A korábbi Irodalmi Kávéház során felmerült egy érdekes téma, mégpedig a képzavar.
Mi a képzavar? Miért bántja az olvasó szemét? Hol a határ a művészi kifejezésmód és a képzavar között?
A képzavar szűken értelmezve olyan nyelvi jelenség, ahol két fogalmi réteget rosszul kapcsol össze a beszélő. Leggyakoribb formája a szóláskeveredés.
örül, mint hal a vízben – örül, mint majom a farkának illetve él, mint hal a vízben
túllő a lovon – túllő a célon illetve átesik a ló túlsó oldalára
lándzsát tör felette – pálcát tör felette ill. lándzsát tör mellette
nem enged a huszonegyből – kivágja a huszonegyet ill. nem enged a negyvennyolcból
ott hagyta a foga fehérét – otthagyta a fogát ill. kimutatta a foga fehérét
rajtad függ – rajtad múlik ill. tőled függ
kígyót-békát összehord – kígyót-békát kiált rá, ill. tücsköt-bogarat összehord
félreverik a vészharangot – félreverik a harangot, ill. megkondítják a vészharangot
vaj van a füle mögött– vaj van a fején, ill. van valami a füle mögött
lehúzza róla a keresztvizet – leszedi róla a keresztvizet, ill. ráhúzza a vizes lepedőt
két malom között őrlődnek – két malomban őrölnek, ill. két malomkő között őrlődnek
összeakasztják a patkót – összeakasztják a bajszukat, ill. összerúgják a patkót
Előfordul a katakrézis is, azaz egy idegen szót illesztenek be, vagy egy magyar szót más jelentésben használnak. Arany még a szűk szókincset toldozgatta vele: „Jámbor földművelők, honi/ kátyúkban felakadván,/ Marhabaráti doronggal üték / a bűnös lovat, ökröt.” A marhabaráti dorong itt egyszerűen az állatokat terelő bot.
Manapság inkább: az idő kereke majd megoldja.
A képzavar megfelelő környezetben a nyelvi humor eszköze. Rejtő Jenő nagy örömmel játszott a nyelvvel: „Az „erőd” ellenálló képességéről fogalmat adhat egy nemrég lejátszódott esemény, amikor a részeg káplár dühösen a falba rúgott, és súlyos sérüléssel a kórházba szállították, mert az egyik lőrés a fejére esett.”
Érdemes tudni, hogy a zsánerirodalomban dolgozó szerkesztők a képzavar kifejezést jóval tágabb értelemben használják. A nyelvészek gyakran nem örülnek ennek, de a szerkesztőknek nem velük kell dolgozni, hanem olyan tehetséges írókkal, akik utoljára a középiskolában tanultak magyart, és a nyelvet nem elemzik, hanem ösztönszinten használják. A képzavar így egyfajta gyűjtőfogalom lett a zavaró képre, az elrontott metaforára, a vizuálisan logikátlan cselekménysorra, az esetlen jelzőre és néha az alanytévesztésre is.
„A földsáncok közé állított ágyúk égzengést megalázó erővel dördültek el, halálos terhüket méteres lángcsóvák és kénkőszagú füstfelhők kíséretében okádták a támadáshoz fejlődő szpáhik hátába.” Ez egy novella első mondata. Még nem tudjuk, hogy ki lő, de vagy a saját katonáikat lövik hátba, vagy a szpáhik (támadóként) feléjük tartanak, és mögéjük lőnek, aminek semmi értelme. (A jelzők amúgy klisék, és az „égzengést megalázó erő” inkább égzengést megszégyenítő hang/hangerő.)
„A férfi hangja pár méterrel előttem hasította át a csendet.” Ha ez nem manga, és valami új varázslat, akkor helyesen: a férfi pár méterrel előttem állt; hangja áthasította a csendet. (Vagyis megtörte a csendet, de ma jó napja van a szerkesztőnek, és elfogadta stíluselemként.)
Pár példa még:
„Dühe, mint a viharban megforgatott óceán csapott az egekbe magassága, s kétségbeesése a körülötte dühöngő szélörvény, mely nem csitult az idő előrehaladtával.”
„Lelki szemei előtt már szinte látta a lány meggyalázott, vérben ázó hulláját a házukban, később a folyó partján, s még ki tudja, hány helyen, melyet őrülten aggódó elméje csúfondárosan elképzelt a fejében.”
„A férfiak kifejezetten kedvelik, ha egy nő zavarban van, ám egy óvatlan pillanatban mint vadmacska jelenik meg előttük egy-egy tüzelő szempillantással fűszerezve.”
(Más képzavarok, illetve nyelvi csemegék.)
A fenti példáknál egyértelmű, hogy valami gond van, és az ábrázolt kép furcsára sikerült. Amikor a szerzők a képzavar szón tűnődnek, akkor valószínűbb, hogy nem ezekre gondolnak, hanem arra, hogy hol lehet a határ a zavaros kép és a művészi kifejezésmód között.
A szóképekkel semmi gond. Elevenítsük fel egy percre az érettségi anyagát:
Jelzőcsere: „egy kirakatban lila dalra kelt / egy nyakkendő” (Tóth Árpád)
Oximoron: „Ólmos pehely, fagyos láng, tiszta füst, / virrasztó álom, sorvasztó öröm” (William Shakespeare)
Szinesztézia: Különféle érzéki területekről származó fogalmak együttes használata. „fehérlő illatokkal alkonyul” (Radnóti Miklós)
Metonímia: Olyan szókép, amely két fogalmat a közöttük lévő időbeli, térbeli, anyagbeli vagy ok-okozati érintkezés alapján kapcsol össze. „a sarkon reszket egy zörgő kabát” (József Attila)
A nyelvünk csodálatos, és vétek nem élni a szépségével. A szépirodalom nyelvi határai tágak, a nyelvi eszközök ügyes használata önmagában is gyönyörűséget kelthet, és ha az olvasó magát a tartalmat első nem érti, legföljebb őszi estéken elmereng fölötte.
A zsánerirodalomban a nyelv a hordozó szerepét tölti be, nem válhat öncélúvá, mivel az elsődleges lényeg a történet. Ez nem jelenti azt, hogy a nyelv színtelen, lapos. A szerkesztők nagyon örülnek az igényes, művészi szövegnek. A képek legyenek tiszták, pontosak, hangulatosak. Ez a pár idézet a C. M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan első oldaláról való:
„A lekaszált búza fölött súlyosan és aranylón ült meg a füst; a tarló vénséges, kopasz asszony hajborostájaként szúrt.”
„Az égbolt hidegen, sápadtan csüngött, beteges napfényt köhögött a szürke, üres tanyákra.”
„Szél kerekedett; tetőn sarjadt lóhere, rozsda és régi, szakadt csontvelő szagát hozta magával.”
*
Mit tartasz Te képzavarnak?
Milyen tapasztalatotok van a zavaros képekkel kapcsolatban?
Volt olyan, hogy az általatok nagyszerűnek tartott kifejezést más nem értékelte?
A zsánerirodalomban milyen regényeket találtok nyelvileg szépnek, igényesnek?
Többször vettem részt olvasószerkesztői előadásokon, ahol mindig kitértünk a nyelvi helytelenségekre illetve a képzavarokra.
Én mindig viccesnek találtam ezeket, mindig megnevettettek. Persze, az író/újságíró is ember, tévedhet. De azért nem mindegy, hogy milyen szövegben van a képzavar. Például szalagcímekben a hasonlók eléggé zavaróak tudnak lenni:
„A lakosság büszkén emlékszik Rákóczi Ferencre…” vagy „Embertelen küzdés kell a csapattól”.
Ellenben egy vicces, rövid kis novellában vagy egy regény humoros részénél szívesen eljátszogatok egy-egy kifejezés/kép kétértelműségével és jót nevetek rajta.
Velem is előfordult már, hogy írás közben szembeötlött egy-egy ilyen képzavar. Még így is mulattatott, hogy saját kútfőből jött (:
Az átírásról vagy megtartásról pedig mindig úgy döntöttem, hogy megnéztem, ez hogyan hat ki a jelenetre/az egészre. Volt, amit benne hagytam.
Van, amikor azért kell cserélni, mert mások rávilágítanak, hogy másképp (a szakzsargon szerint) inkább máshogy hangzik jól. Például legutóbb szakavatott bétám javított ki, hogy nem „berúgta a nyertes gólt” hanem inkább „belőtte a győztes gólt”.
Olvastam már olyan könyvet is, ami tele volt képzavarokkal- de az igazi súlyos fajtából, mikor már az olvasó sincs képben- átlagosan húsz oldalra jutott egy. Na, ez már idegesítő, olvasói szempontból is. Viszont ha egy-kettő el van ejtve a regényben, szerintem az nem hiba.
Kedves Blankaveronika!
Egyetértek azokkal, amiket említesz, de a két példát nem kapizsgálom.
A „lakosság” emberek sokaságát jelenti, és az emberek emlékezhetnek úgy Rákóczira, hogy közben büszkék rá. Szerintem ez rendben van. A másik, az „Embertelen küzdés kell a csapattól!” kicsit ronda mondat, de nem tartom hibásnak, bár kétségtelen, hogy inkább emberfeletti, mint embertelen, de a köznyelv használja így is, és senki sem ütközik meg rajta. Hol itt a gond?
Az igényességre példaként így hirtelen PhlipK Dick regényeit hoznám, akinél szerintem jó ha egy szókép jut egy kötetre, de a dísztelen, stílusával nagyot tud ütni. Bár ő nem annyira zsáner ma már, gondolom. Aztán ott van Kleinheincz Csilla, akinek mind a két megjelent regénye (egyéb erényeik mellett) szerintem kifogásolhatatlan nyelvileg. Akinek a nyelvhasználata még nagyon tetszett az Audrey Niffenegger (és fordítója, természetesen). Ő alkalmazott szóképeket, de nagyon finomakat, és hiába írja E/1-ben, jelen időben Az időutazó feleségét, nincsen túldrámázva semmi. És Cristopher Moore, aki olyan, mint Karinthy: humorban nem ismer tréfát.
Ellenpéldaként ott van Jeff Noon-tól a Vurt, amiben a költői kedvű narrátor időnként elég faramuci szóképekben borong, és Lakatos Levente Love club-ja, amiből eddig ugyan csak idézeteket olvastam egy könyves oldalon, de ennyiből is rájöttem, hogy egy nagyszerű vogon kínzóeszköz. Még jobb állatorvosi ló, bár nem zsáner Böszörményi Zoltán regénye, Az éj puha teste.
Julianna, igen, Kleinhencz nagyon jó nyelvileg. Nekem néha sok is, az Ólomerdőből biztos kigyomláltam volna pár (szó)virágot. De amúgy tényleg ügyesen ír. Ha lesz az írósulinkban Leírás kurzus, azt ő tartja majd.
(Rossz példákat amúgy ne hozzunk, mert nem szeretnék itt ölre menni az érzékeny szerzőkkel/rajongókkal.)
A magyar zsánerírók közül még László Zoli képei emlékezetesek. (scifis)
Aranymosó Bea: Hoppá, igazad van. Nem bírtam visszafogni a kisördögöt.
Más: Eszembe jutott még egy dolog a témához: nekem az vált be, a képzavar elkerülésére, hogy a szóképet vizuálisan elképzelem, de szó szerint. Ha csak nagyon nevetséges módon tudom elképzelni, akkor rendszerint rájövök, hogy a napból nem tud úgy ömleni a fény, mint egy vödörből, és emberek sem dőlhetnek el kártyavárként.
Igen, az elképzelés jó ötlet. Én nagyon vizuális vagyok, tehát automatikusan látom magam előtt, amit olvasok. Bevallom a regénypályázat szűrése közben időnként illetlen módon majdnem belefulladtam a tejeskávémba a nevetéstől.
Aranymosó: Ezen most elvigyorodtam: „Bevallom a regénypályázat szűrése közben időnként illetlen módon majdnem belefulladtam a tejeskávémba a nevetéstől.” 😀
Amúgy én is eléggé vizuális típus vagyok,a történeteim szinte filmszerűen keringenek a fejemben, szinte látom a jeleneteket…Akkor viszont bajban vagyok, ha egy könyvben(vagy online regényben) olyat olvasok, amit elképzelni elég érdekes élmény… Néha megpróbálok tudomást sem venni az adott jelenetről a lelki békém megőrzése érdekében… Máskor meg hangosan felröhögök vagy csak szimplán elfintorodok::)
Juliannához hasonlóan sokszor én is elképzelem az adott szóösszetételt és komolyan elgondolkodom rajta, hogy az akkor most hogyan is lehetséges…xXD
Kedvenc kifejezéseim egyike(amit komoly dolgokban nem alkalmazok, csakis oylan írásokban, ami paródia vagy humorosnak szánt), hogy „csillámot hány”…Ez még szerintem a „szivárványt hány” kifejezésből jött…de mindkettő eléggé elgondolkodtató, hogy akkor miként is lehetséges a dolog…XD
Vaj van a füle mögött: mifelénk ezt így mondják, ezek szerint hibásan 🙂
Nehéz kérdésnek tartom, hogy mit tartok képzavarnak. Ha nem mászik egyértelműen az arcomba, meglehet, észre sem veszem, ha hibás.
Úgy viszont jártam, hogy amitől mások el voltak egy műben ájulva, azt a kifejezést én csöpögősnek, túlzásnak tartottam.
Volt-e olyan, egy általam kedvelt kifejezést leszóltak? Bizony ám! Egyből legörbült a szám széle, nem nagyon tudtam mire vélni a nemtetszést.
„A zsánerirodalomban milyen regényeket találtok nyelvileg szépnek, igényesnek?” Ha agyon ütnek se jut eszembe egy se. A mondandója alapján jegyzek meg regényt, nem a nyelvezete alapján. Ám ha kiragadnának pár sort valahonnét, és tudatosan odafigyelnék, biztos el tudnám ismeri, jé, ez milyen szép volt (ha tényleg szép volt).
Hehehe. De jó ez a téma! Igen, az ilyen dolgokba mind a mai napig hajlamos vagyok beleesni. Valóban úgy kezdődik, hogy az embere azt hiszi, na, most valami nagyon bombasztikus dolgot ír, megcsillogtatja az olvasók előtt a tehetségét, aztán később visszaolvasva némely ilyen kép nevetségesnek hat. Ma már azt vallom, jobb a minimalizmus, és százszor visszaolvasom, ha kell, és mérlegelem, hogy az egyes részekben felhalmozott leírások mennyivel viszik előrébb a történetet magát. Ha semmivel, akkor kegyetlenül meghúzom. Ám nem tagadom, van úgy, hogy egy adott ponton túl én sem veszem észre például a túlírást, na, olyankor kell a második szem.
Kinga, a csillámot hány tulajdonképpen mit akar jelenteni?
Veronika, a „vaj van a füle mögött” szerintem annyira beépült a köznyelvbe, hogy részemről már nem is szoktam javítani. (Jár itt más szerkesztő? Ti javítjátok?)
Fantasyn belül nagy szerepet tulajdonítok a „világépítő képzavarnak”. Arra gondolok, amikor egy olyan szólást, közmondást alakít át a szerző, ami (vagy aminek a szerkezete) jól ismert az olvasóközönség számára, ám az eredeti elemeket olyan szavakra cseréli, ami az egész világra nézve jelzésértékű. (p.l. belekerül egy jellemző lény, vámpír vagy démon, stb.)Megnevettet, s egyben módosítja a világképet. Jellemzően urban fantasyban használható hatékonyan (hiszen az ismert világ szólásaira hagyatkozunk a nyelvi poénban), annak is a humorosabb változataiban, de csínján kell bánni vele, mert erőltetettnek hathat, túl nagy dózisban pedig fárasztó.
Én speciel a képzavarhoz nem tudnék hozzászólni, nem jut eszembe egy sem.. Viszont hasonló”zavaró” tényező számomra amikor ilyen címeket adnak újságcikkeknek is.. pl.: Az orvos gyógyít.. vagy pl.: A diákok tanulnak. 😀
Hogyan is lehetne gondolatom a képzavarról? Hiszen képtelen vagyok képelni…
„…túl magasak az eszményeim…” Egy világhíres csevegőregényben olvastam az imént (Muszáj haladnom a korral!:)))) Ez mi, ha nem képzavar? Állítólag lesz majd benne erotika is. Remélem, nem nagyon álmosítóan meghangszerelve!
„José magas, csupa váll és izom a farmerban, pólóban…” Noná! A farmer és a póló izmosít. Ha leveti, csont és bőr marad.Idézet ugyanonnan.
Miért nem az íróiskolások munkái között jelent ez meg? Itt jól leszedhetnénk róla a keresztvizet! (=Állítólag húszmillió nő falta ezt a könyvet vacsora helyett.
Bocsánat az offért! Vagy mégsem off?