Bartos Zsuzsa cikke:
Jártál úgy, hogy megkérdezték, miről szól a regényed és te dadogni kezdtél, mert bárhogyan is próbáltad szavakba önteni, csorba válasz született? Érezted már úgy, hogy egy normális felelethez az egész sztorit el kellene mesélned? Netán a fülszöveged nyúlt egy oldalnyi hosszúra, mert beleszuszakoltad a regény összes bonyodalmát?
A Story Physics című könyvében Larry Brooks szerint különbség van az ötlet, a koncepció, a téma, és a premissza között. Sok angol írástechnikai guru blogján belebotolhatunk a fogalmak közti kavarodásba és tisztázatlanságba. Ha Egri Lajos könyve (A drámaírás művészete) által értettük meg a premisszát, akkor elfogadhatatlanná válhat számunkra a premisszával való dobálózás. Van, aki azt mondja, ez szőrszálhasogatás, mindegy, hogy premisszát, koncepciót vagy témát kiáltunk, ugyanaz. Van, akinek nem szükséges ennyire elemeire bontani a történet magvát ahhoz, hogy feszes regényt írjon. Nekem a Larry Brooks általi különbségtétel a regényíráshoz és magához a regényhez való viszonyulásomhoz segítséget jelentett.
A téma(példák: hatalomvágy, tragédia utáni remény, tiltott szerelem, tanult rasszizmus, kötelességből gyilkolás etikája, stb.) az ötletből fakad, de központosul és a sztori mögöttes tartalmaként az írás láthatatlan lelkévé válik. Olyan kontextusi és szubtextusi eszköz, amelyet nem mondok ki, de áthatja a történet fő elemeit, biztosítja a koherenciát.
Ha tisztában vagyok a témámmal, akkor talán kevésbé fogok csapongani, mellékszálakból köteteket írni, és nem fogom az olvasóm idejét rabolni olyan fejezetekkel, amelyeket a mellékszereplők jelentéktelen gyermekkorának szántam, mert tudom, hogy mi mennyiben tartozik a történethez és miért. Ilyenkor jó esetben minden jelenet és elem a történetemet szolgálja, nem az írói villogásomat.
Az ideális az, ha már az elején identifikálom a témát, de van író, akinek először meg kell írnia a regényt ahhoz, hogy ráleljen a témájára. Ilyenkor persze komolyabb átírásokra lehet szükség.
Lisa Cron (Wired for story) tisztázza, hogy egy műnek sok témája lehet, központi azonban csak egy. Például idézett egy Margaret Mitchell-interjút, amelyből kiderült, hogy az Elfújta a szél központi témája nem Scarlett szerelmi élete, nem az amerikai polgárháború, hanem a túlélés. Ez a téma teljesen végigvonult a regényen, átszőtte azt. Jelen volt a karakter jellemében, döntéseiben, reakcióiban, ott lapult párbeszédekben, és az utolsó akkordokat is uralta.
Forgatókönyvírást oktató könyvek hangsúlyozni szokták, hogy minél inkább fókuszálunk egyetlen témára és e köré épülnek a cselekményszálak, annál erősebb történetet kapunk. Talán regényíróknak is érdemes szem előtt tartaniuk ezt az elvet.
A témák univerzálisak, de a mélységük különbözhet, és gyakran ez adhatja a különbséget egy középszerű és egy kiváló olvasmány között.
A premissza a témából fakadó üzenet, egy morális állásfoglalás, és attól válik mondanivalóvá, hogy karaktert adok a koncepcióhoz. Ha tudatosult bennem a téma, akkor leginkább arra kell vigyáznom, hogy ne kimondott prédikációvá váljon, hanem kontextusi és szubtextusi szinten maradjon. Egy ütős regényhez a „mutasd, ne mondd”-szabályt nemcsak mikroszinteken érdemes alkalmazni, de makroszinten is.
A koncepció azért több egy ötletnél (idea), mert a drámai feszültség potenciáljára fókuszál. Az ötlet egy általánosabb alaphelyzet, a koncepció egy konkrét konfliktus ígérete, a „mi lenne ha”– kezdetű mondatok folytatása. Az ötlet csak kifutópálya, a koncepció egy ablak a plotra. Nagyon sok dramaturgiailag gyenge regény cselekménye épül ötletre és nem koncepcióra. Monica Wood a The Plot Thickens című rövidebb írásában ezt a komplikáció és szituáció fogalmak szembeállításával magyarázza el. Ha a karaktert csak egy szituációba helyezem anélkül, hogy az komplikálódna, akkor egy mókuskerékben fog kikötni, és ebből a szituációból olyan jelenetek sora következik, amelyekből hiányzik az erős ok-okozati összefüggés.
Larry Brooks A Da Vinci-kóddal ad példát.Az ötlet: az egyház vajon mennyire (lenne) őszinte egyes mítoszok kapcsán, beleértve ebbe Da Vinci titkos szervezeti tagságát.
A koncepció: Mi van akkor, (what if) ha Krisztus nem is halt meg a kereszten, hanem az egyház eltemette az igazságot, hogy fenntarthassa a hatalmát? És megöli azokat az embereket, akik közel kerülnek az igazsághoz, felhasználva egy gyilkos szektát is, amely már évszázadok óta titokban létezik?
Míg a premisszák és témák univerzálisak, a koncepcióknak eredetieknek kell(ene) lenniük. A koncepción belül van low concept és high concept (kis és nagy koncepció) Ezeket a kifejezéseket először csak a filmiparban használták, de most már kezdett átszivárogni a könyviparba is.
Nem minden történetnek kell nagy koncepcióval bírnia, például a női kortárs, a romantikus és történelmi regényeknél nem fontos egy nagy koncepció, viszont azokban a zsánerekben, amelyekben az ötlet az úr (thriller, sci-fi, YA) fontos. A zsánerolvasók keresik a megszokott témákat, világokat, sémákat, fordulatokat, de egyben igénylik az újszerűt is.
A nagy koncepciók jellemzője, hogy egyszerre univerzálisak és egyediek. Univerzálisak, mert olyan témákról, érzelmekről szólnak, amelyek mindnyájunknál visszhangra lelnek, és egyediek, mert egy szokatlan helyzetet, perspektívát, vagy egy egyedien meglepő fordulatot ígérnek. Ezek azok a történetek, amelyeknek elolvasod a fülszövegét, megnézed a bemutatóját, izgalomba jössz tőle, úgy érzed, neked ezt azonnal látnod, olvasnod kell.
A Váltságdíj című film egy klasszikus példa arra, hogyan érvényesül egy történetben egyszerre az egyetemesség és az egyediség. A hook (narratív horog) egyszerű, mégis szokatlan fordulat: az elrabolt gyerek apja a követelt váltságdíjat vérdíjul tűzi ki a gyermekrablók fejére.
Egy történet egyedi horga természetesen nem csak fordulat lehet, hanem a koncepciónkból bármi, akár háttérvilág vagy karakter is.
Ezeknek az írástechnikai fogalmaknak a tudatosítása azért is jó, mert általuk könnyebben meg tudjuk írni a fülszöveget, könnyebben választunk címet. Ráadásul, ha következőkor megkérdezik tőlünk, hogy miről szól a regényünk, akkor annak függvényében választhatjuk feleletként a témát, a premisszát, vagy a koncepciót, hogy a csak udvarias szomszédnéni kérdezi-e, a kíváncsi unokatestvérünk, netán egy főszerkesztő.
(Bartos Zsuzsa)
***
Beszélgessünk!
Mit gondoltok a téma-premissza-koncepció kérdésköréről? Ti tudjátok, hogy a regényeteknél melyik micsoda?
Akasha-kromoszómám (egyik „nagy könyvem”, amire még sokat szeretnék tanulni) egy transzhumanista scifi. Mi más is lenne a témája, mint a „mi az ember?”. A premissza az, hogy „ember az, aki embernek született”. A koncepció az, hogy „mi van, ha nem embernek született entitások fontos vonásaikban embernek ismerhetőek fel?”
Szerintem ha bárkinek, aki nem ír, ezt így elmondanám, soha nem olvasná el a könyvet. 😀 És úgy érzem, az a sok egzisztenciális krízis, ami a drámáját alkotja, sokkal jobban előtérbe fog kerülni az egyszeri olvasónak, mint ezek a filozófiai/definíciós fejtegetések. A felszínen ugyanis a könyv élő emberekről szól, akiket emberségikün felül meghatároz még az, hogy művészek, vagy tanulnak, vagy gyászolnak, hogy szeretik őket, vagy hogy kaptak egy pofont négy éves korukban.
Köszönöm szépen, érdekes, tartalmas kis cikk. Igaz, hogy ezek inkább nekünk segítenek (egy mezei olvasó nem feltétlen látja benne tisztán ezeket a dolgokat, viszont azt érzi, hogy ott vannak, és hogy attól lesz kerek egész), mégis érdemes tisztában lenni a fogalmakkal, hogy jobban tisztázni tudjuk, hogy mi az, ami kell, és mi az, ami nem.
Eddig többször is találkoztam ezekkel a szavakkal, többféle jelentéssel felruházva, úgyhogy most örülök, hogy fel lettem homályosítva 😀
Nagyon érdekes. Ez pont egy olyan kérdés, ami mindenkinél más irányba mutat, és más módszertant is követhet. Ha novellát írok, nekem nem elég a téma, kell a koncepció.
Valahány témát sorolt fel előttem kedves író kolléga, mindig rávágtam: És? Ez egy téma, de hol a történet? Nincs meg a probléma, és mi lesz a megoldás? Még ami elsőre átkozottul csodás ötletnek is tűnik, a mögötte haladó koncepció és megoldás nélkül nullává degradálható. Nekem a novellaírás olyan, mint egy vetélkedőverseny, amiben én, az író vetélkedem a saját ihletemmel, ami megállíthatatlan és sokszor okosabb is, ötletesebb, mint én. És ilyenkor állunk a nagy, gombaszerű lenyomó gombnál, és nekem, ha nincs koncepcióm, nem fogom tudni, mikor kell megnyomni a gombot és legyőz a képzeletem, tönkreteszi az ötletet. Szóval, koncepció nélkül majdnem biztos, hogy dramaturgiailag elsiklott, hibás történetet adnék ki a kezeim közül.
Ez a kérdés azért aktuális, mert amikor erről beszélünk, megint eszembe jut, hogy valójában tudni kell, miről akarunk írni, és ezt a tudást ritka szorosan kell őrizni a történet végéig. Nagyon könnyű megfeledkezni az eredeti koncepcióról, mert a történet erősebb „állat” a saját fejünknél. Úgy meg kell vele harcolni, mint egy furcsa, utcai ütközetben. És akkor felmerül a kérdés, miért fontos a premissza, az ötlet, a koncepció, ha a végén úgyis az lesz, amit történet akar?
Nem lesz az. Mi vagyunk az agy, az ihlet meg nálam olyan, mint az ösztön.
A regény érdekes, de megint más fókuszt igényel. Regénynél előfordult, hogy hagytam, hogy a menet közbeni életre lehelt sztori megfordítsa az eredeti kérdéseimet, mert rájöttem, hogy a világépítésnek van egy nagyon furcsa, misztikus ereje. Ha belepottyansz, és jól csinálod, valószínűleg a saját, kitalált fizikai törvényeit fogja az orrod alá nyomni, új premisszák születnek, és közli veled az irományod, hogy hülye vagy lányom, fiam 😀 Ilyenkor kénytelen vagy átgondolni az eredeti ötletet, kipótolni, és talán még a koncepció feléről is leteszel, vagy más irányt vesz.
Érdekes és hasznos cikk. Lehet belőle tanulni. Eddig nem igazán voltam tisztában vele, hogy mi a különbség ötlet és koncepció között, illetve, hogy egyáltalán van különbség. De ez a cikk most valamelyest helyre tette a homályt. 🙂
Ani: Regénnyel kapcsolatban van hasonló tapasztalatom. A novella írásban még nagyon gyerekcipőben járok, és általában nem tudom belőni a terjedelmet még ha van koncepcióm akkor se. Ezen még nem igazán tudtam átlendülni.
Egy írónak fontos ezeken elgondolkodnia, nem is érdemes komolyabb írásba fognia, mielőtt ezeket nem tisztázza a fejében. Az, hogy ki hogyan nevezi, már más kérdés, de a cikk által javasolt megkülönböztetések működőképesek, világosak. Én ugyan elsőre nem értettem mindent, talán még több ilyen remek példa jól jött volna.
Ha saját példát kell mondjak, akkor egy novellát tudok hozni. A téma a testvérek egymás közti viszonya, a premissza az, hogy egy „normális családban” a testvérek között erős, pozitív kapcsolat van, a koncepció pedig az, hogy (mi van akkor, ha) a háborúban az egyik testvér majdnem meghal. Nem tudom, jól csináltam-e, vagy más témák, premisszák is szerepelnek-e.
🙂
Janet: szerintem dramaturgiai gyakorlás szempontjából fontos novellát írni. Amit elszúrsz egy novellában, el fogod a regényedben is. Nem szentírás, de majdnem biztos. A novellázás azért is jó, mert megtanulsz tömöríteni, és ami hibád kicsiben kijön, az nagyban is ki fog :)Ez igaz a koncepció, premisszák vezetésére is :)Nagyon sokan vezetnek blogregényeket, abszolút figyelmen kívül hagyva bármilyen elméleti, gyakorlati, vagy logikus rendszert/szabályt/koncepciót. Egyébként ezek a történetek igazán jónak is tűnnek, amíg csak pár fejezetet olvasol belőlük, aztán jön a baj… És egy blogregénynél sokszor fel sem merül a folytatást váró olvasók gondolatai között, hogy valami nem stimmel, legfeljebb egy idő után érdektelenné válnak, vagy nem olvassák tovább a történetet. Szegény írnak meg fogalma sincs, mi történhetett, és miért csappant meg olvasóinak száma. Képzeld el, ha éveken keresztül aztán rá se jön, mi volt a gond? Mennyi időt veszít?
Ani: Hú, nagyon sok időt veszít. bár szerintem azzal is, ha nem publikál, mert akkor az az esélye sincs meg, hogy esetleg jön valaki, aki jó irányba tereli. Bár, hogy mi a jó irány, az megint egy érdekes kérdés. Szerintem ez az, ami mindenkinél mást jelent. Ahány szerző, annyi irány. ez a szép az írásban szerintem 🙂 Bár az is lehet rosszul látom, nem tudom, ez csak egy megérzés szerűség. 🙂
Nem tudom, hogyan lehetek ilyen szerencsés, de valahányszor felmerül bennem egy komolyabb kérdés, amelyre egyszerűen nem lelek választ, a véletlen mindig elém vet egy azzal foglalkozó írástechnikai cikket. Most is, már hetek óta érzek valami nagy problémát a regényemmel kapcsolatban, de eddig a sötétben tapogatóztam, hogy mi is lehet az. Ez a cikk azonban rádöbbentett, hogy pont az a gond gyökere, hogy nem tudom elég pontosan megfogalmazni a témát, a premisszát és a koncepciót. Mégis talán a koncepció hibádzik legjobban.
Ez most eléggé letaglózott, el is szomorodtam, mert abszolút olyan érzés, mintha nem tudnám, miről szól a regényem. Pedig nyilván nem erről van szó, csak az egész inkább „ötleties”, mint koncepción alapuló.
Erre azt hiszem már nem elég mentség az, hogy kezdő vagyok. De abszolút hasznos cikk volt, hiszen végre már tudom, hol nyúljak hozzá a történethez, és talán érdemben is tudok kezdeni vele valamit.
Nagyon érdekes cikknek találtam én is 🙂
Halottam már ömlesztve ezeket a kifejezéseket, de most világosodtam meg, hogy mit is jelentenek pontosan…
És azért sohasem árt tudni, hogy éppen mit ír az ember 😀
Sally, ismerősek az érzéseid. Én még mindig tisztázom a koncepciót. Most kezdem kapisgálni, mi az, amire rá kell erősítenem ezen belül, hogy azt érezzem a regény utolsó felében, amit akarok 🙂
Szerintem a múzsa (a tudatalattink) is sok mindent megtesz ezekből, nem is tudatosul vagy csak utólag. De mivel huncut is tud lenni és mindenikünknek máshol lehetnek a gyengeségei, ezért jó, ha előszedhetünk egy kis tudatossságot is. Ha elakadunk, vagy csak szimplán van egy olyan érzésünk, „hogy nem az, aminek szeretnénk” akkor vannak elvek, amelyek segíthetnek. Sok sikert neked! 🙂
Számomra is hasznosnak bizonyult a cikk. Valahol mélyen sejtettem, hogy a történetemmel az a fő gond, hogy a premissza volt számomra a lényeg, és mindent a mondanivalónak rendeltem alá. Ezért történhetett meg, hogy többen, akik olvasták, úgy érezték, zavaró a mindentudó, olykor okoskodónak ható elemző hang, ami kihallatszik a sorok közül. Egyszerűnek hangzik, hogy „mutasd, ne mond”, de tudatosan figyelni kell rá, hogy a történet, a szereplők beszéljenek, legalábbis az én esetemben 🙂
Ani, nagyon tetszett, amit a novella és a regényírásról írtál 🙂
Hollódombi: sokatmondóan hangzik az Akasha-kromoszóma cím 🙂 Én is írtam az Indigóban az Akasha krónikákról, szédítően izgalmas téma.
Első olvasásra nehezen értettem meg a cikket, ma reggel már könnyebben ment. A saját írásomat is inkább koncepcióban tudnám megfogalmazni, mint premisszában, pláne témában — egyébként pedig Ani az első hozzászólásában mindent elmondott, amit én is mondhattam volna — kszönöm Zsuzsának is és neki is 🙂
Zsuzsyb, köszönöm. Tényleg egyre tisztábban látok. Azt hiszem, alkalmazni fogom ezt a módszert.
Egyébként érdekes, hogy amíg nem igazán foglalkoztam írástechnikával, úgy gondoltam, hogy az írás egy művészet, és elégnek kell lennie hozzá az ösztönnek és a tehetségnek. Amióta viszont ehhez hasonló cikkekkel tömöm a fejem, egyre inkább úgy látom, hogy valahol a művészet és a tudomány között félúton található dolog ez, és a tehetségen kívül egy jó nagy adag tudás kell hozzá. Remélem, hogy csak ez hiányzik belőlem, mert az (legnagyobbrészt) pótolható. 🙂
Bevallom, kedves Zsuzsa,
első olvasásra fanyalogtam a cikken. Túl didaktikusnak tűnt, túl szájbarágósnak.
Különös, most meg egyetértek, én magam is igyekeztem volt átgondolni a regényemet, ezen szakkifejezések pontos ismerete nélkül.
Nálam is adva volt az ötlet, mszerint: fiatal, gimis srácok alapítanak egy rock zenekart.
Na, de mi a téma? Nem más, mint a kudarcélmény.
A premissza valami olyan, hogy most ki is a hibás a sikertelenség miatt? Az egyén, vagy inkább a társadalom, a körülmények hibáztathatóak, hogy nem viték semmire? A tehetségtelenség, vagy a szerencse hiánya? (Determinisztikus, vagy sztochasztikus jelenségek voltak a meghatározóak?)
És mi volna akkor, ha egy pillanatra felcsillann előttük a siker lehetősége? (Hogy aztán kicsi később még nagyobbat bukjanak?)
Az irományomat ezzel a bugyuta premisszával kezdtem, és (bár hosszas vívódás után) a legnagyobb írástechnikai bravúrom az alkotás folyamatában az volt,hogy egy laza csuklómozdulattal kitöröltem az egészet 🙂
Köszönöm én is a cikket.
Megpróbálom összefoglalni a saját „gyermekem” szerint, bár mióta megjelent a cikk, azon gondolkozom, hogy megosszam-e.
Ugyanis a történetem nem történetnek indult, így az elején semmiféle koncepciót nem írtam bele, mindösszesen csak a három(miféle mágikus szám, ugye? 🙂 )éjszakán át, álmomban kísértő „mesét” szerettem volna papírra vetni. Azért zárójeles, mert én az első betűtől az utolsóig felnőttmesének szántam 🙂
Aztán ahogy haladtam, az alaptéma az lett, hogy hogyan fogadjuk el azt, amik vagyunk. Mindazonáltal felbukkant még a bosszú is, amit reményeim szerint elég szépen sikerült kidolgoznom, főleg a bájosnak éppen nem nevezhető csattanóval a végén.
Egyébként stílusát tekintve még én sem tudnám a mai napig megmondani, hogy hova tartozik.
Amit még a saját pályaművemhez hozzátennék, nekem nem voltak bétáim, bár volt két-három ember a környezetemben, aki szinte végig követte, majdhogynem fejezetenként a történetet, de nem adtak ötletet, nem javítottak, szóval minden egyes szó és mondat úgy lett megírva, ahogy bennem megszülettek.
De ez a fajta kezdés minden regénykezdeményemnél, novellámnál hasonlóképpen működik, kivéve annál, amit most vettem elő újra, hogy folytassam. Ott alapból adva volt a témám, amikor elkezdtem 🙂 Mégpedig a -hogyan-éljük-át-az-évszázadokat-úgy-hogy-az-istenek-ne-kavarjanak-bele-a-halhatatlan-de-baromira-magányos-életünkbe 😀
Sally, olvastam a véleményeket, és egy nagyon érdekes gondolat férkőzött a fejembe, hogy az írás művészet kontra tudomány-e. Régebben egy remek svéd zeneszerző (Gildenlöw) cikkét olvastam, hogy mit tart általában a zeneszerzésről, mit tart a múzsa felől általában, és mennyire technikai gondolkozást igénylő folyamat az alkotás. Nagyon tetszett, amit akkor mondott, bár zene, nem irodalom, ne haragudjatok az összehasonlításért mégis megpróbálom átadni egy részletét annak, amit írt:
„… Vagy pont az az érdekes a zenében mennyire bonyolult, már-már fogyaszthatatlanul mély és virtuóz, vagy létezik egy foka a profizmusnak, amikor technikailag annyira rendben van a dolog és annyira vadítóan új és tökéletes, hogy már-már egyszerűnek és gyerekjátéknak tűnik. Ilyenkor jön az ember, meghallja a remekművet, bekúszik a fülébe és a homlokára csak, ugyan már, jé, hát ilyet én is tudok! Na, ez a művészet! 😀 És ez a tudomány”.
Próbáljuk meg világosabb formában leírni. Ez itt csak homályosságot kavar. A „témá”-ról hosszan lehetne írni, vannak akik az irodalmi műveket például tematikus alapon osztályozzák. Ennek kialakult kategóriái vannak. A premisszát definiálni kellett volna, mert nem irodalmi fogalom, ilyen nincs az irodalmi nyelvben. A premissza a logika tudományának egy szava, fogalma, ha valaki irodalomra vonatkoztatja, definiálnia illik, mit ért alatta, bármilyen forrást is használjon. És nem egy mondatban. A magyar szakzsargon alapján ez nem lehet más, mint a történetek kiindulópontja. Amit itt helyettesíthettek ezzel a szóval, az a kezdeti szituáció, amiből szerteágaznak a dolgok. Ezt elég így leírni, és nem kell bekavarni olyan dolgokkal, hogy „témából fakadó” üzenet, mert az egy témából fakadó üzenet, meg „morális állásfoglalás”, ami egy morális állásfoglalás, és ha azt írja valaki, hogy „mondanivalóvá válik” (?), felmászom a falra, mert az azt jelenti, hogy nem tanult semmit az irodaloemelmélet szigorlatára. Aztán ad-hoc összevetni mindezt egy történet témájával, ami egy jól definiált irodalmi fogalom, és úgy tenni, mintha bármilyen azonosság is fellelhető lenne ezek között, nagy itt a zavar a fejekben. És főleg a „koncepció”… idézem: „azért több egy ötletnél (idea), mert a drámai feszültség potenciáljára fókuszál.” Ezt lefordítom: egy hozzáértő író látja, hogy mire akarja kihegyezni a művét, és ennek megfelelően írja meg. Ez dönti el a formát, ahogy lejegyzi. A koncepció is egy világos idegen szó, egy tervet, elgondolást jelent, és csak annyi köze van az ötlethez, meg a témához, hogy nyilván kifejezi őket. Ha már használjuk ezt a szót, hogy valaki „koncepciót” alkot, akkor gyakorlatilag azt az elképzelését fogja jelenti, hogy milyen formában akarja közölni valaki, ami belőle papírra kívánkozik, mert azt is el szokta képzelni néha az író, sőt olykor meg is tervezik. Bármilyen más jelentésben ez a szó értelmetlen, és az irodalmi terminológia kidobja magából. Ha már használjuk ezeket a szavakat, ne egy zavarosan definiált idegen gondolatkör szerint tegyük, e három szóval jelölt fogalmaknál ugyanis három különböző kategóriáról fogunk beszélni, ne keverjük őket másokkal: a témánál arról beszélünk, hogy miről szóljon a történet, egy „premisszánál” arról, hogyan kezdődjön el valami, milyen kiindulási alapokból, mert a szó ezt jelenti, és ezt is fogja jelenteni minden irodalmár számára. A koncepciónk pedig arra vonatkozik, hogy egy történetet milyen formában írjuk meg. Arról a szörnyűségről már nem is szólok, ami a „horog” kapcsán íródott ide. Túl magas a vérnyomásom hozzá.
Nagyon érdekes gondolatok voltak, bár végig az járt a fejemben, hogy nem csak a hivatalos irodalomelmélet foglalkozik az írás témájával, hanem maguk az írók is, akik esetleg soha nem jártak ilyen jellegű szigorlatokon, hanem pusztán visszafordítják a gyakorlati tudást elméleti anyaggá…:)
A horog kapcsán milyen gondolatok vannak? Kíváncsian várjuk, szeretünk tanulni.
A Webster International Dictionary szerint:
Premissza: vélt vagy bizonyított előtétel, vitaalap. Olyan tétel, amely kimondva vagy vélelmezve valamely következtetéshez vezet.
Mások, főleg színházi emberek ugyanezt mondják, csak máshogy: téma, alapötlet, központi ötlet, cél, végcél, hajtóerő, tárgy, rendeltetés, terv, cselekmény, alapérzelem.
Saját használatra azért választjuk a „premisszát”, mert tartalmazza mindazt, amit a többi szó kifejezni próbál, és mert nehezebb félreértelmezni.
Ferdinand Brunetiere szerint minden drámát a „céllal” kell kezdeni. Azaz a premisszával.
John Howard Lawson: „A folyamat kezdete az alapötlet.” Úgy érti, a premissza.
Brander Matthews professzor: „Egy darabnak kell, hogy legyen tétele.” Bizonyosan a premisszára gondol.
George Pierce Baker professzor ifjabb Dumast idézi: „Honnan tudnád, melyik utat válaszd, ha nem ismered az úticélt?” A premissza majd utat mutat.
–––
Ezek itt fenn szóról szóra találhatók Egri Lajos: A drámaírás művészete című könyvében.
Eddig azt hittem, hogy Egri Lajos értette a dolgát, és érdemes a munkájából tanulni, hiszen Hollywood és Amerika valamennyi filmgyára a legközvetlenebb múltig bibliaként tekintett erre a műre. Most törhetem a fejem, vajon mihez kezdjek azzal a tudományommal, amelyet innen tanultam. Abba is hagyom az írást. A könyvet pedig eladom, mert idejét múlta, itt valaki részletes elemzéssel bizonyította, hogy haszontalan. Mennyit adtok érte?