Közeleg a Könyvhét, és szeretnénk bemutatni a megjelenő, kedves mesekönyveket és a tehetséges írókat, akiket a korábbi Aranymosás pályázatokon fedeztünk fel. Ma interjút olvashattok Kozári Dorkával, holnap pedig a könyv részlete kerül ki, fogadjátok szeretettel.
Az interjút Molnár Andrea készítette.
***
Kozári Dorka meseíró nevével egyre gyakrabban találkozhatunk a könyvesboltok, óvodák-iskolák olvasókuckóinak környékén. Első mesekönyve, a „Marcsi szeretetre vágyik” egycsapásra sok család kedvencévé vált. A remek illusztrációkkal és kedves, kalandos bonyodalmakkal tűzdelt mesék szerzőjét kértük a mesekönyv második kötetének megjelenése előtt, meséljen magáról, a hőseiről, gyermekkoráról és Marcsi kalandjairól.
MA: Mennyire megszokott, hogy magadra mesemondó-meseíróként gondolj?Mikor mozdult meg benned először a gondolat, hogy nem elég fejben eljátszani a mesékkel, de le is akarod írni őket?
Dorka: Magamra alapvetően meseíróként gondolok, vagy még inkább mesék között létezőként. A meséimet tizenkét éves korom óta írom le, az, hogy kiadásra is kerülhet, a 2012-es Aranymosás pályázatnál merült föl először. Amikor megláttam a kiírást, nem gondolkodtam, hogy beküldjem-e a Marcsi első kötetét.
MA: Milyen a jó mese?
Dorka: Amiben benne élsz, amíg olvasod, és közben úgy tanít, hogy észre sem veszed. Amikor napok-hetek múlva a gyerek szembekerül egy megoldandó helyzettel, és jól dönt, mert emlékszik, hogy a kiskutya, kismacska, manó a mesében hogyan cselekedett ‒ akkor az jó mese. És ha azt a mesét ráadásul úgy fejezi be az olvasó, hogy „de utána mi történik?”, az a legjobb mese.
MA: Jól sejtem, hogy gyerekkorodban rengeteg kalandban volt részed a meséken kívül is? Milyen kisgyerek voltál? Hallgatag, figyelmes, álmodozó?
Dorka: Sokat beszélő gyerek voltam, mégsem olyan csoportközepe-típus. Szerintem már akkor is a sok beszéddel lepleztem, hogy valójában mindent megfigyelek. Emellett öntörvényű voltam, és néha nagy szükségem volt rá, hogy egyedül legyek. Olyan is volt, hogy a saját szülinapi bulimban jött rám az „egyedül lehetnék”, fogtam magam, és otthagytam a pajtásaimat. Hogy mennyire a mesékben kalandoztam, arra jó példa egyik kedvenc családi történetünk. Anya valamiért a sarokba állított, és fölhúzta a vekkert, hogy addig kell ott állnom, amikor csörög, kijöhetek. Eltelt az idő, csörgött a vekker, én csak álltam tovább. Persze arccal befelé. Mikor aztán hosszú idő múlva előjöttem, lelkendezve kértem Anyát, hogy ha legközelebb rossz leszek, akkor is abba a sarokba állítson, mert ott tündérek laknak, és olyan jól elbeszélgettem velük.
MA: Anyukád mit szólt a szárnyaló fantáziádhoz?
Dorka: Tőle örököltem. Anya mindig biztatott, hogy ne csak elmeséljem, amikor valami eszembe jut, de írjam is le.
MA: Melyik volt az a történet, aminek az olvasása után kislányként felmerült benned, hogy „de utána, mi történik” és esetleg továbbszőtted?
Dorka: A legtöbb mesének mögé gondoltam, és gyakran töprengtem, hogy mit csinálhatnak például Micimackóék, amikor nem olvassa őket senki. Anya sokszor mesélt fejből, olyankor a vége mindig az lett, hogy együtt alakítottuk a történetet.
MA: És manapság? Olvasol még gyerekeknek szánt irodalmat?
Dorka: Persze. Szeretem visszaolvasgatni néha a gyerekkorom meséit, és az újdonságok közül is örömmel elolvasom, amit szépnek, kedvesnek találok.
MA: A közvetlen környezeted gyerekismerősei szokták tőled követelni, hogy elmeséld, mit csinál Marcsi, amikor épp véget ért az egyik mesekönyv?
Dorka:Sajnos a legközvetlenebb környezetemben nem sok gyerek van; a négyéves keresztlányom még csak puszilgatja a borítón a cicát, és nagy komolyan úgy csinál, mint aki olvassa. De óvónéniktől, alsós tanítóktól kaptam olyan visszajelzést, hogy a Marcsi-olvasós óra után nagyon kérdezgették a gyerekek, mikor lesz már folytatása.
MA: Ami hamarosan kapható is a boltokban. Készülsz a könyvbemutatóra? Izgulós típus vagy? Mi zajlik le benned a bemutató előtti órákban?
Dorka: Az ennyire kicsiknek szóló mesekönyvnél nem úgy kell elképzelni a bemutatót, hogy valaki beszélget velem, hiszen azt a gyerekek nem élveznék. Ez inkább dedikálás, ahová mindig készülök valami meglepetéssel, játékkal. Mielőtt leülök, amíg várom, hogy vajon kik és hányan jönnek el, persze izgulok, de ha már ott vannak a gyerekek és a szülők, ha látom, ahogy a gyerekeknek felcsillan a szeme László Maya tündéri illusztrációi láttán, az izgulást öröm váltja föl.
MA: Van Marcsinak modellje, esetleg egy saját cica?
Dorka: Van modellje, igen, de nem saját. Egy nagyon kedves barátnőm néhai macskája ihlette, bár Marcsinak nem a macskát, hanem a gazdiját, a barátnőmet hívják. Ahogy Marcsi testvérkéi is valós macskákról kapták a nevüket. Nekem saját macskám nincs, a nyolcadik emeleten nem érezné jól magát.
MA: És mivel foglalkozik Marcsi megálmodója, amikor épp nem a kis hős további kalandjait szövögeti? Munka, hobbi, kedvenc időtöltés?
Dorka:Marcsi megálmodója május közepétől végre dolgozik! Tárlatvezető lettem a Hadtörténeti Múzeumban, már töprengek is, hogy Marcsi egy kötetben majd játékból beállhatna ’48-as huszárnak. Szabadidőmben kirándulok, igyekszem a családommal lenni, és persze írok. A meseíró fő műsoridőben mesét ír – szabadidejében regényt.
MA: Hú, teljes mértékben el tudom képzelni Marcsit huszárcsákóban feszíteni a borítón, és szerintem a gyerekek is imádnák. Valamint gratulálok az új munkahelyedhez. Hogyhogy hadtörténet?
Dorka: Köszönöm. Az a meglepő dolog történt, hogy egy év munkanélküli tengés-lengés után egyszer csak felhívtak a Munkaügyitől, hogy lenne munka. Képzelheted, hogy meglepődtem! Így lett a Hadtörténeti.
MA: Írtad, félig-meddig mesében élsz. Hogyan tudod összeegyeztetni a képzelet sodrását a napi rutinnal? Van valami jó módszered? Mert szívesen átvenném.
Dorka: Szerintem pont az segít átvészelni a napi rutin egyhangúságát, ha mindenbe képes vagy egy kis mesét csempészni. Ha képzeletben életre kelnek és kergetőznek a porcicák, máris könnyebb a takarítás.
MA: Nagyon tetszik, hogy míg Marcsi kalandjai szórakoztatóak, és a főhős valóban létező, hétköznapi gondokkal, dilemmákkal küzd, egyben játékos ismeretterjesztést is nyújt a fiatal olvasók számára. Ott van például egy fontos momentum, ami végig szerepel a történet során: a barátság, bátorság, az otthon, a bizalom kérdése. Tudatosan szövöd bele a meséidbe ezeket az üzeneteket írás közben?
Dorka: Az én hitelvem az, hogy az egyetlen, ami igazán számít a világon, a szeretet. Így ez természetes, hogy Marcsi életében is központi kérdés. Marcsi egy olyan kismacska, aki tele van szeretettel és bizalommal, gyermeki tiszta, őszinte rácsodálkozással szemléli a világot. Közben figyel és tanul. Az, hogy mit tanítok neki, illetve rajta keresztül a gyerekeknek, valamennyire mindenképp tudatos választás, de nagyon sokszor írás közben én csodálkozom a legjobban, hogy ”nahát, ez a Marcsi, már megint milyen jól megoldotta a helyzetet!”
MA: Megfordult már a fejedben szerzőként, hogy jó lenne újra gyereknek lenni, és onnan szemlélni a világot? Az én kisfiam például rendszeresen irigyli a macskát, és szívesebben lenne macska, mint kisfiú. 😛
Dorka: Az többször eszembe jutott már, hogy milyen volna a mostani tudatosságommal visszamenni a gyerekkoromba, és félig mostani, félig gyerek-Dorkaként újra végignézni mindent. Nagyon-nagyon csodálatos gyerekkorom volt, nagyon sokat köszönhetek a szüleimnek és a nagyszüleimnek. Mindazonáltal azt is gyakran gondolom, főleg macskatartó ismerőseimnél, hogy ott én is szívesen lennék macska.
MA: Mi az, amire nagyon-nagyon büszke vagy az első mesekönyveddel kapcsolatban? Cselekménnyel, szereplőkkel, akármivel, ami szerinted a legjobban sikerült benne?
Dorka: Azt hiszem, leginkább a Marcsi és Borka közti kapcsolatot emelném ki. Talán ez a legfontosabb számomra az első kötetben.
MA: Hogyan választottad ki a cselekmény helyszínét?
Dorka: Az első kötet több helyszínen játszódik, ebből csak az eleje, a gazdaság volt tudatos választás. Az utána következő helyszíneket mindig a történet alakította.
MA: Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy kicsit beleolvashattam a második kötetbe, így tudom, hogy a mesekönyv megjelenése pont időszerű lesz; itt a nyár, a gyerekek számára legszínesebb élményt ígérő évszak. Adnál egy rövid ízelítőt az olvasóknak a könyvről? Mire készüljünk?
Dorka: Ebben a kötetben Marcsi és Borka nyaralni mennek a Balatonhoz, ahol aztán barátságok születnek. Gyerekbarátságok is, és macskabarátságok is. Marcsi mindenféle izgalmas kalandba keveredik, hajókázástól, a homokvárépítésen keresztül, az augusztus huszadikai tűzijátékig. Közben kellemes és kellemetlen meglepetések érik, végül pedig komoly, nagy macska módjára döntenie kell, hogy merre forduljon tovább az élete. Én azt hiszem, jól dönt.
MA: Hogy készülnek az illusztrációk a könyveidhez?
Dorka: Nagyon boldog vagyok, amiért Mayát kaptam a Kiadótól! Remekül lehet vele együtt dolgozni, és minden gyerek imádja a rajzait. Ő megkapja a szöveget a Kiadótól, elolvassa, és gondolom, már az olvasás során a fejében megjelennek képek. Aztán vázlatolni kezd. Miközben az illusztrálás folyamata zajlik, Maya végig tartja velem a kapcsolatot; ha valami nem egyértelmű, kérdez. Így lett az első kötet végén a kiskutya foxi-szerű. Én nem írtam kutyafajtát, Maya külön rákérdezett, milyen legyen. Most, a második kötetre pedig már kiismertük egymást annyira, hogy szinte kérdeznie sem kellett.
MA: A múzsád is szabad kezet ad neked íróként, amikor elkezd piszkálni egy-egy ötlet, vagy inkább tudatosan fogsz hozzá a meseszövéshez?
Dorka:Most már megtanultam tudatosan is írni, hiszen a határidőket csak úgy lehet tartani, de alapvetően az a fajta író vagyok, aki hagyom, hogy „jöjjön, ami jönni akar”, én csak leírom és formába rendezem.
MA: Jegyzetelős fajta vagy, notesz-toll, vagy inkább a számítógép?
Dorka: Mindkettő. Alapvetően, ha itthon vagyok, rögtön számítógépbe írok. Tudod, lustaság, fél egészség. De toll-notesz mindig van nálam. Már egész különleges kunsztokra is képes vagyok, például elgyalogolni a metróig úgy, hogy közben írok, és az éjszaka, töksötétben lejegyzetelt mesetöredékeim is olvashatóak reggel.
MA: És közben kikerülöd a villanyoszlopokat? Én nekimennék…
Dorka: De, mindennek nekimegyek. Gyakorlott eső-kelő vagyok, állandóan tele a térdem kék-zöld foltokkal, mint az óvódásoknak.
MA: Nem néz rád furcsán a környezeted, amikor épp nagyon el vagy foglalva, gondolatban máshol jársz?
Dorka: Biztos furcsán néznek, de szerencsére nem veszem észre. Ha belemerülök valamibe, akkor teljesen abban vagyok. Itthon is. A múltkor épp Marcsi szerkesztésében ment az oda-vissza Varga Beával, közben kortyoltam az üdítőmből, a Kedvesem pedig szólt, hogy ő is kér. Utóbb nem értettem, min nevet, de állítólag azt válaszoltam rá, hogy „Oké, hozd a tálkádat.”
MA: Említetted, hogy szabadidődben regényt írsz? Milyen korosztálynak, és milyen jellegű történet születik a tollad alól mesén kívül?
Dorka: Ezt a regényt négy éven keresztül írtam, most jutottam el vele odáig, hogy önerőből már csak rontani tudok rajta, így május közepén elküldtem a Kiadóhoz. A Vörös Pöttyös sorozatba szánom, gondolkodó fiataloknak. Hogy milyen jellegű, azt nehezen határozom meg, talán valahol a mágikus realizmus környékén tájolnám be, de persze nem törekedtem mindenben megfelelni a műfaj követelményeinek. Ez most az izgulós szakasz kezdete, most várom, hogy mikor kerül lektor elé.
MA: Sokan drukkolunk neked, hogy sikerüljön. A mágikus realizmus egyértelműen jól hangzik.
Lakik egy lelkes rajongód a szomszédomban, és nem úszhatod meg, hogy ne válaszolj az előre egyeztetett kérdéseire. Megígértem neki, amikor legutóbb véletlenül elkottyantottam neki, hogy a kezében tartott marcsis könyv szerzőjével fogok beszélgetni, szóval készülj fel. Nyolcéves, és már egyedül olvas, imádja. Jöhetnek a kérdések?
Dorka: Persze!
MA: Dorka néni is utál reggel felkelni? És szokott úgy csinálni, mintha elfelejtette volna, hogy hétfő van?
Dorka: Igen, mivel többnyire éjszaka van ihletem, így sokáig fenn vagyok, néha hajnalig is. Reggel meg aztán arra ébredek, hogy dél van. Nehéz is most újra beleszokni a munkába járásba!
MA: Mi a kedvenc reggelije?
Dorka: Az előbbi válaszból következően a kedvenc reggelim az ebéd. Egyébként a szedres joghurtot és a vaníliás krémtúrót szeretem reggel, müzlivel.
MA: Mivel szeretett játszani, amikor olyan idős volt, mint Borka?
Dorka: Nagyon szerettem főzőcskézni, sokat társasoztunk a szüleimmel, és rengeteget legóztam. Az Apukám meg tudta építeni a házunkat legóból méretarányosan!
MA: Dorka néni megverte azokat a rossz fiúkat az iskolában, akik ceruzával szurkálták matematikaórán?
Dorka:Nem, Dorka néni lapult és nem vert meg senkit. Talán a szívem mélyén már akkor is tudtam, hogy nem az én dolgom, majd az élet megveri őket.
MA: Mi a kedvenc színe?
Dorka:A lila és az a szín, ami átmenet a kék és a zöld között.
MA: Dorka néni szerint a cicák szoktak álmodni? Igazándiból?
Dorka: Egészen biztos, hogy szoktak! A szüleim macskája néha olyan mozdulatokat tesz álmában, mintha valami finomságot kapna.
MA: Amikor majd Marcsi felnő, és lesznek kiscicái, mire fogja őket tanítani?
Dorka: Arra, hogy ha szeretettel fordulnak a világ felé, a világ is szeretetet ad nekik.
MA: És akkor közvetítő szerepemből kilépve az utolsó kérdés: hol találkozhatunk veled a közeljövőben, ha szeretnénk személyes dedikálást a második kötetre, és további kérdéseink lennének?
Dorka: A második kötetet Könyvhétre időzítettük, ott leszek kint. Azt még nem tudom, melyik napon, de időben egyeztetjük majd a Kiadóval.
MA: Akkor addig is ihletet és jó munkát kívánok az olvasók nevében is. 🙂 Köszönöm a beszélgetést!
Dorka: Én is köszönöm! 🙂
(Én is gratulálok. A fiam tegnap meglátta a borítót, és már nagyon várja a könyvet, az elsőt imádta. :))
Köszönöm, Bea! És köszönöm a szerkesztést nagyon! Remélem, a fiad már az írott betűkkel is boldogul. 🙂