Ez az Írástudó Íróiskola Hetek harmadik hete az Aranymosás oldalán. Mindig az egyik kurzusé a főszerep: a 100 szavas játék témája illeszkedik a kurzus tematikájához, a nyertes művét az oktató szerkeszti meg, bemutatjuk az egyes kurzusokat, és az oktatót szabadon lehet kérdezni a tematikáról, arról, hogyan segíthet ez a kurzus a jobb íróvá válásban, illetve hogy néz ki maga az oktatás.
Tarts velünk, és ezen a héten ismerd meg a Leírás kurzust!
Hétfő – 100 szavas írástechnikai játék
Kedd – Eredményhirdetés 15 órakor
Szerda – Kérdezz! Bemutatjuk a Leírás kurzus tematikáját, te pedig rákérdezhetsz mindarra, ami ennek kapcsán felmerül benned
Csütörtök – Moskát Anita, a kurzus oktatója egy cikkben válaszol a kérdésekre 18 órakor
Péntek – Szerkesztés: felkerül a nyertes részlete, amit ezen a héten Moskát Anita szerkeszt meg
Figyelem! Amikor játszol, vedd figyelembe, hogy ha nyersz, most nagyon gyorsan, szerdán délig be kell küldened a részletedet! 😉
És most induljon a játék!
A leírások során nagy segítségünkre lehet a tág szókincs, és nemcsak a hétköznapi szavakkal lehet megteremteni egy hangulatot, hanem a hangutánzó, hangfestő szavakkal is, amik megidéznek egy-egy szokatlan zajt, hangot. Most használjuk ezeket!
A feladat:
Írj leírást legfeljebb 100 szóban egy gyárról!
Használj minél több hangutánzó, hangfestő szót, legyen minél érzékletesebb a leírásod. Lehet jövőbeli vagy fantasy világban is a gyár, arra viszont figyelj, hogy most a párbeszéd tiltott.
Határidő:
május 22. éjfél
Eredményhirdetés:
május 23. 15 óra
Nyeremény:
A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első 10 ezer leütését, amit Moskát Anita, a Leírás kurzus oktatója megszerkeszt, és bekerül a szerkesztői látványpékségbe.
Figyelem! A nyertest kérjük, hogy legkésőbb május 24-én szerdán délig küldje el a megszerkesztendő szöveget!
***
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (törekedj arra, hogy 100 szó legyen a végeredmény)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha Facebookon kommentelsz, akkor ne más bejegyzésére írd válaszul (azt lecsukja nekem a rendszer, és lehet, nem veszem észre), és legyen nyilvános a bejegyzésed
– ha a normál kommentsávba írsz, és nem jelenik meg azonnal, akkor se aggódj, majd kiengedem a moderációból
*
Kék overálomban, majd megsültem, de szerencsére, már nem kellett sokat várnom arra, hogy levehessem. Egy hatalmas izzadságcsepp pergett le a homlokomról egyenesen a csizmámra. Ránézem még utoljára az egyik gépteremre, a fogaskerekek kattogása, az olajozatlan alkatrészek nyikorgása és a gépek folyamatos moraja minden napi hang a fülemnek. Néha még álmomban is ezt hallom, sose tudok ettől szabadulni. Remegő kézzel lenyomtam a gép karját, hogy lekapcsoljam. Piszkos tenyeremet zsebre dugva végigsétáltam a folyosón az öltöző felé. Acélbetétes csizmák csattogásában és a dolgozók morajában elvesztem. A reménytelenség tükre a szemekben sokaknál látszódott, ahogyan nálam is, de talán az enyémben látszódott a legjobban.
Időtlen ideje követem a sínpárt. A smaragd füvek ölelésében vérvörösnek hat az évtizedes rozsda. Sorompó keresztezné az utamat, de már csak a tartóoszlopai árválkodnak. A kétszárnyú vaskapu egy tölgyfa alatt pihen, hát besétálok. Túl nagy a csend. Már az állatok sem jönnek ide. A világnak ezen a kis szegletén egyedül vagyok. Továbbra is a vasút nyomvonalát követem, így jutunk a fogadóállomás épületébe. A kisméretű téglák közül helyenként előbuggyan a szigeteléshez használt kátrány. Szúrós szagú sávokban vánszorog a föld felé, mintha feketét könnyeznének a falak. Az elhurcolt berendezések helyére visszakúszik a természet. Csak a repedésekben megtapadt szénpor emlékeztet a dicső múltra.
Ott vezettek be minket, ahol a csirkéket. Én és három másik új lány kötényben, maszkkal az arcunk előtt, a csirkék fejjel lefelé, egy fémrácsra fellógatva haladtak a végzetük felé. Ők legalább ellenálltak. Panaszos kotkodácsolásuk reményt vitt a tisztítóberendezések monoton zúgásának rettenetébe. A vizestartálynál a csirkék csipogása tiltakozó nyögésbe fordult, az utolsó pillanatig harcolva, szárnyukat verdesve csobbantak a gőzölgő vízbe. Néma húsdarabként jöttek ki a tartály túloldalán; csak a gépek surrogtak, a víz zubogott, egy penge nyisszant újra meg újra, néha belenyikordult a forgókar, amely továbbította a vízbe fojtott, átvágott torkú csirkéket a következő munkaállomásra. Elértük a belezőt. Itt fogok dolgozni.
Egy régi gyárban vagyok. Az a hír járja, hogy szellemek kísértik a helyet, ezért kalandvágyam idehozott.
Elképzelem a régmúltat ebben a kihalt helységben. Szinte hallom a gépek zúgását és egy régi zenét, ami a zajjal keveredve ad egy kis hangulatot ennek a zord gyárnak.
A munkások lassan lépkednek a fáradságtól; a bakancsok unottan koppannak a régi fapadlóhoz, melynek nyikorgását tompítja az elviselhetetlen hangzavar.
De várjunk csak! A léptek egyre hangosabbak… Ez nem a képzelet, hanem a rideg valóság.
Félelmemben elrohanok, amilyen gyorsan csak tudok, és magamban megfogadom, hogy soha többé nem jövök vissza. Pulzusom lecsillapodik, megnyugszom, mikor a zene a zajjal együtt eltűnik.
Az égett olaj, a poshadó emulzió és a szennyvízkezelő felől áradó csatornaszag bűze vette körül a szürke épületet. A kapuk fogatlan szájként meredtek körbebetonozott világra. Alig néhány lépésnyit lehetett mögéjük látni, azután homályba burkolózott a csarnok belseje. A repedezett ablakokat vastagon lepte a por, néhol kartonlapok pótolták a hiányzó táblákat. A téglafalon a jövőnek szóló üzenetek sorakoztak a támla nélküli pad mögött. Felvisított egy eszterga, aztán egy újabb, hamarosan egy marógép csatlakozott hozzájuk mély dörmögéssel. Szürke árny billent meg a háttérben, apró emberalakok mozdultak mindenfelé. Dudaszó harsant, azután megremegett az épületet, ahogy a daru lassan gurulni kezdett a terhével.
A pokolba a Kamerádok bátorságpróbájával! Már abban sem vagyok biztos, hogy csatlakozni akarok hozzájuk. Nem is tudom, melyikünk járt rosszabbul, Maxi vagy én – neki az erdőben kell éjszakáznia, nekem meg ebben a lepukkant, elhagyatott gyárban. A hideget még jól bírom, de ettől a dohos szagtól már most majd’ megfulladok. Ráadásul minden poros és nyirkos, holnap kivágom a hálózsákomat az első kukába. A betört ablaküvegen át, amelyen besüvít a szél, látom a holdat. Talán a telihold miatt van, hogy bár az eszemmel tudom, hogy ezek a fura zörejek csak az itt motoszkáló patkányoktól jönnek, olyan érzésem van, mintha szellemek járnának itt…
A futószalag már alig látszott ki a koszos, fekete dángvány alól. Folyamatosan csak jöttek és jöttek rajta megállíthatatlanul, a keserűszagú, fémalkatrészek.
Ujjaim, szinte már összeragadtak a mocsoktól, miközben a mellettem álló férfiakkal, folyamatosan raktuk össze, a hadsereg lőfegyvereit. Éppen a Maschinengewehr 42 volt soron.
A fölöttünk őrködő nácitisztek cigarettájának bűze, szinte már összemosódott a kátrány és a benzin fullasztó egyvelegével. A hatalmas gépek fülsüketítő moraja, pedig elnyomta, még az előttem beszélgető német katonák diskurálását is. Mintha a Niagara, zubogó vízesése mellett álltam volna.
Viszont inkább voltam itt, mint kinn a lövészárkok haláltengerében.
Ugyan mi egy gyár robaja, a puskaropogáshoz képest?
Katt…Katt…Szóltak a gépek mögöttem. Reccs…Reccs…Szóltak a gerendák lépteim alatt. A főnök visszakiáltott utánam. Nem érdekel. Én elmegyek, s ebben semmi sem tántoríthat meg. Semmi, ismétlem semmi. Viszont még egyszer körülnéztem ott, ahol eddig nyomorult életem napjait töltöttem. A futószalagok végig behálózták a termet, és ettől nem igen látott túl egy átlagember. Ám én, aki eddig itt sínylődött átláttam a szitán. Kívülről egy remek munkalehetőség kínálgatta magát, de ha a gyanútlan áldozatot felvették ide, már egészen más kép tárult szeme elé. Igen, én is ennek a tökéletesen szőtt hálónak a rabja lettem. De már elmegyek. Csak azt sajnálom, akit utánam felvesznek.
A Nap ádázul tekintett le az égről, ereje már-már perzselően vágott le az elhagyatott gyár területére, a fém alkatrészek sokaságára. Néma csendben várták, hogy egyszer, valaki majdcsak rájuk talál, de addig… a pillanatnyi lehűlést hozó szelet élvezték. Rohamára – mintegy válaszul –, panaszosan nyikordultak meg a fogaskerekek, mint megannyi síró kisgyerek, várva valamire, ami talán sose jön el. Hirtelen jött egy, eddigieknél még nagyobb szélroham és amint süvítve végigsöpört a gyárépületek mentén, nyomában felkavargott a por különös szellem alakját felöltve. A lény furcsa, suttogó hangot hallatva a szél nyomába eredt, ám utol sose érte őt. A gyár területére ismét csend borult.
Megkopott álmokat és elveszett gyermekkort idéző fűtenger közepén elektromos árammal biztosított kerítés őrzi a hegycsúcsként magasba törő, vakítóan fehér épületet. Mint egy mesebeli kastély, amit réges-régen írt szavak nyomán rajzol a képzelet. Szeszélyesen ívelő falak, ezernyi karcsú torony – csak a maró fertőtlenítőszag és a kifakult, súlyos csend ne lenne.
Hogy mi zajlik odabent, senki sem tudja, de minden hónap első napján zörögve-sziszegve kitátja hatalmas, sötétségbe ájuló száját ez a végtelennek tetsző, gyönyörű monstrum, és tompa kattogásokkal megindulnak a beprogramozott, vezető nélküli vagonok. Így küldi ki vadonatúj, szorgos, szófogadó, steril kis katonáit az embergyár. Mert a békét fenn kell tartani.
Kipp-kopp kopogok be az ódon csokigyár ajtaján. Majd nyikk-nyekk nyílik a régmúlt dicsőségét őrző vaskapuja. Willy Wonka mosolyogva fogad, én pedig bátortalanul teszek egy lépést az ódon, csokibarlangban, s megreccsen alattam a padló. Csirr, csörr jelzi egy óra, hogy megolvadt a csokoládé, majd katt-katt, zúgnak a fogaskerekek a távolban, s egy hatalmas kondérból, egy gép önti ki a csokit, egy lapos tálcára. Egy másik gép pedig már mártja bele cupp, a karamell ízű nyalókát a csokitengerbe. Willy Wonka pedig odalép a gép mellé, majd kezembe nyújtja a chilitől izzó csokinyalókát. Hupp, csuklok egyet örömömben nyalókázva, majd dobbantok egyet a padlón.
A zsúfolt betonrengetegben álló gyár monumentumként magasodott ki az épületek közül. Szemkápráztató volt. A falak színesre voltak festve. Az ablakokon a nap sugarai a szivárvány színeiben játszva tükröződtek. A kémények vidáman pöfögtek, szürkésfehér füstöt eregetve. A gyárkapu szélesre volt tárva. A bejárat egy hatalmas nagy és éhes szájként várta a reggel munkába érkezőket. Az udvarra belépve már hallani lehetett a morajlást. Még tovább haladva a zajok monoton dübörgésbe csaptak át. Az üzem csapóajtaja mögött az ezüstösen csillogó monstrumok zakatolva ontották a különböző színű és méretű dobozokat. Hirtelen fülsiketítő kattogás, fortyogás hallatszott; egy szelep kezdett dobhártya szaggatóan sípolni. Emberek, hol vagytok?
A csarnok – tisztasága és vakítóan fehér színe folytán – a mennyország váróterme is lehetett volna. Ó, pedig messze nem az volt! Egymással párhuzamos sorokban, ínakra emlékeztetően mozogtak a műanyag borítású, átlátszó gépkarok. Alattuk, kivilágított futószalagon az összeszerelésre váró termékek haladtak munkafázisról munkafázisra. Lapos rákokra emlékeztető takarítórobotok halványkék fényei villogtak a gépsorok között. A padlóba épített, különböző árnyalatú LED csíkok jelezték a közlekedőfolyosók helyét, amin légpárnás szállítórobotok haladtak el óránként. Halk zümmögés, kellemes ventilátormoraj, enyhe, friss illatú légmozgás kísérte a sosem pihenő munkát. A csarnokban minden ergonomikus, tökéletesre hangolt és praktikus volt – talán emiatt sem lehetett itt helye embernek.
Húsgyár
Az ammónia bűze szúrós támadás a szem ellen, átitat hajat, ruhát, gumicsizmában didergő zoknit. A közlekedőfolyosó fémrácsa hangosan döndül minden lépésre, a betonpadozattól fél méterre elemelt fémháló akár egy gigantikus szűrő tartja fent a lakókat, és ereszti az eldugult csatornába a trágyát. A ketrecek rácsához trehányul hegesztett ajtók nem állnának ellent semmilyen nyomásnak, szerencsére itt nincs is rá szükség. Itt malacok és kocák hevernek, reszketnek a fémrácson, egymáshoz bújva igyekeznek megtartani a test melegéből, amit lehet. Az éktelen sivalkodás a süldőrészlegről etetésidőt jelez, de ezen az oldalon csak apró röffentések jelzik, hogy van még élet a rózsaszín kupacokban.
A kapun belépve egyből megcsapott a textilgyárak semmi máshoz nem hasonlítható légköre. A szövőgépek hangos csattogása, ami elnyomott minden más zajt, a szálló pamutpor száraz kaparása a torkomban, a készülő szövetek nyersfehér színe vagy éppen csíkos mintája, mind ismerősként köszöntöttek. Mégis sietve vágtam át a gépekkel telezsúfolt csarnokon, hogy átléphessek a festődébe. Vegyszerek szagától és festőfürdők gőzétől volt terhes a levegő, amit más talán kellemetlennek talált volna, de nekem megszokott volt. A falakról foltokban mállott a vakolat, a feliratok rég megkoptak, a csillogás hiányáért azonban bőven kárpótoltak a szakmai kihívások. Ez volt az a hely, ahol igazán otthon éreztem magam.
Egy hatalmas fogaskerék neki koccan egy másik, nálánál nagyobbnak, mintha egy óra belsejében lennék. Régi, fáradt olaj szag terjeng mindenfelé. Ting-tang a kalapácsok serényen ütik az acélt. A munkások ordibálnak, olyan, hogy csend itt nem létezik. A fém sercegése tölti be a hatalmas csarnokot. Három hatalmas kéménnyel találom szemben magam, mintha óriásokra néznék fel. Tovább megyek a fedélzetre, a lépteim zaját nem hallom a töménytelen káromkodások közepette. Hirtelen erős füstgomolyag száll előttem, majd az egyik munkás koszos, rücskös kezével félretol. Letörlöm a kormos nyomot, ám csak elmaszatolom. Körbemegyek a hajón, fentről is szemügyreveszem, apának igaza volt a Titanic tényleg hatalmas.
A kéményekből krémes felhők bodorodtak a hőségtől izzó, kobaltkék ég felé; nyikorgó masinák zümmögtek monoton háttérzajként. A karcos, szutykos üvegen beömlő nyári napsugár megcsillant a kopott, rozsdásodó fogaskerekeken. A fény arany pászmákba gyűlt a simára egyengetett, szürke betonpadlón, a porszemek sziporkázó táncot lejtettek bennük. Láncok csilingeltek a belibbenő, langyos fuvallatban, mely az olaj és izzadság fémes, kesernyés ízét hintette szerteszét. Vaslépcsőkön döngtek le acélbetétes, csattogó talpú bakancsok, durva anyagú overallok susogtak minden mozdulatnál, a gépek zakatolásába kiáltások vegyültek. Odakint, az ablaktáblák tövében madarak csiviteltek, a málló falak puha árnyékukkal betakarták színpompás, tollas testüket. A futószalagon újabb adagnyi húscafat kacskaringózott végig.
Semmi sem hasonlít ahhoz, mint amikor beteszem a lábam a gyárba. Elmegyek az öltözőbe és felveszem a védőruhát. A zsilipajtó sziszegve kinyílik és a gravitációs lift visz lefelé. Még mindig elbűvölnek az erezett falak, a malachit zöld szépsége. Lepkefingnyi illat sincs, a sterilizáló elszívja. Már zöld a bőröm, de teszek rá, imádom válogatni a futószalagon lévő ércet. A rossz erezetűeket a selejtes kosárba vetem, a többi megy tovább a berregő rázósorhoz. A kövek ott összeütköznek, az apró darabok a mélybe hullnak. Végül a Zuhogónál fémládákba csorog az érc, hogy megkezdhesse útját az annunakik birodalmába. Egyedül dolgozom, a többieket már kivégezték.
Kővé dermedve álltam a repedezett falú, kétszintes épület előtt. Néztem a fekete füstöt eregető számtalan kéményt, a koszos vasajtót magam előtt és hallgattam a bentről kiszűrődő, bizarr kattogást, kolompolást, dörrenést. Végül megnyomtam a csengőt. Egy fájdalomtól és kilátástalanságtól elgyötört arcú munkás nyitott ajtót és intett, hogy kövessem. Beléptem, de rögtön megbántam. Félhomály volt és a párás meleg szinte fojtogatott. Az emberek egytől egyig ugyanúgy néztek ki. Az egyenruha mocskos volt, olyan, mint a bőrük. Nem beszéltek, mert a zajban úgyse hallaná senki. Egyforma gépek előtt álltak, karokat húztak, vagy éppen ládákat cipeltek. Egy valóra vált rémálom játszódott a szemem előtt.
Kitárulnak a kapuk, és betódul a gyárudvarra a mocskos munkássereg. Dideregve araszolnak a csúszós sárban, miközben összehúzzák magukon a ruhának nevezett szakadt rongyokat. A gyárban nyikorogva indulnak be az ormótlan gépek, a kazánok könyörtelenül árasztják magukból a forróságot. Már nem fázik senki sem. Az emberek saját izzadságukban fürödve merülnek el a munka monotonitásában, miközben próbálják elfeledni nyomorúságos életük gondjait, melyre a fülledt levegőben terjedő csatornabűz kíméletlenül emlékezteti őket. Lassan, de letelik a munkaidő. A proletárok sorban távoznak, kezükben a nehéz munkával megkeresett satnya bérükkel. Végül az utolsó sárban cuppogó csizma hangja is elhal, és magányos csendbe burkolódzik az épület.
Az üzemcsarnok monoton moraja fémes zsongássá erősödött, ahogy nyikorogva kinyílt előtte a fémkapu. Tűsarkú cipőjének kopogása elnémult, ahogy elhaladt a duruzsoló marógépek, krákogó légkulcsok, süvítő légszelepek és recsegő fúrók között. Villanytargonca zümmögött el mellette, felsikoltott egy eszterga, köszörűk vinnyogtak, festékpisztolyok sziszegtek. Fémtestek jajongtak a gépek nyögése alatt. A fémforgácsok úgy kopogtak a vaspadokon, mint a jégeső az ablakon. Az egyik gépből hűtővíz zubogott ki, melyet szürcsölve, szipogva nyelt el egy lefolyó. Egy emelőlánc elpattant, terhe kongó, csörömpölő robajjal ért földet. Ropogó reccsenés hallatszott. Aztán sikoltás, visítás és fülsértő üvöltés. Majd felsírt egy sziréna, és ordító munkások bakancsai dübögtek végig fémlépcsőkön.
Fura, milyen keveset látok az egészből. Előttem a ragasztópisztoly dolgozik, bólogat, mint egy csirkefej, a csőre nyomán kis cetli marad, rajta a fogyasztói adatok. Még utoljára ellenőrzöm a dobozt: ép, a feliratok olvashatóak, kész.
Hallani mindent hallok: nyikorog a vágómasina, sisteregve forr a ragasztó, undok cuppanásokkal igazítják formára a dobozokat. A munkafelügyelő őrjöng, a többiek a tegnapi sorozatot elemezgetik, megvitatják, milyen pocsék az ebéd, pedig csak a hígító szagától fordult fel a gyomruk.
Elképesztő, mennyire megszoktam már. Régen álmomban is a gépek árvízszerű morajlását hallottam. Most már hiába van tele a kezem, tele a fejem, itt is el tudnék aludni.
A laborban halkan pittyegtek a gépek. Épp végeztem az utolsó Petri-csészével, finoman koccant az asztallapon, ahogy a többi mellé helyeztem. Ideje volt körbemennem, higiéniai ellenőrzést végezni. Felkaptam a mintavevőket és az ajtóhoz léptem, hogy kimenjek a hófehér csempékkel borított, csend uralta magányos birodalmamból, és belépjek a gyárterületre.
Kint először a kézfertőtlenítő, majd a fújtató adagolók, surrogó futószalagok, zakatoló csomagoló berendezések vártak. Mellé gyűlölködő tekinteteket, félrevont ajkakat kaptam. A munkások egymást bökdösték, mindenkit figyelmeztettek, hogy megérkeztem. Odaléptem a legközelebbi dolgozóhoz, aki erre szem forgatva, hanyag mozdulattal a kezelőpanelre csapott, amitől a kutter kései dörömbölve elindultak. Ezt követően szó nélkül faképnél hagyott.
Röhejes, hogy a szivattyú még a robbanás után is szürcsöli a savat, miközben a raktárból elővillanó, falánk lángnyelvek utat zabálnak maguknak felénk. Mállik a vakolat a hőségben, perceg a tetőgerenda, narancssárgán felizzott már az ajtó acélja. Egyetlen kijáratunkat eltorlaszolta a lángszörnyeteg, és mindhárman bennragadtunk az alagsori forró, savas pokolban. A felettünk lévők bakancsainak ütemes dobogásából ítélve, nekik van hová menekülniük. A szivattyú betegesen köhög. Az összes savat a tartályba töltötte. Legalább ez elkészült.
Leülünk a targonca melletti ládákra, és némán rágyújtunk. A fal melletti zsákokból párolgó, fejfájdító kénszagba nyugtató cigarettafüst keveredik.
Felettünk elhallgat a trappolás, csak a tűz ropog. Hamarosan csend lesz.
Maur Bűbájgyáráról ódákat zengtek, de ha egy manónak röviden kellene összefoglalnia, egyszerűen varázslatos volt! A hatalmas, fából épített és borostyánnal körbenőtt gyár fák fölé törő három rézkéményéből színes füst szállt fel. Csipkebogyópiros a kacskaringósból, áfonyakék a hullámosból és borostyánzöld az egyenesből. A színes gázolmányok egybeolvadva ronda, szurokfekete elegyet alkottak, de amikor sisteregve nekicsapódtak a külső varázs védőburoknak, az fehér fénnyel felvillant és eltüntette a randa elegyet. Ráadásul mindegyik kiengedéskor mély, böffenő hangot adott ki, ami messze visszhangzott az erdőben, mintha csak egy jóllakott állat élne ott.
Az intelligens gépek figyelő tekintete behálózza az egész keltetőt. A vér dühödten dübörög a fülemben, de fel kell mérnem a területet. Középen egy sűrű, nyúlós folyadék csendes fogságában egy alak lebeg. Drótok állnak ki a testéből. Az ilyen kamrák végeláthatatlan sora gyűrűzik, amíg a szem ellát. Egy kövér zselészerű csepp duzzadó táncba kezd a tartály peremén. Remeg, mint a kocsonya, ezen egy pillanatra elmosolyodok. Aztán a mélybe vetve magát szétplaccsan a csempén és bekapcsolja az érzékelőt. A vijjogó hang élesen hasít a dobhártyámba. A lézeres kapuk sorra borítják be hálójukkal a kijutási pontokat. Kalapáló szívem ritmusában szaladok az utolsó felé.
Az ódon épület sűrű, fekete füstöt prüszkölt a magasba, hogy aztán a gyár résein újra besurranjon, és szürke foltokat spricceljen a falakra. A gyárban egy bajszos férfi egy lisztezett asztalnál szöszmötölt, közben a szájával hatalmasat cuppantott. Majd a kenyértésztát egy bádogedénybe dobta, amely nagyot pukkant annak hatalmas súlyától. A férfi, ügyefogyott arckifejezéssel a dagasztógéphez csoszogott, ami először lomhán, majd egyre sebesebben kezdte a nagy, lisztes masszát püfölni. Aztán a gép nyikorogva puffant egyet és megállt. A pék sziszegett, dohogva a géphez baktatott, de az hirtelen cammogva, majd zakatolva újra nekiiramodott. Mire a pék, a sistergő kemence mellett tébláboló inas felé kurjantott.
A fülsiketítő csendben az egyre ritmusosabb, halk lüktetés mellé egy szisszenés társult, utána halk surranás. Majd határozott koppanások céltudatos ütemmel közeledtek felém. Ismét némaság. Egy kisebb dörrenés zizegéssel társult. Bekötött szemem ellenére is érzékeltem a tompa fényességet. Folyamatos, meg nem szűnő zümmögés vette kezdetét, melyet apró kattanások szakítottak félbe. Gyors suhintás, hatalmas csattanás. Ropogás. Akár a széthasadó fa hangja. Fémes dörrenés. Távolabbról éles fütyülés, sípolás,kopogás. Igyekeztem megmozdítani a kezem, de kötelékeim nem engedtek. Hirtelen megindult alattam a talaj. A dinamikus kattogás egyre erősebb lett. Ismétlődő pengecsattanások levegőhasító robaja hatolt csontjaimig. A gyantaszagot, süvítést egy lelket borzongató sikoly követte. Az enyém.
A holdfény peckesen sétált végig az acélkarok egyikén, mely a többihez hasonlóan mereven, mozdulatlanul tartotta magát. Akár egy fém Csipkerózsika, mely csak arra várt, hogy felébresszék.
A karok alatt a megdermedt futószalag állt, melynek szíjai között egy apró, beszorult pók lábainak apró kaparászása törte csak meg az éjszaka csöndjét.
A fény egyre élesebb lett, mintha pír öntötte volna el a kinti csípős hideg miatt. Katt. Zzzz. Felgyúltak az izzók a mozdulatlan gépek fölött, majd egyszercsak felzúgott az olajozott motor. Az egyik kar megmozdult, a futószalag elindult, a pók kiszabadult miközben ásító, viccelődő emberek lepték el az addig csendes helyet.
A steril szobában az alanyok idegesen tipródtak. Folyamatos, halk sóhajaik és csendes beszélgetésük összeolvadt és morajlássá erősödött. Egyesével kellett felállniuk egy alig hallhatóan búgó futószalagra, amely az első állomáshoz vitte őket. Itt kapták meg a retinába beültethető nano chipet, amely azt a cél szolgálta, hogy csak azt lássák, amit ők akarnak. A gép pisszent egyet és már készen is volt. A következő állomáson ugyanez történt, csak a füllel, hogy ne hallhassanak mást, csak őket. Utolsóként a hangszálak eltávolítása következett. Éles reccsenés és egy néma sikoly jelezte, hogy kész a tökéletes alkalmazott. Az ember készen állt, hogy kiszolgálja a fennálló rendszert.
Halk, ütemes koppanásokra lettem figyelmes, amikor beléptem az örökségként rám maradt gyár baljósan hallgatag kapuján. Elindultam a hang irányába, s a padló nyikorgása mint játékos kölyökkutya követte minden mozgásom, majd abbamaradt amint a csarnok kőlapjára léptem. Hirtelen minden elnémult, miközben a félhomály nehézkes csendje egyre szorosabban fonódott nyakam köré. Megborzongtam. Nem vagyok egyedül! – visszhangzott fejemben mint vészharang gongja az érzés, melyet elnyomott a fülemben egyre gyorsabban dübörgő szívverésem lüktetése. Hiába a deszkák résein átszivárgó vidám napsugarak csilingelő nevetése, nem mertem alájuk állni, inkább reszketeg görnyedtem a sötétség ölelésében, míg meg nem láttam a gépek takarásából előlépni halottnak hitt apám.
A gégecső ütemtelen kattogással vergődött a tartógyűrűben. Az egyik vége eltűnt a padlóban, míg a másikból bugyborékoló prüszköléssel fröcsögött valami zöld trutymó a helyiség közepén terpeszkedő acélkádba. Mindeközben a tartály túloldalához erősített csúszdáról apró szemgolyók bucskáztak alá, hogy azután önelégült cuppanással landoljanak a csendesen fortyogó masszában.
Lent, a kád alján, vastagabb csövek hordták tovább a pépet a szerkezet gyomrába. Az illesztések mentén fütyülő gőz és a vidáman kerregő fogaskerekek mögött ózonillatú mágia halvány nyomai sodródtak a levegőben.
A furcsa gépezet végéből nyelvként kicsapó futószalagról békák potyogtak alá a terem végében tátongó áldozati gödörbe. A kétségbeesett brekegésük elviselhetetlen volt.
Füstbe álmodott jövő gomolygott az égen.
A vörös téglákból emelt szörnyeteg okádta tiszta palástjára, szénporosan kúszott az alkony nyomában baktató, naranccsá lett felhőnyáj felé.
Lendülettel indult, ám félszegen ízlelte a magasságot, szédelegve burjánzó alaktalansága erőtlenül nyújtózott feljebb.
Lusta küzdelmük időtlennek tetszett egy olyan páston, amit a holnap mos tisztára…
De nem most. Nem még.
Az óriás mértani alakjának görcsös öklendezése kattogással adta hírül; küzdelme megveszekedett és ellenmondást nem tűrő. Forró méhében újra szisszent a vas, a földből túrt eleven anyag, melyet a képzelet formált újjá.
Az égi nyáj vörösbe fulladt s a vadász kürtszavával üvöltötte az éledő sötétségnek győzelmének netovábbját.
Minden nap áhítattal telve masíroztam be az osztagommal a Gyár kapuján. Az ébredésem pillanatáig. Akkor éreztem először iszonyatot annak láttán, ahogyan a száz láb magas acélkémények a világra okádják magukból a hamut. Beléptünkkor a fehér csarnok mindig ugyanazt a rideg arcát mutatta. A lépteim meg-megcsikordultak a hófehér kövezetén. Társaimmal együtt felöltöttük magunkra a szkafandereket, majd a nyikorgó acélrácson a feldolgozóhoz indultunk. De az infracsarnok átszelésekor mindig kiszűrődött az eszeveszett ordítozás és zokogás, ami aztán napokig a fülemben csengett. Akkor még nem értettem, miért. A processzoromba nem tápláltak együttérzést, hiszen férfi-és női humánok erőforrássá alakítására terveztek, legyenek azok akárhány évesek is.
A zár kattant, majd ahogy felhúztam az ablakot, érdes hangot váltott ki magából. Nem használták sokat. A meleg levegő bentről rögtön megcsapott, de bemászva, szinte hangtalanul érkeztem a padlóra. A gépek zaja még ilyenkor este is fülsüketítő volt, ráadásul ebben a melegben mintha szívem egyenletes, nyugodt ritmusát is jobban hallottam volna. Szinte hangtalanul futottam végig, a fa alig recsegett alattam. Ahogy felugrottam a tartógerendára, köpenyem suhanását, és a gerenda nagyobb roppanását a morajlás szintén elnyomta. Némán surrantam végig az oszlopon, és ereszkedtem le az épület másik felén a férfi mögé. A penge halk kattanását már csak a test puffanása követte…
Nyolc óra. Hangos dudaszó hallatszik, újabb munkanap kezdődik. Az üzemcsarnokban hamarosan vágni lehet a verejték, gépzsír és gumi semmivel össze nem téveszthető illatát. A levegőben finom por száll, a tovasiető lábak alatt serceg a faforgács. Az embernagyságú kandeláberek nem adnak elég fényt, így a hatalmas helyiség félhomályba burkolózik. Órákon át nem hallatszik más, csak a munkagépek fülsüketítő csattogása, az egymással érintkező fémlapok éles csikorgása, és az összeütődő deszkák durva puffanása. A műszak végét ugyanaz a dudaszó jelzi. A hangok megszűnnek, a fények kialszanak. A gépek magukra maradnak a sötétben, és türelmesen várják, hogy felvirradjon a másnap.
Kedves dallam harsant fel a hangszóróból. Az első időkben vele dúdoltam; az öt perces szünet igazi megváltás volt a monoton mozdulatsorok után. Mára már morajjá vált a gépek végtelen hangzavara mellett. Az akadálypályává változott folyosón gyakorta ütköznek össze az emberek, mire minduntalan megbánást nem jelentő bocsánatkéréssel rohannak tovább. Mikor a padhoz értem, már csak Peti mellett maradt egy fél emberre való hely; mit számított nekem a tömény izzadságszag az égett műanyaghoz képest. Egy korty víztől vártam a megváltást, de nem sokon múlt, hogy ki ne köpjem Peti bárgyú vigyora láttán. Nem kellett mondania, tudtam mire gondol: már csak két óra!