A pályázat indulása előtt már hagyomány, hogy két fontos cikket megismertetünk az új szerzőkkel.
Az oldalon szeretnénk beszélgetéseket kialakítani, hiszen nagyon sok író itt kapja meg az első komolyabb visszajelzéseit. De ehhez fontos a kulturált és értő viselkedés, és a másik személy tisztelete. Lesznek jobb és hullámzó szintű írások, de a szerzők minden esetben egy fejlődési út egyik szakaszán járnak. A véleményünkkel segítsük eme fejlődést.
Ma a kritika írásáról szóló cikket olvashatjátok.
*
A kritika írása kapcsán nem a műelemzésről és nem is az újságírásról lesz szó, erre vannak megfelelő kurzusok. Ennél sokkal földhözragadtabb, de napi szintű jelenség a nem irodalmárok által írt internetes kritika. Annak is egy szeletéről lesz szó, a kezdő szerzők által írt kritikákról.
Először oszlassunk el egy téveszmét: nincs olyan, hogy objektív kritika. Minden mű megítélése szubjektív, ugyanis nem csak a csatornától függ (mű nyelvezete), hanem a befogadó ízlésétől, háttértudásától, pillanatnyi hangulatától, korától, nemétől, sőt, az adathordozótól is (papír, e-book). Illetve függ attól, hogy kik vagyunk (olvasó, kezdő szerző, ismert szerző, könyvesblogger, kritikus), miről írunk (neten publikált félkész mű, egész mű, vagy már megjelent regény), miért írunk (mert rossz/jó a könyv; mert mindenről írunk, amit olvastunk; mert szakmai szempontból érdekel; mert recenziót kértek), hol írunk (saját blog, amatőr könyves oldalak, másféle weboldalon színesítésül, szakmai oldal), milyen a viszonyunk a szerzővel (ismeretlen, ismerjük).
Nem objektív kritikát kell írnunk, hanem pártatlant. Vagy legalább becsületeset.
A kritikák nagyobb csoportjai:
1. Olvasói vélemények
Azt gondolnánk, hogy ezeket olvasók írják, de ez nagy tévedés. Az olvasók olvasnak, és csak legritkább esetben közlik, mit gondolnak. Ilyen szórványos eset, ha nagyon dühösek vagy nagyon tetszett egy könyv nekik, és ezt fórumokon vagy más blogján hozzászólásban közlik. A többi „olvasói” vélemény valójában nem az, lásd fentebb.
Az „olvasói vélemény” inkább a formára vonatkozik, nem az elkövetőre. A szerzője nem akarja, vagy nem tudja megfogalmazni, miért tetszett a könyv, vagy miért utasítja el. Egy benyomást közöl, és hangsúlyozza, hogy ez szubjektív. Burkolt reklámtól kezdve mindent olvashatunk e néven. A szubjektivitás jó takaró arra, hogy azt műveljünk, amit akarunk, és ne kelljen még a pártatlanság felelősségét sem fölvállalnunk.
Ha kezdő szerzők vagyunk, akkor előbb-utóbb szembekerülünk a problémával, hogy viszonozni illene a művünk kritikáját valami írós weboldalon. Ha nem tesszük, idővel mi sem kapunk kritikát.
Az első lépcsőben sokan öntudatlanul pozitív véleményt adnak a pozitív értékelőik művéről és kritikusabbat a negatív véleményt adók művéről. Ez egy teljesen normális emberi reakció. Érdemes tudni, hogy nem ott ártunk többet, ahol kritizáltunk, hanem ahol agyatlanul dicsértünk. (Ha egy wannabe író mindenkit körbenyal, akkor válaszul szintén nyalást kap, vagy rosszabb esetben is udvarias hallgatást, ami kialakít egy hamis írói képet magáról. Ha jót akarunk neki, ne nyaljunk vissza.) Idővel bejön egy olyan szerző, aki imád minket, de képtelenek vagyunk pozitív véleményt adni, olyan rossz a műve. Ilyenkor udvariasan hallgatunk. Ne tegyük! Ha megrekedünk ezen a szinten, akkor a saját fejlődésünket is gátoljuk.
A kezdő szerző fejlődését gyorsítja a kritikaírás. Meg kell tanulnunk észrevenni más hibáit, mert egyszerűbb, mint a sajátot és később annyira beidegződik, hogy automatikusan javítjuk magunknál is. Illetve meg kell tanulnunk leírni a véleményt. Ha nem helyezkedünk bele a kritikus szemszögébe, nem látjuk, mennyi idő, mekkora felelősség, és mennyire indokolatlanul sértődik meg a szerző, akkor később nagyon nehéz lesz feldolgozni, amikor mi kapunk kritikát.
Sokan félnek attól, hogy a kritika visszaüt, és majd bosszút áll a másik fél. Amíg kezdő szerzők vagyunk, ezzel ne törődjünk, igazi kárt nem okoznak ezek az emberek. Ha kötekednek, udvariasan köszönjük meg a véleményt, és felejtsük el az illetőt. A bosszút amúgy segít elkerülni, ha nem lépünk a szerző egójára, illetve kizárólag magáról a műről beszélünk. (Figyelem: a szerző tehetséges/tehetségtelen volta is személyeskedés, nem csak az elmeállapota.) Illetve írjunk jobban nála. Ezt sose várjuk el a saját kritikusainktól, de várjuk el önmagunktól.
(Ha ismert szerzők vagyunk, addigra már úgy is tudjuk, hogy a véleményünket rég nem olvasói, hanem szakmai véleményként kezelik. Illetve a pályatársak nagyon hálásak a véleményért, ugyanis a rossz könyv ismérve a kollégák kínos hallgatása.)
2. „Írókörös” kritikák
Ezek aprólékos elemzések, gyakran mondatokon lovagolva. Nagyon fontos ez a szint, annak is, aki adja, és annak is, aki kapja. Érdemes a kritikát úgy felépíteni, hogy dicsérő nyitómondat, negatívumok és pozitívumok felsorolása, majd zárásként egy összbenyomás, melynek a vége dicséret. A jó kritika tartalmazza a mű erősségeit és gyengéit is. Nem öncélú nyelvtani lovaglás, hanem belemegy a szerkezetbe, és amennyire tud, tanácsokat ad a jövőre nézve.
A következő szint, mikor a word korrektúra funkciójával dolgozunk, és szerkesztői szintű véleményt adunk. Ez már inkább személyes levelezésben történik, vagy a zárt, levlistás vagy Fb csoportos írókörök sajátja. Sajnos, kevesen jutnak el eddig. Törekedjünk rá!
Mire figyeljünk, ha ilyen, majdnem szerkesztői véleményt adunk?
Ne erőltessük rá a szerzőre a saját hangunkat. Egyrészt ne okoskodjunk, és ne írjuk át a művet. Másrészt ne gyomláljuk ki a tőlünk idegen stíluselemeket, pusztán jelezzük a szerzőnek ezeket.
Kérdezzük meg, hogy milyen olvasórétegnek való az írás, és így javítsuk. (Ha a szerző sem tudja, akkor az régen rossz). Más korcsoport/olvasóréteg másként gondolkozik. Pl a szlenget kamaszregényben kevésbé kell javítani. Vagy pl az ötvenes férfiak elfogadják a történelmi regényben az egy tömbben hagyott technikai információt.
A javítás függ a témától. A dramaturgia és a karakterábrázolás kapcsán máshogy kell javítani egy romantikus írást, máshogy egy krimit, sci-fit, szépirodalmat, mivel máshol van a hangsúly. Agatha Christie nem a karakterábrázolása kapcsán híres, Stephenie Meyer sem a bonyolult, intellektuális kihívást nyújtó cselekményről. Orwell sem vádolható hatalmas szókinccsel. A szépirodalmi művekben nem feltétlen kell, hogy valami történjen, de egy Teminátor regényben igen.
A javítás függ a szerző adott szintjétől. Ha az írónak az alany-állítmány egyeztetése kihívás, vagy még nem jött rá arra, hogy a magyar nyelvben a szórend felcserélhető, és amit előre tesz, az nyomatékosabbá válik, akkor hiába beszélünk dramaturgiai ívről. Ha segíteni akarunk és nem az agyunkat játszani, akkor azt és olyan formában kell átadnunk a szerzőnek, amit hasznosítani tud. A többivel csak frusztráljuk. (Nyilván segítsünk minél többet, és alapvetően feltételezzük a szerzőkről a legtöbbet, de ha látjuk, hogy nem megy, akkor elsőre a fogyasztható információkat adjuk át, és idővel a többit).
A javítás függ a szerző korától, személyiségétől. Pontosabban a vélemény megfogalmazása. Máshogy kell közölnünk egy 16 évessel a hibákat, mint a negyvenes emberrel. Illetve próbáljuk meg a szerző fogalomrendszerében megfogalmazni a gondokat, különben nem érti meg.
*
A fentiek mind megjelenés előtt álló regényekre vonatkoznak. Érdemes tudatosítani magunkban, hogy teljesen más lesz a véleményünk ugyanarról a műről, ha megjelenés előtt áll, illetve ha megjelent.
Ez kevert hatás, és általában öntudatlan.
Egyrészt amiért pénzt adunk ki, attól magasabb szintet várunk el, mint egy ingyenes dologért. Másrészt egyeseknél előjöhet egy tekintélytisztelet, vagyis a kiadott mű az eleve minőség, míg a kiadatlan bizonyára rosszabb (hiszen, ha jó lenne, már kiadták volna). De előjöhet a wannabe szerző keserűsége, hogy az övé bezzeg jobb, mégse jelenik meg. Ha találkoztunk a kézirattal korábban, és bármilyen véleményt adtunk rá, akkor a megjelenés után gyakran akaratlan önigazolást végzünk.
Fontos a hordozó közeg is. Papíron jobban előjönnek a hibák. Ez nem csak a nyelvtanra vonatkozik, hanem a szerkezeti hibák is kiugranak. A régi szerkesztők nem csak a szem kímélése miatt kérték papíron az írásokat. Az könyvesbloggerek is esetenként egy papírkönyvet lehúznak, de egy hasonló szintű netes művet megdicsérnek.
3. Nyilvános szakmai vélemény
Ki a szűken vett „szakma”? Általában a befutottabb írók, és a szerkesztők tartoznak ide. Illetve, ha vannak, akkor a díjak.
Hazánkban a sci-finek van hivatalos szakmai élete, azaz van SF Szakosztály az Írószövetségben, van Magyar Sci-fi Történeti Társaság és az Avana Egyesület évente kiosztja a Zsoldos díjat, illetve amatőröknek a Preyer díjat.
A fantasy most próbál hivatalos szakmai réteget kialakítani, 2013-tól kiosztásra kerül a KIMTE Fantasy Díj. Más zsáner még nem mozgolódik.
A „szakma” fogalom a gyakorlatban tágabb. Ha rendszeresen publikáló szerzők vagyunk, vagy gyakran írunk kritikát, akkor idővel azon kapjuk magunkat, hogy beleszámítanak a szakmába. Esetleg apróbb novellapályázatok zsűrizésében is részt veszünk, és akkor már Isten se mossa le rólunk, hogy szakmabeliek vagyunk.
Mielőtt komolyan vesszük magunkat, ismerjük fel, hogy a szakmabeliség címkét gyakran pozíció vagy nyüzsgés, és nem feltétlenül tudás alapján kapjuk. Ez nem baj, de törekedjünk kiérdemelni.
A szakmai vélemény legyen pártatlan. Mire ide jut egy kezdő szerző, addigra kialakulnak a barátságok, vagy antipátiák szerzőkkel, kiadós munkatársakkal és bizony nagyon nehéz a személyektől elvonatkoztatni. Gyakori jelenség, hogy az ember csak akkor ad véleményt, ha elvárják (pl zsűrizés kapcsán), illetve, hogy inkább kezdőket, külsős folyóiratokat, idegen kiadókat véleményezi, így elkerüli az aknamezőt, ellenben a pártatlanság és a kritikusi aktivitás látszata megmarad.
Ha nem akarunk kifejezetten kritikusi pályát, vagy gyanítjuk, hogy elfogultak vagyunk, akkor felesleges erőltetni az írótársak nyilvános véleményezését. Tegyük meg magánban. A barátaink hálásak lesznek, ha még megjelenés előtt szétszedjük a műveiket, az ellenségeink meg akkor, ha a kiadott regényről nem írunk kritikát, de élőszóban elmondjuk a gondokat.
Ha viszont nagyon jó írók vagyunk, nagyon jól meg tudjuk fogalmazni a hibákat, és úgy tálalni, hogy a pályatársak kibírják, sőt várják, akkor félistenek leszünk. Vagy az igazi szakma.
*
Ha már kritikaírás, akkor kanyarodjunk el a könyvesbloggerek felé. Egyes kezdő szerzők aktív bloggerek is. Ha fel akarjuk hívni magunkra egy kiadó figyelmét, kezdhetjük azzal, hogy írunk a könyveikről. Viszont tévedés azt hinni, hogy a folyamatosan ajnározás megnöveli a publikációs esélyeket. A kiadó munkatársai jobban felfigyelnek, ha vegyesen pozitív és negatív a vélemény, és mellette minél higgadtabb és konkrét indoklás áll. Idővel kialakulhat egy netes kommunikáció, és valamelyest személyesebb kapcsolat. Utána a beküldött írások közül a bloggerébe kíváncsiságból biztos belenéznek. Gyakran nem is a kiadó munkatársai, hanem a szerzői járnak csevegni a bloggerhez, és idővel (ha jó), akkor beajánlják a kéziratát.
Másik jelenség a szórakoztató kritika. Általában nagyobb weboldalakon bukkan fel, és erős szarkazmussal taglalja a könyv hibáit vagy a szerző tehetségtelenségét, vidám perceket okozva az olvasóknak, és agyvérzést az írónak, kiadónak. Ezt nem ajánlom a kezdő szerzőnek még álnéven sem.
Összességében a kritikus a megjelenés előtt álló műveknél hatalmas segítség. Ha a könyvet kiadták, akkor viszont nem az a dolga, hogy írni tanítsa a szerzőt, hanem hogy tájékoztassa az olvasót. Ha megadjuk a szerzőnek a minimális emberi tiszteletet, akkor általában elkerülhető a vita.
(varga bea)
Köszönjük szépen ezt a nagyon hasznos, elgondolkodtató cikket!
Igazán érdekes dolgokat fejtettél ki benne, kedves Bea. Külön örülök neki, mert kritikaírásban még kezdőnek számítok, jobbára nálatok kezdtem el véleményt alkotni egy-egy műről. Néha csak pár mondat sikerül, néha több, attól függően, mennyire érintett meg a mű. Sokszor nem találom a szavakat, máskor pedig azt veszem észre, hogy fél oldalt írtam. 🙂
Egy kritika írásánál a legfontosabb számomra az őszinteség. Nem azt írom le, amit a szerző hallani akar, hanem amit igazából érzek. És ezen általában a többi kritika sem változtat. Persze, van mit fejlődnöm ezen a téren is, hiszen – mint Zsolt írásánál – nem feltétlenül igaz az egyik műre, ami a másikra is. Például szóhasználat és -ismétlés.
Korábban én is kaptam erős kritikákat. A legelején még megsértődtem. Fiatalabb és érzékenyebb voltam. Utána viszont már megköszöntem minden egyes negatív véleményt (is), hisz’ nem akartak nekem rosszat, csak felhívták a figyelmem a hibáimra. És ezért az ember nem lehet elég hálás. Nem várom el, hogy mindenki áradozzon az írásaimról, hiszen nem vagyunk egyformák, de jól esik, ha elmondják, mit gondoltak, éreztek olvasás közben. Milyen emlékük tört felszínre, esett-e meg velük hasonló, stb.
Igyekszem nem bántó lenni a kritikáimban, de sokan az őszinteséget annak veszik. Az igazság néha fáj. Hazudni, köntörfalazni viszont nem érdemes, mert nem csak magunkat csapjuk be vele, de az írót is.
Összességében tanulságos cikk volt, köszönöm! 🙂
Bocs. Még csak véletlenül sem puncsolni akarnék Bea, de ezt most olyan jól összeszedted, hogy kinyomtattam és elteszem magamnak. Köszi.
A szépirodalom cselekményszegénységét sokan cincálták itt kommentekben a múltban, most kicsit megnyugodtam attól, amit itt erről írtál.
Az biztos, hogy aki kritikát ír, annak hatalmas a felelőssége. Olykor fogalma sincs, mekkora… Talán ez a cikk némi világosságot hoz e téren is!
🙂
Örülök, hogy hasznos a cikk.
A kritika nagyon fontos minden írónak, mert ez a fejlődés útja. És érdekes módon a kritika írása is fejleszt, mivel aki meg tudja fogalmazni, miért működik vagy nem működik egy írás, az később a saját írásaiban is könnyebben észreveszi ugyanazt. Az írósulisok ezt már nagyon jól tudják, egy hónapon át elemeztettem szegényekkel. 🙂
Kritikát adni és kapni is jó, sőt, kell is! 😀
Igen, én is így gondolom, nélküle szinte lehetetlenség fejlődni, ezért ha tehetem, véleményezek, mihelyst megtalálom a szavakat. 🙂
Kedves Bea!
Nagyon jó volt olvasni ezt a cikket! Én most igen érintettnek érzem magam, hiszen az első írásom került pár napja az oldalon a nyilvánosság elé. Jó ötlet, hogy a pályázaton részt vevő műveket lehetőség van kommentelni, hiszen a kiadó nem mondhat véleményt minden műről, az itt kialakult kis közösség azonban lelkesen megteszi ezt. Igaz, ahogy írtad, hogy ezek szubjektív vélemények, de ha sokan ugyanazt írják, abban lennie kell valaminek 🙂 Igaz, szerintem nincs olyan, akinek ne fájna egy nagyon negatív kritika, hiszen mindenki a legjobb tudása szerint megírt művét adja be, amelyben benne van ő maga. Ezért könnyű megbántódni egy lehúzó kritika miatt, főleg ha az elég földbe döngölő stílusban íródott. Olvastam azonban valahol, hogy a bukásainból sokkal többet tanulunk, mint a sikereinkből. Ez itt is igaz. Jó persze, nem beszélnék még a saját bukásomról, hiszen izgatottan várom a lektor véleményét. Ha negatív értékelést kapok, akkor azonban már tudom, hogy milyen úton induljak tovább, amiben a hozzászólások segítettek. Hiszen az ötlettel és a nyelvezettel talán nem volt olyan nagy gond, ha sikerült átjutni az első szűrőn, és talán a technika és tudás csiszolásával jobbat is ki lehet hozni az alapkoncepcióból. Elgondolkoztam, hogy el kellene végeznem az írósulit, ha legközelebb lesz rá lehetőség, hiszen kevés az olyan író, aki rögtön tökéletes remekművet ad ki a kezéből, és nekem még sok tanulnivalóm van 🙂
Teljesen igaz, hogy sokszor nem az olvasó az, aki kritikát ír egy műről. Én sem tettem, amíg rá nem bukkantam erre a pályázatra, és elhatároztam, hogy beadom a művemet. Onnantól kezdve elkezdtem az oldalon lévő írásokat olvasni, és az értékelj és nyerj verseny hatására kommentelni is. De az is igaz, hogy ebből is sokat tanul az, aki egyszer írásra adja a fejét.
Szóval köszönöm ezt a cikket, és elnézést, ha kicsit szubjektív lett a hozzászólásom, de jót tett a lelkemnek ez a cikk 🙂
Szonykó, nagyon örülök ezeknek a felismeréseknek.
Én is író vagyok, és saját tapasztalatokat tanítok, de nem felejtettem el, hogy ezeket milyen leckékkel tanultam meg. A fejlődés sosem buksisimogatás, és az lesz jó író, aki ennek az érzelmi részét is el tudja fogadni.
És mikor lesz kint új regényrészlet?
Holnap. Idén úgy lesznek a cikkek, hogy hétfőn néha kávéházas cikk vagy játék, de nem minden héten, pénteken pedig lektori. A kettő között csak pályázatos művek szerepelnek.
Nem tudom, hogy ez egy régebbi cikk, vagy annak a felelevenítése, de ha régi is, még mindig találtam benne új dolgokat 🙂
Sokszor írok korrektúrafunkcióval véleményt más kezdők műveihez, és most azt a tanácsot találtam a leghasznosabbnak és egyben a legnehezebben kivitelezhetőnek, hogy „próbáljuk meg a szerző fogalomrendszerében megfogalmazni a gondokat, különben nem érti meg”
Mert nem az agyamat akarom játszani, de ha látok 5, vagy 50 hibát hibát, akkor nehéz megállni, hogy ne mindet soroljam fel 😀
Azt hiszem, a megfogalmazáson múlik minden.
🙂
Luca, ne szabadkozz, én is bétázok és minden egyes hibát megjelölök amit csak találok,:) bár az is igaz, hogy a 132. egyforma tipusú hibát már lehet, hogy csak szinnel jelölöm, de akkor meg a színkódokat adom meg:):)
Köszi Beáta 🙂
Színkódot én is használok, de azt hiszem a cikk azt javasolja, hogy ha látom, hogy rengeteg az alapvető hiba, akkor ne vessek oda félvállról egy-egy szakszót, hanem mindennapi fogalmakkal, részletesen, a műből vett példákkal magyarázzam el.
Hát… van egy pont, amikor csak összefoglaló véleményt érdemes írni, mert egy rendes szerkesztés szó szerint olvashatatlanul bepirosozza az írást.
Kedves Aranymosók!
Érdeklődéssel olvastam a cikket, s valóban sok tanulságos, megfontolandó dolgot találtam benne. Azonban eszembe jutott a két előszűrésről készült összeállítás is, ami némi zavart támasztott bennem. Konkrétan az Indigó című írásra gondolok, melynek a kezdése pontosan olyan, mely mint kiszűrendő típushiba szerepelt az összefoglaló értékelésben.
A zavarom oka és a kérdésem is az, hogy akkor most mire gondoljanak azok, akik az Indigóhoz hasonló kezdéssel próbálkoztak. Nem tudják megítélni, hogy miért is nem jutottak tovább, ha volt olyan, aki mégis?
Persze tudom, s én is úgy gondolom, hogy néhány oldalból nem lehet egy könyv értékeiről teljesebb képet kapni, ahhoz szerintem több oldalt kell belőle elolvasni. Én is csak a könyv kezdéséről tudok véleményt formálni, amitől a mű a későbbiekben még lehet gördülékeny és érdekes, de így lehet, hogy az emiatt kirostáltak között is akadna még néhány…
Az Indigó nyelvi szintje elég jó, hogy átmenjen az előszűrésen, ennyi a titok. Az indítás vitatható, ezt jól érzed, de valószínűleg az előszűrő látta a következő fejezetet is.
Nagyon érdekes cikknek találtam, bár, hogy őszinte legyek egyben eléggé ismerős is. Véletlenül nem olvashattuk már az oldalon is?
A kritika írás egy nehéz „tudományág”, ezt eddig is tudtam, de most jöttem csak rá mennyire is. Mindig félve ütök az enter gombra, mert én mindig attól félek, hogy amit én tanító jellegű, de nem bántó megjegyzésnek szánok, azt a szerző esetleg bántónak találja.
Szerintem mindenkinek van mit fejlődni a kritika témakörön belül, legyen szó az írásáról, vagy pedig fogadásáról, mindkettőhöz mind ember és mint író is fel kell nőnek azt hiszem és számomra sokat segített benne ez a cikk, tehát nagyon köszönöm, hogy olvashattam!
Zita: de, olvastad már az oldalon. 🙂 Ezzel kezd a cikk: hagyomány, hogy ezt megosztják velünk. Ez az útravaló. A beavatás az újaknak, ha úgy tetszik. 🙂 Az útmutató a következő két-három hónap menetéhez.
Engem kifejezetten megnyugtatott ez a cikk. Épp a hétvégén írtam egy kezdő, de fejlődni vágyó lány kérésére egy kritikát, és most gondoltam bele, hogy tulajdonképpen szerkesztői véleményt kapott, pedig gyakorlatilag nem vagyok szerkesztő, csak sokat fejlesztettem magam ebben a témában. Sőt mindenkinek ilyet írtam eddig, mert a pro-kontra és a tanácsok mellett ki szoktam emelni a hibákat, és gyakran javitok is. Kellemes volt ezt felismerni. 😀
Egyébként jó cikk volt, másoknak is fogom ajánlani!
Köszönöm, akkor nem őrültem meg. 😀
Túl ismerősnek tűnt és már agyi problémákra gyanakodtam…
Tényleg fontos egy cikk 🙂
Nagyon sok érdekes gondolat van benne, szóval érdemes volt újra olvasnom!
Szerintem kezdő, önjelölt íróknak nem kéne kritikát írniuk. Ez volna a sarokpontja a dolognak. Egy kezdő író foglalkozzon önmaga menedzselésével és javításával, és ne ossza az észt. Egy privát olvasónapló persze rendben van, de ezt közzétenni elég rossz ötlet.
Elsősorban dönteni kéne, hogy kritikus akar-e lenni valaki vagy író. Ez nem úgy működik, hogy ha az egyik nem jön be, akkor majd a másikkal próbálkozom. A kritikához és az íráshoz is elengedhetetlen a sok olvasás, de egyikhez sem elégséges. Több közös pont nincs. Az élettapasztalat és a nyelvi kompetencia nem elhatározás kérdése.
Ilonka, ha egy szerző nem olvassa a pályatársak írását, illetve az adott zsáner legjobbjait, akkor óhatatlanul beszűkül az írós világa. Ha pedig nem tudja megfogalmazni, hogy mi jó vagy rossz a másik művében, hogyan tudna rájönni a saját hibáira? Azt hiszem, mást gondolunk az írásról, és a fejlődésről, de ez nem baj. Az út különbözik, a hegycsúcs ugyanaz.
Ilonka, szerintem rosszul látod a dolgot (bár azt nem teljesen értem, miért kell annyira túlkomplikálni a kritika/vélemény írást – a cikk alapján mondom). Ha elolvasok egy írást (és akkor most maradjunk ezen az oldalon), akkor szívesen leírom alá, ami kikívánkozik belőlem. Miért ne írnám le, hogy mi szúrt szemet és mi tetszett? Negatív dolgot is meg lehet fogalmazni normálisan, érett ember nem veszi sértésnek. És akkor itt a lényeg, nem csak az író, de a kommentelő is tanul (ez milliószor elhangzott már). Máshogy nézi egy idegen írását, mint a sajátját, észreveszi a hibákat és legközelebb a saját történetében is kiszúrja. Máskülönben honnan tudnák a szerzők, hogy mit vált ki az olvasóból a művük? Mindenki örül a visszajelzéseknek. Ez az egyik lépcsőfok a fejődésben. Amúgy meg ki a kezdő, haladó és profi író? Mi alapján lehet őket besorolni? Miért gondolod,hogy csak a befutott írók láthatják jól a dolgokat? Furcsa. Talán rossz tapasztalat vagy önbizalomhiány van a háttérben…
Én is PomPom véleményén vagyok.
Azzal, hogy egy kezdő író kritikát ír, véleményt alkot más írásról, nincs semmi gond. Sőt! Segíti a fejlődését. Ha az olvasott szövegben észrevesz néhány hibát, később, ha a sajátját veszi elő, könnyen meglehet, hogy ott is rátalál.
Ez nem az észosztásról szól és arról, hogy más szemében a szálkát, a magunkéban a gerendát sem. Tulajdon műveinkkel szemben elfogultabbak vagyunk, nehezen megy az elvonatkoztatás, és nem azért nem találunk benne hibát, mert nincs. Pusztán elkerüli a figyelmünk, mert már szinte kívülről fújjuk a bekezdéseket.
Egyszerűen csak elmondjuk, milyen érzéseket váltott ki belőlünk az, amit olvastunk. Ehhez pedig mindenkinek joga van.
Kedves Bea! Köszönet az újabb hasznos cikkért!
És még az ember azt hitte, hogy kritizálni könnyű 😀 Igen, tulajdonképpen könnyű, de előremutató, az író hasznára váló véleményt, kritikát írni már nem annyira. Tényleg nem tud a kritikus tisztán objektív maradni, mert a saját gondolatait fogja megfogalmazni, amiket az olvasott mű kerek egésze váltott ki belőle.
Tapasztalatból tudom, hogy nem könnyű szembesülni a kritikákkal, főként akkor nem, ha annak írója csak szigorú tényeket közöl, változtatásokat javasol, de azt nem jelzi, hogy miért. Az is kellemetlen, ha olyan szavakat akarnak kijavíttatni az íróval, amelyeket ő maga a mindennapokban használ, de a kritikusa nincs velük jó barátságban. Ha a történet viccesebb hangvételű, de komoly, szinte már komor embernek adjuk át véleményezésre, akkor nem biztos, hogy jól jövünk ki a dologból. És fordítva sem.
Az sem segít, ha, ahogy Bea is említette, csak ajnároznak, hiszen abból nem tudunk építkezni. Vagy akkora nagy zsenik vagyunk, hogy lehengerlő módon, dramaturgiai és helyesírási hiba nélkül írtunk egy hihetetlenül jó történetet, amire azért csekély az esély, vagy nem akarnak minket megbántani az olvasóink, akik ebben az esetben biztosan közel állnak hozzánk. És talán nem is nevezhetők kritikusnak 🙂
Kritikát írni szerintem nehéz. Óhatatlanul benne van, hogy a történet írója megbántódik, pedig a kritikus szándéka nem ez volt. De ha jól megfogalmazza a véleményét, nem kioktató módon, hanem hasznos tanácsokkal szolgálva, akkor nagy baj nem lehet.
Minden vélemény segít, és ha jól belegondolunk, az író tanulni fog belőle. Csak le kell vetkőzni az egó egy részét 🙂 És az sem biztos, hogy a művet illető rossz kritika rossz 😀
Nocsak. Szóval azt mondjátok, hogy a pályakezdő író éles szemmel észreveszi a másik pályakezdő hibáit? És ahogy észreveszik egymás hibáit, rengeteget tanulnak belőle, és egyre jobbá válnak, és kisvártatva az egész pályakezdő csapat élcsapattá válik?
De ha ilyen éles szemmel elemeznek a lelkes írók, akkor miért nem képesek tanulni az ismert íróktól, pusztán olvasás és utánzás útján, ahogy az egyébként szokás évezredek óta?
Ilyen csodálatos elemző és hibafelismerő mechanizmus birtokában miért vesztegeti valaki az idejét amatőr írókra, amikor valódi nagyságokat is olvashatna és elemezhetne?
Hogy van az, hogy klariSSa91 Vérhörcsög a pagonyban c. regényét értő szemmel kielemzi, de irodalom sokkal érthetőbb és szórakoztatóbb darabjaiban már nem ismeri fel a mintát? Na, ez a rejtély. Ezt nem értem.
Köszönöm én is a cikket !
Szerintem kritikát írni sokkal nehezebb, mint mondjuk verset, dalt, vagy regényt. Utóbbiakban a saját világunkat mutatjuk be, míg az előbbiben más világába „mászunk” bele. Ha tetszik azért, ha nem tetszik azért. Épp ezért fontos szerintem a normális hangvétel, és szerintem – és javítsatok ki, ha nem így van- egy kritikát írónak/mondónak sokkal nagyobb szókinccsel kell rendelkeznie.
Kezdő bétaként én is igyekszem olyan hangot megütni, amivel nem sértem meg a szerzőt.
Ilonka, ez már kötekedés. Oké, hogy neked van véleményed, de ne erőszakold már másokra és ne tegyél fel kekeckedő kérdéseket. Természetesen aki ír az olvas is, nem csak itt a neten, hanem híres íróktól is. Sok fórumon kitárgyalják az ő műveiket is, nézz utána. Írók és nem írók egyaránt. Senki sem mondta, hogy itt bárkinek is különleges képességei vannak, sőt azt sem, hogy itt mindenki író. Aki szeret írni, úgy fejlesztheti magát, hogy elolvassa mások művét, közösen kivesézik a hibákat (MEGDÍCSÉRIK AMIT SZÉPNEK/JÓNAK TALÁLNAK), nem pedig „éles szemmel” elemzik az összes hibát. Miért látod ezt ilyen vérlázítónak? Ide azok küldenek írásokat, akik kíváncsiak mások véleményére és szeretnék, hogy minél jobban szétszedjék a művét. Élcsapattá nem tudom mennyire válhatna egy folyton változó közösség, de tökéletes még 100 év múlva sem lehet az ember.
„Hogy van az, hogy klariSSa91 Vérhörcsög a pagonyban c. regényét értő szemmel kielemzi, de irodalom sokkal érthetőbb és szórakoztatóbb darabjaiban már nem ismeri fel a mintát? Na, ez a rejtély. Ezt nem értem.”
Ez pedig egyszerű fikázás az itt publikáló íróknak és palántáknak címezve.
Csak egy gondolat…
Mind a saját környezetünk hatásai alatt vagyunk. Aki szépirodalmi rétegből jön, sokszor nem tartja értékesnek és fontosnak a kezdő szerzők elemzéseit, vagy egymás műveinek ismeretét, elemzését. Hiszen ott vannak a nagy írók, az ő írásaikat „kell” olvasni, illetve a nagynevű kritikusok, és nekik van joguk véleményt adni.
Ebben sok igazság van, és így is el lehet jutni értő szemmel, illetve jó mentorral egy igényes írói szintre.
Aztán van a zsánerirodalom, ahol kevesebb a tekintélytisztelet, és a kis kezdő megmondja a húszkötetes írónak, hogy bocs, nem jó a regény szerkezete, és az író legközelebb elküldi neki is előolvasásra, mert ad a véleményére. A zsánerben kevés nagy író van, és ők is gyakran halottak vagy külföldiek. Magyar nyelvű oktatási anyag is kevés van, a szerkesztők pedig iszonyúan leterheltek, vagyis minden író, még a rendszeresen publikáló szerző is ott tanul, ahol tud. Például az olvasótól.
Azt tapasztaltam, hogy egymást elemző kezdő szerzők sokat fejlődnek, de csak egy pontig. Utána mindenképp kell egy nagyon tehetséges szerző vagy gyakorlott szerkesztő, mert nagy a veszélye, hogy megerősítenek egymásban írástechnikai hibákat.
Szóval mind a kettőtöknek igaza van.
Mindenkinek van erős es gyenge pontja az írásban. Egy remek karaktereket megalkotni képes író esetleg alig konyít a keretek leírásához, vagy a gyilkos fegyver elrejtéséhez (sarkított példa). Masvalakí pont fordítva van vele. Ők ketten például palánta koruktól fogva tudják egymást konstruktívan kritizálni, és együtt fejlődni.
Csak annyit szeretnék hozzáfűzni Ilonka hozzászólásához, hogy ez a fórum lehetőséget nyújt a kezdő írók számára, hogy találkozzanak az Olvasóval. Attól, hogy valaki a legnagyobb szépirodalmi mesterek írásait olvassa, nem tanul meg belőle írni. Sokat fejlődik a szókincse, nyelvi készsége, de az írás egy szakma, amelyet nem egyszerű elsajátítani. Egy kezdő írónak pedig nincs lehetősége arra, hogy rögtön szerkesztők foglalkozzanak a művével, adjanak tanácsot. Az ilyen fórumokon azonban sok hasznos javaslattal lehet gazdagabb, ami talán megadja a lehetőséget arra, hogy olyan színvonalú művet alkothasson, amit egyszer szerkesztők, „hivatásos” kritikusok fognak véleményezni.
Még annyi jutott az eszembe, hogy végül az olvasó veszi meg a könyvet, így azért nem mellékes a véleménye 🙂
Elsőként köszönöm az összefoglalót, hasznos volt.
Szerintem pár dolgot érdemes észben tartani, amikor kritikát írunk:
a kritika jellege az építés, és nem a rombolás. Mindenképpen fontos a hibákat leírni, szóvá tenni, és felhívni rá az író figyelmét. De! Nagyon nem mindegy, hogy milyen stílusban és hangnemben. Ne felejtsük el, hogy egy másik embernek írunk, akinek vannak érzései, és nincs jogunk a másikba belerúgni. Az észrevételeket normálisan is meg lehet fogalmazni, és nem kell ilyen szavakat használni: hogy osztja az észt.
Attól, hogy valaki még kezdő író, korántsem jelenti azt, hogy ne lehetne konkrét elképzelése arról, hogy milyen a jó írás. Azt se felejtsük el, hogy attól függetlenül, hogy valakinek még nincs szakmai tapasztalata, ő is olvasó. Őt is meg kell nyerni. Tehát az ő véleményére is adni kell!!
Másrészt pont nemrégiben beszélgettem a testvéremmel arról, hogy észrevehető befutott, sikeres íróknál is a fejlődés. Ken Follett legelső regénye még nem volt annyira izgalmas, mint mondjuk a legutolsó, ez azonban semmit sem von le az első mű értékéből, egyszerűen csak hiányzott belőle az írói kilométer, a tapasztalat.
Valahol el kell kezdeni és ez az oldal pontosan kezdő íróknak kedvez, elméletileg ez a lényege, hogy minél több amatőr írót ismerhessünk meg. Ezek után miért csodálkozik valaki azon, hogy az ő hozzászólásaikat olvashatjuk?
A kritikára visszakanyarodva: általános iskolás koromban nagyon sok fogalmazást kellett írnom, ez nem változott s gimiben sem. Amikor elkészültem, mindig megmutatt
Bocsánat, ezt véletlenül elküldtem befejezés nélkül 😀
Tehát mindig megmutattam valakinek az írásomat, rendszerint édesanyámnak, és bizony-bizony nem egyszer álltam neki újra, kisírt szemekkel, mert olyan kritikát kaptam, amit akkor még nehezen kezeltem. Mondhatnánk, hogy nagyon szigorú volt anyukám – szó sincs róla, egy igazi angyal – amiért nem volt elégedett a munkámmal. De a lényeg pont az, hogy másodszorra, olykor harmadjára sokkal jobbat írtam. Ha az elsőre azt mondja anya, hogy nagyon ügyes vagy kislányom és megsimogatja a fejem, akkor soha nem fejlődöm. Nem érem el mindazt, amit a későbbiekben. A kritika nagyon fontos. Az ember abból építkezik, tanul.
Persze, hogy az olvasó véleménye fontos. Lassan megint oda lyukadunk ki, hogy az író az tudjon írni, magától és naprakészen, és mint a vízfolyás. Teremjen oda az írógépe mögé, mint egy tökéletesen kerek sajtos pogácsa, és tudjon. Kész. 😀
Hogyan érzi magát az az író, aki egyáltalán nem kap kritikát, se kezdőtől, se profitól, se senkitől? A kérdésnél ne a tekintélytiszteletet vegyük alapul, és azt, hogy jaj, hát kritika és kritika között is van ám különbség (persze, hogy van), hanem a kritika fontosságát. Én elképzelhetetlennek tartom, hogy nem kapok véleményt az olvasóktól. Megijednék, aggódnék, pánikba esnék, pedig még az is benne van a pakliban, hogy egyszer tényleg megtörténik.
Sok kezdő szerzőnek jó a szeme a történetekhez, és van véleménye. Minden író elindult valahonnan, még Mikszáth és Móra is. De mielőtt még bárki megsértődne, és azt kérdezné, hogy lehet egy kalap alá venni őket kezdő, amatőr írókkal, gyorsan kijelentem: kezdetben születék a gyermek, aztán a gondolat… Ha egy író ismerni akarja az írása visszhangját, ha fejlődni akar, komolyan gondolja, akkor a saját érdekében megtanul szortírozni irigy, általánosító, hasznos, konstruktív, új gondolatokat ébresztő kritika között. Ráadásul egy idő után a szerző is átesik egy érdekes metamorfózison, mert tegnapelőtt már nem is félt annyira a rossz kritikáktól, tegnap már tudott szűrni közöttük és keresni a használhatót, ma rádöbbent, hogy szakmai kritikára vágyik és tanulni akar, holnap meg lehet, hogy visszatér azok közé, akik nagyon nem szakmai szemmel olvasnak, csak élvezni akarják az írásait, de neki ekkor majd pont erre lesz szüksége, erre kíváncsi. Na és? Erre a kérdésre szuper magyarázat ez a cikk, és ki-ki a maga gondolataihoz és elképzelt fejlődési útjához igazodva sétált végig rajta. Nagyon jó átolvasni, hányféle gondolat és vélemény létezik ugyanarról a dologról.
A világért sem akarom felszítani a már lezárt vitát, de (kezdő íróként és kritikaíróként) annyit tennék hozzá, hogy egy kezdő író írásában több a hiba. Ez nem sértés, egyszerű tény, hiszen a legelején még senki sem tud „tökéletes” regényt vagy novellát írni. Több, nagyobb, látványosabb hibát könnyebb kiszűrni. Ezért gondolom azt, hogy érdemes kezdő írók műveibe is beletekintgetni, mert ha megtanuljuk kiszűrni a nagyobb hibákat, akkor egy idő után úgymond rááll a szemünk, és észrevesszük a kisebbeket is. Míg ha valaki például Jókai kritizálásával akar kezdeni, az abban nehezebben lel kritizálnivalót, és esetleg nehezebben fejlődik is, ha nem ismeri a kezdeti típushibákat.
De ez csak egy egyéni vélemény.
KRITIKA:
Egy viruló, egészséges fiatalembernek szívesen a szemébe mondom, hogy kissé sápadt, s a fogazata elhanyagolt. Hasonlóan vagyok a remekművel is. Kipécézem legkisebb hibáit, és szenvedélyesen dühöngve szidom órák hosszat. Ha ezt egy avatatlan hallja, azt hiheti, hogy az egészet elvetem, ócsárolom.
Mit míveljek azonban, amikor egy fércművet raknak elém, s szerzője azzal a kétségbeesett rimánkodással kérdezősködik felőle, mint kedves halálos betegjeiről a rokonok, akik már tudják az igazságot, csak félnek tőle, s minthogy képtelenek még az önáltatásra is, tőlem várják, hogy hamis vigasztalással áltassam őket?
Az ilyen munkát csak dicsérni lehet és szabad. A haldoklóknak mindig azt mondom, hogy kitűnő színben vannak, s hozzátartozóiknak, ha kell, még meg is esküszöm erre.
Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek.
Valter: 😀
Nagyon hasznos volt a cikk. Sok használható dolog van benne a kritikaírással kapcsolatban. Köszönöm.
Ehhez a cikkhez csak gratulálni tudok, valamint kalapomat nagyon mélyen megemelni a hozzáértés előtt. (Félreértés ne essék: tényleg van kalapom, igaz, csak szalma, de akkor is kalap.) Köszönjük szépen, azt hiszem, mindenkinek igen nagy hasznára van.