Interjú: Okváth Anna

Okváth Anna második regénye éppen olyan különleges, mint az első volt. A Szonáta gordonkára és kávédarálóra egy fiatal lány útkereséséről szól, aki szenvedélyes a zenében és a szerelemben, de leginkább önmaga megtalálása hajtja. Minden vágya, hogy bejusson a Zeneakadémiára, de a sors különös mentort ad mellé. A férfi csupa rejtély, ellentmondás, undokság, olyasvalaki, akibe nem ajánlott beleszeretni…

A szerzővel Róbert Katalin beszélgetett.


Az előző regényed, a Más állapotok megjelenése előtt azt nyilatkoztad, hogy „mi lenne, ha…”-jellegű gondolatokból születnek meg a történeteid. Így volt ez most is?

Ez a történet is nagy mértékékben továbbgondolása eseményeknek, helyzeteknek, vagyis klasszikus „mi lenne ha”, de közben sok apró jelenet, érzés saját élményeimnek a leírása. Ezekből készítettem egy színes mozaikot, ahol mégiscsak a fikció a ragasztóanyag.

Okváth AnnaZsini a regényben 14 éves lányból 27 éves nővé érik. Mondhatjuk, hogy közben magára talál, hogy ez a történet a felnőtté válásról is szól?

Igen, szól a felnőtté válásról is. Mondhatjuk azt is, hogy a túl hamar felnőtté válásról. Ugyanakkor benne van egy felnőtt nő dilemmája, lélekrajza is.

Zsini mindene a csellózás, és feltétlenül be szeretne jutni a zeneakadémiára – te is csellózol, a könyvbemutatón zenélni is fogsz. Mióta játszol a hangszeren? Tervezted, hogy bejuss a Zeneakadémiára?

Csellózni csak két évvel ezelőtt kezdtem el, de sokkal régebb óta vágytam már rá. Gyerekként klasszikus gitárral kezdtem, kijártam a zeneiskolát, továbbképzőt, hegedülni is elkezdtem, de aztán megtorpantam. Nem éreztem magam akkora géniusznak, és a művészlétet annyira bizonytalannak találtam, hogy meg se fordult a fejemben a Zeneakadémia, vagy bármilyen zenei karrier. De a zenélésről nem tudtam lemondani, még mindig fontos aspektusa az életemnek, ezért is volt merszem belefogni harminc évesen egy új hangszer megtanulásába. Úgy gondolom, soha nem késő megvalósítani az álmainkat.

Ahogy korábban is mondtad, a Szonáta gordonkára és kávédarálóra egyes elemei önéletrajzi ihletésűek. Nehéz volt visszaidézni ezeket az időket?

Nem volt nehéz, sőt, meglehetősen nosztalgikus érzés volt. Ami esetleg bántott az évek során, azt terápiás jelleggel most végre kiírhattam magamból, és így megbékélhettem vele. Azt itt leszögezném azonban, hogy Zsinivel ellentétben nekem szép gyerekkorom volt, a szüleim élnek, szeretnek, mellettem állnak, így Zsini tragikus múltja fikció.

Azért így is volt mit feldolgoznom a kamaszkori emlékeim közül, és persze egészen újak is terítékre kerültek a felnőtt életemből. Szerencsére sok olyan dolog történt velem, ami inkább vicces, vagy már-már természetfeletti, és főleg ezeket írtam bele a történetbe. Ezekkel pedig nem olyan rossz szembesülni. Egy-két jelenet még így évekkel később is megmosolyogtatott, miközben írtam.

Milyen gyorsan született meg a Szonáta gordonkára és kávédarálóra? Az a típusú író vagy, aki írás előtt hosszan tervez, majd szinte „készre” írja a regényt, vagy az, aki megírja az első változatot, majd hosszan javítja, csinosítja a művét?

A Szonátát öt-hat hónap alatt írtam meg. Ez elég gyors, de könnyű dolgom volt, mert egyrészt egy olyan regénykezdeményezésem alapján indultam el, amit középiskolai éveim alatt írtam, másrészt a történet váza már megvolt a fejemben évek óta, csak le kellett ülni és sorban mindent elmesélni.

Azt kell mondjam, alapvetően az előre tervezős típus vagyok, addig nem merek nekifogni, amíg legalább fejben nincs meg nagy vonalakban, honnan akarok elindulni és hova akarok megérkezni. Aztán ez még menet közben változhat, de akkor is kell, hogy legyen koncepció.

Biztosan tudnék hosszasan pepecselni az írásaimmal, de ilyenkor mindig eszembe jut, mit mondott a tanárnőnk, aki fordítani tanított bennünket egyetemen: egyszer el kell szakadni a szövegtől és útjára kell bocsátani. Próbálok mindig rájönni, mikor jön el az a pillanat, amikor a pepecseléssel már nem javítok, hanem csak rontok a helyzeten, mert akkor az a történet már kerek egész, nagykorúvá érett, és el kell engedni a kezét.

Az első regényed előtt főleg a fióknak írtál – azóta a barátaid és családtagjaid többet kíváncsiskodnak, hogy mit írsz éppen? És te jobban beavatod őket?

Úgy veszem észre, igen. Többet beszélek most már írásról, irodalomról másokkal, és ez nagyon jó. A környezetemet foglalkoztatja, van-e valami új ötlet, sokszor ugratnak azzal, hogy mikor csak ülök és a körülöttem levő embereket figyelem, akkor az új regényemhez gyűjtök anyagot. Egyébként tényleg, nem tévednek, az élet néha sokkal vadabb helyzeteket produkál, mint amiket az ember ki merne gondolni magától. Olyankor, jó, ha jelen van egy író, aki mindezeket megörökítheti.

Ha jól tudom, zenebolondként írás közben is zenét hallgatsz – ha jól sejtem, különösen igaz lehet ez egy olyan regényre, amelyben a zene kiemelt szerepet kap.  Megmutatsz belőle néhány számot a Szonáta gordonkára és kávédarálóra írói „soundtrack”-jéből?

Természetesen rengeteg csellómuzsikát hallgattam, mindenféle korokból, és némi könnyűzenével (főleg olasz pop-rockkal) öblítettem le őket, ezekből állt össze a soundtrack. Megemlítek ötöt a kedvenceim közül, nem csak klasszikusokat:

  1. A. Vivaldi: c-moll gordonkaverseny (naponta többször egymás után meghallgatós)
  2. J. Haydn: D-dúr gordonkaverseny (érdekesség, hogy a regény fejezetei ennek a gordonkaversenynek a tételei alapján kapták a címüket)
  3. L. v. Beethoven: F-dúr cselló–zongora szonáta, Op. 5 No. 1
  4. Agnes Obel: Aventine (ez egy komplett album, amit ronggyá hallgattam)
  5. Elisa & Ligabue: Gli ostacoli del cuore (ez akár Zsini dala is lehetne)

Szerinted mi a fontosabb a zenében; a pontosság vagy a szenvedély?

Nehéz kérdés. Egyik sem hiányozhat, ugyanakkor egyik sem mehet a másik rovására. Törekedni kell az egyensúlyra, én ebben hiszek. Alighanem ez a legnehezebb dolog a világon, de azért akadnak olyanok, akiknek ez már nagyon jól megy, innen tudom, hogy nem reménytelen…

A könyvet 2016. október 16-án mutatjuk be a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár keretében. Részletekért kattints ide!

Szonáta gordonkára és kávédarálóra

Zsini fiatal, bohém lány, akinek mindene a csellózás.
Eltökélten be akar kerülni a Zeneakadémiára, de a sors különös mentort ad mellé. A férfi csupa rejtély, ellentmondás, undokság, olyasvalaki, akibe nem ajánlott beleszeretni.
Zsininek persze sikerül. De vajon tényleg ő az igazi? Vagy ez a szerelem csupán délibáb?
Lehet, hogy tökéletes muzsikát nem a pontosság, hanem maga a szenvedély ad?
Zsini keresi önmagát, az őszinte dallamokat, és az igazi, elsöprő szerelmet.
Az élmények örvényében hűséges társa egy háromszáz éves cselló, egy gyerekkori barát, egy szálkás szőrű tacskó és a bosszúvágy, hogy a családját elhagyó apjának egyszer beolvashasson.
Történet, melyben mindenki magára ismerhet, aki valaha remélt, álmodott és csalódott, de mert újrakezdeni.
Lenyűgöző regény szenvedélyről és zenéről.
Add át magad a dallamának!

Okváth Anna

1985-ben született Siófokon. Kulturális antropológia-skandinavisztika szakpáron végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán, Budapesten. a A II. Aranymosás pályázat egyik nyertese. Első regénye a Más állapotok a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában jelent meg, az Arany Pöttyös sorozat részeként.
Hobbijai: zenélés, olvasás, írás és nyelvtanulás.
Facebook írói oldal: https://www.facebook.com/annaokvath
Írói blog: https://annaokvath.wordpress.com/

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (1 vote cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük