Pár szót beszéljünk a pályázat szakmai és lelki részéről.
Úgy gondolom, az írás, a kritika írása és a szerkesztés három különböző készség. Aki tud írni, nem feltétlenül képes megfogalmazni más hibáit, és lehet, hogy csapnivaló szerkesztő, mert ráerőlteti a saját stíljét másra. Akinek éles a szeme, és jól véleményez, nem biztos, hogy a saját írásában is képes ezt produkálni, lehet, másfajta a tehetsége. A szerkesztő és a kritikus is különbözik. A kritikus kifelé, az olvasó felé dolgozik, fel tudja mutatni a hibákat és gyakran népszerű stílusban; míg a szerkesztő befelé, a szerző és mű felé munkálkodik, megoldásokat javasol.
Itt, az oldalon keverednek a szerepek. Az írók véleményeznek, és ez határeset sokszor a kritika és a szerkesztés között. Aki nincs hozzászokva személyes támadásként is értelmezheti, noha ez valójában hatalmas segítség a kiadónak és a szerzőnek is. Hogy miért?
Szerkesztőként azt látom, hogy rengeteg tehetséges író van, akinek csiszolás kellene. Egy emberként kevés vagyok erre, fizikailag képtelenség a sokféle kérdésre válaszolni, a sokféle emberrel személyesen foglalkozni. Öt oldalból már megmondom az adott személy írástechnikai hibáit, és – bár ezzel mindig óvatos vagyok – gyakran a teljes mű hibái is csírájában jelen vannak. Sokakkal már beszélgettünk erről. Öröm látni, hogy a tavalyi pályázat óta mennyit tanultatok, és azt is, hogy az íróiskolások hozzászólásaiból visszahallom azokat a dolgokat, melyeket elmagyaráztam.
Minél jobban írnak a kiadó körüli szerzők, annál több olyan kézirat van, amiből válogatni tudunk. Nem mindegy, hogy egy mű szerkesztési ideje dupla munkaóra, mert az író járatlan, és nem érti, mit és miért kell átírnia többszöri magyarázat után sem. Vagy gördülékenyen halad minden, és nem frusztráció, hanem csapatmunka és öröm a szerkesztés.
A pályázat azért nyilvános, mert ez is egy út a szerzőnek a fejlődésre – és a kritika fogadására. Aki megjelenés után kapja meg élete első negatív kritikáját, az sokkal rosszabbul éli meg, mint azok, akik már az írói út elején átestek ezen.
Egy mű nem fog mindenkinek tetszeni, és nem is kell. Az adott olvasórétegnek kell szeretnie, és az adott zsánerben kell, hogy jónak számítson.
Jelenleg az oldalon elhangzó vélemények nyolcvan százaléka olyan, amit én is mondanék a műről, a maradék meg simán a véleményező szűk szemszögéből ered. Ezzel sincs baj, a szerző „nem állíthat minden pofon mellé közlekedési rendőrt”, vagyis nem állhat az olvasó füle mellett, hogy kimagyarázza a mondatokat. Az olvasó így olvasta, és ennyi, el kell fogadni.
A mondatok kapcsán nem baj a kukacoskodás, mert így csiszolódik a stílus. Egy írás soha nem lesz tökéletes, még hivatalos szerkesztés után sem, mindig marad, amit még jobbá lehetne tenni. Szerkesztőként én is folyamatosan tanulok, a fejlődés itt sem áll meg.
Örülök, ha beszélgettek a művekről, de mindig tartsátok tiszteletbe a hozzászóló személyét, és a szerzőét is. Ha nem sima emberi tiszteletből, akkor azért, mert a saját érdeketek. Ha nem kell az oldalon moderálással bajlódnom, akkor több időm van a valós munkára, és gyorsabban halad a pályázat.
A hozzászólások nem befolyásolják semmilyen mű értékelését. A lektoroknak nem sokat mond a nevetek, a szerzők személyével én vagyok tisztában, és közeli ismerőst nem értékelhetek.
Az oldalon ketten rendszeres egypontozást tartanak. Szeretném megjegyezni, hogy a csillagok sem befolyásolják a pályázat kimenetelét. (A legvégén egy főnek lesz e-book lehetőség, de azt a lájkok száma dönti el.)
A pályázat mindenképpen nagy érzelmi nyomás, egyeseknek izgalmas, másoknak inkább frusztráló. Most még csak az elején vagyunk, és a tegnapi vita sem volt komoly, de örülnék, ha mindig a témánál maradnátok, hiszen mind szerző sérülékeny, ti is. Segítsetek egymásnak, ezzel ti is tanultok, és úgy gondolom, sokkal jobb érzés egy jó hangulatú helyen, kedvenc témánkról, az írásról beszélni, mint fölösleges vitákba bonyolódni.
-vb-
Köszönjük Bea, ez nagyon szép volt. 🙂
Pár gondolat a tapasztalataimból pályázaton kívül.
Volt egy bétám, a rajongóm lett. Az öröme csodás volt, de amikor hazamentem, semmivel nem voltam előrébb, mint addig, úgy értem szerzőként.
Aztán lett egy bétám, a barátnőm, aki itt ott elmondott pár dolgot, és megugrottam a fejlődésben, rájöttem magamtól egy csomó hibára, még akkor is, ha nagyon rosszul esett frissiben a hibáim felfedezése.
Aztán lett egy másik bétám, aki töviről hegyire megbecsülendő alapos munkával kitépte a gyomlálnivalóimat, miközben rávilágított az erényeimre is. Na akkor egy világ omlott össze darabjaira, és a széthullott szilánkok a magasba emelkedtek, hogy újraépüljön valami, valami más, egy jobb. A szó, amit kiemelt, bevilágította az egész mondatom, szövegrészem, fejezetem árnyékos részeit, ahol azonnali munkához is láttam, és rájöttem, hogy milyen nagyon jó, hogy van ez word, édes istenem, a múlt századokban asszem betojtam volna a körmöléstől…
A pályázathoz relevánsan annyit akartam csak kihozni ebből, hogy mindenkinek van egy bizonyos fejlettségi szintje, és mindig felfelé vezet az út, amiben nagy segítség a kritika, az az egy szó, ami megvilágít mindent. Ezért a kritika adott esetben a következő lépcsőfokot jelentheti felfelé, megbecsülendő, és aki erre a folyamatra érett már, az minden további nélkül attól a legboldogabb, ha egy egy hiba kibuggyan itt ott, mert akkor azt már meglátja és tud kezdeni vele valamit. Ha mindezt a folyamatot hozzászólások nélkül kívülről nézzük, abból is tanulhatunk.
Az ízlések és pofonok kérdése pedig már megint más tészta, hiszen emberekként is mások vagyunk, az írásba pedig olyan szépen beleszökik a személyiség, hogy észre se vesszük. Normális, ha mindenki úgy ír, ahogy az az ő személyiségéhez a legközelebb áll. 🙂
Köszönöm a szót.
A pályázat szuper, nagyon izgalmas 🙂
Szép napot mindenkinek, puszi
Teljes mértékben egyetértek Veled, és szerintem legtöbben így vagyunk ezzel. Ez az összefoglaló talán azoknak nyújt támpontot, akik nem így gondolkodnak. Én úgy veszem észre, hogy nagyjából korrekten állunk a dolgokhoz – mind a szerzők, mind pedig a véleményezők – de természetesen mindig vannak kivételek.
Személy szerint nagyon örülök, hogy itt lehetek, hihetetlenül sokat tanultam a tavalyi pályázatból, és azoktól is, akikkel a pályázat kapcsán ismerkedtem össze 🙂
Pandi: nagyon szépen leírtad 🙂 Tényleg az a legnehezebb, de egyben a legeslegjobb is, amikor az író(palánta) rájön, hogy a normálisan megfogalmazott negatív kritika a legnagyobb segítség 🙂
Köszönöm 🙂
Köszönöm Bea.:-)
Én az első pályázaton még nem vettem részt, és most úgy is érzem magam, mint kisgyermek a cukorkaboltban: kicsit megilletődötten, izgatottan figyelek, és várom, mi fog történni. Örömmel és vágyakozva tekintek a többi kölyökre, akik már kaptak az édességből (felkerült a munkájuk ide) és izgulok, vajon jut-e számomra… legalább egy pillecukor. 🙂
Pandival maximálisan egyet értek: hozzá hasonló utat jártam be jómagam is. A művemet illető kritikákból rengeteget tanultam. Éjszakákon át javítottam a munkámat, közben nagyon sokat tanultam magamról, meg arról, mit, miért és hogyan írok le.
Bárcsak lenne akkora önbizalmam, hogy szupernek gondoljam magam. 🙂 Jelen pillanatban annak is örülnék, ha nem azon agyalnék naphosszat, miért rossz, amit írtam. 🙁
Kedves Bea, köszönjük, hogy lehetőséget adsz az egyensúly fenntartására. Valahol összeérnek a szálak. Úgy gondolom, az írás kapcsán nem illendő „marakodni”. Ha véletlenül ebbe az irányba tolódott el M. M. pályaműve alatt a hozzászólásom, elnézést kérek érte.
Mókusok elé vetni a két egypontozót!
Igaz, hogy a mókusok nem védett állatok, de azért mégis. Ne mérgezd őket! 🙂
„Szeretném megjegyezni, hogy a csillagok sem befolyásolják a pályázat kimenetelét.”
Kicsit fáradt voltam, és elsőre ezt úgy értettem, asztrológiai értelemben nem befolyásolják a pályázat eredményét. Pedig én meg a csillagjóslás két külön fogalom. 😀
Meglehetősen szórványosan tudom most csak követni a történéseket, mert január közepétől olyan mennyiségű munka szakadt rám, ami teljesen leszív agyilag és lelkileg.
De egy ilyen összegző oldal most jó lehetőség, hogy leírjam a saját gondolataimat.
Sok mindenben egyet kell értsek Danny-vel. Amikor az első művek felkerültek, még arra gondoltam, írok véleményeket. De azonnal nem volt rá időm, és talán jobb is így. Amikor pár óra vagy akár egy nap elmúltával visszanéztem a kérdéses részlethez, azt láttam, hogy abszolúte szuperlatívuszokban lett egekig dicsérve egy-egy írás. Én meg inkább negatívumokat írtam volna. Visszafogtam magam inkább. Valahogy az jött le nekem, hogy itt „nem divat” a hibákat észrevenni egymás munkáiban. Lehet, nem így van, és a többiek tényleg nem veszik észre. Ezt csak az tudhatja, aki azokat a HSZ-eket írja.
De elgondolkodom rajta, hogy az illető, ha bemenne egy könyvesboltba, és leemelne a polcról egy könyvet, belelapozna, és ezt a részeltet olvasná, vajon hatalmas rajongással leperkálná-e pénztárnál a cirka 3000 HUF-t, amibe a könyv kerül?
Bevallom, én roppant válogatós vagyok, és nagyon gyakran az a választék sem tetszik, ami a boltban van. Ritkán fog meg egy könyv mostanában, pedig régebben szinte folyamatosan olvastam.
Aztán elgondolkodtam, hogy vajon velem van-e hiba, hiszen azokat a könyveket is megveszi valaki, csak nem maradnak a polcon …
Szóval nem írtam még véleményt sehová.
De itt van a másik véglet is. Mennyire tudatosan kritizálunk, ha megtesszük? Itt most kiragadva csak egy elméleti kérdés. Többször említitek a páros testrészek problémáját. Ha az író egy elbeszélő, leíró részben így írja, a lehet, hogy hiba. De vajon hiba-e, ha valamelyik szereplő mondja ki? Hiszen csak a narrációnak kell „tökéletesnek” lennie, sőt még annak sem mindig, hiszen az író bújhat elbeszélőként is egyik szereplője bőrébe. És akkor már, a regény egy alakjaként nem kötelező olyan tökéletesen bírnia a magyar nyelvet.
Nem kerestem vissza, milyen részletről van szó. De eleve azt kijelenteni, hogy ez hiba, általánosságban mindig és mindenhol, már nem ok, még ha az adott helyzetre igaz is.
Vagy láttam már kritikának a másik sablonszöveget (nem itt). Hogy azért nem jó a megfogalmazás, mert ebben és ebben a mondatban nincsen utalás a szereplőre, nincsen benne, hogy ki is cselekedte a mondatban leírtakat. Igen, ez gyakran hiba akkor, ha egy jelenetben több szereplő van, és azok párhuzamosan, egymást váltva cselekszenek. De ahol a kritikát adta az illető, ott az írás kezdetétől a kritizált mondatig a történek még totálisan egyszereplős volt. Hát ha ebben a helyzetben utalás nélkül nem jön le, hogy vajon ki is cselekedett … Szóval nem szabad a megtanult szabályokat sem automatikusan alkalmazni. Ami az egyik helyen hiba, a másik helyen már lehet, hogy rendben van.
Csak összesítve pár dolog, amit olvastam a hozzászólásokban itt-ott:
„Nem szólok hozzá, mert…”
Nyugodtan szóljatok hozzá az írásokhoz. A sima olvasói benyomás is értékes, és sokat mond a szerzőnek, még akkor is, ha nem tudjuk megfogalmazni pontosan.
Aki ír, annak meg különösen érdemes a véleménycserékbe belefolyni. Mellesleg egyfajta egészséges önzetlenség is, hiszen időt szánt más emberre.Az irodalmi élet egyik rákfenéje az önzés, a gyakorlottabb szerzők nem osszák meg a tudásukat, és ezzel maguk is megrekednek, mert a tudás egy pont után úgy tisztul le, úgy kristályosodik ki, hogy nem ösztönösen használjuk, hanem képesek vagyunk elmagyarázni. A tanítás a legjobb útja a tanulásnak.
„az oldal nem jó terep a fejlődésre..”
Nincsenek szent és üdvözítő utak, szerencsére, és írástechnikai inkvizíció sem dolgozik a környéken. Mindenki nyugodtan fejlődjön ott ahol akar, és úgy, ahogy szeretne. Sok módon válhatunk íróvá.
„az írástechnikai tanácsok csak szabályok, és a tehetség a fontos”
Ezek nem szabályok, pusztán tanácsok.
Vicces, de úgy vettem észre, sokszor azoknak van bajuk az írástechnikával, és hirdetik a fölöslegességét, akik nem ismerik igazán, vagy nem tudják alkalmazni. Aki gyakorlott, annak nem okoz frusztrációt, hanem simán eltér a javaslatoktól ott, ahol jónak látja.
„önbizalom…”
Minden író kételkedik, a kezdő önmagában, a gyakorlott szerző meg az épp írt műben. Ez nem fog elmúlni, hozzá kell szokni, szakmai ártalom.
Bea, én azért is vagyok óvatos a vélemény nyilvánítással, mert már sokszor jártam úgy, hogy őszintén megmondtam a véleményemet, akkor sokan helyestek is miatta, aztán a véleményezett és baráti köre munkába lendült, és a a vége az lett, hogy még azok is engem kiáltottak ki gonosznak, hazugnak, és még a jó ég tudja minek, akik az elején nagy elánnal bólogattak.
Ami meg a tanácsok szabályokká emelését illeti. Ez sem csak az írópalánták „vétke”. Amikor megkapnak egy-két olyan kritikát, amiben ezek a tanácsok megmásíthatatlan, szentírásszerű szabályokként vannak bemutatva, akkor mit tehetnek? Mert biza, ahogy előzőleg írtam, sok kritikát író esetleg csak megjegyez egy ilyen tanácsot, nem érti meg teljesen, nem nézi a szövegkörnyezetet, csak bekattan neki, hogy ő már valahol olvasta, hogy ezt így nem lehet, és már írja is.
Ezekbe a buktatókba nagyon bele lehet futni.
Csak pár szót hadd mondjak, ha már beszélgetünk. Van itt valami, amiről könnyen elfeledkezünk, pedig érdemes nem szem elől veszíteni. Ez az oldal lehetőség a szerzőknek. Vagyis arról szólna a dolog, hogy a saját írásán keresztül megismerkedjen a tükörrel. Az értékeléseket úgy hasznosítja, ahogyan azt ő maga jónak látja, és bármennyire csúszik is félre olykor egy egy „vitatéma” – mindig van mit leszűrni, mindig van mit átgondolni, megfontolni, és hasznosítani. Ez a legkezdőbb szerzőtől a legprofibbig mindenkire érvényes, mert a lényeg abban van, hogy a szerző a visszajelzésekből tud dolgozni. Hogy ezt milyen minőségben tesz? Az már egyéni szocprobléma.