Bodor Attila új mesekönyvében a zöldség visszaszól. Lehet, hogy a tányéron a kelkáposzta-főzelék nem vonzó, de ez a mesekönyv éppen ettől lesz varázslatos. Jó, megenni nem kell. Viszont aki Barnabással és Norvégiával tart, annak hatalmas kalandban lesz része zöldségen innen és túl.
Az új köteten kívül környezetvédelemről, írói stílusokról és háttérinformációkról is beszélgettünk.
A szerzőt Róbert Katalin kérdezte
Rakott kelkáposzta, spenót tükörtojással és finomfőzelék – te melyiket ennéd meg ezek közül?
A finomfőzeléket valahogy mindig egy önellentmondásnak találtam. A spenótot – sokakkal ellentétben – édesen készítem, mint a sóskát. De ha már választanom kellene, akkor a rakott kelkáposzta. Amivel viszont gyerekként a világból is ki lehetett kergetni, az a kelkáposzta-főzelék volt. Talán ezért tűnt jó ötletnek, hogy fontos szerepet kapjon egy mesémben. Hátha így megkedvelem.
Na jó, fordítsuk komolyra a szót, amennyiben ez lehetséges egy elképesztő kelkáposzta-főzelék esetében. Milyen történetre számítsanak az olvasók, ha a kezükbe veszik az új mesekönyvedet?
Azt hiszem, most sikerült egy olyan mesét írnom, ami ha az egyik oldalról nézzük, akkor egy vagány fiús mese. Ha meg a másikról, akkor belevaló lányos is. Igazi kaland, amiben a főhősök egy másik világba jutva harcolnak meg az ellenséggel, hogy megmentsék a családjukat, és közben új barátságokat is kötnek. Ráadásul finoman szóba kerül a környezetvédelem témaköre is, ami meg a szívügyem.
A Facebook oldaladon elmesélted, hogy Norvégia volt a kedvenc szereplőd ebben a mesében. Mit szeretsz különösen ennek a kislánynak a karakterében?
Nem tudom, más írónál is így van-e, de vannak olyan karakterek, akik már abban a pillanatban a szívemhez nőnek, amikor először felbukkannak a történetben. Norvégia ilyen volt. Már a nevével indult a szerethető különcsége, és valahogy adta magát a többi: hogy nehezen találja a helyét az osztályban; hogy nem a tipikus lányos dolgok érdeklik, hanem a tudomány, és nem is rest használni a tudását. A fejemben kicsit kerekdedebb az átlagnál, vöröses a haja és szeplős. Ezek a tulajdonságok eredetileg a szövegben is szerepeltek, mert szerettem volna, ha a kevésbé sportos alkatú gyerekek is látják, hogy lehetnek hősök. Végül elvetettem ennek a részletezését, mert túl direktnek éreztem, de örülök, hogy az elképzelésem visszaköszön az illusztrációkon is. Imelda Green fantasztikusan ragadta meg a karaktert.
Amit viszont a főszereplő Barnabással és Norvégiával kapcsolatban is fontosnak tartottam, hogy ne legyen egyértelmű a családi hátterük. Barnabásnak csak az anyukája szerepel, de nem részletezem ennek az okát (és valójában a történet szempontjából sem volt lényeges). Norvégia pedig folyton úgy hivatkozik a szüleire, hogy apuék. Nem volt célom botránykönyvet írni, így ezekbe bárki azt lát bele, amit szeretne, nem fogom eldönteni az olvasó helyett. Íróként viszont fontos volt, hogy a hagyományostól eltérő összetételű családokban (pl. egyszülős, szivárvány) nevelkedő gyerekek ugyanúgy azonosulhassanak ezekkel a szereplőkkel, mint azok a társaik, akik hagyományosabb családi háttérrel rendelkeznek. Elképesztően hálás vagyok Imeldának, hogy az illusztrációknál ugyanúgy figyelt erre az elvre, mint én írás közben. Olvasóként természetesen nekem is van egy saját elképzelésem… 😉
Bodor Attila rajza Norvégiáról
Az előző könyved, A tél menyasszonya kortalan, gyönyörű, megbabonázó. Az elképesztő kelkáposzta-főzelék modern, humoros és pörgős (hasonlóan az első megjelent mesekönyvedhez, A ló, aki édességet tüsszentett-hez) Melyik hangulat áll hozzád közelebb olvasóként és íróként? Van ebben különbség?
Valahol mélyen szerintem mindhárom mese hasonlít egymásra abban, hogy mindegyikben egy-egy szürreális alapötlet a történet hajtóereje: az édességet tüsszentő ló, a szív nélküli királylány vagy a világok közötti átjáróvá alakuló főzelék. Az elképesztő kelkáposzta-főzelék ráadásul technikailag a második és a negyedik mesém egyszerre. A ló, aki édességet tüsszentett után ugyanis megírtam az első verzióját, de abban a formában még távol volt attól, hogy ki lehessen adni. A történetnek nem volt meg a megfelelő íve, a világ nem volt teljesen koherens, és a környezetvédelmes rész is túlságosan szájbarágós volt. Ezeken mind-mind csiszolni kellett még, de bizonytalan voltam abban, hogy hogyan lássak hozzá. Kicsit pihentettem a kéziratot, időközben megszületett A tél menyasszonya, majd újra visszatértem a „Káposztához”. A sztori és a szereplők nagy vonalakban megmaradtak, de – mivel időközben igyekeztem fejleszteni magam – megpróbáltam ezúttal sokkal tudatosabban nyúlni a dologhoz. Az egész egyfajta szeretet-projekt volt már a kezdetekkor is, az új verzió pedig határozottan a szívemhez nőtt. De így van ez minden korábbi mesekönyvemmel is: mindegyiket nagyon szeretem, és én vagyok akkor is, ha kicsit melankólikus vagy viccelődő. A való életben egyaránt jellemző rám mindkét hangulat, de olvasóként szintén szívesen nyúlok mindkét történettípushoz.
A történetben többször is visszatér a félelem legyőzése: szerinted mi segíthet a gyerekeknek abban, hogy legyőzzék a félelmüket? Neked volt, ami segített gyerekkorodban?
Ha most viccelni akarnék, akkor azt mondanám, hogy a bátorság! 😛 Valójában viszont egy nagyon összetett dolog lehet, és csak a saját véleményemet tudom elmondani. Támogató háttérrel, szerető családdal szerintem sokkal könnyebb szembenézni még a legnagyobb félelmünkkel is – amiről néha kiderül, hogy nem annyira ijesztő, ha megtapasztaljuk. Gyerekként mindig jobb volt, ha nem egyedül kellett megélnem a hasonló szituációkat.
A Facebook-oldaladon rajzokat is mutattál a karakterekről. Először a kép, a figura kinézete születik meg a fejedben, vagy először a szereplő története, a háttere, a problémája?
Először mindig a szereplő háttere fogalmazódik meg a fejemben: ki ő és hogyan kapcsolódik bele a történetbe. Ha ez megvan, akkor onnan már látom fejben, hogy hogyan néz ki, és a mese is szinte jelenetről jelenetre játszódik le a fejemben, ahogy írok. Mintha egy rajzfilmet néznék belül. Ezért is jó móka lerajzolni a szereplőket (még ha csak skiccekről is van szó), mert néha segíthet az írásban. Különösen akkor, ha a szereplők változtatják a méretüket a mesében, így változik a magasságuk egymáshoz képest. A „Káposzta” például pont ilyen volt. 🙂
Bár ez egy humoros, kalandos történet, megjelenik benne a környezetvédelem fontossága is. Szerinted manapság fogékonyabbak erre a témára a gyerekek, mint mondjuk a mi gyerekkorunkban voltak?
Mivel egyre több fórumon zúdulnak a témával kapcsolatos hírek az emberekre, elkerülhetetlen, hogy a gyerekek is értesüljenek ezekről. Talán ezért is, de a mai gyerekeket szerintem általánosságban sokkal jobban érdekli a környezetvédelem, mint mondjuk minket a mi időnkben, és ez jó dolog. Ráadásul fontosnak is érzem, hogy viszonylag korán megtanulják a természet tiszteletét és a környezettudatos életmódot. Hiszek benne, hogy a felnövekvő generáció egy sokkal felelősségteljesebb életet él majd, de ehhez természetesen kellenek a témával foglalkozó mesék és ismeretterjesztő művek, valamint a témára fogékony felnőttek, akikhez fordulhatnak útmutatásért. Bízom benne, hogy a környezettudatos gyerekek révén az esetleg nem érdeklődő felnőttek is meggyőzhetők a jó ügynek.
Imelda Green illusztrációja
Te magad évek óta szervezel október végi szemétszedő akciót, ahol a lelkes szemétszedők megnyerhetik a mesekönyvedet. Hogyan vágtál bele? Sokan jelentkeznek rá?
2012-ben az adta az első lökést, hogy Szegeden (ahol élek) egyre több felé láttam szétdobált szemetet, bokrok alá vagy a töltés tövébe rejtett szemetes zsákokat, és szerettem volna valamit tenni az ügyben. Akkoriban nem igazán voltak olyan programok, mint ma már például a TeSzedd!, úgyhogy szerveztem én egy szemétszedést. Készítettem egy online eseményt, és meghívtam rá az ismerőseimet. Szép őszi idő volt, egy kabáttal és egy zsákkal felszerelkezve neki is láttunk. Az elvem az volt, hogy ha csak egy zsák vagy zacskó szemét összegyűlik onnan, ahol nem kellene lennie, akkor máris kicsit szebb lesz minden. Azóta is ez az Októberbúcsúztató Szemétszedés lényege: nincs megszabott hely vagy mennyiség, bárhol, bármennyi szemetet összeszedhetünk, hiszen a kis tettek is számítanak!
Az újítás a szemét-szelfi bevezetése lett pár évvel később. Ha az összegyűjtött szeméttel pózolva lövünk egy önarcképet, és feltöltjük az esemény oldalára, akkor megindulhat a lájkvadászat. A legtöbb kedvelést begyűjtött szemét-szelfi készítője pedig az egyik mesekönyvemet nyerheti meg. Ez az elem volt végül az, ami nagyobb közösség előtt is vonzóvá tette az eseményt. Előtte csak ismerősök vettek rajta részt, ma pedig már idegenek is (na, nyilván nem űrlények!). Persze nem kell tolongó tömegekre gondolni, de örülök, hogy a 10. évre még mindig nem halt el az érdeklődés, sőt! A nyereménykönyvek pedig kerültek már szemétszedő gyerekekhez vagy éppen felajánlásként óvodába és gyerekkórházba is.
Azt tudom, hogy az elmúlt időszakban elkészültél a doktoriddal. Emellett hogyan hatott rád a 2020-as és 2021-es év? Tudtál írni? Készül következő történet?
Nagyon vegyes érzelmeket kelt bennem ez a két év. Nagy tervekkel vágtam neki az évtizednek, de kevés dolog alakult úgy, ahogy vártam. Sok egyéb negatívum mellett például az új mesekönyvem megjelenése is eltolódott tavalyról, az idén pedig a papírhiány fenyegette. Közben a disszertáció megírása és a doktorihoz kapcsolódó teendők (publikációs követelmények, szigorlat, védés, stb.) is rengeteg időt és energiát emésztettek fel. Eközben más, lelki feltöltődést nyújtó programok pedig meghiúsultak. Nehéz volt, de igyekszem mindig találni valami elfoglaltságot (még ha nem is mindig kreatívat). Hiszek abban, hogy folyamatosan fejleszteni kell magunkat: új dolgokat tanulni, új célokat kitűzni. Az év elején éppen ezért elvégeztem a Könyvmolyképző Kiadó Meseíró kurzusát, ami sok szempontból új szemléletet adott az íráshoz. Új kézirat viszont egyelőre nincs, még formálódnak az ötletek. Ráadásul mostanában a digitális festéssel is elkezdtem kacérkodni, és beiratkoztam egy online illusztrációs tanfolyamra. Ki tudja, mi lesz a következő?
Bodor Attila: Az elképesztő kelkáposzta-főzelék
Nem szereted a kelbimbót?
Lehet, hogy ő sem szeret téged!
Barnabás óriási pácba kerül, mikor a vasárnapi ebéd megkergül. A kelkáposzta-főzelékből átjáró nyílik egy másik világba, ahonnan különös lények érkeznek. Gonosz terveik vannak a Földdel.
Barnabáson a világ szeme! Ő, egy osztálytársa, Norvégia, és egy beszélő karfiol mentőcsapatot alakítanak. Együtt átjutnak a Zöldre, hogy ott megküzdjenek a gonosz kelbimbóval, és visszaszerezzék azt, ami számukra a legfontosabb: a családjukat.
Vajon sikerül túljárniuk Őkelsége eszén? Egy biztos: a kelkáposzta-főzelék sosem lesz már ugyanaz. Merülj bele te is a kalandokba, olvass zöldségeket!
Egy könyv, ami izgalmassá teszi a főzelékevést.