Talán hat-nyolc éve lehetett, hogy egy előadáson valaki megkérdezte, ha egy mondattal kéne megfogalmaznom, akkor mi is ez az egész. A dramaturgia a figyelem fenntartásának művészete. Tulajdonképpen ez a lényeg, az olvasó elvarázsolása.
Mindenki érzi, ha egy regény valahogy „nem az igazi”. Nem tudja megragadni, de érzi. Ezeket az érzelmeket egy gyakorlott szerkesztő le tudja fordítani. Az unalom oka lehet az információ rossz adagolása, vagyis az, amikor nem jókor, és nem jó sorrendben derülnek ki a dolgok. De okozhatja az is, hogy gond van a karakterekkel, így nincs meg a megfelelő dinamika közöttük, például, amikor az ellenség (vagy épp a szerelmi háromszög egyik tagja) nem elég erős. Ilyenkor a karakterek nem ütköznek igazán, nincs erős konfliktus.
Az olvasó csalódott is lehet, gyakran olvasni a neten, hogy „nem azt kaptam, amit vártam”, ilyenkor vagy az írói ígéret változott meg, vagy pedig a szerkezettel akad komoly gond. Ha a könyv becsukása után hiányérzet marad, ott nem lett rendesen lezárva a logikai vagy az érzelmi ív.
Az olvasói visszajelzéseket is el lehet különíteni. Vannak személyes preferenciák, pl lovakkal foglalkozó ember azonnal kiemeli, hogy a herceg nem érkezhet fehér lovon, ugyanis fehér ló nincs. Vannak életkorhoz kapcsolódó preferenciák pl. fiatal lányok könnyen „elhúzzák” az írót, amikor giccses kifejezésekre vagy épp képzavarokra azt mondják „gyönyörűek a mondataid”. Itt valójában az érzelmi töltet érinti meg őket, nem pedig a nyelvi szint. Ha az író elkezd minél díszesebb mondatokat gyártani, egy idő után a szerkezet is elcsúszik.
Vannak pénzügyi helyzethez köthető preferenciák, például a neten részletekben megjelenő műveknél az ingyenesség pozitívan hat, és a részleteknek is van behúzó ereje. Ugyanez könyvben kiadva nem biztos, hogy ilyen hatást kelt, nyomtatva jobban előjönnek a hibák. Vannak publikálási helyzethez köthető preferenciák, a közösségi irodalmi oldalakon részletekben kitett mű lendületesebb lesz, ha csak a fejezet szintjét nézzük, ám az összkép gyakran azt mutatja, hogy az író iszonyúan túlír, nincs egy szerkezeti fegyelem, elhúzza őt a lelkes olvasó.
Vannak irodalmi közeghez köthető preferenciák. Az író időnként átvesz olyan külső elvárást, ami nem tesz jót a regénynek. Ilyen amikor a felnőtt korcsoportnak író nők félnek kibontani a romantikát, nehogy megkapja a könyv a „női regény” degradáló címkét. De ilyen az is, amikor „szépirodalmi igényességű” akar lenni egy zsánerirodalmi regény, ám nem a nyelvi szintet veszi át, hanem a pangó cselekményt, az öncélú szálakat, miközben nincs mellé egy mély lélekábrázolás.
Ezeket mind-mind ki lehet szűrni, és ami utána marad, az a reális olvasói vélemény, és abból lehet visszafejteni egy-egy könyv írástechnikai hibáit.
A könyveknek amúgy nem kell „tökéletesnek” lenniük. Ilyen nincs, a művészet soha nem a mechanikus dolgokról szól, hiszen akkor rég programok írnák a regényeket. Olyan ez, mint a függőhíd négy tartókötele. Ha a négy kötél közül kettő erős, már nem szakad le a híd, túl lehet élni az utat. Ez a négy: erős karakterek, erős háttérvilág (valós életbeli regényeknél erős atmoszféra), jó dramaturgiai ív, kiemelkedő nyelvi szint. Persze, igazán az a jó, ha mind a négy nagyszerű.
A négy közül a kurzuson a dramaturgiával foglalkozunk. Rengeteg feladat és tipp szolgál arra, hogyan lehet erős ütközéseket létrehozni, mit tegyünk, ha nincs meg a fókusz, vagy épp akkor, ha nem populáris regényt akarunk írni. Az oktatás nem arról szól, hogy „sablonba törjük” a regényeket, hanem annak tudatosításáról, hogy mi a személyes írói út. Vannak olyan, akik ötévente írnak egy könyvet, de az annyira egyedi, hogy az irodalmi életnek fel kell nőnie hozzá, míg vannak olyanok, akiket a népszerű vonalak jobban érdekelnek, és készen állnak hosszas sorozatok írására. Minden út jó, minden úton el lehet jutni az olvasókhoz, de csak akkor, ha az író nem más módszereit veszi át, hanem felismeri és kibontja a saját képességeit.
Az íróknak amúgy kétféle dramaturgiai hibája van. Az egyik a gyakorlatlanságból ered, és ez könnyen fejleszthető, és oktató szemmel egy nagyon hálás feladat. Másik a személyiségből ered, minden írónak akadnak saját, egyedi szerkezeti problémái, ami három-öt könyv után rajzolódik ki. Ilyen a túl hosszú bevezetés, vagy épp a vég lecsapása, de ide tartozik a sokszereplős narráció rossz kezelése is, vagy épp az információadagolás nem jelenetszintű, hanem nagyobb egységbeli problémája is. Ezt nehezebb fejleszteni, mert az egyéniségből fakad, inkább tudatosítani lehet, és megtanítani azokat a módokat, hogy már írás közben felismerje a szerző, és így megtanulja javítani is.
A Dramaturgia kurzus az egyik legmélyebb írói élmény a részvevőknek, hiszen a sok mozaikból összeáll egy egész, és ezek olyan anyagok, olyan gyakorlatok, melyek akár évekre elkísérik az írókat. Ne feledjük, az írás út önmagunkhoz is. 🙂
– varga bea –
Ezeket a fordulatokat tényleg nap mint nap olvasom a molyon. És tök jól összeszedett cikk. Dramaturgiailag fenntartotta a figyelmemet. 🙂
„Az íróknak amúgy kétféle dramaturgiai hibája van. Az egyik a gyakorlatlanságból ered, és ez könnyen fejleszthető, és oktató szemmel egy nagyon hálás feladat. ” Itt valamiért akaratlanul is elmosolyodtam, ezt valahogy olyan jó volt olvasni, hogy hálás feladat. (: Talán a még csak rövid ideje dédelgetett álmom miatt, hogy egy nap egy profi író, vagy szerkesztő a szárnyai alá vesz, leülünk mondjuk egy-egy bögre teával, és a regényemről beszélgetünk. Az én regényemről. Tanulnom kellene, de az előbbi gondolatok miatt megint vigyorgok, mint egy idióta, és egy ideig biztosan nem fogok tudni a tanulásra koncentrálni, helyette elmerülök álomvilágban. :’D
Viszont, hogy értelmes megnyilvánulásom is legyen már, ez a cikk is nagyon hasznos volt. Nem vagyok teljesen kezdő, de eléggé, nos… mindenképpen kezdőnek számítok, maradjunk ennél. :’D (Persze, Nikó, mert eddig mindenki azt gondolta, hogy befutott író vagy…). A lényeg, hogy megint sok új dolgot megtudtam, köszönöm. (:
Mikor lesz az Érints Meg novellák eredményhirdetése?
Littlewood, igen, napi szinten van jelen az ilyen olvasói vélemény a Molyon. Sokszor ezek simán javíthatók lennének, csak vagy nincs alapos szerkesztés, vagy az író nem hagyja megszerkeszteni a könyvét. Már én is jártam úgy, hogy az író foggal-körömmel ragaszkodott valamihez, és hiába mondtam, hogy figyu, az olvasók is visszajelzik majd, és az nem lesz jó. Meg is történt, sajnos.
@Nikó, igazából hatalmas sokk egy szerkesztővel kávézni, aki épp azt magyarázza, mit írj át a kéziratban 🙂
@Dávid, a nyarat ígértük, ezt tök jól tudjuk tartani 😛
(Viccet félretéve…még csak a közepén járunk az olvasásnak, annyi anyag jött. De nagyon jó írások érkeztek :))
@Aranymosó, ó, elhiszem. (: Az átírással nálam lesznek is gondok, előre látom. Még jó, hogy van pár évem, évtizedem(bár ez azért már soknak tűnik), hogy felkészüljek lelkiekben. Egyelőre arra a fokozatra vagyok beállítva, hogy áhítozom a véleményekre, aztán miután túl vagyok a bétáztatáson, majd átkapcsolok sírás fokozatra. 😛
Bea, köszönöm a részletes válaszokat! Ezen a kétféle dramaturgiai hiba dolgon most elgondolkodtam, és azt hiszem, nekem van egy személyiségből eredő, ha nem is biztos, hogy hibám, mindenesetre nehézségem: általában úgy mesélek, hogy van egy jelenbeli cselekmény, annak egy kiindulópontja, de a történet szerves részét képezi az is, ahogyan a kiindulópontig eljutottunk. Tehát gyakorlatilag két történetet kell összehangolnom, és ez valóban nem semmi információzsonglőrködést igényel. Nem is megy problémamentesen 😀 De valamiért ilyen a gondolkodásom. Ha jól értem, ez a legnehezebb eset 😀
Érdekes amúgy, hogy sokan mennyire tartanak az olvasói véleményektől. Nekem sokkal nagyobb félelmem az, hogy nem tudom kihozni magamból a legjobbat. Azt hiszem, ha én magam egyszer úgy gondolnám, hogy ez az írás rendben van, elmondtam vele, amit akartam, onnantól kezdve tiszta lenne a lelkiismeretem, és úgy lennék vele, hogy legfeljebb nem fog mindenkinek tetszeni. Úgy értem, biztos, hogy megérintene mind a pozitív, mind a negatív kritika 🙂 , de nem annyira, mint azt, akinek úgymond ezen múlik az önbizalma.
Leona, nekem is vannak szerkezeti hibáim, csak épp már tudom, és utólag javítom, de kellett pár könyv, mire rájöttem. Amúgy a szerkezeti hiba, és az egyedi látásmód két külön dolog. Nem biztos, hogy probléma, amit csinálsz, lehet az is, hogy pusztán a kivitelezést kell jobban elsajátítani. 🙂
Az olvasók visszajelzései jó dolgok, de amúgy csak a kezdőbb írókat zavarja. Száz vélemény fölött eltompul ez a hatás. 🙂
Tisztelt Szerkesztő! Szégyenszemre nem tudom, a kérdés valójában beletartozik-e a dramaturgiába, de talán ide leginkább. Ha nem baj, a VII. aranymosással kapcsolatban is kérdeznék. Sehogy sem vagyok képes kiigazodni magam a különböző nézőszögek tekintetében. A klasszikus regényeknél ugye, gyakorta sok szereplővel, tehát sok nézőszöggel operálnak, a jelenkorban viszont egyre inkább azt látom, hogy van egy-két főszereplő-nézőpontkarakter, esetleg még egy-két mellékszereplő – és mintha ez lenne manapság az elfogadott. Ám akkor mi van, ha egy epikus hömpölygésű nagyregény(sorozat) teljes cselekményívének bemutatásához mondjuk négy-öt szereplő nézőszögénél többre lenne szükség, hacsak az író nem akarja leegyszerűsíteni a cselekményt? Belefér ez még manapság? Az aranymosással kapcsolatos kérdés: hosszabb idegen nyelvű párbeszédet az adott nyelven illik megírni, és mint a Varázshegyben stb. lábjegyzetben fordítani? Válaszát előre is köszönöm: TA
„lehet az is, hogy pusztán a kivitelezést kell jobban elsajátítani” – Igen, ez biztos 🙂 Egyébként foglalkozik a kurzus pl. ilyen speciálisabb szerkezetekkel?
Kedves Adrienn,
a klasszikus regények sokszor távoli E/3-as narrációval, vagy egy istenként mindentudó, mindent látó narrátorral operáltak. Ez manapság kevésbé kedvelt. Egy közeli E/3-ban sokszor jobban bevonódnak a mai olvasók, és szeretnek „tartósan”, azaz teljes jelenetek, fejezetek idejére megmaradni egy karakter nézőpontjában, mert így erősebben tud rájuk érzelmileg hatni. (Ráadásul ügyesen lehet félreértéseket mutatni, és nem azonnal lecsapni őket azzal, hogy a narrátor mindent tud.)
A több nézőpontkaraktert (mondjuk mindenki kap egy fejezetet, de nem csak 2-3, esetleg max 5 karakter van, hanem ennél több) sokszor nehezebben kezelik a kezdő írók, és az olvasók sem mindig tudnak megbarátkozni vele, különösen, ha valamelyik hős szála kevésbé vonzza őket. De simán lehet élni vele, a Trónok harcában például működik 🙂
Mindig egyedileg dől el, hogy mi az igazán jó narráció, lehet, hogy jól érzed, és pont az kell a szövegedhez, amire gondoltál.
Manapság nem érdemes idegennyelvű párbeszédet úgy írni, ahogy Tolsztoj vagy Thomas Mann tette. Inkább a narrációba kerüljön bele, hogy most más nyelven beszélnek. Párbeszédben az idegen szavakat csak akkor érdemes beleszőni a szövegbe, ha ténylegesen keveredik az „eredeti” és az idegen nyelv, vagy ha egy-egy mondatot mond valaki más nyelven.
Ha a nézőpontkarakter érti a szöveget, menjen magyarul. Ha nem érti, menjen annyi a narrációba, hogy valamiről szó van, de csak egy-két szót csíp el, vagy semmit sem ért, stb.
Leona,
a dramaturgia kurzus már eléggé egyedi, hiszen mindenki saját kézirattal érkezik, és végig azon dolgozik, minden feladatot azon old meg. Tehát abszolút lehet egyéni kérdésekre is fókuszálni a kurzuson 🙂
Magazin, köszönöm szépen a választ. Az idegen nyelvű szöveghez való (ezek szerinti mai hozzáállás nagyban megkönnyíti a munkámat: nem kell annyit fordítanom 🙂 ) Ajjaj, de meg kell még húznom azt a regényt decemberig. Kellemes hétvégét: TA
Adrienn, hajrá, nagyon jó munkát! 🙂