Interjú: Gulyás Péter

Mit tehet egy filozófiatanár, ha diákjai egyenként elhullnak? A létről gondolkozik, miközben menti, ami menthető. Gulyás Péter első regénye, A végtelen térségek örök hallgatása rémisztő és egyben lenyűgöző intellektuális thriller egy nagyon mai, nagyon magyar középiskoláról.

A regény a IV. Aranymosás egyik nyertes műve.

A szerzővel Róbert Katalin beszélgetett.

 

 

A kézirat nagyon erős, egyedi stílusával kitűnt a pályázat mezőnyéből, a szöveg alapján úgy látszott, komoly írói gyakorlatod van. Valóban így van?

Igen és nem. Soha nem írtam komolyabb irodalmi szöveget ezt megelőzően, viszont rengeteg mást igen (szakdolgozatot, doktori dolgozatot, más ember doktori dolgozatát, etikai kódexet, mintatantervet, akkreditációs anyagot és értekező esszét). Az, hogy a regény néha túlírt, néha nehézkes (minden odaadó szerkesztői szándék és törekvés ellenére), pontosan azzal magyarázható, hogy olyan világból jövök, ahol mindent kizárólag nyakatekerten lehet megfogalmazni, mert az úgy jó. Erre mondta egy kiváló tanárom, hogy Nero meg Calligula is tudott latinul, aztán mégsem a legjelesebb személyiségei Róma történetének.

 

A végtelen térségek örök hallgatása tulajdonképpen egy intellektuális thriller. Mesélsz kicsit arról, hogy hogyan született meg a filozófiatanár története, aki nyomozni kezd a kollégája után, és próbálja megmenteni az egyik diákját?

Először is úgy, hogy visszaemlékeztem, mi minden történt a középiskolában négy év alatt akkor, amikor tanítottam, és nyolc év alatt akkor, amikor tanultam. Majd elképzeltem, melyek voltak azok az időpillanatok, amikor, ha kizárólag az önzés és a rosszindulat diktálta volna a cselekvések irányát, összeomlott volna minden.

Másodszor: én azért eléggé haragszom a filozófiára, pontosabban inkább a szervezett filozófiára (néha emlékeztet a szervezett bűnözésre) és a filozófia bizonyos módozataira, élen az olyan képmutatókkal, mint Schopenhauer, aki minden hedonista lakomája után leírta, hogy tessék csak felakasztani magukat, mert az élet arra való, hogy befejezzük mihamarabb (élt 72 évet, meghalt: békében a kanapéján).

Éppen ezért arra törekedtem, hogy alkossak egy elbeszélőt, aki rendkívül okosnak hiszi magát, mert filozófus, és rendkívül ostobának hiszi a környezetét, mert az meg nem az. A kísérlet lényege pedig a két elképzelés összeeresztése: mit művel egy ilyen iszonyatosan arrogáns és folyamatosan a fényes kívülállást választó alak egy olyan világban, amelyikben nem igazán hajlamos semmi a működésre?

 

Amikor elküldted a kiadónak a szerzői bemutatkozásodat, jelezted, hogy ragaszkodsz Kapás Boglárka megemlítéséhez. Az úszás az, ami kiemelten érdekel, esetleg Bogi személyes ismerősöd?

Kapás Boglárkát abban az értelemben rendkívül közelről ismerem, hogy egyszer, még évekkel ezelőtt a BVSC uszodájában abban a sávban melegített be edzésre, ahol én is „úsztam”. Ritkán adatik olyan élmény, ami ennyire felemelő és megalázó lenne egyidejűleg. Miközben én az életemért küzdöttem, Bogi valami döbbenetes lazasággal rám vert 4 hosszt 50 méteren belül a 25-ös medencében (képzeljük el önmagában a fordulóit a rövid pályán: kb. a medence felénél jött fel delfinezésből, ha éppenséggel ahhoz volt kedve).

Emellett úgy látom, hogy az ő generációja (megjegyzem, az előzőekhez hasonlóan, tehát a nemsokára a legendás jelzővel együtt említendő Hosszú Katinka és Cseh László, vagy örök és múlhatatlan szerelmem, Kovács Ágnes nemzedékéhez hasonlóan) rendkívül példamutató módon kommunikál az úszásról és rajta keresztül az életről. És ez különösen igaz akkor, amikor Kapás Boglárkát összeeresztjük Szilágyi Liliánával, aki eleve új foglalkozást alkotott az utóbbi években: ő a lehető legjobb értelemben vett uszodai filozófus; nagyon hasonlóan nyilatkozik, mint annak idején szerencsétlen Ayrton Senna az élet dolgairól.

Valamennyire ismerem tehát az úszást, és óriási élmény látni, ahogy a medencében mozognak ezek az emberek (a televízión keresztül úgy tűnhet, mint ha ez valami könnyű dolog lenne, de ajánlom bárkinek, hogy ugorjon be egy 50-esbe, aztán meglátjuk, mit csinál és meddig). De talán még nagyobb élmény hallgatni, ahogy nyilatkoznak; számomra Kapás Boglárka azon szavai, amelyeket az olimpiai bronz után mondott, az évtized mondatai, pedig olvasok néha Habermast is. Egyetértek azonban Camus-vel, aki, amikor megkérdezték, hogy hol tanult a legtöbbet filozófiáról és etikáról, azt mondta: a focipályán kapusként. Úgyhogy amikor meghallottam, hogy Boglárka minden szerelmes levelet elolvas és válaszol rájuk, elhatároztam, hogy a következő írói viccem egy ilyen levél megírása lesz – persze a magam kissé deprimált módján.

 

Mit szól a környezeted a regény megjelenéséhez? Volt, aki már a pályázatot is végigkövette melletted, vagy inkább csak most árulod el nekik, hogy jön a könyv?

Sokan olvasták ennek a regénynek egy korábbi verzióját, aztán néhányan a jelenlegit is. Nem titkolóztam soha, vélhetően azért, mert az írás soha nem volt és soha nem is lesz annyira fontos számomra, mint a következő tevékenységek: tanítás, tanulmányi kérdésekkel való szórakozás, főzés, koktélkeverés. Csak egy hobbi, és nyilván mindenki örül annak, ha olyan kikapcsolódást választ magának, aminek eredményeiben mások is élvezetüket lelik; ha meg nem, akkor inkább rozé kacsamellet tálalok nekik egy szép Vesper Martini kíséretében, mert lehet, hogy az jobban sikerül. Amúgy nagyon érdekesek voltak a reakciók; a szöveg vége rendkívül megosztó volt, és nyilván akadt, akit a műfaji sajátosságok zavartak. Ez nem egy zenés komédia szövegkönyve, de ezt szeretem én a szabad könyvpiacban: aki horrort akar, megkapja, aki romantikát, az is. A regény egyébként sajnos sokkal rosszabb verzióban is létezett; és örökké hálás leszek, hogy oktatói példaképem, Szalontai Éva textiltervező művész és tanár, még a halála előtt elolvasta a kéziratot akkori állapotában, és felhívta a figyelmemet a buktatóira.

 

Amikor tanítottál, mennyire volt nehéz elérni, hogy egy osztálynyi tizenkettedikes, akiket a szalagavató meg az érettségi tárgyak és továbbtanulás foglalkoztat, érdeklődjön a filozófia iránt?

Nyilván voltak nehezebb órák, nehezebb pillanatok, de nem ezeket érzem jellemzőnek. Az első évben, mint a kezdő tanárok többsége, minden lehetséges hibát elkövettem, amit pedagógiai szituációban az ember elkövethet. Kezdve onnan, hogy a tanmenetet úgy állítottam össze, mint ha valami harvardi szemináriumot tartanék, egészen addig, hogy olyasmit akartam beletölteni ezeknek az embereknek az elméjébe, ami totálisan idegen tőlük.

Egyrészt rájöttem, hogy azzal, amit az egyetemen magamra szedtem (vagy ránk erőltettek) akár tartalmilag, akár módszertanilag, az iskolában semmire nem lehet menni. Másrészt arra is, hogy ezek a normatív eljárások (Platónt fogunk tanulni, mert ő a kultúra bölcsője, és akinek ellenvetése van, ássa el magát) nem illeszkednek ebbe a világba, ráadásul a gondolkodás és a figyelem csődjét valósítják meg. Fordítva kell csinálni: megkérdezni a diákoktól, mit akarnak, felmérni, hogy ebből mi valósítható meg, aztán meglátjuk.

Emellett rendkívül fontos, hogy világosan beszéljünk: ha ezt megcsinálod, akkor ez lesz, ha nem csinálod meg, akkor az, ha pedig meg is csinálod és nem is csinálod meg, akkor amaz. Amennyiben egy tanár következetesen tartja magát ahhoz, amit mondott az első két hétben, a szituáció kezelhető (még akkor is, ha néha iszonyatosan nehezen).

Meg kellene értenünk ugyanakkor, hogy a filozófia is csak egy tantárgy a sok közül. A diák szemében nem különbözik a státusza a biológia vagy a kémia tantárgyaktól, legfeljebb tartalmi különbségek vannak. Ami alatt egyszerűen azt értem, hogy ők nem biológusok, vegyészek és matematikusok akarnak lenni, hanem tantárgyakat kívánnak teljesíteni, hogy aztán végre békén hagyjuk őket, hadd menjenek dolgozni vagy olyasmit tanulni, ami érdekli is őket.

És végül: én nem hiszem azt, hogy amikor bemegyünk az osztályterembe, más személyként kellene viselkednünk, mint a Moszkva téren jártunkban (bocs, a Széll Kálmán miniszter úrról elnevezett téren). A diákok, különösen a végzősök, olyan érzékenyek a hiteltelenségekre, mint a kanárik a nukleáris sugárzásra. Jó esetben csak kiröhögnek minket. Rosszabb esetben mindentől elmegy a kedvük.

 

Ha jól tudom, már elkezdtél új regényen gondolkozni. Elárulsz róla valamit?

Ezen a nyáron rengeteg veszteség ért – de nem csak ezekről írok, hanem arról, mi mindent nyertem. Találkoztam egy lánnyal, aki Pilinszky-verseket zenésít meg, és eljött hozzám egy előadásra énekelni. Mindig akartam lánytestvért, és lett két húgom egyszerre csak, Diána és Noémi a Nagymező utcából, ahol újabban lakom. Visszataláltam a középiskolai osztálytársaimhoz, a filozófia szakos évfolyamtársaimhoz, a tanárkollégáimhoz és a tanáraimhoz, az egykori tanítványaimhoz és hallgatóimhoz, akik nagyon hiányoztak az utóbbi tíz évben. Vőfély voltam egy barátom esküvőjén úgy, hogy ez egy nappal az esemény előtt derült ki. Úgy megismertem a pesti éjszaka működését, hogy majdnem kisült a szemem közben. Visszanyertem azokat a kulturális tapasztalatokat, amiket szintén elveszíteni véltem: a szövegem jelentős részében Cseh Tamás lesz a visszaköszönő alak, bizonyos értelemben ő biztosítja majd a szöveg kohézióját.

És a másik oldalon: meghalt egy hallgatóm, elárultak sokan, minden bizonnyal megbántottam sokakat, olyan ügyekben kellett helytállnom a felsőoktatásban, amitől mások összeomlottak volna, olyan történeteket ismertem meg, amelyek miatt már soha nem tudok sötétben aludni (bizonyos okokból egyébként sem tudtam).

Erről szól majd az új könyv, a nyárról, amikor egyszerre volt tavasz, ősz és tél; tulajdonképpen kitalálnom sem kell semmit, legfeljebb formát adni a tapasztalatoknak, és meggyőzően érvelni amellett: most igenis a remény ideje van.

 

 

A szerzővel 2016. október 16-án hamarosan megjelenő regényéről beszélget Moskát Anita szerkesztő a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár keretében. A részletekért kattints ide!

 

 

A végtelen térségek örök hallgatása

„Úgy akarnak rajtunk abortuszt végrehajtani, hogy már régen megszülettünk.”

Perzselő, kora nyári nap, és egy filozófiatanár, akinek elhullnak az érettségizői. Az egyik holnap nélkül, öntudatlanul várja a halált. A másik végigvágja az ereket a csuklóján. Nincs más nyom, csak az óránkénti SMS, ez tudatja, hogy a lány még nem vérzett el.
Mi ez, egy különös hatalmi játszma? Vajon hol a pendrive, ami kulcsot ad mindenhez, és megállíthatja a pusztulást?
A cinikus, fiatal filozófiatanár küzd, kutat, megpróbálja megakadályozni a megakadályozhatatlant, és visszafordítani a visszafordíthatatlant. Válaszokat keres olyan kérdésekre, melyeket senki sem szeretne feltenni.
Útján nem csak halál, de nagy filozófusok gondolatai is elkísérik. A létezés új értelmet nyer, ha közel a pusztulás.
Egy olyan világban, ami a szeretet tagadására épül, létezhetnek még hősök?
Vajon akad bárki köztünk, aki ártatlan?

„Ha az ember elgondolja, milyen végtelen az idő és a tér, ami a világot alkotja, és ha belegondol, hogy mennyire apró és megmagyarázhatatlan pontja ő e végtelenségnek, megrémül. Ha nincs hazugság, csak a rémület marad. A végtelen térségek örök hallgatása ugyanis rettegéssel tölt el bennünket.” (Pascal)

Intellektuális thriller azoknak, akik szeretik a kihívásokat

 

 

Gulyás Péter

1984-ben született Budapesten. 2010-ben szerzett doktori címet filozófiatörténetből. Jelenleg a Budapesti Metropolitan Egyetem docense, a művészeti képzések hallgatóit oktatja társadalom- és kultúratudományokra. Kapás Boglárka legnagyobb rajongója.

A végtelen térségek örök hallgatása című regénye a IV. Aranymosás pályázaton nyert, 2016 őszén jelenik meg.