Az Aranymosás oldalán Írástudó Íróiskola Heteket tartunk. Minden héten az egyik kurzusé a főszerep: a 100 szavas játék témája illeszkedik a kurzus tematikájához, a nyertes művét az oktató szerkeszti meg, bemutatjuk az egyes kurzusokat, és az oktatót szabadon lehet kérdezni a tematikáról, arról, hogyan segíthet ez a kurzus a jobb íróvá válásban, illetve hogy néz ki maga az oktatás.
Tarts velünk, és ezen a héten ismerd meg a Szövegboncnok kurzust!
Hétfő – 100 szavas írástechnikai játék
Kedd – Eredményhirdetés 14 órakor
Szerda – Kérdezz! Bemutatjuk a Szövegboncnok kurzus tematikáját, te pedig rákérdezhetsz mindarra, ami ennek kapcsán felmerül benned
Csütörtök – Kozma Réka, a kurzus oktatója egy cikkben válaszol a kérdésekre 18 órakor
Péntek – Szerkesztés: felkerül a nyertes részlete, amit ezen a héten Kozma Réka szerkeszt meg
Figyelem! Amikor játszol, vedd figyelembe, hogy ha nyersz, most nagyon gyorsan, szerdán délig be kell küldened a részletedet! 😉
És most induljon a játék!
Egy jó regény már az első mondatával megfog. Vagy, rendben, az első bekezdésével. A Szövegboncnok kurzuson sok szó esik arról, hogyan érdemes elkezdeni egy történetet. Most mutasd meg, te hogyan nyitnál!
A feladat:
Írd meg legfeljebb 100 szóban a legütősebb első bekezdést!
Mutass valamit az alapkonfliktusból, vagy a főszereplő(k)ből. Ragadd meg a figyelmet, vond be az olvasót, érd el, hogy folytatni akarjuk a művedet, hogy egész nap ezen járjon az eszünk. Te hogyan kezdenél?
Határidő:
május 8. éjfél
Eredményhirdetés:
május 9. 14 óra
Nyeremény:
A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első 10 ezer leütését, amit Kozma Réka, a Szövegboncnok kurzus oktatója megszerkeszt, és bekerül a szerkesztői látványpékségbe.
Figyelem! A nyertest kérjük, hogy legkésőbb május 10-én szerdán délig küldje el a megszerkesztendő szöveget!
***
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (törekedj arra, hogy 100 szó legyen a végeredmény)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha Facebookon kommentelsz, akkor ne más bejegyzésére írd válaszul (azt lecsukja nekem a rendszer, és lehet, nem veszem észre), és legyen nyilvános a bejegyzésed
– ha a normál kommentsávba írsz, és nem jelenik meg azonnal, akkor se aggódj, majd kiengedem a moderációból
*
Amikor anyukád felhívott, tudtam, hogy nem a legegyszerűbb szöveggel kell megbirkóznom. Mögöttem van hét év bölcsészkedés, komolyabbnál komolyabb történelmi eseményekről kellett már több oldalas esszéket írnom. Ez a pár oldalas szösszenet mégis kifogott rajtam. Hosszú percekig csak ültem a monitor előtt lefagyva, és meredten bámultam az üres képernyőt. Aztán bátortalanul megnyitottam egy üres Word dokumentumot, de továbbra sem tudtam, mit kellene pontosan írnom. Frissítettem a vírusirtót, meghallgattam a legújabb Selena Gomez-számot, de az ihlet még mindig nem érkezett. Elfogytak volna a szavaim? Lehetséges. Talán egy halotti beszéd megírásának így kell kezdődnie. Vagy legalábbis a te halotti beszéded így kezdődik, Daniel…
Soha sem tudtam, ki mellett fogok felébredni, vagy hol. Ez alapján talán ribancnak tűnhetek, de én úgy fogtam fel, mint a sors játékát, mindig csak sodródtam az árral, és nem tehettem róla, hogy egy káosz az életem. Pont.
Az ébredés ettől függetlenül mindig nehéz és furcsa, amíg ki nem nyitom a szemem, nem érhet meglepetés, de aztán…
Hirtelen pattant fel a szemhéjam, és az erős fénytől szinte azonnal be is csuktam. Valami úgy tűnt, nincs rendjén, nem az általában megszokott félhomály telepedett rám, sem azt a fülledt szagot nem éreztem, ami az idegen hálószobában, vagy nappaliban eltöltött éjszakára jellemző.
Nem volt kedvem iskolába menni. Már úgy tenni is nehezemre esett. Mama hozta a laptopomat és két oldalról megpuszilt.
– Szép napot, Ken.
– Ki nem állhatom, ha ezt mondod. A szép napnak semmi értelme.
Papa is megjelent mögöttünk.
– Úgy látom, valaki bal lábbal kelt fel.
Legyintettem. Papa nem ismerte a rosszkedv fogalmát.
– Fel a fejjel, Ken! Este találkozunk.
– Vigyázz magadra, kicsim!
Az ajtó surrogva bezáródott. Óvatosan megrugdostam. Egy flakon festék várakozott a kertünkben az egyik bokor alján. Amíg kerestem, a feliraton gondolkodtam, amit majd ráfújok vele. Ütős dolgot akartam, amitől leesik a többiek álla, viszont nem derül ki, hogy én voltam.
Amikor eldurrant az agyam, Sal valószínűleg már úton volt a diliház felé. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam, képletesen-e, vagy valóban.
Már akkor biztos voltam benne, hogy baj történt, mikor hajnali kettő körül megrezzent a telefonom, és az ő nevét mutatta. Egy rövidke üzenetet küldött: „Ennyi volt, vége, nem bírom tovább. Azonnal el kell tűnnöm erről a helyről. Ne kérdezősködj, és ne csinálj hülyeséget. Minden oké lesz, garantálom.” És amint az utolsó betűhöz értem, rájöttem, nincs időm tovább tökéletesítgetni a tervemet, ami április közepe óta körvonalazódott bennem, mikor a legutóbbi életjelet kaptam tőle.
Félig üres gyufásdobozt vesz elő a zsebéből.
— Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezi tőle a baseballsapkás lány.
— Rendesen meglocsoltál mindent? – feleli ő. Egy kurta bólintást kap válaszul.
Nick még egyszer jól megnézni magának a vásznát, majd nagyot köp. Nem remeg meg a keze, mikor meggyújtja a gyufát, a száraz aljnövényzet lángra kapásakor pedig jól ismert mámor önti el.
A pipacsok pirosságának és a tűz borostyánsárgájának egyesülése. A menekülő állatok látványa. A derékba tört fák roppanása. A megperzselt, kétségbeesetten haldokló élet illata. Mind a mesterművének része.
— Most már mehetünk? – Iza leveszi a kék kardigánját, és a dereka köré köti. – Kezd meleg lenni.
Alán unottan célozta meg kavicsokkal a rekettyésben gubbasztó sirályokat. Azok nagy lármával csapdostak a fölfelé, a tollukról esőcseppek peregtek, és jelenésekként cikáztak szét a szürkeségben. Az égen föltorlódott felhők még hatalmasabb vihart ígértek.
A fiú órák hosszat lődörgött a fenyérben, nem akaródzott megkeresnie a halászhálójukat. Úgy sejtette, hogy a sziklák már szétkaszabolták őket, ezért értelmetlennek látta a partot róni. Ugyanakkor édesapja ágálása is tisztán csengett a fülében, ezért halogatta a hazamenést. Tudta, mi lesz a következménye, ha üres kézzel állít be.
– Ványadt puszajka, semmire kellesz, gyorsan hozta hálót – morajlott édesapja, akár a tenger. A tenyere fehéren villogott a fiú felett.
Minden erőmmel azon vagyok, hogy elérjem az út túloldalát. Nem nézek hátra, bár nem is kell, így is tisztán hallom, hogy a nyomomban vannak. A mozdulatlan járműveket kerülgetve jutok egyre közelebb az épülethez, ahol reményeim szerint segítséget kaphatok. Az internet már nem működött, de az egyedüli szerencsém, hogy legalább a rádió még sugárzott adást. Onnan tudtam meg, hogy melyik helyet sikerült megerősíteni a környéken. Nagyon szeretnék egy pillanatra megpihenni, de nem engedhetem meg magamnak. Láttam, mit csinálnak az emberrel, ha elkapják. Elég egy apró harapás és minden elveszett. A húgomra gondolok, ami elég erőt ad, hogy gyorsabban szedjem a lábam.
Alesha magabiztosan lépte át a vulkán határát képező lávafalat. Az ernyedt hamutól fulladozó erdőben a csupasz ágak némán bámultak bele a pirkadatba. Alesha éles füttyére egy rekedt vijjogás jött válaszul. A mirionlány keresztbe fonta karját maga előtt, és hamuszürke haját birizgálta a hideg ujjával, amikor egy árnyék szelte ketté a levegőt. Alesha füttyel válaszolt a lávasólyomnak. Edor a hang irányába fordult, szárnykarmaival belekapaszkodott a vastag ágakba, majd a földre rugaszkodott. Hátát borító szürke tollai fehér szárnytollakba csaptak át, vörös szeme vakon meredt maga elé. Alesha felemelte a kezét és engedte, hogy a nála kétszer nagyobb sólyom megszagolja. Edor elégedetten fújtatott.
Még az esküvőjükön is úgy jelent meg: borostásan, túl hosszú, a fülére lógó hajjal, a régi ingében, mert elfelejtett újat venni. De ő csak nevetett, amikor a bálteremben bekötötték a szemét, és megforgatták a fiúk körében, abban a hatalmas ruhában, ami majd elrántotta, aztán elengedték a kezét, és ő botladozva járt körbe, keresve azt az egy arcot, amit ezer és millió közül is felismert volna, amit vakon megcsókolt, és ami most égett a szégyentől, hogy a csiricsáré ruhákba öltözött rokonok összesúgtak, _ez az Ákos nem normális, jaj, istenem, szegény Eszter, mi lesz vele_.
Álmodtam.. Ismét álmodtam. De ez valami más volt. Ez az álom most már valóságosnak tűnt. Nagyon furcsa volt, de a legfurcsább az volt benne: Láttam Őt…
***
Évnyitó, évnyitó… Utálom az évnyitókat! Főleg, ha az ember nem ismer egy árva lelket sem. Amúgy a nevem Lilla, Erdei Lilla. Még kiskoromban elváltak a szüleim. Én pedig apámnál élek. Anyám látni sem akar. Nem szeretett volna soha gyereket. Amikor megszülettem apukám nagyon akarta, hogy legyen egy kislánya. Anya viszont nem. Tehát elvált, majd megszült apámnak, aztán egyikünk sem látta soha többé. Sőt, nem is emlékszem rá. Én 15 éves vagyok, aranybarna hajam van.
– Mamo, vessen nekem kártyát!
– Hehhh? Mit akarsz, te lány? – mormogott a tűzrakóhelynél görnyedő alak.
– Bajt érzek, kérem, vessen nekem kártyát! – esdekelt tovább Boróka.
– Nem látod, milyen bosszúságom van? Hogy a szú rágja ezt a rőzsét, amiért nem kapja el a tűz! – dohogott a reszelős hangú vénség.
– Mamo, de hisz’ már megrágta! Fújjon inkább alá, s lobot vet az!
– Majd épp egy firlefrancos kölyökmacska fog engem tűzgyújtásra tanítani! Vess inkább rá egy kis csöreborát ! – mérgelődött meg Biri, s ízibe tizenhármat perdült maga körül; felizzott a tűz. – No, hozd elibém az öreg paklit!
Mire visszaértem az öltözőbe az üdítőkkel, Amanda már a gitárost tapizta.
– Nem bánod, ugye? – markolt mosolyogva a srác fenekébe. – Mi, vakok csak a kezünkkel látunk.
A gitáros nős volt, ugyanakkor a leghelyesebb a bandában, úgyhogy Amandának ki kellett játszania az aduászt. Ha én veszítem el a látásomat a tizenötödik születésnapomon, tuti csak lefekszem és várom a halált, de Amanda életkedvén még tovább lendített a dolog.
A sarokban szürcsöltem az üdítőmet, amíg Amanda végigszaglászta a zenekart, hogy „jobban lássa őket”. Tartottam tőle, a végén elkezdi nyalogatni is a srácokat, csak hogy biztosan kiaknázza még meglévő érzékei teljes skáláját. Képes volna rá.
Ven irigykedve figyelte, ahogy Theron ráfirkantja nevét a jelentkezési lapra. Ha nem legjobb barátok, valószínűleg gyűlölte volna. Csupán azért is, mert Theron születési jogon kapott meg mindent, amiről Ven csak álmodozhatott.
– Betojtunk? – A közjegyző rá se pillantott az undok kérdés közben. Ven elvörösödött.
– Még két hónap hátravan. – A válasz dacosabban hangzott mint tervezte, de tényleg dühítette az ostoba szabályzat. Pláne most. A hangnemről nem is beszélve.
– Jövőre te is elég idős leszel a nevezéshez – bátorította Theron.
Nem törődött a közjegyző gúnyos röhögésével. Ven azon tűnődött, apja mit szólna hozzá, hogy egyetlen fia emberek lemészárlásában látja a kiutat.
A Snodan hegy éles sziklái az érintetlen hegyes-dombos kelta vidék fölé magasodtak, a friss hó vékonyan belepte, akár porcukor a süteményt.
Délen sűrű erdőkkel borított völgyek ékelődtek a dombok közé. Az egyik földhát lábánál, a homokos-kavicsos tengerparton Kricet városa feküdt, a domb tetején pedig egy hatalmas kővár négy tornya meredt az ég felé. A várhoz egyetlen egyenes út vezetett, átszelte a távoli tájat és a várost is.
Az útra hullott szűz hóban párhuzamos nyom húzódott, melyet ponyvával letakart ökrös szekér nagyobb kerekei hagytak.
A nyersfából készült igáskocsi zötyögve haladt a megfagyott, mély sárbarázdák között.
Ahogy álltam a forró zuhany alatt, egyre csak az járt a fejemben: végre eljött ez a nap is. Hivatalosan nagykorú lettem. Végignéztem hófehér testemen, ahogy az almaillatú tusfürdő habos örvényekben folyt le rólam, majd mélyen beszívva a levegőt kiléptem a kabinból. A törölközőmért nyúltam, és a sarkával elkezdtem letörölgetni a párát a mosdó feletti tükörről. Csak bámultam magam, mert még mindig nem tudtam a választ.
Szögegyenes hajam hófehérként hullott alá, szemeim olyan világoskéken ragyogtak, hogy mellettük a leghalványabb akvamarin is sötétnek tűnt, a bőröm pedig mint a márvány. És a lenyomat a nyakamon. Miért így nézek ki?
Ma választ követelek.
– És még te kérdezed, hogy miért tettem? Ugyan már! Nézz magadra! Tényleg még mindig nem érted? Miattad! Miattad, te szánalmas nyomorult! Nyomd csak a fejedhez azt a pisztolyt, úgy ahogy szoktad! – a férfi véreres szemei kidülledtek, keze megremegett. – Legyél végre férfi! Gyerünk! Vedd a kezedbe az irányítást! Húzd meg azt a ravaszt és vess véget neki!
Az faliórán kattogva teltek a másodpercek, miközben percekig meredtek így egymásra. A nő végül csalódottan legyintett.
– Most sem teszed meg, igaz? És még te hívod férfinak magad?
– Hogyan mondhatsz ilyet? Hiszen régen szerettél…
A nőből elemi erővel tört fel a gúnyos nevetés.
Halkan nyögdécselt minden lélegzetvételkor. Sebeiből ömlött a fájdalom, és vörös bánat áztatta át szalonkabátját. Végtagjait rongydarabokkal kötözték egy régi karosszékhez, a dohos anyag minden mozdulatkor mély sebet vájt puha bőrébe. Megtörve nézett körül. A hanyagul berendezett szobában néhány gyertyacsonk pislákolt. Az elmúlás szele gyöngéden simogatta őket, haldokló fényük baljósan táncolt a sötét tapétán. Ezüst gyertyatartók aljában vastagon állt a por és az olvadt viasz. A friss olvadék komoran, lassan csöpögött a márványpadlózatra, a fehér kőzeten vérszín pentagram pihent. Sátánisták.
Mikor érkezik el az az idő, amikor az ember azt mondja: elég volt ebből, kész, befejeztem, nem csinálom tovább. Semmi értelme az egésznek.
Ha abbahagyom, amint feladom, apámnak lesz igaza. Az egyszerűen képtelenség lenne.
A kezemben tartott papírlapra nézek, és próbálom elfogadni az elutasítást. Miért ilyen átkozott nehéz?
Lerogyok a forgószékre, még egyszer rápillantok a dőlt betűkre: köszönjük, hogy pályázatunkat méltónak találta arra, hogy azon írásával részt vegyen. Sajnos az Ön műve nem jutott tovább…..
Három év próbálkozás, és hová jutottam a nagy írói karrieremben? Begyűjtöttem a tizenharmadik elutasítást. Tényleg szükségem van arra, hogy totálisan a földbe döngöljem az önbecsülésemet?
Beszélnünk kell. Utálom ezt a két szót. Talán ez az egyetlen olyan dolog a világon, amit ténylegesen ki nem állhatok. Főleg, ha olyasvalakitől hallom, akit szeretek. A partnerem viszont pont ezzel a mondattal fogadott kora reggel. Nem mintha szerelmes lennék belé, ő csak a táncpartnerem volt, a hercegem minden egyes szereplésem alkalmával. Ám az arckifejezése nem hagyott nyugodni. Nem attól féltem, hogy összetöri a szívemet, annak már mindegy volt. Neki sokkal nagyobb hatalma volt fölöttem; az egész karrieremet tartotta a markában. Ez az egy mondat pedig, örökké megváltoztathat mindent. Igaz a szerepünket tökéletesen alakítottuk reggel, éreztem, hogy valami megváltozott közöttünk.
– De mi van, ha egyik sem választ ki? – Ana sokszor feltette a kérdést anyjának, és a válasz mindig ugyanaz volt:
– Olyan nincs. Mindig… választanak – mondta megnyugtatóan, Ana mégis érezte anyja hangjában az apró bicsakot. – Csak állj oda, és hagyd, hogy valamelyik megérintsen!
Ezt mondta, és Ana most ott állt az öt edény előtt, és ezernyi hang üvöltött egyszerre a fejében.
– Engem válassz! – Ana minden egyes szótagnál összerándult, mert olyan érzése volt, mintha tűvel döfködték volna a szeme mögött.
– Anya… – suttogta maga elé, de tudta, hogy úgyse hallja senki. Egyedül állt az üvegburában, és a hangok hiába halkultak el, ugyanúgy fájtak.
Eszter ült az ágyán. Már régóta nem érezte magát biztonságban. Nem hitte el, de most nyugalom lett rajta úrrá. Elfogadta a halált, a saját halálát, pedig három gyermek édesanyjaként alig töltötte be az ötvenet. A diagnózisának láthatatlan keze meghatározta a lejárati idejét. Nem hitte, hogy sikerülhet valaha is elfogadnia az elfogadhatatlant megbékélni a megbékélhetetlennel. Mégis sikerült, ahogy a nyitott ablakon át kellemes, hűvös, őszi szellő szökött be, segített Eszternek tiszta fejjel gondolkodnia. Elmerengett, Nórával, a pszichológusával töltött beszélgetéseiken, a saját érzésein, gondolatain. Végül megtalálta magában, amit keresett; Eszter kezében lapok, körötte tollak, s a tinta sercegni kezdett a papíron:
A csobbanás térített észhez.
– Kurva életbe a telóm! – rikácsolta egy nő a mellettünk lévő fülkéből.
Elfojtottam egy gúnyos mosolyt, miközben eljutott részeg tudatomig, hogy a srác ujjai már a fenekemet markolásszák. Megpróbáltam ellökni magamtól, de tovább nyomult nyálas ajkaival. Hol a kilincs? Végigtapogattam az ajtót. Basszus. Másik oldal.
– Hé! – szóltam rá, de nem érdekelte. Oké ember, te akartad. Hirtelen felrántottam a térdemet, mire elordította magát aztán a golyóit markolászva a WC-kagylóra hanyatlott.
– Kapd be, mocskos ribanc!
– Csak szeretnéd… – rántottam fel az ajtót.
Kifelé belepillantottam a tükörbe, és esküdni mernék, hogy a tükörképem, az a szemét, kinevetett.
Hullákat vetett a sziget partjára a tenger. Először óvatosan közelítettük meg őket, mert ezek fehérek voltak, világos hajjal, nem úgy, mint Suku népe, a mi olajos bőrünkkel és éjszínű szőrzetünkkel. Idegenek. A Levegő Fiainak segítségével fel kellett cipelnünk a testüket az Anak Batura, s a szikláról lehajítani őket a tajtékzó hullámok közé. Volt egy-kettő, aki megmozdult közülük, de Kartu Raja bölcsen megparancsolta, hogy adjuk vissza mindet a tengernek, mielőtt bajt hoznak a fejünkre.
Egy fiatal lány teste lógott ernyedten a karjaim között. Még egyszer megérintettem a haját, mely nagyon különös, naplemente színű volt, és felkészültem rá, hogy eleresztem, átadom a hullámoknak. Ekkor kinyitotta a szemét.
Kerek egy éve nem ettem. Egy falatot sem.
Mondják, hogy tönkretettek, ilyesmi… Ők persze nem tudják, hogy miután lerombolták az önbecsülésedet, az egód pedig feloldódott a semmiben, onnantól a lelked szabad.
Nem gondoltam, hogy ennyire könnyű lesz. A nem evés. Persze segít, ha az ember eleve étvágytalan. Azután már csak akaraterő kell az ellenálláshoz. Hogy semmit se tuszkolhassanak belé.
Hogy holtsápadt vagyok? Pazar! Mert nem elég ám a fogyás, halványodnom is kell, amíg végül egy napon áttetszik a lelkem a testen. Aznap egy beszűrődő fénysávon át kicsusszanok majd a kulcslyukon. És akkor a fületekbe súgom, míg alszotok, hogy rabok vagytok.
Dübörögtek az égi szimfónia üstdobjai, orgonahangon zúgott a főhajtómű kürtője, előbb sárga majd kékesen fehér fényt ontott a mennydörögve tomboló rakéta, minden villogott, fénylett, sivított és rikoltott, a sziréna vijjogott, tudatta az állomással, a Kentaur megkezdi útját a végtelen téren és időn keresztül.
A monitor jobb sarkában piros folt villant jelezve, valami meghibásodott.
Rob nyűgösen pattintott az ujjával.
– Már megint!
A vezérlőterem hangszóróinak membránjai majdnem átszakadtak a katasztrófát kísérő zajtól, amikor a gigászi üzemanyagtartály felrobbant.
Kate ingerülten fordult a kisfia felé.
– Mondtam már, ilyenkor ne játssz a főkomputerrel! – Azután megpöccintette a „Start” gombot, és űrhajójuk halk szisszenéssel felemelkedett a bolygóról.
Eszem ágában sem volt beléd szeretni. Á-á. Összetörted a legjobb barátnőm szívét, és akkora szemétláda voltál vele, hogy a csaj magába fordult, összeveszett velem, mert én nem értem meg. Azt a varázst, ami teljesen legyengíti, és ő ilyet még nem érzett, szeret téged, ha te nem szereted, akkor is. És ő beleugrik a Dunába. Megmondtam neki: Jó nagy hülye, persze megutált, mert összetörted. Úgy viselkedett, mint valami elmebajos. Nem sok barátnőm volt. Hiányzik, mert elment messzire túl lenni rajtad. Téged meg állandóan ajnározott a falu. A nagy Vasza. Hányinger. De én láttam az igazat, a srácot, aki csak játszik mindenkivel.
Réka pontosan tudta, hogy ez a nap lesz az utolsó, amikor még esélye van élve kiszabadulni a tanyáról, így aztán egész éjjel ásott. A csuklóit szorító acélbilincsek az elmúlt három hónapban mélyen beleették magukat eleven húsába, de ezt a fájdalmat már régen nem érezte. A szemközti falhoz láncolt Adrián, akibe kilencven napja még halálosan szerelmes volt, és aki mára a leggyűlöltebb személy számára a világon, unottan figyelte. Réka megszállottan kaparta a kemény, döngölt földet. Koszos nyári ruhája a novemberi hideg ellenére izzadtan tapadt hátára. Aztán hirtelen felemelte a fejét, és megmerevedett. Lépteket, majd kulcscsörgést hallott a helyiség ajtaja mögül. Jönnek.
Félve pillantott maga mögé, de semmit nem hallott, az eső teljesen betöltötte minden érzékszervét. Érezte, ahogy néhány vízcsepp a szemébe folyt, sietve törölte ki őket, majd a szobor felé sietett. Az alap nem nyújtott biztonságot a számára. Jobb híján felkapaszkodott a kőből faragott szobor ruhájának redőin, a kemény felület hideg volt és csúszós. Nehezen tudta csak felszenvedni magát a császár karjáig, melyben egy könyvet tartott, a régi korok emlékére.
Amikor végre felhúzta magát, a lapokra hasalt, így a lentiek semmit nem láttak belőle.
Lábait a férfi mellkasának vetette és pihegve próbálta lelassítani légzését. Az eső kopogása idegtépő érzést keltett benne.
Két isten heverészett a folyóparton, és a Nap csókjától vérként kavargó vizet bámulták.
– Tetszik a mosolya.
– De nagy az orra.
– Nem azt mondtam, hogy asszonyomnak akarom. Csak eltöltenék vele néhány éjszakát.
– Apánk évszázadokra egy tó fenekére kötözne, ha megrontanád. Az a lány a kedvenc teremtménye. Mi is a neve?
– Elin – felelte a nevetés istene, és nem nézett a fivére arcára.
– Nem csak a mosolya tetszik neked, igazam van? – Dosanninak mindig is jó orra volt a szerelemhez. Nokadiki néma maradt, mire a viharisten elmosolyodott.
– A tiéd lehet, ha szeretnéd. Kevesebbért is indítottunk már háborút.
Egy tavaszi délután láttam meg az embert, akinek hatására ma már máshogy gondolok néhány dolgot az életről. Ez a történet róla szól.
Éppen bicikliztem az unokatestvéremmel, amikor először találkoztam vele.
Nem tudok gyorsabban tekerni, akkor felborulunk! Nincs még egy bringád? -kérdeztem
De van, menjünk vissza, mert lent van a pincében!
Jó, de siess, nemsokára haza kell mennem!
Ekkor már két biciklink volt, a főútra kanyarodva egy tolókocsis lányt vettem észre. Az apja tolta, ,,sétáltak”.
Ki ez a lány? – kérdeztem.
Anyu keresztlánya, a másik utcában lakik.
Mi történt vele? Baleset?
Nem! Beteg, rákos.
Mielőtt a káosz úrrá lett az egykor tündöklő városon, boldogan éltem, mára azonban nem maradt más, csak az örökös rettegés és halálfélelem. Félni az élettől, aggódni, hogy lesz-e holnapunk. Nekünk, túlélőknek, ez lett a jövőnk.
A magas felhőkarcolók, melyek az égig hivatottak érni, hatalmas kőhalmokká lettek vagy teljesen eltűntek a föld színéről.
Az életek itt úgy hullnak porba, akár a cseresznyefavirág szirmai. Élni akarok, élnem kell, mondogatom magamnak. Minden egyes napért hálás vagyok, de ki tudja meddig.
A fülemre tapasztom a kezem, olyan erősen, hogy elzsibbad. Elképzelem, milyen lenne a béke, azonban a hangos fegyverropogás visszaránt a keserű valóságba.
Sokan mondták már Tirsának, hogy jól állna rajta a vörös rúzs, ám ő nem hitt nekik. Olyan régóta élt nagyanyjával egy düledező pajtában, hogy még a faggyúgyertya nyújtotta éjszakai világosság is idegen volt tőle, nemhogy a krémes, piros anyag, amit a szájra és az arcra kell mázolni. Morbid dolognak tartotta.
Pont olyan színe van, gondolta, mint a vérnek, és aki vérzik, az meg fog halni. A városi, festettszájú lányoktól mindig megijedt, szerinte pont úgy néztek ki, mintha a halállal csókolóztak volna – Tirsa látott valaha egy fiút meghalni, akinek pont ilyen árnyalat bugyogott a mellkasából
Árgyélus nyöszörögve hánykolódott a nyoszolyáján. A rémálom ismét utolérte, és csillagsötét fogai közé zárta őt. Recsegve ketté hasadt az ég, világok zuhantak egymásba. A királyfi kapkodva bukott fel a látomásból, a szíve túl gyorsan kergette a vért, az erei fájdalmasan kidagadtak.
A kastély túl mélyen hallgatott. Árgyélus idegesen törölte izzadt tenyerét a takarójában, majd lélegzet visszafojtva figyelt. Ezen az elhagyott órán történne tehát meg, észrevétlenül, mint mikor egy mécses láng ellobban?
Aztán egészen halkan, de meghallotta az apja sípoló lélegzetvételét a szomszéd szobából. Árgyélus leginkább megkönnyebbülést érzett, és csak egy egész kicsiny csalódást. Ma sem lett belőle király.
Rámarkoltam a kard markolatára. Vajon, ez az utolsó, hogy használhatom? Apám mit szólna ahhoz, hogy így fogok meghalni?
Hirtelen lendültem a démonkutya felé, aminek a sötétben leginkább szemének vöröses fényét láttam, egyedül az volt a szerencsém, hogy az ablakból néha rávetült a holdfény. Egy mély, oldalsó vágással támadtam, ezzel sikerült megvágnom szemét, de ez teljesen felbőszítette. Vicsorogva vetette rám magát, időmből annyira futotta, hogy arcom elé tudtam tenni a kardom, keresztben bele a szájába és azzal eltartani. Érzem, hogy már fáradt vagyok, teljesen lefárasztottak az előzőek. Nem adhatom fel. Ez az utolsó a kapuig. Hát tényleg ilyen szánalmasan fogok meghalni?
– Aisa Devenport, kívánsz-e mondani valamit az utolsó szó jogán? – Kérdezi a kormányzó. Hangja mély és unott, mintha nem érdekelné a válaszom.
A teremben mindenki elhalkul, csak a holokamerák zümmögését lehet hallani. Mély levegőt veszek, kihúzom magam, és nagyot nyelek. Érzem, ahogy egy izzadság csepp legördül a gerincem mentén. A gondolataim összekuszálódnak a fejemben, és a jól begyakorolt utolsó szavakból most semmi nem jut eszembe. Hogy nyerjek még egy kis időt teszek egy lépést előre. Éppen a kopott folton állok meg, ahol előttem már több száz halálraítélt állt. Tenyerem a nadrágomba törlöm, megköszörülöm a torkom, és szólásra nyitom a szám
Diotyr komótos léptekkel ért a kihalt falu határába. Tekintetét végigfuttatta a faházak máglyáin és a sárba kásásodott holttesteken. Ugyan ő szította fel a falusiakban a haragot egymás iránt, az összecsapás kíméletlensége mégis meglepte. Talán itt akadt volna néhány valamirevaló harcos, akinek még hasznát vehette volna. Lemondóan fújtatott egyet, majd nekiindult a falunak. Ridegen lépett át az útjában álló hullákon, de belül élvezte azt a felháborodott, mély csendet, amelyben még tompán visszhangoztak az egykori élet halk neszei. Némán hallgatta a pattogó szikrákat, a súlyától megtörő fűszálakat és a köpenye alatt mormogó hollót, közben célt nem tévesztve ballagott fel a domboldalra.
– Neve? – hatolt bele a kényelmes csendbe a megvetéssel telt hang. Nem érkezett rá válasz.
– Azt kérdeztem: neve?
A huszár gyűlölettől fűtve, némi szórakozott fölénnyel bámult bele a villogó zöld szempárba. Nem tartotta méltónak a nevét arra, hogy egy idegen hatalom képviselője a szájára vegye.
– Rendben, Veresskúti kapitány. Csinálhatjuk másképp is. – fejével alig észrevehetően biccentett, mire a huszárt oldalról húsba vágó csapás érte. A fehér kesztyűs kéz ereje törzsből kifordította az elszenvedőt. Oldalt hajtott arcán, mint a gyűlölködés lángja piroslott a fájdalom.
– Hiába játssza itt a nemzeti hőst, kapitány! Mi már így is többet tudunk, mint amennyit az egész elfogott bagázsából ki tudnánk szedni.
– Semmi? -kérdezte Léna. Próbált óvatos lenni, de a vulkán kitört.
-Semmi? Semmi?! Még annál is kevesebb!! Minden aktát átnéztünk; de úgy ahogy mondod, nincs semmi ami az árulóra mutatna.- Szandi már tajtékzott a dühtől.
-Nyugi! – próbálta csitítani barátnőjét Léna-sikertelenül
-A mi aktáinkat is megnéztétek?- dünnyögte Tomi.
-Miért tettük volna?- kérdezte Szandi, de a többiek érdeklődő tekintetét látva vállat vont.
-Akkor hát lássuk Miss Kém aktáját.- szólt, majd fennhangon olvasni kezdte, az újságkivágáshoz tartozó hivatalos iratot.
– MISS KÉM ÜGYE FELETT SZEMET HUNYTUNK A MELLÉKLETBEN OLVASHATÓAK MIATT
– Ejnye Léna, mit csináltál? – nevetett Tomi, majd a lány ábrázatát látva elkomorult.
– Kivégzések után egy forró kakaó a legjobb! – Simon a szemközti falon lógó kép felé emelte bögréjét. – Egészségünkre, bajtársaim! Ismét lefejeztek egy mocskos mutánst.
Lábát felpolcolta, és mélyen beszippantotta itala édes illatát. Végre valami, ami nem dohos és pöcegödör szagú. Belekortyolt, miközben a képet nézte. Négy barátjával vigyorgott a háború előtt. Sebezhetetlenek voltak. Végül csak ő tért vissza.
– Mindig magadban beszélsz?
Riadtan ugrott fel és rántott fegyvert, a térdébe nyilalló fájdalommal nem törődve. A halk női hang úgy hallatszott a börtön magányában, mintha közvetlen mellette szólt volna. Mozdulatlanul állt és figyelt. A cellákkal teli folyosó sötéten ásított. Nem jutott ki senki.
Pál testvér apró cellája ablakából nézett fel a fénylő teliholdra. A szeme égett, a torka kapart, a vállára terített meleg darócköpeny ellenére is egyfolytában rázta a hideg. Óvatosan megérintette az egyik lüktető, sötét duzzanatot a hóna alatt. Elkeseredetten tapasztalta mennyit nőtt az éjjel. Azon elmélkedett, érdemes lenne-e felkeresnie Márk testvért, a gyógyítót, hogy megvizsgálja. Nem látta értelmét, hiszen a dögvész jelei egyértelműek. A láz, fájdalom, a kelések… Reményvesztetten a fagyos kőre rogyott, keresztet vetett, és elmormolt egy Miatyánkot.
– Uram! – suttogta. – Minden szerzetesi eskümet megszegtem. Megérdemlem, hogy ily kegyetlenül büntetsz engem. Kérlek, mégse ítélj örök kárhozatra! Hadd tegyem jóvá a bűneimet!
Ötéves korom környékén álmodtam először az Aranyházról. Vagy talán nem álom volt. A lényeg, hogy miután szemhéjam mögött megjelent a mocsár közepéből kitornyosodó palota, körülötte a meleg rothadás zöld, barna, okker foltjai, az iszapos vízbe süllyedt, haldokló füzek, a homokszigetecskék, a dögletes nyári levegő – ez a kép mindent magához idomított. A színek maradtak. Őszi fasor, csöndesen susogó levelekkel; anyám, ahogy mesét mond az ablakmélyedésben, alattunk hullámzanak a cseréptetők; tavaszi ég alatt izzó homokfal, oldalában végeláthatatlan lépcső. Állok a lépcső aljában, képtelenül arra, hogy elforduljak, mert csak várni lehet, hogy minden megdermedjen, és az arany csillogása mögül előkússzon a nyálkás feketeség.
Megtorpantam, amint a férfi kilépett az árnyékból.
– Végre, hogy ideért, Miss Evans, már jó ideje várok magára. – Ahogy lassan felém indult, a gyér lámpafény végigfutott az arcán, szemei halványan felragyogtak. Egy fenevad, basszus!
– Sajnálom, uram, de összetéveszt valakivel.
– Nem hinném, kisasszony, biztos vagyok benne, hogy magát keresem.
– Miért? Mit akar tőlem?
– Én személy szerint semmit, azonban egy igen befolyásos és fontos úriember már régóta keresi Önt, Miss Evans, az én dolgom pusztán annyi, hogy elvigyem hozzá.
– Mondja, uram, egészen biztos benne, hogy jó sikátorban jár? Ha az elrablási megbízólapján nem a Kathleen Elara Delmar név szerepel, akkor szerintem eltévesztette az utcaközt.
Ha azt mondom, hogy magamon kívül voltam a haragtól, akkor nagyon enyhén fogalmaztam. Ha képes lettem volna vulkánná alakulni, fröcsögve köpködtem volna szét a lávát, figyelve arra, hogy Adam arcába küldjem a legforróbb lávacsóvákat.
– Engedd már, hogy segítsek! – üvöltöttem rá.
– Nincs szükségem a segítségedre – közölte karcos hangon, bár a szeme elé párát vont a fájdalom.
– Érzem, amit érzel, te is nagyon jól tudod, mégis kinek akarsz hazudni?! – Nehezemre esett kordában tartani a dühömet, pláne úgy, hogy belülről nem csak a saját érzéseim marcangoltak, hanem Adam fájdalma is dübörgött a mellkasomban. – Érzem! – mutattam a szívemre.
– Takarodj ki a fejemből – sziszegte vészjóslón.
Bettina verejtékező homlokkal markolta a kezében tartott pisztolyt. Hosszú szőke fürtjei, belelógtak a balszemébe. Gyors mozdulattal, söpörte félre őket az útból.
Viszont azonnal visszakapott a fegyverre.
Ákos, Bálint és Rihárd még mindig a fejük fölött tartották kezüket.
Bálinton látszott, hogy ideges.
-Nyugodj le Betti.- eresztette maga elé a tenyerét Rihárd.
-Vissza! Emeld vissza a kezed! – fakadt ki a lány.
A fiú ingerülten hőkölt vissza.
-Egyikőtök tudja jól, hogy miért vagytok itt.–kezdte Bettina.–Azt hitte nem jövök rá mit tett.
Azt hitte, rá ijesztett a húgomra.
Egyiketek megerőszakolta Líviát. Most pedig, meg fogjuk tudni melyik szemét volt az!
…
A tetőről figyelte, ahogy a szőke fiatalember leugrik a szekérről, kezet ráz egy kereskedővel, és segít bevinni egy-egy ládát, mintha maga is közember volna. Persze a cserepeken kuporgó bérgyilkosnak édeskeveset számított, kit fog lelőni, csak szórakozásból töprengett a megbízója szavain, és biztos volt benne, hogy az áldozatának nem egy elcsábított lány miatt kell meghalnia. Nem, a fiatalember, bármilyen kedves fickónak tűnt, ahogy elnevette magát, miközben a kereskedő vállon veregette, egy igazán fontos embert bosszantott fel, és nem sikerült elég jól elbújnia.
A halála rejtély lesz a helyiek számára, és amikor a saját életüket féltik, a bérgyilkos csendben kineveti őket.
Már megint a kocsma előtt találta magát.
Továbbra sem szívesen látták bent, ezek szerint. Kezdett már szomjas is lenni. Bár pénz úgysem volt nála. Kibírja. Csak a tagjai ne sajognának!
A sarkon két suhanc röhögött. Nyilván jól szórakoztak az újabb eseten.
Odaintette őket.
– Hé kölykök! Akartok egy kis pénzt keresni?
A szeplősebbik ki sem vette a kezét a zsebéből, csak átnyúlt a nadrágján levő szakadáson, és fityiszt mutatott. – Honnan lenne neked pénzed? – Kérdezte azért. Mert a pénz emlegetése néha jelenthetett valódi pénzt is.
– Ha átadsz egy levélkét Bella Liliana művésznőnek, megtudod – válaszolta Dimitrij herceg. Rongyai alól arany díszgombot villantott elő.
Reggel arra ébredek, hogy álmodom. Nem lehet a valóság, hisz mindig hosszú percekbe telik, mire egyáltalán ki bírom nyitni a szememet. Most viszont itt állok talpig szkafanderben, és éber tekintettel bámulok ki az ablakon. Az űrhajó, aminek ma 12 óra 00 perckor kellett volna kimenekítenie minket, lángokban áll. Képtelen vagyok elhinni, pedig láttam már szörnyűbb dolgokat, amik örökre a retinámba égtek. Anyám fájdalomtól torzult arcát, miközben saját testével védelmezett a támadóktól. Az öcsém friss tetemét, akit olyan gyorsan kellett átlépnem, hogy a halálos golyó hangja el sem jutott a tudatomig. Mindent feláldoztam, hogy eljussak idáig. És most ezt is elveszik.
Az óriásmedúzák lágyan szelték a levegőt, a csápjaikba gabalyodott rovarok rövid, kétségbeesett zümmögés után múltak ki. Ylil szerette nézni lassú vonulásukat, mintha a felhők költöztek volna közelebb ahhoz a kék fűvű, rozsdás levelű fákkal határolt kis völgyhöz, ahol szülőfaluja húzódott.
Mióta megkapta a képeslapot, még többet pislogott felfelé. A bálnák arrafelé nem honosak, és még sosem látott egyet sem. Azt a bizonyos lapot neki kézbesítették, ám valójában másnak címezték, egy távoli faluba, amiről Ylil szinte semmit sem tudott. Most is a zsebében lapult.
„Drága Első! Szeretettel várlak az Év Nem Létező Napján, hogy együtt hallgassuk a bálnák énekét itt, Fenyővárosban!”
A távoli géppuskatűz robaját úgy verte vissza a panelok rengetege, mintha közvetlen közelben ropogtak volna a fegyverek. A magas betonfalak szinte pingpongoztak a távoli csattanásokkal. Aztán fokozatosan halkulva megszűntek a visszhangok. A lakótelep elcsendesedett. Ismét fülsiketítőnek hatott, ahogy a fél méteres fű suhogva meghajolt a bakancsok súlya alatt.
Levi előreszegett gépkarabéllyal óvatosan közelített a játszótér felé. A szíve a torkában dobogott, az ujja kényszeredetten játszott a ravaszon. Tekintetét egyetlen helyre összpontosította, a homokozóra. Készen állt arra, hogy ha csak egyetlen porszem is megmozdul, tüzet nyisson. Mögötte Karesz legalább ugyanilyen feszülten lépdelt. Társa gondosan ügyelt arra, hogy pár méterrel mindig lemaradjon.
Találkozás
(2014. július 11)
– Basszus! –rohantam lefelé a lépcsőn. Miközben magam mögött hagytam a fokokat igyekeztem összeszedni minden gondolatomat. Ez annyira jellemző. Már azért megkapnám a hónap dolgozója címet, ha egyszer időben beérnék a munkahelyemre. És ez még csak nem is vicc. A főnököm Mira, azt mondta, amint ez megtörténik, készít rólam egy fotót, bekeretezi és egy hónapon keresztül ott lógok majd a műterme falán. Nos, ennek nem ma lesz a napja. Csúnyán elaludtam. Pedig szólt az ébresztő, de kinyitni a szemünket nem egyenlő azzal, hogy fel is ébredtünk. Amint lecsuktam elkezdett filmet vetíteni az agyam, már megint ugyanazt.
Unalmas őszi délután volt, éppen egy bögrét töltöttem tele kávéval, amikor meghallottam a rádióban azt az ismerős nevet: Ronnie Matthew. Persze rengeteg ilyen nevű ember lehet, de azért kíváncsiságom magja elvetődött agyam termékeny talajában, ezért felhangosítottam az eszközt. A hírben arról számoltak be, hogy ezt a Ronnie Matthew nevezetű nőt egy sikátorban találták meg a Washington Heights sarkán. A feltevések szerint valaki kegyetlenül megkínozta, majd átvágva a torkát kivéreztette. Hm. Húztam gondolkodón el ajkam, hiszen nem csak a név, hanem maga a módszer is olyannyira ismerős volt számomra, hogy mindez erősen kapargatni kezdte fantáziám háborítatlan falát. Töprengésemből azonban Luke térített magamhoz, ahogyan szokásához híven becsapta maga mögött az ajtót.
A felkelő nap sugarai világították be a kis szobát, ami az utcára nyílt. A kis Dante tudta, hogy lassan itt az ideje felkelni. Hallotta, ahogy az anyukája serényen pakol az előszobában. Annyira vékonyak a falak, hogy szinte minden apró rezdülést tisztán lehetett hallani a szobában. Tudta azt is, hogy egy nehéz napnak néz elébe, ugyanis ma találkozik az új csoporttásakkal. Érezte, szinte kézzel foghatóan érezte, hogy ez egy különös nap lesz. Nem aggódott az érzés miatt, de tudta, hogy ezen a napon valami elkezdődik. Miközben erre gondolt, élvezte ahogy a napsugarak az arcát simogatják.
Bárcsak mondhatnám, hogy nem fáj. De hazudni bűn, s én nem mondhatom. Ne hidd, hogy nem látom, szemedből hogy múlt el a csillogás, ha rám nézel, s tudom, te is érzed: nem szikrázik már körülöttünk a levegő úgy, ahogy régen. Miért hazudsz hát? Miért hazudsz, még mindig, mikor nyilvánvaló: vége közöttünk annak, ami még csak el sem kezdődött igazán.
Emlékszel az első találkozásunkra? Persze, hogy emlékszel. Hisz annyiszor mondtad már. Különös, milyen erős volt bennünk a meggyőződés akkor, hogy a sorsunkat nem kerülhetjük el. Olyan voltam, akár a részeg. Valami új, valami megfoghatatlan járt át, valami ijesztő, mégis olyan szép…
– Tizenöt éves, te rohadék!
– Engedd már el, Connor!
Em hangja hisztérikus sikolyban végződik, az arca kipirult, lófarokba kötött haja szétesőben. Összekarmolászta a karomat. Az osztálytársa a nyakát simogatva kapkod levegőért, rémült pillantása minden mozdulatomat követi.
– Állj le! Nem kényszerített.
Lesüti a szemét.
– Szükségem van a pénzre.
– Jó, majd én adok.
– Connor, amit te keresel, az kell is neked.
– Nem hagyom, hogy kurvának állj!
– Csak segíteni akartam – mondja a srác.
Közelebb lépek, gyomorszájon vágom és a fülébe súgom:
– Az én húgomnak nem kell segítség. Ha még egyszer meglátlak a közelében, fellógatlak.
A riasztó hangja ébresztett fel. Megszokásból már egyből kék egyenruhám felé nyúltam, felvettem, magamhoz vettem kék kabátom majd cipőt húzva kiléptem kabinom ajtaján. Mindenki a központ felé rohant. Ez szokatlan volt. Reggelente mindenki a kantin felé menetelt. Ekkor alaposabban megfigyeltem a riasztást. Nem egyszeri hangjelzés volt. Folyamatosan szólt. Ez nem stimmelt, így én is csatlakoztam a tömeghez. Mikor a központba értem üvegfalain keresztül megszokott látvány fogadott. A nap fénye sugárzóan sütött be, a síkság fölötti égen pedig halványan körvonalazódott a három szomszédos bolygó. Minden rendben volt. De mikor egy kadét az égre mutatott észrevettem a bajt. Egy hajó közelített felénk.
A riasztó hangja ébresztett fel. Megszokásból már egyből kék egyenruhám felé nyúltam, felvettem, magamhoz vettem kék kabátom majd cipőt húzva kiléptem kabinom ajtaján. Mindenki a központ felé rohant. Ez szokatlan volt. Reggelente mindenki a kantin felé menetelt. Ekkor alaposabban megfigyeltem a riasztást. Nem egyszeri hangjelzés volt. Folyamatosan szólt. Ez nem stimmelt, így én is csatlakoztam a tömeghez. Mikor a központba értem üvegfalain keresztül megszokott látvány fogadott. A nap fénye sugárzóan sütött be, a síkság fölötti égen pedig halványan körvonalazódott a három szomszédos bolygó. Minden rendben volt. De mikor egy kadét az égre mutatott észrevettem a bajt. Egy hajó közelített felénk.
A bal vállamra ült, és igazakat mondott. Én meg befogtam a fülem. Aztán leengedtem a kezem, mert mindenki engem nézett. De csak ő volt ott, és firkált valamit az ölében tartott jegyzetfüzetbe. Ismerem, jutott eszembe. Persze, hogy ismered, és gyűlölöd. Bántani szokott, hallottam a suttogást a bal fülemben.
– Hagyjál! – kiáltottam rá.
– Tessék? – a férfi abbahagyta a firkálást, és felnézett. Fürkésző szemek, bozontos, szürke szemöldök. Fekete karosszékével terpeszkedett előttem, én meg a kanapé szélén kuporogtam. Köztünk a semmi. Volt itt régebben egy üveglapú asztal, abban néztem magunkat. De nemrég eltörött, vele az arcom. Most aztán nem tudom, jó árnyalatú-e a rúzsom.
Karom összefonom ölemben, miközben hátam a falnak döntöm. Cipősarkak kopognak a tűzforró aszfalton, kipp-kopp. Vajon ki kopog? Talán a virágárus néni? Apró mosolyra görbül ajkam. Kiskorom óta gyönyörűszép fehér liliomokat árul az út túloldalán. Szeretetteljes és nagyon kedves a mosolya. Most vajon miért nem vesz észre? Biztosan a nagy tömeg miatt. Vagy nagyon elbújtam a lábak sűrűjében? Felálljak a földről? Meleg szellő söpör végig az utcán, amint ezen gondolkodok, végigsimítva könnyed tavaszi ruhámon. Liliom illatot hoz magával. Hangulatok tömkelegét idézi elmémben ez az illat. Teljesen belefeledkezem, csak a keskeny vércsík melegsége által eszmélek rá lenti mezítelenségemre, ahogy végigszalad remegő lábamon.
Fáj mindenem! De tényleg mindenem, a csontjaimtól kezdve a lelkemig . Tudnád mit érzek ha két napja egyfolytában az életedért küzdenél.
Egy kis viharral kezdődött. Aztán fokozódott, amíg teljes pusztítást nem végzett a Földön, tönkretéve mindent amit az emberiség 22 század alatt alkotott. Két napja még átlagos tini voltam aki suliba járt és a pasijával töltötte a szabadidejét, most menekülök mint amindeki aki életben maradt.
-Anyát akarom mikor ér ide?-húzódik közelebb hozzám Panny a húgom
-Nemsokára prücsök-ölelem meg.
-Mikor megyünk már haza?-makacskodik-Haza akarok menni
Soha. Anya meghalt ,otthonunk sincs többé. Drake,apa és Panny. Már csak ők hárman maradtak nekem.
Egy elhagyatott helyre megyek, egy olyan környékre, ahol már nem az ember, hanem a természet az úr. Az épületek ablakai kitörve, az ablakpárkányokon madárfészkek. A tetők már régen beszakadtak, egyre vastagodó törzsű fák törnek maguknak utat az ég felé. Embernek még csak a nyomát sem lelem, azonban könnyű szerrel bukkanhatnék kisebb állatokra. Mindenütt csend honol, csak az énekesmadarak kórusát lehet hallani. Nyugalom árasztja el az erdő ezen eldugott részét. A fejem pillanatokon belül kitisztul, átjár a természet varázsa, elűzi a rossz gondolatokat. Keresve sem találhattam volna jobb helyszínt arra, hogy megvalósítsam gyerekkori álmomat, felnőttkori célomat. Már alig várom.
Khaliddnak elege volt a bordélyházakból. Már három éjszakát töltött el Invis Tavera különféle kuplerájaiban, és kezdte komolyan reménytelennek érezni a helyzetét. Még csak hasonlót sem talált ahhoz, akit keresett. A legtöbb szajha festette a haját, és egyikük sem választotta a rikító répavörös színt. Khalidd betért néhány nagyon olcsó bordélyba is, ahol mocskos, festetlen hajú lányok dolgoztak, de ott se talált semmi biztatót. Különben sem valószínű, hogy egy rendtag ilyen helyen keresné a szerelmet. Khaliddnak hányingere támadt a gondolattól.
A riadó hajnalban szólalt meg. Rendszerint hajnalban szokott megszólalni, mert ilyenkor alszanak legmélyebben az emberek. Dorla nem aludt. Kimeredt szemmel bámulta a sötétet, és meg se rezzent a szirénák üvöltözésére. Pedig váratlanul érte.
Tegnap ilyenkor is riadót fújtak, és leküldték az egész várost az óvóhelyekre. Az próbariadó volt. Ez viszont… közvetlenül egy nappal utána… Dorla még mindig nem mozdult. A szomszédos pincékből kiáltozás és rohanó léptek zaja hallatszott át. Gyanította, hogy neki ma éjjel nem lesz társasága. A személyzet a személyzeti pincébe megy, hiába tudják, hogy ő egészen egyedül van itt.
Sietősen szedte a lábát, egy korai buszt kellett elérnie, ami a piac mellől indult. Régen kelt fél ötkor, de aznap reggel muszáj volt. Egy ideje már barátkozott a gondolattal, hogy megteszi és tudta, hogy csak akkor, azon az egy napon van alkalma rá, hogy elégtételt vegyen. Tudatában volt, hogy túl kedves, túl figyelmes és megértő a történtek ellenére, hogy egyáltalán gyanúba keveredjen. Zavartan, szemét lesütve ment át a piacon a buszállomásig. A kézitáskáját mindvégig szorosan a testéhez szorította a bal kezével. A gyanútlan emberek azt hihették, hogy a pénztárcáját félti holmi piaci zsebtolvajoktól, de nem ez volt zavartságának fő oka.
Enrikque átvette a csomagot és futni kezdett. Sötétség ölelte körül a sikátorokban. Átmászott egy kerítésen és rohant tovább. Jó, hogy a mai szállítmány könnyű. Egy kofa lépett elé, ő pedig neki rohant és fellökte. Az asszony szitkozódott, de ő sprintelt tovább. A karperecére nézett. Még három perc a váltásig. Nem tudta, ki veszi ma át tőle a csomagot, de szerette volna, ha Raul. Ő volt a főnökük és a leggyorsabb. Mindig ő futott utolsónak.
És igen. Raul ott állt a megadott helyen. Aztán összerogyott, mint egy rongybaba. A homlokából egy nyílvessző meredt az ég felé.
Enrique bénultan nézett a csomagra.
Az idős férfi benyitott falusi házának konyhaajtaján, egy kevéske hűvös szellőt engedve a leves főzés gőzeitől vaskos levegőjű szobába. Kabátját az ajtó melletti akasztóra dobta. Átvonult a döngölt padlójú helyiségen és a tűzhely melletti elnyűtt karosszékébe rogyott. Lánya bedobott néhány kukoricacsutkát a sparhelt ajtaján, hogy élénkítse a tüzet.
– A föld érték – jelentette ki a férfi, miközben a csizmaszáráról lekapart sárból gyúrt golyóbist görgette kérges, göcsörtös ujjai között. – Most a leánygyerek is értékké válik – tette hozzá és megpaskolta a körülötte sertepertélő lánya csípőjét, mintha valami igásjószág volna.
Zsóka lesütött szemmel húzódott arrébb. „Értékesebb egy darabka föld édesapámnak, mint a tulajdon gyermeke?”
Egy kavics a talpamba váj.
Mintha bármit is számítana egy gyilkológépnek.
Egy szellemtáncosnak…
Inkább csak az agyam egyik reménykedő szeglete keres valamit, ami eltéríthet a szándékomtól.
Talán a csípős, októberi szélben, ami nedves avar és az elmúlás szagát sodorja felém.
A távolban mennydörög.
Imádom a viharokat.
Miközben az ember az öccsének rémtörténetek mesél, amíg sikoltozva át nem rohannak a szüleikhez.
De akkor is ugrani akarok.
Nekem ugyanis halott az öcsém, akit ijesztgethetnék, sőt, a szüleim is halottak.
Ha szerencsém van, ugranom sem kell, csak megvárom, hogy itt a szikla tetején megtaláljon egy villám.
Az eredmény ugyanaz:
Halál.
Csak megspórolnám a zuhanást.
Tériszonyom van.
– Miért pont lábkörmökből jósolsz? Ez olyan undorító – fintorgott Menta, miközben gyanakvón méregette nagyanyja lábkörömgyűjteményét.
– Van egy ismerősöm, aki orrváladékból jósol. Szeretnél inkább azt adni? – nyújtotta ráncos kezét a nagymama.
Mivel Mentának semmi kedve sem volt ahhoz, hogy takonnyal bővítse a polcokon sorakozó bizarr gyűjteményt, a lábköröm mellett döntött.
Nem bírta kivárni, mikor bukkan fel az ő különleges képessége. (Remélhetőleg nem a lábkörmökből való jóslás.) Így sebesen, ott helyben megszabadult a zoknijától és nyisszantott.
A nagymama szótlanul, csücsörítve bámulta a körömdarabkát. Forgatta, aztán egy pohár vízbe dobta, mire a szeme elkerekedett.
– A gardrób szellemeire mondom, ez lehetetlen!
Nyugaton hatalmas acéltornyok vázai meredtek az égre. Lassú közeledésükre tűntek elő a semmiből. Alekszandr gondolatai elkalandoztak, és egyre inkább kezdte azt hinni, egy mechanikus óriás csontvázkezét bámulja, amint az kinyúl a frissen hantolt sírból, hogy egy utolsót markoljon az életbe. Az elméjében felvillanó kép azt a pillanatot ragadta meg, mielőtt a gigász tagjait mozgató elektromos impulzusok végleg kihunytak volna. Mintha még lett volna a monstrumban egy szikrányi élet. Ez persze csak a képzelet játéka volt, a város már legalább egy emberöltő óta halott. Fejében végül feloldódott a kép, és ismét annak látta a Várost, ami: acél és üveg sugárzó kriptájának.
Rahika meghúzta Ködfehér kantárját, a fiatal rénszarvas idegesen Sole néni felé bökött, méterekkel lemaradtak tőle.
– Pillanat, kérlek!
Látni akarta még utoljára a falu halovány körvonalait, a szeszélyesen tekergőző folyó vörös szalagját, a lankák közt sután kanyargó utat, a szürke törzsű fák erdejét, és mögöttük a végtelen feketeséget, a Nemlétet. Csupán a Sorsszövő tudhatja, útra kelhet-e újra. Sosem fájt ennyire a hazatérés.
A lágyan ívelő dombok közt lustán nyúltak el az árnyékok. A bágyatag nap aznap különös fényesen sütött, mintha utolsó erejével próbálná legyűrni a telet. Tavaszodott, de a meztelen fák, az elporladt mezők és a színét vesztett ég mást ígért.
Akkor robogtak el a szálloda előtt, mikor a tenyerében péppé szorongatott bankóval a taxis felé fordult.
– Uram, álljon meg! Elkerültük a szállodát!
– Tudom – szólt a lakonikus válasz.
– Ha kevesli a fuvardíjat, felugrok még pénzért a szobámba!
– Hölgyem! Csak nem feltételezi rólam, hogy problémám van a kialkudott viteldíjjal?!
Anna ledermedt. Ez nem lehet igaz! Ő nem érdemli, hogy így végezze! Ő az utolsó pillanatban még segíteni is próbált Verának!
A férfi Anna képébe vigyorgott, aztán durván beletaposott a gázba. A bakancsáról lehulló sár, és a körme alatti beszáradt foszlányok láttán Anna hisztérikus röhögésben tört ki. Már tudta, hová viszik.
Kazik úgy bámulta maga mellett a falat, mintha az élete múlna azon, hogy tekintete még véletlenül se tévedjen Parázsra. Mivel Parázs nemigen siette el a vállán lévő seb átkötözését, ez mostanra két dolgot eredményezett: a kifacsart póztól beállt nyaka, illetve felfedezte, hogy a sarokban lévő penészfolt egészen úgy néz ki, mint egy orrszarvú.
De mit mond erről az álmoskönyv?
Orrszarvúk és egyéb állatfajták vizionálása nedves falfelületekre:
1. Önre a közeljövőben nagy veszélyek leselkednek. A kétes lebujokat kerülje, tartson böjtöt.
2. Önnek teljesen elment az esze.
Kazik igyekezett összegereblyézni önuralma maradékát, de nem segített a tudat, hogy Parázs mindeközben önelégülten mosolyog.
Megint álmatlanul forgolódtam az ágyban. Ez így nem mehet tovább, ez már a sokadik ilyen ébredés. Mint minden nap álmosan felkelek, eltántorgok a mosdóig, és a tükörbe nézve azt próbálom kitalálni ki az a lány, aki visszanéz rám? Beletúrok a hajamba, nem nehéz rendet tenni a fejemen, rövid hajam rendezett káosz képét mutatja. Felteszek egy szolid sminket és fél óra múlva már a 90-es úton hajtok kis bogarammal munkába. Megint elkéstem. A héten ez már a harmadik alkalom. Gyorsan beosonok a helyemre, mintha mi sem történt volna és úgy teszek, mint aki vadul dolgozik már 7 óra óta.
Áss, locsolj, kapard a földet és légy hálás, ha enni kapsz. Ebben a világban éltem. A növények haldokoltak, és a Föld növénytermesztésének kilencven százaléka mindössze tíz ember kezében összpontosult. Az életem kevesebbet ért, mint egy búzakalász, ám anyám szerint már az is kész áldás volt, hogy a földeken dolgozhattunk.
Miközben minden nap a perzselő napsugarak barázdákat véstek verejtékező arcomra, egyre csak az üvegházat figyeltem. Egyszer én is ott leszek, abban az üvegházban. Nappal virágokat fogok gondozni, este pedig bálokban árulom őket. Nincs több napszúrás, korgó gyomor és bőrkeményedés. Keményen megszorítottam a kapa nyelét és győzködtem magam, hogy meg tudom tenni.
Az éj sötét leple alatt hatalmas dörrenés rázta meg az ódon kúria falait Toronyhon egyik csendesebb utcájában. A csattanás a földszintről jött. Az ablakok beleremegtek. Néhány könyv lebukfencezett a perem nélküli polc széléről, és az egyik pont a kecses üveg padlóvázát találta el, ami így ripityára tört a márvány járólapon. A plafonról kisebb vakolatdarabkák potyogtak Kraig homlokára és hajára. Gyorsan lesöpörte őket, kezeivel átszántotta tincseit, majd úgy, ahogy volt, egy szál rövidnadrágban kiugrott az ágyból. Az első égzengést újabb és újabb követte – hol kisebb, hol szinte még nagyobb – mintha a falak folyamatosan morajlanának.
Szóval, a nevem Hyde Crusader. Nem, nem a Stevenson regény után, a szüleim csak egyszerűen szerették Eric Claptont. Miért, azt hiszed, hogy kizárólag a rock sztárok nevezhetik el onnnan a gyerekeiket, ahol, nos tervbe vették? Hát el kell árulnom, hogy a geológusok legalább ennyire bátrak és lazák, már ha nem ők kell viseljék a következményeit.
Mindig eljátszottam a gondolattal, hogy hogyan is írnám meg életem regényét és azt hiszem, hogy ide jönne az, ami során keserves sorsom minden társszereplőjét vázolnám. De minek? Valószínűleg nem ezen része érdekli az embereket, azonban pár fontos dolgot kénytelen vagyok tisztázni mielőtt belevághatnék.
Dorinnak fogalma sem volt, hány vértől bűzlő és sikolyoktól hangos éjszaka telt el az elrablása óta, de a lelke mélyén érezte, hogy még egy kis idő ebben az élő pokolban és elveszíti az ép eszéért folytatott küzdelmet. Ahogy teltek a napok egyre kevésbé rettegett az éjszakai látogatóktól, fásultságában már az is megfelelt volna, hogy ha őt viszik el magukkal legközelebb, akkor legalább hamar vége lehetne ennek az egésznek. Mintha csak meghallották volna kívánságát, kulcszörgés hangja töltötte be a rettegéstől néma börtön csendjét és világrengető léptekkel megállt az ajtaja előtt egy Minotauruszhoz hasonló démonfajzat.
– Gyerünk, ma te jössz.
Délelőtt tizenegy volt, amikor a férfi késsel a mellkasában becsöngetett hozzánk. Azért emlékszem ilyen pontosan, mert a csengő épp annak az idegesítő, tizenegy órás sorozatnak a kezdésébe harsogott bele, amiben egy kutya ment meg csapdába esett embereket. A lakótársam, Aaron odavolt ezért a szarért, én meg nem láttam értelmét vitatkozni. Úgyhogy közösen néztük a kutyás sorozatot. Mindennap – kivéve hétvégén, amikor nem adták.
– Kinyitom – mondtam akkor Aaronnek, hálásan, amiért otthagyhatom a tévét.
És így történt, hogy egy szál pizsamában, az égett reggeli pirítósomon nyámmogva, szirénákból és kutyaugatásból farigcsált dallamok háttérzajától kísérve – egyszóval rettentő lehangoló körülmények között – örökre megváltozott az életem.
Apám szerint én másképp láttam a dolgokat, mint a többi kamasz. Mintha más szögből nézném, ahonnan olyan részletek is látszanak, amiket mások nem vesznek észre. Talán ez vezetett oda, hogy meghalhattam volna. Kétszer, de ahogy régi osztályfőnököm tartotta bennem a lelket a korházi gépek kattogása mellett suttogva a fülembe, lélegzem és érzek, és csak ez számít. Harminckét szempár szegeződik rám, miközben a lány a homlokához emeli a kezét, épp oda, ahol nekem egy kilenc centiméteres heg húzódik, a legkevesebb nyomot azzal hagyva, hogy már soha nem tűnik el onnan, és hangok nélkül felteszi a kérdést. Én pedig válaszolok.
– Fél perce sincs, hogy arra bíztattalak, kérdezz bátran, és te megtetted…
Reznor a szokásosnál is részegebb volt, mikor először meglátta a lányt. Ott állt az utca túloldalán egy homályba vesző kapualjban, mégis olyan élesek voltak a vonásai, mintha egy reflektor világított volna az arcára. Bőre fehér volt, mint a hó, a haja, mint az ében. Ajka, mint a frissen ontott vér. Mint valami kibaszott Hófehérke.
Ám azóta is csak egy szó jutott eszébe, valahányszor felködlött benne az emlék, ahogy a tavaszi szél belekapott abba a hihetetlenül elevennek tűnő hajba, ahogy megrángatta a vállára vetett fekete köpenyt, ahogy fodrokat vetett a furcsa, fehér ruha szegélyére. Olyan volt a lány, akár egy szellem.
Bármi is történt, kétség kívül még mindig életben voltam. Sajgó végtagjaimmal a vaksötétben tapogatództam. Az ujjbegyeimmel vízcseppeket kentem szét a padlón. Minden érzékem kiélesedett, hogy feltérképezhessem az áporodott szagú helyiséget, melybe a jelek szerint bezártak. Próbáltam megfékezni a rám törő remegést, mikor halk légzés nesze ütötte meg a fülem. Csak reménykedtem, hogy Belián az. Nem tudtam volna elviselni, ha ő még mindig odakint lenne „azok” között. Prédaként, vagy hullaként. A tudat pedig, hogy itt fekszik valahol, elsöpörte minden fájdalmam. Négykézlábra ereszkedtem, és próbáltam kitapogatni a földön heverő testet. Halk nyöszörgés hagyta el a sötét folt ajkát.
– Élek – suttogta fájdalmasan lassan.
Az idős professzor kopott íróasztala mellett ült, csillogó szemekkel bámult ki az ablakon. A szoba kékesfehér neonfénye és a berendezés hideg színei az új világrend reményteljes tükörképévé mosódtak össze a műanyagkeretes ablaküvegen. A férfi felállt székéből, és az ablakhoz lépett. Mégsem volt ez egy hiábavaló élet, gondolta.
– Kizárólag a fiam ismeri a dokumentációt. A fiam… Lopez nem tudhatja meg – motyogta. – A világ totális átrendezése elé már senki sem gördíthet akadályt.
Az univerzum időtlen, csillagfényes pompájában gyönyörködött.
A lövést közelről kapta. A bíborvörös agyvelő szétterült az üvegen.
– Itt Morgan. Van egy kis gond.
– Micsoda?
– A fiánál is van egy példány.
Azon töprengtem, hova kerülhettem… leszállt a köd, és későre járt. Sehol egy lélek, teljesen egyedül voltam egy kis városkában, aminek a nevét sem tudtam… Az órámra pillantottam… volna, ha az a bal csuklómon lett volna, ahol lenni szokott.
– Valami nagyon nem stimmel itt! Hol vagyok? Mintha egy horrorfilmbe illő jelenetbe csöppentem volna – gondoltam, nem ártana körbenéznem. Leporoltam a nadrágomat, amit a szegecses övem körbefont, és nyugtáztam, hogy legalább a többi dolgom megvan. (egy hátizsák, amelyben volt egy ásványvíz, néhány müzliszelet telefon és pulcsi) Közben horzsolásokat fedeztem fel mindkét karomon, és úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger.
Ne nézz hátra, ne nézz hátra! – ismételgettem magamban, mint egy mantrát. Este volt, és én nagyon féltem a sötét, világítás nélküli utcában. Éreztem, hogy valaki, vagy valami figyel. Istenem, add, hogy ne ő legyen az! Kérlek, mondd, hogy nem ő van mögöttem! Kérlek, még nem akarok meghalni! – fohászkodtam magamban. Megszaporáztam lépteimet, hogy előbb hazaérjek. Csomó nőtt a torkomban. Egyre inkább erősödött bennem a nyugtalanság és a félelem. Idegesen nyeltem egyet. Ekkor egy ág reccsenését hallottam mögöttem. Hátra néztem, és megláttam őt. Egy pillanatra ledermedtem, majd futni kezdtem a pár háztömbnyire lévő házunk felé. De már késő volt, a Figyelő észrevett
A nyitott teraszajtó előtt áll, magas alakja, akár az éjszaka utolsó, megingathatatlan bástyája elzárja a hajnal fakó fényének útját. A sötétítő függönyök homályában nem hallok mást zakatoló szívverésemen kívül. Fürdőköpenyem elejébe kapaszkodok, a vastag anyag valódisága segít talpon maradni. Aki jó az láthatatlan, aki jó az láthatatlan, mantrázom újra meg újra, pedig se jó, se láthatatlan nem voltam soha.
Nem fordul meg, egyetlen rezdülésével sem mutatja, hogy észrevett volna, mintha csak levegő lennék. Próbálom lecsillapítani kapkodó lélegzetemet, nem figyelni a gyomromat összehúzó görcsre. Az antik csatot bámulom hosszú hajában, azt az átkozott skorpiót, szinte érzem farkának méregtövisét a tarkómban lüktetni.
A csata egy napfényes, tavasz eleji reggelen veszett el.
Az uralkodó személyes védőrségét küldte ki a mezőre, hogy kiemeljék a hadifoglyok közül a fő hangadókat, és megkeressék a Liliomos herceget, élve vagy holtan.
– Semmibe vettétek Brianna törvényét, árulásra kényszerítettétek Őfelsége alattvalóit! Tudjátok, milyen halált érdemel, aki fellázad uralkodója ellen! – ordította a foglyok arcába Corrah, az első lándzsás.
Egy vörös szakállú, vad tekintetű vezér kiköpött feléje a fűbe.
– Mondd meg az uralkodódnak, hogy testvére, a Liliomos herceg nem felejt!
Corrah felkacagott.
– Mondd meg neki magad! Beszélni óhajt majd az árulókkal.
A férfi gúnyos mosolya azonban elvetette a kétkedés magvait Corrah szívében.