Interjú: Eszes Rita

Eszes Rita ismét Japánba viszi az olvasókat: most megjelent regénye, az Északról fúj a szél egy brazil lány és egy ainu fiú találkozásáról szól Hokkaidon. Egy hatalmas szerelemről, aminek az alapja évszázadok kalandos történelmén vezet keresztül. Ebben a különleges kötetben egyszerre kap az olvasó egy édes, romantikus történetet napjaink Japánjában, és bepillantást Japán és Brazília múltjába.

A szerzővel Róbert Katalin szerkesztő beszélgetett

 

Kezdjük az alapoknál: kik azok az ainuk, és hogyan döntöttél úgy, hogy az új regényedben fontos szerepet kapjon ez a népcsoport?

Az ainuk a legészakibb japán sziget, Hokkaidó őslakosai. Japánt sokszor nagyon homogén országnak tartják a külföldiek, és általában ők is ezt közvetítik magukról, pedig az ainukon kívül az Okinava-szigetcsoporton és Kjúsún élnek a rjúkjúiak, ők szintén őslakosok, plusz számos ország akár többgenerációs bevándorlói is előfordulnak a népességben: a koreaiak és a kínaiak vannak a legtöbben, de harmadik helyen a brazilok állnak, őket követik a fülöp-szigetekiek és a vietnámiak. Most egy csomó mindenkit megneveztem, de ezek közül az emberek közül a brazilokat leszámítva mindenkinek ázsiai vonásai vannak, így könnyebb valóban abban gondolkodni, hogy itt mindenki olyan egyforma. De nem. Mindenkinek más hagyományai és más fájó történelmi pillanatai vannak, sokszor nagyon mélyre temetve. Japán őslakosain keresztül szerettem volna megmutatni az ország és a benne élő emberek sokszínűségét és a kevéssé ismert múltat is. Mindkét őslakos csoportot vizsgáltam egyébként, mindkettő történelmét nagyon izgalmasnak és egyben szomorúnak is találom, végül a helyszín is nagyban befolyásolt a választásnál. Az ainuk északon, zord körülmények között, a végtelen hegyek és hó birodalmában élnek, emiatt talán még nehezebb volt a sorsuk, mint a déli szigeteken, trópusi időjárásban a Rjúkjúi Királyság leszármazottainak. A Rókatündér című regényem is viszonylag meleg helyen, Oszakában játszódik, szerettem volna most ennek a nagyon hosszúkás országnak egy egész más pontját megmutatni. Okinaváról végül egy novellát írtam egyébként, a Lebegő világot, ami a Nem vagy egyedül! című rubin pöttyös antológiába került be.

Az Északról fúj a szél hősnője, Manuela vegán és környezetvédő. Miért volt fontos neked, hogy olyan főszereplőt válassz, akinek ezek az értékek számítanak, és ki is áll mellettük a regényben?

Amikor nagyjából huszonöt éve, tizenéves koromban elkezdtem foglalkozni az állat- és környezetvédelemmel, még alapvetően az egyéni életeket néztem: azért akartam a vásárlásaimmal jó döntéseket hozni, hogy miattam konkrét állatok megmeneküljenek vagy ne is szülessenek meg, és ezzel elkerüljék a szenvedést. Azóta felnőttem, és azt látom, hogy bár sokkal egyszerűbb és sok esetben olcsóbb is lett környezet- és állatbarát megoldásokat választani, a beidegződéseink olyan erősek, hogy a helyzet folyamatosan romlik. Én például már elsősorban nem azért vagyok vegetáriánus, mert meg akarok menteni egy malackát a vágóhídról, hanem azért, mert úgy látom, hogy a jelen szokásaink nem fenntarthatók. Egyszerűen a bolygó nem tud ellátni nyolcmilliárd húsevőt, és a területek nagy részén pedig emberek helyett azoknak az állatoknak biztosítani a vizet és a takarmányt, amiket később megeszünk. Nem célom senkit erőszakosan megtéríteni, nem is tudnék, mindenkinek a maga döntése kell legyen, hogyan él, de személy szerint azt gondolom, hogy Manueláé egy jó út, és ha néhányan kedvet kapnak hozzá, hurrá. Egyébként pedig csak azt szerettem volna, hogy egy ilyen beállítottságú főhős se számítson csodabogárnak egy könyvben. Eddig mindenki, akivel beszéltem az Északról fúj a szélről, rákérdezett Manuela étkezési szokásaira, ami azt mutatja nekem, hogy érdekes témára tapintottam: a vegán vagy vegeteriánus emberek ugyanolyan alulreprezentáltak az irodalomban, mint bármilyen más kisebbség.

Minden fejezet elejére került egy múltbéli jelenet, amelyek részben Japánban, részben Brazíliában játszódnak. Több száz évet ölelnek fel ezek a kis epizódok. Hogyan néztél utána a két ország történelmének, hogyan válogattál, hogy milyen eseményeket emelj ki?

Amikor eldöntöttem, hogy Japán őslakos népcsoportjai közül az ainukat fogom bemutatni, kaptam egy nagy segítséget: az egykori egyetemi szerelmem, aki velem ellentétben kijárta a japán-szakot az ELTE-n, az ainukból írta a diplomamunkáját. Ezt elkértem tőle, és így abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy egy nagyon részletes történelmi áttekintést kaptam már készen. Ez volt az alapom, ebből választottam ki azokat a fontos eseményeket, ahol az ainuk és japánok valami miatt ütköztek. Aztán az is kedvezően alakult, hogy éppen a regényírással párhuzamosan épült Hokkaidón az első nemzeti ainu múzeum, ami kapott hideget-meleget. Tulajdonképpen nem volt más dolgom, mint belevetni magam a fórumokba, valamint aktuálpolitikai cikkeket és interjúkat olvasni, ez egy nagyon forró téma volt 2020-ban Japánban. Örülök, mert úgy érzem, hogy nem csak az ellentétes ainu és japán nézeteket, de az ainuk egymástól eltérő nézőpontjait is sikerült jól megmutatnom a regényben.

Brazíliával kicsit más volt a helyzet, ott ugyebár nem járunk napjainkban, főleg a múltat ismerjük meg belőle. Ami mégis mai, az egy nagyon kedves brazil barátnőmtől származik, ami meg történelem, az mindenféle vaskos lexikonoknak köszönhető. Mivel itt is az elnyomottak, a rabszolgák és/vagy az őslakosok szemén keresztül akartam bemutatni az eseményeket, a számukra fontos történelmi pillanatokat ragadtam meg. De nem történelemkönyvet írtam, mindenhol az egyes karakterek életére fókuszálok elsősorban, csak hát a háttérben zajlik az élet és változik a világ, ahogyan a valóságban is.

Eddig minden regényedben volt fantasy vagy misztikus elem – ez a köteted pedig a Rubin Pöttyös, azaz realista New Adult kategóriában jelenik meg. Itt most tényleg nincs semmi misztikum? És ha nincs, ez hogyan történhetett?

Terveztem, hogy lesz, de egyszerűen csak azért erőltettem, hogy az olvasóim ismét olyan alapokon nyugvó könyvet kaphassanak tőlem, amit már megszoktak. Aztán mégis úgy éreztem, hogy a két szálon futó cselekmény, ahogy a múlt egy váratlan módon összeér a jelennel, éppen elég, nem kell beletenni még valami pluszt, ami csak elvinné a hangsúlyt a fontos dolgoktól. A romantika mellett nekem itt a múlt jelenti a pluszt. És mivel a két főhős találkozása elég valószínűtlen, én úgy érzem, egy kis misztikumot mégis sikerült teremtenem azoknak, akik igénylik ezt. Hogy a véletlen vagy a sors, esetleg a japánok hite szerint öreg, és ezért lélekre szert tett kedves tárgyak – a regényben a medve és a lazac szobra – rajzolja-e az eseményeket, azt nem szeretném én eldönteni. Rábízom az olvasókra.

Mennyire fontos neked íróként megmutatni azt, hogy milyen kihívások és nehézségek rejlenek a különböző kultúrák találkozásában? Eddig minden könyvedben megjelent az, hogy valaki más országból, kulturális háttérrel érkezett, de ez egy tudatos döntés, vagy valahogy így alakult?

Nem tudatos, én is csak menet közben vettem észre, hogy a könyveimben az a minimum, hogy idegen országok lakóinak kell megtanulni egymást elfogadni, de sok esetben embereket boronálok össze tündérekkel vagy alakváltókkal. Szóval számomra is kiderült, hogy ez nekem fontos. Talán a legnagyobb tanulsága volt a saját külföldi tanulmányaimnak is, hogy rendkívül sokfélék vagyunk, eltérő gyökerekkel, tapasztalatokkal, szokásokkal. Azt hiszem, ebben látom az életünk jóra fordulásának kulcsát: az elfogadásban és az alkalmazkodásban. Ha nyitunk mások felé, szélesítjük a látókörünket, az nem csak jótétemény és jó érzés. Már réges-rég megmondták hozzáértő szakemberek is: nem a legerősebb, hanem a legalkalmazkodóbb egyedek képesek leginkább a túlélésre.

A Rókatündérbe sok olyan eseményt beleírtál, amit te magad éltél át Japánban, és a tavalyi évben a Facebook oldaladon a Levelek Japánból sorozatodban kendőzetlenül felolvastad azokat a leveleket, sőt, naplókat, amiket Japánban írtál. Milyen érzés így megmutatni magadból, a múltadból valamit?

Írásban nem nehéz, felolvasni azért izgalmas volt, főleg, hogy már sok dologra nem emlékeztem én sem! De egyébként a naplóm egy váratlan ponton megszakad, úgyhogy még maradtak előrántani való titkaim későbbre is, amiket nem írtam le, és így felolvasni sem tudtam, csak mondom. A lényeg, hogy nem bántam meg semmit, azt sem, amit ma már másként csinálnék, így nem kerítettem olyan nagy feneket a kitárulkozásnak. Én abban hiszek, hogy az ember folyamatosan változik, néha kisebb, néha nagyobb dolgokban, és ez jó, ahogy gyűjti az ismereteit, másként vélekedik dolgokról, mint egy korábbi pillanatban. Magammal szemben is próbálok ugyanolyan elfogadó lenni, mint másokkal.

Másik sorozatod a Facebookon a szörnyesszerda, amiben a japán folklórban megjelenő lényekről mesélsz. Mennyi utánajárást igényél egy-egy ilyen bejegyzés? És ezt a sok kutatómunkát felhasználod valamire? Mondjuk egy új regény megírására…?

Igen, a másik közös pont, amit az írásaimban találtam és nem előre eltervezett volt, hogy valami folklórt vagy legendát mindig beépítek a történeteimbe. Nagyon szeretem ezeket, talán ezt is azért, mert izgalmasnak tartom, hogy az emberek régebben miket találtak ki, minek látták az ismeretlent, mit gondoltak a megmagyarázhatatlanról. Most már elég rutinos vagyok a nyomozásban, megvannak az állandó forrásaim, úgyhogy bizonyos szempontból már könnyebb előállítani az új lényeket minden szerdára – bizonyos szempontból viszont egyre nehezebb, hiszen olyan sokat bemutattam már, hogy a legismertebbeket és legkedveltebbeket rég kilőttem. Nem tudom, meddig fog tartani a szörnyesszerda, de regényt már írtam belőle, tulajdonképpen közkívánatra, egy viccelkedős kommentáradatra válaszreakcióként. Az Északról fúj a szél után nagyon nehezen álltam neki valami újnak, több tervem is volt, végül előrántottam a legnépszerűbb szerdai lényeimet és jól bedobtam őket egy történelmi regénybe. Nagyon hálás vagyok ennek a történetnek, mert játékos szórakozás volt minden sora, és abszolút élveztem a megírását. Azt remélem, hogy bár eddig mindig valami kevéssé ismertet próbáltam megmutatni Japánból, ennek az új történetnek olyan díszletet teremtettem, amit minden olvasóm nagyon fog élvezni: itt aztán lesznek nindzsák, szamurájok, gésák, teaházak és persze rengeteg jókai (yokai).

Hová mennél szívesebben nyaralni: Japánba vagy Erdélybe? Esetleg egy új országba?

Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert évek óta tervezem, hogy elmegyek Erdélybe, nagyon szeretném látni, és még sosem jártam ott. Valószínűleg, mivel viszonylag közel van, mindig úgy érzem, hogy oda bármikor elmehetek, aztán végül valami más lesz belőle, ahogy az iskolából is a legközelebb lakó diák késik el mindig. Japánban már sokszor jártam, de a személyes kapcsolatok és nosztalgikus emlékek miatt bármikor újra visszatérnék. A fiam sem járt még ott, nagyon szeretné megnézni, az egykori fogadó családjaim idősebb tagjai pedig mindig mondják: ki tudja, meddig találkozhatunk még. De a távolság miatt ez egy jelentős anyagi beruházás, az elmúlt években a covid miatt is látogatási tilalom volt az országba – most épp lehetne menni, de a szomszédunkban dúló háború miatt valami kerülőúton, az ukrán és az orosz légtér elkerülésével. Nem jártam még utána igazából, de talán azt mondhatom: ha minden összejönne, akár már holnap elindulnék vissza Japánba, még huzamosabb időre is, de azt hiszem, ezúttal végül tényleg Erdély lesz a befutó.

 

Eszes Rita: Északról fúj a szél

Ötszáz évvel ezelőtt egy férfi és egy nő, a medve és a lazac útjai elváltak egymástól. A medve az elbitorolt örökségért harcolt, míg a lazac átszelte az óceánt.

Kai napjaink Japánjában még mindig őrizgeti az ainu őslakosok hagyatékát, miközben keresi a helyét a japán közösségben, amely idegenként kezeli. Úgy ragaszkodik a büszkeségéhez, akár a talpa alatt a földhöz. Amíg nem találkozik a lánnyal, aki újra álmodni tanítja őt.

Manuela a gazdagok és kiváltságosok életét élhetné Brazíliában, ám a múltja tele van hazugságokkal és titkokkal. Az egyik titok végül Hokkaidó szigetére vezeti, és a lány lassacskán rádöbben, hogy van,

amiért megéri az árral szemben úszni. Különösen, ha az út végén olyasvalaki várja, akinek a szívdobbanásai között otthonra találhat.

Két világ találkozik, mikor az ainu énekek és a brazil mesék összefolynak, és kiderül: a múlt mindenki számára rejt titkokat, a jelenben pedig küzdeni kell az álmokért.

Beteljesülhet vajon a lazac és a medve szerelme?

Kíváncsi lettél? Kattints ide, és olvass bele a regénybe!

Szeretnél többet megtudni a keletkezéséről? Nézd meg ezt a videót!

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (1 vote cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük