Interjú: Demi Kirschner

Demi Kirschner regénye, az Öld meg Jana Robinst! a III. Aranymosás egyik nyertes műve volt. A kötet, amelyben Jana szembesül a sorskulcsok létezésével – azaz azzal, hogy minden embernek van egy előre elrendelt feladata a világban –, megismerkedik a Rend földalatti világával, és persze Oliverrel, csak a történet eleje volt.
Hamarosan megjelenik az Ellopott élet sorozat második kötete, a Szörnyek és ketrecek. Ebben a kötetben Jana próbálja feldolgozni az elmúlt időszak változásait és saját új szerepét, Olivernek viszont az anyja elvesztését kell magában elrendeznie. És közben felbukkan egy titok, aminek nem szabad napvilágra kerülnie, mert mindent elveszíthetnek egyetlen pillanat alatt…

A szerzővel Róbert Katalin beszélgetett

A Szörnyek és ketrecek ott veszi fel a fonalat, ahol az előző kötet elengedte, de azon kívül, hogy folytatódik Jana és Oliver története, mire számítson az olvasó az Ellopott élet sorozat második kötetének kézbe vételekor?

Egy sokkal nagyobb kulcslyukra, mint amin az első részben az olvasók kukucskálhattak. Amellett, hogy egyre több részlet derül ki az Onika létéről, feladatáról, és ezzel együtt magát a Rendet is sokkal jobban meg lehet ismerni, új szereplők is felbukkannak. Sokat foglalkozik a kötet a belső félelmeinkkel, az útkereséssel a világban, a felelősséggel, és a reánk (általában emberekre) erőltetett szerepekkel. Olyan kérdések kerülnek előtérbe, mint az, hogy mennyire hagyjuk magunkat szeretni, ha úgy érezzük, nem érdemeljük meg a boldogságot. És bár ez első hallásra elég lehangolónak tűnik, bőven akad ok és hely a történet olvasása közben a nevetésre és az izgalomra is.

Egy blogbejegyzésedben azt írtad, Maggie Stiefvater segített megtanulni, hogy mennyire érdemes engedni az olvasói elvárásoknak. Mennyire figyelted most, amikor egy sorozat következő kötetét írtad, azt, hogy milyen visszajelzéseket kaptál, mit vagy kit szerettek, milyen kérdések merültek fel az olvasókban?

Az első rész megjelenése utáni hónapokban figyeltem az olvasók reakcióit. Ellentmondásos vélemények is születtek, egyértelmű bíztató vélemények, egymondatos elutasítások, építő jellegű kritikák. Sok megszívlelendő tanácsot kaptam, amit mindenkinek nagyon-nagyon köszönök! Egy kezdő író fő erénye a befogadó képesség – ezt mondják, de nagyon éber és józan megközelítéssel kell kezelni valamennyi visszajelzést.

Különösen érdekes ez, amikor folytatásos történetet írok. Még nincs vége, még befolyásolhat bármi, még attól is tartanom kell, nehogy túl sok idő teljen el a történet kezdete és vége között. Hiszen az író is változik. A nyelvezete, a véleménye, az őt érő hatások mind-mind alakítják a későbbi írásait. Kevés rendíthetetlen lelkületű és állandó mondanivalóval rendelkező szerző létezik, és nem is hiszem, hogy én közéjük tartozom. A felsoroltak miatt, mint folyamatában író szerző, elég sokat meditáltam azon, mennyire tudok/merek objektív-szubjektív játékot játszani önmagammal, a karaktereimmel. Egyáltalán nem egyszerű.

Maggie tumblr-jába véletlenül akadtam bele, épp csüggedtem egy utólag butaságnak tűnő problémán, és szembejött velem egy cikke, amit pont a kritikák befolyásoló szerepéről írt. Ha megölsz, se tudom, mikori cikk, de a lényege az volt, hogy egy időben a nagyközönség sokat zaklatta a karakterei sorsának alakulása miatt. Gondolom, komolyabb felháborodással kellett szembenéznie, amit nem is sikerült elsőre megoldania.

Ezért hagyott magának némi lecsillapodásnyi időt, aztán fogta, és leírta egy önmagának címzett hosszú levélben, hogy mit szeret, és mit nem a saját könyvének karaktereiben. Mesélt a levélben a karakterei előéletéről, a hibáikról, a tévedéseikről, arról, milyen hosszú utat járnak be a sorozat alatt, és hogy milyen sok felesleges tulajdonsággal ruházta fel őket a kezdet kezdetén, amikor még azt hitte, az a fontos a történetírásban, hogy mindenki ugyanazt gondolja a szereplőiről, amit a szerző maga.
Azt hiszem, ez a legérdekesebb felismerés az egész levélben: ez az utolsó mondat. Nem mindig azért lesz szerethető vagy izgalmas egy karakter, mert a szerző így szeretné.

A segítő karakterek sem fognak főszereplővé előlépni kérésre, a kegyetlen negatív hősök pozitív oldala is csak akkor kerül előtérbe ‒ ha egyáltalán létezik ilyen oldaluk ‒, amikor a történet szempontjából ezt fontos bemutatni. De hogy csak egy vendégpéldát hozzak fel, mennyire fontos mégis az olvasói vélemény: Cassandra Clare egyik karaktere, Magnus Bane sosem lépett volna elő olyan fontos, és összetetten beépített szereplővé, ha nem ragaszkodnak hozzá annyira az olvasóktól. Elárulok valamit: az én olvasóim is megmentették az egyik szereplőm életét. Máris. És kicsit sem bánom.

Milyen élmény volt második kötetet írni, folytatáson dolgozni? Jó visszamerülni ugyanabba a világba? Megköti a kezedet az, hogy ez egy sorozat, és egymásra kell építeni dolgokat?

Általában véve egy sorozat felépítése sokban eltér egy egykötetes történetétől. Sosem fogom szégyellni megjegyezni, hogy minden megírt fejezettel tanulok. A karakterekről, magamról, a határaimról, arról, hogyan kellene szépen és jól mesélni 🙂

Szeretem az Ellopott élet világát, és máris túl régóta a mindennapjaim része, szóval nem nagyon kell újra elmerülnöm benne: ott vagyok. Kicsit veszélyes is. A kitalált világom szinte a munkahelyem. Ha nagyon jól érzem magam benne, még a végén ott ragadok, hehe. Nem szabad. Csak addig tarthat a történet, ameddig a mesém nem ér véget. Utálnék azok közé a szerzők közé tartozni, akik végeláthatatlan rétestésztává húzzák a történeteket.

Ez egy nagyon fontos szempont volt, amikor belekezdtem a második könyv átírásába. Míg az első könyv felvezető szerepet játszott, és a központi problémák felvetésével foglalkozott, addig a második könyvben el kellett dönteni, meddig megyek el, hol tartunk érzelmileg, a bonyodalmak kicsúcsosodása felé vezető úton, és úgy általában: a fehér nyúl elfutott, a vadászok fegyvert fogtak. Tudom, mi lesz a történet vége, de a hozzávezető úton egy sor érdekes megálló létezik. Izgalmas feladat eldönteni, mi hogyan, mikor és milyen díszletek előtt fog zajlani. Ráadásul izgulós vagyok. Máris izgulok, pedig a megjelenésig több mint két hét van hátra.

Egy interjúban is mondtad, hogy elsősorban fantasyt szoktál írni – mi az igazán izgalmas számodra a kitalált világokba helyezett történetekben? Íróként mik ennek a szépségei vagy nehézségei?

Régebben, amikor leültem írni, nem az engem körülvevő világot akartam mintázni. Azokat a lehetőségeket kerestem, amikben a szimbólumoknak, tulajdonságoknak, jelenségeknek más vagy többletjelentőségük van. Kellett néhány év, hogy felfedezzem, a realitás talajára csempészett fantasy kiaknázatlan lehetőségek tárházát nyújtja.

Nem igaz, hogy nem lehet újat kitalálni. Mindig van új csak annyira hajmeresztőnek tűnhet elsőre, hogy jaj, az író a fejét fogja, és azt latolgatja, ha belebukik, mekkorát fog esni 😀 Azért a legnagyobb újítók nemhiába őstehetségek is egyben. Elvégre bármit el lehet „adni”, csak nem mindegy, hogyan csinálod. Szeretnék egyszer belenyúlni egy olyan eredeti témába, ötletbe, világszegmensbe, ami majd ezt az „aha” élményt nyújtja nekem. Gondolom, a legtöbb szerző egy ilyen Moby Dickre vár. De amíg Őfehérsége nem tűnik fel a horizonton, addig is hiszek benne, hogy minden megírt történettel magamhoz képest egy kicsivel többet tudok nyújtani, egy aprósággal érdekesebb hellyé tudom tenni a kitalált világaimat.

Nagyon sokat és nagyon sűrűn dolgozol. Van valamilyen titkos (de mégis elárulható) technikád arra, hogy emellett helyet szoríts az írásnak is?

Időnyerő. Mi más? Szorítok pár perc szabadidőt, és már írok is. Ha nem írok, jegyzetelek, ötleteket vázolok, mert elfelejteni, az legalább annyira megy, mint kitalálni. Vizuális lévén nem volt nehéz rájönni, hogy rengeteg inspirációt a képek nyújtanak. Pinteresten nézelődöm, gyűjtögetek a tábláimra. Meg remekül kifejlesztettem a háttérzaj (film, zene, beszélgetés) melletti írást, így nem ütközik nehézségbe bárhol, bármikor leskiccelni pár sort, ami akkor és ott szállt meg 😀 Ehhez nagyon szuper családi és baráti hátterem van, támogatásuk nélkül sokkal-sokkal nehezebb dolgom lenne.

Most hogy látod, három- vagy négyrészes lesz az Ellopott élet? És mi jön utána? Vagy ennyire ne kérdezzek előre?

Négy részes lesz, három helyett, ha nem akarok fék nélkül végigszáguldani egy karakterekkel teli busszal a kéziraton. 🙂 Annyira azért nem vagyok jó sofőr.

És hogy mi jön utána?  Az Ellopott élet lefedi a következő két évem fő csapásirányát. Emellett fél éve hozzákezdtem egy kisebb helytörténeti kutatáshoz Sárvárról és környékéről, aminek nyomán kicsit elszakadok a kényelmes fantáziavilágomtól. Kifordított és megkavart történelmi adatokkal már dolgoztam korábban – nem tudok róla leszokni 🙂 –, decopunk elemekkel, és ál-törvénykönyvekkel viszont soha. Ez most új kísérlet. De mint tudjuk, az éjszaka nem azért van, hogy aludjunk, hanem hogy sötét legyen 🙂

Szörnyek és ketrecek – Ellopott élet 2.

Mindenkinek van egy sorskulcsa, egy jövő, ami csak rá vár…

Oliver megfogadta, hogy az élete árán is megvédi azt, akit szeret. De mi történik, ha ehhez kevés a puszta bátorság és ragaszkodás? Egyedül akkor tudhatja biztonságban Janát, ha a legmélyebb és legsötétebb pokolba ereszkedik le az igazság után.
Jana próbálja feldolgozni, hogy fenekestül felfordult az élete, amikor újabb kihívásokkal kell szembenéznie. Mi rejtőzik a lelke mélyén és mit akar tőle az Onika? Hogyan birkózzon meg Jana a nehézségekkel, miközben Oliver egyre távolodik tőle?
Önmagunkba nézni nehéz. A legnehezebb. Néha pedig választani kell az igazság és a szerelem között.

Titok, aminek nem szabad napvilágra kerülnie, mert mindent elveszíthetsz egyetlen pillanat alatt…

Demi Kirschner

Demi Kirschner 1984-ben született. Tíz éves kora óta ír intenzíven, kamaszként már aktív tagja volt szerepjátékos társaságoknak és internetes íróköröknek. 2011-ben részt vett a Könyvmolyképző Kiadó első írástechnikai Alapozó kurzusán. A III. Aranymosás egyik nyertese volt, azóta a kiadó szerzője. 2015 tavaszán részt vett a ContentLab & Factory tartalomfejlesztő cég forgatókönyvíró gyakornoki programjában. Jelenleg több mint tizenöt kézirat vár a gépén, hogy egyszer nyilvánosság elé tárják.