Lylia Bloom új regényének középiskolás főhősei nem merik vállalni önmagukat. Zora szégyelli a múltját, és hogy elrejtőzzön a kíváncsi szemek elől, vastag sminket, fekete ruhákat visel, sosem mosolyog, nem mutatja meg valódi személyiségét. Dominik örülne, ha a bátyján kívül valakivel őszintén beszélgethetne, de a barátait csak a szülei gazdagsága és befolyása érdekli. A két fiatal egy osztályba jár, mégis egy tetoválószalonban találják meg a közös hangot.
A szerzővel Róbert Katalin beszélgetett
A Ne mondd, hogy szeretsz egy lassan, finoman kibontakozó szerelmi történet két végzős középiskolás között. Emlékszel, hogy mi volt az a kép, érzés vagy karakter, amiből végül megszületett a regény története?
Erre tisztán emlékszem, mert végül nagyon eltértem a kiindulási ponttól. Valahogy pont összejött egymás után több olyan olvasmányom is, ahol a főhősnő a „jókislány”, a srác meg a „rosszfiú”. Ezt megelégelve szerettem volna egy olyan regényt írni, ahol ez pont fordítva van. Kitaláltam a mogorva, agyonsminkelt, senkivel sem szóba álló főhősnőmet, de amikor elkezdtem gondolkozni a hátterén, hogy mitől olyan, amilyen, akkor egy teljesen más irányba vitt el a karakter, amit végül egyáltalán nem bánok. A főhős srácom megmaradt „jófiúnak”, amilyennek szántam, de a lány közel sem „rosszkislány”.
Zora nagyon zárkózott, részben a múltja, részben viszont a korábbi, rosszul sikerült barátságai miatt. Dominik szeretne igazi barátokat, de nem a megfelelő emberek veszik körül, ezért szerepet játszik vagy hallgat a társaságukban. Mi kellhet ahhoz, hogy két ilyen, önmagát tulajdonképpen rejtegető ember mégis közeledni kezdjen egymáshoz?
Első lépésként szükség volt egy „kényszerítő” helyzetre, amikor muszáj, hogy legalább alapszinten szóba álljanak egymással, mert ha az nincs, akkor maguktól nem nyitottak volna egymás felé. Viszont amint váltottak pár szót, jött a felismerés, hogy a másik mégsem olyan, amilyennek elsőre gondolták, és ez mindkettejükből előhozta a kíváncsiságot.
A regény egyben egy sorozat eleje is, terveid szerint az egyik fontos helyszínen, a tetováló szalonban dolgozó több karakter is kap egy-egy történetet. Azonnal úgy ültél le, hogy egy sorozatot terveztél, vagy menetközben jöttél rá, hogy a mellékszereplőknek is izgalmas múltja, kibontásra váró érzései vannak?
Általában különálló regényekben gondolkodom, úgyhogy ennek is úgy kezdtem neki. Csak amikor képbe kerültek a mellékszereplők, és elkezdtem kidolgozni az ő hátterüket is, annyira megkedveltem őket, hogy úgy éreztem, nekik is szeretnék külön történetet.
Ebben a regényben több szereplő is tervez, készít tetoválásokat. Hogyan jártál utána az ezzel kapcsolatos a részleteknek? Ismersz olyan szalont, ami a fejedben járt, vagy hol akár körül is tudtál nézni, néhány szakmai titkot megtudni?
A szalon teljesen fiktív, a szereplők – leginkább Gergő – stílusát tükrözi. Amikor a második tetoválásom készült, akkor elég sok dolgot megfigyeltem és kérdeztem, illetve, amikor megszületett a regény ötlete, felkerestem egy tetoválót, és kifaggattam a konkrét elképzeléseimről, hogy teljesen megállják-e a helyüket a valóságban.
Egy korábbi interjúban elmesélted, mennyire fontosnak tartod, hogy nehezebb, akár tabunak számító témák is megjelenjenek regényekben. Mit gondolsz, a fikciós történetek hogyan tudnak segíteni a nehezebb helyzetben lévő olvasóknak?
Talán annyiban, hogy látják, nem csak ők vannak bármilyen okból is nehéz helyzetben. A mai világban annyira hajszolja mindenki a tökéletességet, pedig a valóságban nagyon kevés dolog van, ami tényleg tökéletes. Mégis, a legtöbb ember igyekszik elrejteni és kijavítani a legapróbb hibáját is. Amíg az ember nem képes elfogadni saját magát úgy, ahogy van, addig szerintem nem is lehet igazán boldog. Na, de most nagyon elkalandoztam.
Szóval abban reménykedem, hogy ha olyanok olvassák a könyveimet, akik csak egy kicsit is magukra ismernek a főszereplőben, vagy a helyzetük hasonló a főhőséhez, akkor esetleg erőt ad nekik, hogy „igen, ezt is fel lehet dolgozni, azon is túl lehet lépni”.
Egy korábban megjelent könyved, a Csillagfény amerikai környezetben játszódik, a többi regényed viszont magyar helyszínen és szereplőkkel. Mi alapján választasz? Fontos neked, hogy itthon játszódó történeteket írj?
Eleinte minden novellám és regényem amerikai környezetben játszódott, akkoriban ez volt a „divat”. A Csillagfény is egy korábbi kézirat javított változata (meg azt a történetet nem is lehetett volna magyar környezetben megírni). Viszont rájöttem, hogy mennyivel hitelesebben lehet olyan környezetről írni, amit az ember ismer. A helyszínek, a szokások, az ételek, mind olyan dolgok, amikről ha nem tudok hitelesen írni, elronthatja az egész történetet. Az Ellopott életekkel próbálkoztam először magyar helyszínen és szereplőkkel írni, és úgy éreztem, végre megtaláltam a „helyemet”.
Dolgozol már következő regényen? A tervezett sorozat következő darabja lesz az?
Épp a napokban lettem kész a kézirattal, ami Szabi történetét meséli el. Ő a szalonban az egyik tetováló, úgyhogy mondhatjuk, hogy a sorozat következő része – vagy esetleg ennek a társ-története. A következő valószínűleg Gergő könyve lesz majd.
Köszönöm az interjút!
*
Légy önmagad! Légy az enyém!
Zora szeret láthatatlan lenni.
Nem akar barátokat, nem akar senkit közel engedni magához, nem akar újból csalódni. Hosszú ujjú ruhák, erős smink és elutasító tekintet mögé rejtőzik, nehogy újra bízni kezdjen, aztán felfedezzék a múltját, és megint megbántsák.
Dominik arra vágyik, hogy valaki végre őt lássa.
Otthon csak az eredményeire figyelnek, míg az osztálytársai azt nézik, mennyire menő cuccai vannak, de egyetlen barátjának sem árulhatja el, milyen sokat jelent neki a rajzolás.
Azonban mindkettejük számára van egy hely, ahol lazíthatnak, ahol önmaguk lehetnek, ahol talán végre találhatnak igazi barátokat: a tetoválószalon.
Zora ősz óta recepciós ott, Dominik pedig felbukkan, mint reménybeli tetováló. Muszáj szóba állniuk egymással, kénytelenek meglátni a másik valódi arcát, és lassan közeledni kezdenek.
Izgalmas regény az őszinteségről, az útkeresésről, és egy finoman kialakuló szerelemről.
Ki lapul az álarcod alatt?
Író, a 2015-ös Aranymosás Public Star kategóriájának nyertese. 1984-ben született, 16 éves kora óta ír. Szállodai közgazdász végzettségű, olvasás- és írásmániás. Első három könyvét magánkiadásban jelentette meg. 2016-ban jelent meg a Védtelenül a Könyvmolyképző Kiadó Rubin pöttyös sorozatában, 2017-ben pedig érkezik a Ne mondd, hogy szeretsz című könyve. Családjával az ország keleti csücskében, egy csendes faluban él.
A szerző Facebook oldala: https://www.facebook.com/lyliabloomoldala
*