Bétáknak általában azokat hívják, akik a frissen megírt kézirat első olvasói. Időnként már a megírás során nyomon követik a mű születését, máskor a teljesen elkészült regényt mutatják meg nekik a szerzők.
Nektek van bétátok? Vagy nincs rá szükségetek?
Ha van, akkor a béta is írótárs? Vagy lelkes olvasó?
Mennyire fontos az, hogy ő milyen természet? Szeretitek a kritikusabb embereket, vagy inkább az írás ilyen korai szakaszán inkább a támogató, dicsérő közegre van szükségetek?
Egyáltalán… mi a dolga a bétának? Segíteni a mű születését, vagy szinte szerkesztőként erős kritikai közeget létrehozni?
Barátok vagy idegenek a bétáitok? Azonos korúak és neműek vagy szándékosan mások?
Mennyire fogadjátok meg ezeket a tanácsokat?
Volt olyan eset, hogy a kedvükért írtatok végig egy regényt? Vagy olyan, hogy miattuk tettétek le a tollat egy időre?
Ti magatok szoktatok bétázni?
Gyertek, beszélgessünk együtt! Osszuk meg a sokféle tapasztalatot.
Szerintem a béta nem pusztán olvassa a történetet, hanem olyan, mint egy laikus szerkesztő. Aki csak olvas, az maximum előolvasó, olvasó, nem béta. 🙂 Nekem mindig a legjobb barátaim bétáztak, de én szerencsés vagyok, mert a legjobb barátaim értenek is hozzá, már amennyire egy laikus érthet. Sokszor látom viszont azt, hogy egy fiatalka író egy másik fiatalka barátnőjével bétáztat, ami lássuk be, nem túl hasznos, hiába barát az illető. 🙂 Ilyenkor én inkább egy idegen, de hozzáértő bétát keresnék. 🙂
A béta egyébként akkor jó, ha elmondja a színtiszta véleményét, nem kertel, nem dicsér csak azért, mert akit bétáz, a barátja. Elmondja a jót és a rosszat is, dicsér és keményen a szemedbe mondja azt is, ha valamit elrontottál szerinte.
A béta tanácsait ugyanannyira kell megfogadni szerintem, mint a szerkesztőjét. Alapvetően egy kívülálló jobban látja a dolgokat, viszont, ha az író úgy véli, neki van igaza, akkor győzze meg a bétáját, szerkesztőjét erről, és ne hagyja magát. De csak és kizárólag akkor, ha tényleg úgy érzi, neki van igaza, ne az önérzet vezesse, mert általában tényleg igaza van a bétáknak, szerkesztőknek.
Olyan még nem volt velem, hogy csak a bétám miatt írtam végig egy regényt, de tény, hogy ha a béta lelkes, akkor az ösztönzi az írást. Még akkor is, ha úgy lelkes, hogy közben megmondja a hibáidat is. 🙂
Régen én is bétáztam, most már nincs időm rá, így csak a tanítványaimnak segítek ilyesmikben, de nekik nagyon szívesen, mert igazán tehetségesek. 🙂
Én kifejezetten szeretek bétáztatni. Szerintem nagyon izgalmas, ha például különböző korú és nemű emberek olvassák és mondják a visszajelzéseket, mert mindegyik másképp értelmezi a művet.
Állandó bétám az anyukám 🙂 Bár ő ugye elfogult, de szeretem, hogy próbál kritikus lenni. Egyébként mindig igyekszem a célkorosztályból is egy bétát választani. Ők szoktak a legtöbbet segíteni- ha valami csak nekem logikus vagy valami felesleges, akkor biztos szólnak.
Még nem volt, hogy ismeretlen lett volna a bétám, ellenben barát/nő soha. Általában ismerősök, de volt már, hogy kifejezetten olyan emberre volt szükségem, akivel nem volt épp napos a viszonyunk. (Érdekes, hogy akkor és ott ő mondta az írásomról a legjobb kritikát.)
Legutóbbi bétám még friss élmény és szó szerint imádtam! Nem is béta volt, inkább valamiféle konzultáns, aki jobban otthon volt a sportokban, mint én (pedig aztán én is kutattam rendesen!) és mindent kijavított. Hogy mondják a szurkolók ezt, a focisták egymás között azt.
Nekem csak jó élményem van. Szerintem ha valaki szeret írni, akkor megfogadja a tanácsokat, átír és élvezi 🙂
Nálam vegyes a kép: vannak (valószínűleg) elfogult bétázóim is, de teljesen idegenek is: ugyanis csere bétázást hirdettem. Aki ír, nyilván más szemmel nézi a munkámat, tőlük elsősorban az írástechnikai kérdésekben kérek tanácsot vagy megerősítést, míg a laikusabbaktól inkább a történetről, az olvasásélményről kérdezek. Persze mindenkinek megmondom, hogy abba köt bele, amibe akar, a végén úgyis meglátom, miben lehet igazság. Aki szerkesztőként akar működni, ha bétáz, az szerkesszen, aki nem tud többet vesézni a sztorimon, mint két javaslat a dramaturgiához, annak is ugyanúgy hálás vagyok.
Szóval dióhéjban: én a bétázóimra bízom, szűrje ki mindenki azt, ami szerinte kiszűrendő. Fordított esetben én is így teszek.
Az a kérdés, hogy volt-e, hogy valaki kedvéért írunk-e egy regényt, bennem Stephen Kinget meg az ő bizonyos „első olvasóját” idézte fel. Nekem is van ilyen emberem, de igazából egy írásomat sem kifejezetten neki írom, csak néha eszembe jut, na, ez a rész vajon miért tetszene/nem tetszene neki.
Személyes véleményem és igényem szerint nagyon fontos, hogy a bétázó elfogulatlan legyen. Mindenkinek jól esik és inspirálóan hat a dicséret, de ha komolyabb terveink vannak készülő, ill. már megírt regényünkkel, szükség szerű, hogy keményen odamondja a bétázó, mi nem stimmel az írásunkkal, és az összes hibára felhívja a figyelmünket. Első sorban kíméletlen kritikusként szemlélje alkotásunkat és ne barátként, aki esetleg udvariasságból szemet huny hibáink fölött. (A Kiadó szerkesztője valószínűleg nem fog.)
Fontosnak tartom továbbá, hogy a bétázó jó nyelvtani ismeretekkel rendelkezzen, és jó helyesíró legyen, hiszen a feladata többek közt az, hogy felhívja a figyelmemet a helyesírási-, nyelvhelyességi- és stilisztikai hibákra is. De figyelnie kell a logikai bakikra és következetlenségekre is. A történet menetébe és/vagy a cselekménybe beleszólni azonban nem engedném.
Szeretem, ha szigorú, de nem vaskalapos, idősebb nálam és objektív, de mellékesen megosztja velem a személyes véleményét is a történetről. És nem árt, ha férfi, ugyanis egy olyan naplóregényt írok, amelyben a hét naplózó karakter közül négy férfi, és az egyikük ráadásul a főhős. Továbbá egy férfi kevésbé valószínű, hogy elkötelezi magát az egyik karakterem mellett, és elfogult lesz iránta, ami azt eredményezheti esetleg, hogy átsiklik a hibái fölött. Magyarán az eszével olvasson és ne a szívével. 🙂
A tanácsokat meghallgatom, meghányom-vetem, de nem fogadom el automatikusan anélkül, hogy átgondolnám, vagy meg ne kérdeznék róla másokat is, ha bizonytalan vagyok benne, hogy észrevétele helyénvaló.
Senki kedvéért nem írnék meg és nem hagynék abba egyetlen regényt sem. Elsősorban magamnak írok. Ha embereknek tetszik, az egy borzasztóan inspiráló dolog. Ha egyszer kiadnák, az a boldogság netovábbja és egyik leghőbb álmom beteljesülése volna. De ha egy olvasóm sem lenne, akkor is megírnám ezt a mostanit, ebben senki nem akadályozhat meg, és lebeszélni sem fog tudni róla senki.
Blankaveronika, jó ötlet, hogy sporthoz értő embert kerestél. Őket ám szakmai lektornak hívják, ha a kiadó kéri fel. 🙂 Nagyon mókás dolog ez, teljesen másképp gondolkozik egy foci drukker, mint egy „kívülálló”.
Nekem a legjobb barátnőm a „bétám”. Olvas, ötletekkel bombáz, segít, ha elakadok, veszekszik velem, ha valami nem tetszik (ez elég gyakran fordul elő). Ha valamit nem fejezek ki világosan, segít átfogalmazni. Nagyjából valami ilyesmi. 😛 (Gondolom)
Nocsak, még az is kiderült, az ilyen előolvasót bétának nevezik 😀
Van ilyenem, a párom. Szívesen mutatom meg neki a műveimet, sőt, igényli is, kíváncsi. És bár a párom, kritikus alkat. No meg férfi, ő más szemmel olvassa a sztorijaimat, mint egy nő. Más ragadja meg a figyelmét, kicsit elemző alkat, ami nagyon jó, mert néha ő veszi észre az illogikus helyzeteket. Ő irodalmi értelembe véve nem író, szakkönyvet ír.
Van olyan stílus (sci-fi) amiben nem egy az ízlésünk, de a kedvemért átfutja. Mielőtt bármilyen pályázatra beküldenék valamit, megnézi, mit szánok oda. Volt, hogy nem adtam a véleményére, pedig gyengének tartotta az írásomat és neki is igaza volt, mert kiszórták 😛
Szeretem, hogy nem ajnároz, és a véleményalkotást is úgy csinálja, ne vegyem magamra. Néha sikerül, de ez inkább régebben volt jellemző, már megszoktam a stílusát.
Érdekes, hogy volt már olyan, az ő támogatása kellett ahhoz, sutba ne dobjak egy történetet a felénél, vagy hogy egy adott művet küldjek be, mert szerinte jó és én érzem rosszul, pocsék lenne. Kért is meg már arra, tartsak pihenőt, mert túlpörgök. Úgyhogy egyszerre támogat és „szerkeszt”.
Viszont mostanában felbiztatott, hallgassak meg másokat is: olyanokat, akik nem ismernek, vagy akik szakmájukból kifolyólag tapasztaltabbak, mert ő bárhogy feszíti is meg magát, sosem fog felérni egy jó szemű, írástechnikával, miegymással tisztában lévő szerkesztőhöz. Mondjuk ilyet nem is várok el tőle.
Ami fura, hogy ő nem szokott belegondolni sose egy szereplő helyébe, szóval direkt nem azonosul egyik karakterrel sem. Őt a sztori érdekli, nem a lelkületi vonulat, vagy csak kis mértékben; így ilyen esetre főleg ajánlja, ne tőle várjak világmegváltó javaslatokat.
Bétázni én nem szívesen szoktam, nagyon ritkán adom be a derekam és az eredménnyel se szoktam megelégedve lenni. Tudom magamról, vannak bizonyos stílusú sztorik, amikhez nem tudok elfogulatlanul állni (nem érdekel/nem az én világom/stb.) és előítélettel nekifogni egy műnek elvetélt ötlet, onnantól a hibákra fókuszálok 😛 Sima olvasónak megmaradok kész művek esetén, de szerkesztő pótléknak katasztrófa vagyok és nem is kívánok azzá válni.
Igen, vannak, akiket inkább a sztori köt le. Mások meg a karaktereknek szeretnek drukkolni. Jó dolog, hogy támogat, szerencsés vagy.
Nekem állandó bétám a legjobb barátnőm, mivel ő maga is ír, így tudja, miről beszél, ráadásul alapból az az őszinte típus, és ha valamiről úgy gondolja, hogy nem jó, akkor azt tényleg megmondja. Az sem ritka, hogy besegítünk egymásnak az írásban, ha a másik megakadt, és sok közös munkánk volt már, úgyhogy az összhang sem hiányzik. Velem már előfordult, hogy egy-egy történetet az ő biztatásának hála fejeztem be, de olyan még nem fordult elő, hogy azt mondja, inkább hagyjam rá egy időre az írást – még ha ilyet is mertem tenni, kézzel-lábbal tiltakozott. 🙂
Én magam is szoktam bétázni két embernek, és szinte azt még jobban élvezem, mint magát az írást. 🙂 A lektorálás részét viszont már kevésbé, szerintem hamarabb észre lehet venni egy-egy logikai hibát, mint a helyesírásiakat.
Számomra a béta az inspiráló közeget jelenti — ez azonban nem szinonimája a dicsérő olvasónak, a kritika éppúgy lehet inspiráló, mint a dicséret. Nagyjából 4 bétával dolgozom, ebből két nő, két férfi. A „No 1 bétám” az, aki gyorsan ad visszajelzést és sokat, rendesen belekommentálva a szövegeimbe. Ő irodalmár, de költőnő, aki alapjában véve kevés fantasyt olvas, vagyis teljesen más szemmel olvassa a szövegeimet, mint egy fantasy rajongó. Ez nagyon fontos, mivel arra törekszem, hogy olyan szöveget gyártsak, amely szélesebb közönség igényeinek is megfelelhet. A két férfi béta szintén felbecsülhetetlen értékű, ők egyben szakmai lektorok is. Szakmai lektorként gyorsak, alaposak, bétaként alaposak, de lassúak… Egyik a férjem, aki sokkal több fantasyt olvasott életében, mint én, és ezért hasznos meglátásai vannak ilyen téren is, plusz történész, ami az én esetemben főnyeremény. A másik a legnagyobb kritikusom, aki ügyel arra, nehogy túlságosan elnőiesedjen a szövegem. (És soha nem hagyja, hogy a szereplőim átöltözzenek :)Mind a négy bétám egyben közeli barátom, a célközönség korosztályából; a szöveg ezen szakaszában nem szívesen adom ki a kezem közül az írásomat idegennek. Olyan nem volt, hogy miattuk fejeztem be egy szöveget, de olyan igen, hogy valamelyikük kérésére megváltoztattam a történet lezárását. Az első regényemet darabonként küldtem, ott kellett nagyon a szakaszos visszajelzés, most már gyakorlatilag teljesnek tekintett szövegeket szeretek küldeni. Nagyon sokat tanulok a béták visszajelzésiből, kérdéseikből, ha valamire rákérdeznek, akkor biztos lehetek benne, hogy valamit nem fejtettem ki egyértelműen, így még gyúrnom kell a szövegen. Van, hogy olyan részletekre kérdeznek rá, amire én eredetileg nem is gondoltam, így át kell gondolnom az egész háttérvilágot.
Írtam meseregényt is, no, azt kifejezetten a kislányom kívánsága szerint alakítottam, ő mint béta, nagyon belenyúlt a történetbe. („Lesz benne unikornis?” „Nem terveztem.” „Legyen benne.” „Jó majd teszek bele.” „A holnapi fejezetben már lesz unikornis?” „Hát, nem hinném.” „Jó, akkor legyen a holnaputániban.”)Na, ezt nevezem én inspiráló közegnek! 🙂