Gyurics Gergely cikke: Márka születik – minden új találkozáskor
Beskatulyáznak, segítség!
Van egy rossz hírem: márka vagy. De erről többet az utolsó bekezdésben.
Egy Edward Thorndike nevű pszichológus szerint az első benyomás alapján építjük fel a képet az új ismerőseinkről: ha ő egy pozitív vonással nyit (okos, vagy meglepő, vagy szép, stb.), minden jót feltételezni fogunk róla; ha negatívval (lusta, rendezetlen, zárkózott), akkor csupa rosszat várunk el tőle. Ezt úgy hívják, hogy Holdudvarhatás. Sok esetben igazságtalan, sok esetben kedves, sok esetben befolyásolható – de egy létező jelenség, amit semmilyen módon nem lehet megkerülni. Mindenképpen, automatikusan és legtöbbször tudattalanul lejátszódó folyamat.
Egy Fritz Heider nevű pszichológus pedig azt mondta, hogy az ember alapvetően minden történésnek okot keres – például azért kaptam defektet, mert üvegszilánkokon hajtottam át. Amikor – napi több tucat, vagy akár száznál is több esetben – emberek viselkedését értelmezzük, hajlamosak vagyunk belső és megváltoztathatatlan személyiségvonásokra következtetni. Józsi azért késett el megint, mert későn kelő – holott lehet, hogy ez még csak a második késése, és mindkettőért a forgalmi dugó okolható. Ha Zsanett ötöst kapott a vizsgán, az azért van, mert nagyon okos – és nem feltétlenül azért, mert a tanárnak jó napja volt, vagy mert Zsanett két hétig készült. Ez a heideri alapvető attribúciós hiba (legyen ma csak egyszerűen heideri hiba), és tulajdonképpen egyfajta előítélet a többi emberrel szemben. Nem egy megvetendő dolog, vagy egy személyiségvonás, egyszerűen az agyunk így van huzalozva.
Adjunk össze 1+1-et! Az emberek a tetteimből következtetnek a személyiségemre, és az első benyomás alapján építik fel magukban a képemet. Amint megjelenek előttük, márkává leszek, egy olyanná, amitől elfintorodnak és elhúzódnak – vagy egy olyanná, amivel szeretnék saját magukat építeni.
És persze igaz, hogy vannak rossz napjaim, amikor nehéz jó benyomást kelteni. De megvan bennem az is, amiből mások építkezhetnek, amit mások szerethetnek. Nem egy hazugság, nem egy ígéret, hanem ténylegesen: én is egy szerethető, egyedi és utánozhatatlan személyiség vagyok, akinek vannak jó oldalai. Hogyan tudom ezt megmutatni a világnak? Hogy tehetem hozzáférhetővé a jobbik oldalamat?
Kommunikálok, segítség!
Az ember nem tud nem kommunikálni – többek között a heideri hiba miatt sem, hiszen a másik mindenféle rejtett következtetéseket von le róla. Ráadásul a mi időnkben a pótcselekvés-szintű kommunikáció szinte népbetegség! (Olyannyira, hogy néhány tudós javasolta az újkor emberét „gondolkodó ember” helyett „kommunikáló emberre” átnevezni.) Gondolj csak arra, hogy mennyi mindent mond el az, hogy egy Converse cipőt veszel fel, vagy egy Nike karpántot, esetleg az iPhone helyett azonos áron egy HTC-t vásárolsz. Vagy egyszerűen az, hogy posztolsz egy üzenetet facebookra, lájkolsz egy képet, ami a te véleményedet hirdeti, megosztasz egy zenét. A kék helyett a piros felsődet veszed fel egy forró napon. A hajadat a másik irányba fésülöd, mint eddig. Véleményt formálsz a blogon. A véleményed parodisztikus. Vagy kritikus. Vagy elemző. Vagy szeretetteljes. Hány félén tudunk viszonyt kifejezni fehér háttéren, fekete betűkkel!
Márpedig egy novella, vagy egy regény másból sem áll, mint betűkből, ezért könnyű azt hinni, hogy az írás mindig és minden esetben ugyanúgy zajlik: egy ember ül a billentyűzet előtt és pötyög. (Vagy tollal firkál egy lapra, mindegy most.) De valóban így van? Rowling a Harry Potter és a Bölcsek kövének második fejezetét Harry bemutatására szánja: felsorolja elnyomása szívszorító, és mágiája meghökkentő jeleit. Chuck Palahniuk a Cigányút című könyvében a főszereplő naplóját olvashatjuk, és ő saját gyerekkori önmagát nem bemutatja, hanem ócsárolja, gúnyolja, hülyének és szánalmasnak hívja a könyv első oldalától kezdve. Ugyanazt tette kettejük? Ugyanúgy ítéljük meg őket? A kérdés már nem csak írástechnikai jellegű, a két író egészen másképpen viselkedik a betűk között. Nem nehéz érdeklődést felfedezni Rowling viselkedésében, és nehéz nem indokolatlan önutálatnak érezni Palahniuk főszereplőjének bemutatkozását. Teljesen másképp ítéljük meg kettejüket. (Emlékszel: Holdudvar hatás és heideri hiba!) A könyv ezekre az élményekre épül fel.
Míg Rowling egyszerűen önmagát adja, Palahniuk egy mérnöki precizitással megtervezett hangulatot állít elénk. És te?
Tényleg! Elgondolkoztál már azon, hogy mit csinálsz írás közben? Adok pár kérdést. Nincsenek jó vagy rossz válaszok ezekre a kérdésekre: bármit is válaszolsz, rengeteget megtudsz magadról. És ez a tudás: ez kincset ér.
Viszonyom van a könyvemmel, segítség!
Képzeld el, hogy a könyved egy ember! Most gondold végig, hogy mi van köztetek! Barátok vagytok? A szeretőd? A gyermeked? A megváltód? Akarod őt? Félsz tőle? Vesztetek már össze? Mit vársz el tőle? Szégyellnéd, ha a te könyved nem nyerne a pályázaton? Félted őt a kritikáktól? Vagy épp ellenkezőleg, lökdösöd a megmérettetések elé? Akkor is, ha ő még nem akarja? Milyen érzés válaszolni ezekre a kérdésekre? Haragszol magadra egy rossz válaszért? Vagy örülsz, hogy arról beszélhetsz, amit szeretsz?
Mi a célod? Ha elképzeled a Siker pillanatát, mit látsz magad előtt? Ha a könyved sikeres lesz, elhagy téged? Vagy bálványoz majd téged? Hálás lesz neked? Nehéz elengedned? Most miért nem a célodon dolgozol? Megéri neked itt lenni? Miért?
Ha van egy nap szabadidőd, inkább írsz vagy inkább a barátaidra szánod? Büszke vagy a válaszodra? Rajongója vagy a saját főszereplődnek? (Ha igen, biztos, hogy nem egy Mary Sue?) Azonosulsz vele? Hasonlóak a problémáitok? Jobb nálad? Rosszabb nálad? Ha a könyv kudarcot vall, az a te kudarcod?
Mi kéne ahhoz, hogy bízz a könyvedben? Mit kéne tenned ahhoz, hogy elérd ezt a dolgot?
A kérdések között lesz olyan, amiről egyből jön válasz. Rögtön meg akarod osztani kommentben a többiekkel. Melyik az a kérdés? Miért pont az? Mit mond el rólad a válaszod? Mi az, amit a többieknek mindenképpen tudniuk kell rólad?
Biztos, hogy igazad van?
Segítek magamon
Most, hogy egy kicsit átmozgattuk a véleményeinket, érdemes egy kicsit játszani velük! Valahol a sok vélemény alatt ott rejlenek a tények is rólunk: a mi személy történeteink, az események sorozata, ami felépítette az életünket. A valódi önismeret abból áll, hogy ezeket az élményrétegeket járjuk végig.
Tudtad, hogy az agyadnak ugyanaz a része alkot véleményt saját magadról, mint bárki másról? Igen, a heideri hibát nem csak mások követik el veled, hanem te saját magad is! Milyen ijesztő, ugye? Annak a sok dolognak, amit hiszel magadról, lehet, hogy annyi köze van a valósághoz, mint annak, amit Józsi hisz rólad!
Hogyan hámozhatod ki magadról mégis, hogy ki vagy? (Hogy hazareklámozzak: az önismereti kurzusok, valódi, szakavatott pszichológusokkal, mindig jót tesznek.) Vegyük egy szűkebb keresztmetszetét: ki vagy te íróként?
Fogd meg a három kedvenc könyvedet! Vagy esetleg egy olyat is vegyél közéjük, amit utálsz! (Sokkal jobban meghatároz egy könyv, amit utálsz, mint egy olyan, ami egyszerűen nem érdekel.) Írj róluk kettő, maximum három oldalas szinopszist! Fogalmazd bele, hogy mit szeretsz, és mit utálsz bennük! Próbáld meg elkerülni a minősítéseket – ez izgalmas, az rossz, stb. – és koncentrálj a kreatív döntésekre, amiket az író meghozott! („Rowling úgy döntött, hogy Harry egyedül nem képes szembe szállni Roxfort kihívásaival a Bölcsek kövében. Ron a varázsvilágot mutatja be neki, míg Hermione lexikális tudással és varázslatokkal segíti. Rowling úgy döntött, hogy a barátságot választja az akadályok megoldásának fő eszközéül.”)
Ha mind a hárommal végeztél, akkor – és csak akkor – fogd meg a lehetőleg kész regényed kéziratát, és végezd el rajta ugyanezt a gyakorlatot!
Önmagam vagyok
Első megközelítésben ez az énmárkád alapja, magja. Ez vagy te másokhoz képest. Ez mutatja majd meg a kiadónak, hogy valójában az ő palettájukra tartozol. Ez segít a pont rád vágyó olvasónak ahhoz, hogy megtaláljon téged. A personalbrand nem hazugság, vagy ígérgetés, nem egy szintfelmérő, sem skatulya, hanem egy útmutató az emberek számára. Segítesz mindenkinek, akinek pont rád van szüksége: barátként, üzlettársként, útmutatóként, kedvenc íróként. Persze ez csak az első lépés egy hosszú és izgalmas úton. Hiszen még csak egy-két dolgot tudtál meg magadról, a jéghegy csúcsán jársz, és talán sokkal mélyebbre szeretnél majd hatolni. Talán az írástechnikai fejlődéseid lehetőségét is felfedezed az utad során. De egy biztos: a folyamat akkor válik teljessé, ha már nem csak érted magad, hanem megtanulod ezt kifejezni is. Ez az énmárka felépítése.
Szóval, kezdjük újra. Van egy jó hírem: márka vagy. És ezzel nincsen semmi baj. A márka, brand, lehet, hogy csak egy szakkifejezés arra, amit az agyunk az evolúcióban töltött évmilliók alatt kifejlesztett magában. Történetekké tömöríti a vágyainkat, és mindazt, amit tudunk róluk. A fehértorkú cerkóf gyerekként felfedezi azt a gyümölcsöt, ami számára a legfinomabb – egy édes, nagy cukortartalmú, erjedésre hajlamos étket. Megérzi az illatát, kíváncsian odamegy, letépi a fáról és rágcsálni kezdi. Rájön, hogy finom is, nem csak illatos. Rájön, hogy miután elfogyasztotta, elönti az elégedettség, és talán arról is fogalma van, hogy egészségesebb lett egy kicsivel. A cerkóf számára a gyümölcs brandje nem más, mint ez a történet, ahogyan hozzájut, ahogyan elfogyasztja, és amit érez utána. (Jó eséllyel egy kis bajtársias verekedés is benne van a programban, jó sok szocializációval, esetleg a párválasztás ígéretével.) A hétköznapokban ezt jelenti márkának lenni: a története és az ígérete annak, hogy ha velem vagy, akkor jól fogod magad érezni.
Hű, ezt többször el kell majd olvasnom. Minden mondata új gondolatokat serkent bennem. Inspiráló írás! Köszi!
Nagyon klassz írás. Sok olyan kérdést vet fel, ami egyébként nemigen fordult volna meg a fejemben, és tetszik, hogy nyitva hagyja őket: hiszen ahány ember, annyiféle válasz.
„Ha a könyv kudarcot vall, az a te kudarcod?”
Ezen megakadt a szemem. Nagyon érdekes, hogy mennyire másként viszonyul a szerkesztéshez és a szerkesztőhöz az, aki erre igent mond és az, aki nemet.
Aki nem azonosítja magát vele, az sokkalta lazább, könnyebben javít és könyvbemutatón sem annyira ideges. 🙂
Ez annyira jó, hogy blogbejegyzést írok róla, idemutató linkkel.
Aranymosó:
Szerintem pont fordítva van, itt összekeveredett két írótípus: az, aki személyes sértésnek veszi, ha a szent szövegébe belejavítanak és az, akinek tényleg fontos a saját könyve. Utóbbi mindent megtesz azért, hogy ne érje kudarc, hallgat minden értő véleményre, és alázatos minden téren.
A másik típus az, aki mindent mindenkinél jobban tud, és mindenkinél okosabb.
Egyébként azt nem is értem, hogy van olyan ember, aki egy általa létrehozott produktum esetleges kudarcát nem tekinti kudarcnak? Hiszen ő hozta létre, és csak az tud tanulni, aki beismeri a saját hibáit. Aki nem ismeri el, hogy hibázott, az újra el fogja követni ugyanazokat a hibákat.
Hackett, ezzel annyira, de annyira egyetértek.
Hackett, először is köszönöm a konstruktív ellenvéleményt. 🙂 Más részről ez a rész egy kicsit pszichológus nyelven íródott, ezért félreérthetőre sikerült. Hadd fejtsem ki egy kicsit: „a regény, mint saját kudarc”.
Ez – pszichológus szemmel – a következő két esetre osztható fel:
1. A regényem kudarca nem az én kudarcom: „a regényem nem ment át a szűrőn, de attól én még jó vagyok.” Ez pont egy olyan személyiség, aki tökre jól el tudja fogadni a visszajelzéseket és beépíti azokat a kézirat következő változatába, vagy a következő könyvbe. Számára az, hogy „a leírás nem volt jó, mert..” azt jelenti, hogy lehetősége van tanulni, vagy lehetősége van jobban belelátni a saját kreatív döntéseibe és tágíthatja az eszköztárát.
2. A regényem kudarca az én kudarcom: „azért nem sikerült a pályázat, mert szar író vagyok.” Na ez viszont egy érzelmi csapda. Ahelyett, hogy tudatosan átgondolná, hogy „igen, ennél a pontnál egy hibás kreatív döntést hoztam, és mégis csak a másik verzió kellett volna”, azt mondja, hogy „sosem lesz belőlem semmi”. Fájó érzelmek öntik el, és próbálja valahogy védeni magát a kudarcélménytől. Például vitatkozik a zsűrivel, nyílt leveleket dobálgat a blogján, vagy flamel a fórumban. Mivel az őt ért szakmai kritikát személyes sértésnek érzi, így ezek a meglátások nem kerülnek bele a következő verzióba, vagy a következő kéziratba.
Szerintem a második esetre te is tudsz jó néhány magyar példát felhozni. 🙂
De jó, hogy erre rákérdeztél, Hackett, mert így letisztázódott.
Lényegében ugyanazt gondoljuk, csak máshogy használjuk a fogalmakat.
Nem ilyen egyszerű a pályázatok eredményeinek értékelése.
Először is az ember nem pályázik mindenhova. Előbb érdemes megnézni kikből áll a zsűri, miképp írnak a zsűritagok. Ha minden tag szépirodalomban utazik, filmnovellával nem lesz sok esélyed, ha minden zsűritag szépíró, kalandregénnyel nem lesz sok esélyed, és így tovább.
Tételezzük fel, hogy a pályázat krimiírásról szól, valamint minden zsűritag krimi író, és nem nyersz, érdemes elolvasni a nyertes írásokat, mennyiben különböznek a tiédtől, majd utána eltöprengeni azon, miért nem nyertél?
Sajnos olyan pályázattal is találkoztam – életút pályázat – amelyet a kormány írt ki és csak azokat dotálták, amelyek megfeleltek a kormányzó párt szemléletének, politikai állásfoglalásának.
Kritikát lehet fogadni pozitívan, negatívan és sehogy. Számomra a sehogy a rosszabb. A negatív kritikát meg lehet vitatni, de úgy vélem, az az író, aki arra se képes, hogy reagáljon, legalább megköszönje a kritikát, nem érdemli meg, hogy olvassák.
Köszönöm mindenkinek a visszajelzéseket! 🙂 Jó volt látni, hogy akadt, akit elgondolkodtatott. Remélem fogantak érdekes ötletek!
Egy kicsit hajánál fogva erőltetett dolognak érzem a cikket. Mintha a cikk írója mindenáron hangsúlyozni szeretné az önismeret, egyes pszichológiai törvényszerűségek jelentőségét egy könyv piaci sikerességében.
Nem vitatom hogy hatnak, csak szerintem nem ennyire túldimenzionáltan.
Abban bizonyára sokat segít, hogy a szerző a „sikertelenségből” adódó frusztrációin, belső vívódásain túllépjen, de aligha teszi semmissé azt a tényt hogy az úgynevezett kultúrára kivetett 44 százalékos luxusadó és a horribilis terjesztői díjak nyírják ki a kezdők szép reményeit. (A 16-25 éves korosztály rohamosan csökkenő, -illetve azt, az online elektronikus kütyük prütykölésével felváltó- olvasás igényéről már nem is szólva.) Ettől még a szerzők járhatnak önismereti tréningekre persze, csak ez nem sokat lendít a piaci helyzeten.
Kedves László! A cikk nem a piaci sikerről szól, hanem inkább a piacra kerüléshez hivatott – hát ha nem is segítséget adni, de gondolatokat ébreszteni. Mivel a közgazdaság nem tartozik a kompetencia területeimhez, ezért arról természetesen nem tartok beszámolót. 🙂