. De véletlenül sem bánta. Akárhányszor kérdezte az anyját, jól választott-e, azt mondta, ennél jobb döntést sosem hozott az életében. Julcsi korábban sosem gondolt bele, hogy az efféle történetek csak annak szépek és romantikusak, aki meséli őket. Amikor az apja meséit hallgatta, az akkor még névtelen rivális gonosz sárkányként árnyékolta be a királyfi és a királylány csodálatos szerelmét. Csak a valóságban senki nem sárkány.

– Van testvéred? – kérdezte Sándor. Julcsit meglepte, hogy érdekli a téma, de túl régi seb lehetett már ez a szüleivel, hogy fájni tudjon.

– Két öcsém – válaszolta.

– Jó gyerekek?

– Hát…

Sándor röviden felnevetett, aztán körbenézett.

– Biztos nem akarsz felülni semmire?

De fel akart. Talán csak a villódzás-zenélés fertőzte meg őt is, de a haragja nyomtalanul elpárolgott. És végre azokat a játékokat is kipróbálhatta, amiket gyerekkorában nem.

Csak most kezdte el értékelni Sándor helyválasztását. A vidámpark gyerekes ötlet volt, igen, de nem utalta őket annyira a másikra, mint egy kávézó. Elejét vette a kínos, felszínes beszélgetéseknek, a játékok jó témát nyújtottak, amíg a következőt keresték, közben pedig úgysem kellett megszólalniuk, legfeljebb sikítani. Ha valami eszükbe jutott, még mindig megkérdezhették a másiktól, de egy percre sem kellett úgy tenniük, mintha nem azok lennének, amik: idegenek. Sándor nem próbált az apja lenni, felfogta, hogy ez a szerep már rég másé, és sosem lesz az övé. Julcsi neki köszönhette, hogy megszületett, az apjának, hogy még mindig létezett.  Még az is lehet, hogy az apja végig ismerte az igazságot, és az anyja egy percig sem hazudott neki, nem tudhatta. De azt igen, hogy az igazság semmit sem változtatott azon, hogy ők a családja, Sándor pedig legfeljebb közeli barátja lehet, vagy csak egy ismerőse, akivel néha váltanak egy-egy e-mailt. Akkor sem lehetett volna máshogy, ha az anyja egyedül neveli.

Csaknem minden játékot kipróbáltak, valamelyiket kétszer is. Késő délután a hot dog mindkettejüknek jobban esett, mint korábban a vattacukor, futólag előkerült a munka és az iskola témája, de semmi túlzottan bensőséges. Mindössze próbálták jól érezni magukat a másik társaságában, és ez sikerült is.

Zárásig maradtak. Kint a kapunál mindkettejüknek nehezére esett kinyögnie, hogy sötétedik, menni kéne, így hosszasan álltak a falnál Ismét csend állt be közöttük, megint másfajta: bizonytalan és kicsit szomorú. Az egész napot együtt töltötték, mégsem beszéltek szinte semmiről, semmit sem tudtak meg egymásról azon kívül, amit más ismeretlen ne szedhetne ki belőlük. De a bizalmasabb beszélgetéseket nem is ismeretleneknek szánták.

– Örülök, hogy találkoztunk – törte meg a csendet Sándor.

– Én is – bólintott Julcsi.

– Zavar, ha rágyújtok?

– Nem.

Sándor beletúrt a táskája zsebébe, majd egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, mielőtt kihúzta belőle a cigarettásdobozt. Lassú, megfontolt mozdulatokkal gyújtott rá, majd kinyitotta a táskája nagy rekeszét.

– Talán mégis hoztam neked ajándékot – mondta, és beleszívott a cigarettába. Julcsi kíváncsian vonta fel a szemöldökét.

A férfi viharvert, puhaborításos könyvet halászott elő. A sarkai már kerekre koptak, a borító porszürkére, a feliratot pedig inkább sejteni, mintsem olvasni lehetett rajta. Sándor tekintete egy pillanatra elidőzött, ahogy a címlapot nézte, csak utána nyújtotta oda Julcsinak.

– Nagyapámtól kaptam, amikor annyi idős voltam, mint te – magyarázta. – Ez volt a kedvenc könyve, és nekem is az lett, vagy hússzor elolvastam.

Julcsi bátortalanul vette át a kötetet, félt, hogy az öreg papírlapok már az érintésétől elporladhatnak.

– Úgy vigyázz rá, mint az életedre. – Ismét mélyet szívott a cigarettából. – Legközelebb visszakérem.

Legközelebb. Burkolt egy kérdés volt ez, a könyv pedig még burkoltabb válasz. Julcsi nem mozdult, csak nézte a kopott borítót, és meg sem próbálta kibetűzni a szerző nevét.

Legközelebb. Mehetnének akár az állatkertbe is. És akkor már talán lesz miről beszélniük. Például, hogy a virág és az ékszer szerinte is túlzás, a plüss szerinte is túl gyerekes, felesleges kacatokat ő sem akar, de egy szép tollat szívesen elfogadna, a ruhamérete pedig harminchatos. Akkor már talán nem lennének ennyire idegenek.

Julcsi felnézett, majd a táskájába tette a könyvet.