Bálint Erika első regénye egy gyönyörű történet elfogadásról, megbocsátásról és szeretetről. Az Adj esélyt! főhőse, Adorján éveken keresztül próbált hétköznapi életet élni, elnyomva valódi vágyait, ám egy nap úgy döntött, elhagyja feleségét – és ezzel elvesztette fiát is. Évekkel később az immár nagykorú Tomit megkeresi az apja. Vajon újra közel kerülhet apa és fiú egymáshoz? Tomi tud esélyt adni annak, aki lemondott róla? És vajon Adorján megkapja a feloldozást azelőtt, hogy magával ragadná a betegsége, amit titkol a fia elől?
A szerzővel Róbert Katalin szerkesztő beszélgetett
*
Első regényed egy nagyon szépen felépített történet apa-fiú kapcsolatról, múltbéli hibák jóvátételéről, megbocsátásról és elfogadásról. Hogyan született meg a történet ötlete?
Tulajdonképpen véletlenül. Egyszer a lányaimmal a kávézójukban ültünk, és bejött két negyven körüli férfi. Ránézésre nem volt rajtuk semmi különös, aztán kiderült, hogy együtt élnek, és egyikük nemrég hagyta el a feleségét meg a gyerekét emiatt az új szerelem miatt. És ez a tény nagyon megérintett, mert megértettem őt, de elgondolkodtatott, hogyan élheti meg ezt a szituációt a felesége és a fia. Úgyhogy a történet kiindulópontja ilyen értelemben valós esemény, de minden más részlete a képzelet műve. És bár a hősöm homoszexuális, nem az ő szubkultúrájukról akartam írni, nem ismerem olyan jól a világukat, van, aki megteszi ezt helyettem. Valaki meg is jegyezte, Adorján túl hétköznapi figura ahhoz képest, hogy „homokos”. A történet megírásával pont ez volt az egyik célom. Megmutatni, hogy legtöbbjük nem jár tüntetésekre, nem öltözik polgárpukkasztóan, egyszóval nincs a homlokukra írva semmi. Olyanok, mint mi. Emberek. Szeretni akarnak, és azt akarják, hogy szeressék őket.
És itt a két férfi esete kapcsolódik ahhoz a kérdéshez, ami engem minden írásomban foglalkoztat. Úgy gondolom, az emberi létezés és együttlétezés alapja a szeretet. Persze, tudom, most sokan felkapják a fejüket, ne gyere már ilyen közhelyekkel. De hát jobb szót nem tudok arra, hogy kifejezzem, mire gondolok. De azért pontosítok. Számomra a szeretet annak felismerése, hogy mindannyian Isten báránykái vagyunk. Ebben az értelemben ez a szó nekem egyet jelent az elfogadással és a megbocsátással. Ha nem tudjuk elfogadni, megbocsátani, elviselni a többi ember másságát és hibáit, ezzel gyilkolni kezdjük őket a szó szoros és átvitt értelmében is, és közben szép lassan magunk is felemésztődünk. Az lenne a jó, ha képesek lennénk felismerni ezt a tényt. Az ezzel kapcsolatos reménykedés a korábbi írásaimban és ebben a regényemben is benne van. Persze egyik történetemnek sem abszolút happy end a vége, mert sajnos ilyen csak a hollywoodi romantikus filmekben van. De a megbékélés lehetséges. Önmagunkkal, másokkal és a megváltoztathatatlan körülményekkel. Csak hagyni kell. És akkor már egy nagy lépést tettünk előre. Erről szól a regényem.
Mesélj egy kicsit magadról! Mivel foglalkozol, amikor nem írsz?
Hát, igazából az életem jelentős része a szavakból szőtt történetek körül zajlik. Fogyasztom őket, mert sokat olvasok, és gyártom is, mert szinte mindennap írok egy kicsit. De korántsem vagyok egy remete alkat, gyakran összejövök a barátaimmal, és sokszor megyek Pestre is, ott él a két lányom. Ilyenkor elmegyünk színházba vagy egy kiállításra, aztán beülünk valahova, és jó sokat beszélgetünk. Ha itthon vagyok, hetente kétszer edzőterembe járok, és minden reggel futok egy órát. Ez nagyon fontos számomra, azt szoktam mondani, a futás az én pszichológusom és gyóntatóm, az alatt az egy óra alatt, amíg csak az erdei út meg én vagyok, mindent meg tudok tárgyalni magammal, és bármi nyomaszt, sokkal könnyebb lesz utána. Ugyanakkor gyakran épp futás közben támadnak „zseniális” ötleteim, fogalmazódnak meg jó mondatok.
Az Adj esélyt!-ben mindhárom főszereplő követ el hibákat, és tulajdonképpen mindegyikük tetteit meg lehet érteni. Fontos volt neked, hogy lehessen jónak és rossznak is látni minden karaktert?
Igen, bár az én hőseim nem erkölcsi értelmében rosszak, hiszen nem követnek el főben járó bűnöket. Egyszerűen csak botladoznak, szenvednek a körülmények terhe alatt, és közben bántják magukat is, nemcsak a másikat. Rossz döntéseket hoznak, vagy nem hoznak döntéseket, rettegnek egymástól, a szomszédoktól, a haveroktól, az úgynevezett közvéleménytől, és sokszor önmaguktól is. Adorján tudja, hogy férfiakhoz vonzódik, de karriert és úgynevezett „normális” életet akar, megházasodik, és ezzel tulajdonképpen becsap egy nőt, Évát, aki talán a legkevésbé szerethető figurája a történetnek.
De rásüthetjük-e erre a nőre a bélyeget, hogy egy kiállhatatlan, elviselhetetlen asszony? Gondoljunk csak bele, hogyan viselkednénk mi magunk hasonló helyzetben? Vagy nézzük Nagyanyó alakját. Az ő konfliktuskerülése jó vagy rossz tulajdonság? Szóval a figuráimnak nincsenek a szó klasszikus értelmében vett rossz tulajdonságai, minden, ami ellenszenves bennük, az a szerencsétlenségükből fakad, abból, hogy nem tudnak szabadulni a saját kezükkel maguk köré szőtt hálóból. Még Tomi körül is erős ez a szövedék, pedig ő nagyon fiatal. De szerencsére a történet végére mindannyian rádöbbennek, nem szabad így élni.
Szerinted mi a jobb: megfelelni az elvárásoknak, amiket a társadalom ránk szab, és így kényelmes, de nem teljesen boldog életet élni, vagy fellázadni az elvárások ellen, kimondani, hogy mások vagyunk, akkor is, ha a boldogság sok nehézséggel jár együtt?
Ha így teszed fel a kérdést, erre könnyű válaszolni. Természetesen az a jobb, ha minden nehézség ellenére felvállaljuk magunkat, hiszen ha nem ezt tesszük, az olyan, mintha egy szűk cipőben próbálnánk járni, nem fogunk tudni haladni előre, az egyetlen eredmény egy véresre feltört sarok lesz.
Mégis, sokan tűrik ezt a kínt, és próbálják elrejteni igazi önmagukat, a vágyaikat, a valódi meggyőződésüket a világ elől. És itt nemcsak a szexuális másságra gondolok. Veszélyessé válhat, ha más a bőröd színe, ha más istent szeretsz, ha más a politikai meggyőződésed, ha túl szegény, vagy túl gazdag vagy. Nem kell hosszan magyarázni, miért, hiszen ha bármilyen okból kilógsz a sorból, előbb-utóbb keményen a fejedre koppintanak majd, és akkor kényelmesebb és kevesebb fájdalommal jár, ha szépen besorolsz a többiek közé. Mindannyian tudjuk, másnak lenni, mint a többség, és ezt fel is vállalni, bátorság kérdése. És abból néha kevés jut nekünk.
Az Adj esélyt! három szereplő nézőpontján keresztül meséli el apa és fiú újratalálkozásának történetét. Mi volt a nehéz abban, hogy megszólaltass három különböző figurát, és mi segített neked írás közben?
Nem az volt az igazi nehézség, hogy három különböző figurát szólaltassak meg ebben a történetben, hanem az, amíg rájöttem, hogy ezen a módon kell megírni ezt a regényt. Megvolt a sztori, és próbálkoztam azzal, hogy Adorján mesélje el, azzal is, hogy Tomi, de nem tetszett egyik megoldás sem. Mindig hiányzott valami. Aztán rájöttem, hogy meg kell ismernünk mindhármuk verzióját, mert mindegyik főszereplőnek megvan a maga igazsága. Csak úgy érthetjük meg őket, ha mindegyikük elmondhatja azt, amit érez és gondol.
És hogy nehéz volt-e három különböző figura hangján szólni? Szerintem ilyenkor az író olyan, mint a színész, akinek bele kell helyezkednie egy karakterbe, el kell játszania egy bizonyos szerepet. A különbség csak annyi, hogy a színész bizonyos értelemben készen kapja a figurát, ott van a színdarab szövege, és a rendező is instruálja őt. Az író pedig a nulláról indul, minden az ő kezében van, ő maga a szerző, a színész, és a rendező. Úgy gondolom, olyan emberek kezdenek el írni, akik szeretik ezt az egyszemélyes játékot.
Izgalmas narrációs technikát választottál: megmutatsz jeleneteket E/3-ban, ugyanakkor a szereplők meg is szólalnak és bizonyos helyzeteket E/1-ben mesélnek el. Miért választottad ezt a megoldást?
Igazából nem én választottam ezt a narrációs technikát, hanem írás közben ő talált rám. Van a történetnek egy cselekményes része, ez az E/3, amiben a szereplők jönnek-mennek, teszik a dolgukat, kommunikálnak, különböző érzéseik, indulataik vannak egymással szemben. A felszínen zajlik minden, akár az életben, hiszen a másikról csak annyit tudunk, amennyit ő közölni akar velünk magáról, vagy amit a viselkedéséből leszűrünk. És akkor szeretjük vagy gyűlöljük őt. De ha bele tudnánk látni a fejébe, ismernénk a gondolatait, talán sokat finomodna a róla kialakított képünk. A regényben ez lehetséges, ez az E/1. Amikor a hős elmondja azt is, amit a külvilág elől elrejt. Úgy éreztem, ettől árnyaltabbá, szerethetőbbé válnak a hőseim, önvallomásuk, eltitkolt félelmeik, fájdalmaik emberibbé teszik őket.
Tanultál korábban írástechnikát, esetleg részt vettél írós közösségben?
Igen. Én azok közé tartozom, akik minden tevékenységet tudományos alapossággal közelítenek meg. Úgyhogy, amikor az életemben bekövetkezett egy különben nagyon szomorú fordulat, és hirtelen rám szakadt az idő, túl sok lett belőle, egy vasárnap délután arra gondoltam, valamit kezdeni kell magammal, és talán itt a megfelelő pillanat, hogy elkezdjek írogatni. Aztán rögtön az jutott eszembe, igen, de miről, és hogyan? Beütöttem a Google keresőjébe, hogy írásoktatás, aztán rátaláltam a megfelelő szóra, kreatív írásoktatás, aztán még beírtam, online kreatív írásoktatás, hiszen én Debrecenben élek, hiába dobott fel a kereső pesti íróiskolákat.
Végül találtam valakit, aki olyan tanfolyamot hirdetett, ami megfelelt az általam optimálisnak vélt kritériumoknak, és jelentkeztem. Nem emlékszem pontosan, hat, vagy nyolc hétig tartott, feladatokat kaptam, tulajdonképpen egy jó játék volt, de sokat tanultam belőle. Ha nem baj, megnevezném az akkori „mesteremet”, Mezővári Gyulát, mert neki köszönhetem az első komplett novellámat, a Könnycsepptörténetet, ami egyrészt még abban az évben megjelent a Magyar Radír című antológiában, másrészt ezzel jelentkeztem az Aranymosás alapozó kurzusára.
És aztán elvégeztem az összes többit is, a párbeszédet, a leírást, és a dramaturgiát. Ezek a tanfolyamok nagyon sokat jelentettek nekem. Elsősorban azért, mert rengeteget fejlődött az írástechnikám. Persze, lehet erre azt mondani, ha az ember eleget ír, és van megfelelő elhivatottsága és tehetsége hozzá, előbb-utóbb rájön majd, mit és hogyan kell csinálni, minek azt tanulni. De ez nem így van.
Ha beugrunk a mélyvízbe, és nem tanultunk meg előtte úszni, lehet, hogy szerencsénk lesz, és nem fulladunk meg, hanem valahogy átvergődünk a túlsó partra, de mennyi küzdelem árán! Ha viszont a vízbe ugráskor már ismerjük az úszás szabályait, azt, hogy hogyan kell használni a lábunkat és a kezünket, mikor és milyen ütemben kell levegőt venni, akkor megspórolunk egy csomó felesleges erőfeszítést, megfelelő ritmusban haladunk majd, és egész biztosan elérjük a partot, azaz a célunkat.
És sokat jelentettek nekem ezek a kurzusok azért is, mert egy támogató, segítő közegbe kerültem. Az íróiskolás társaimmal létrehoztunk egy Facebook csoportot, az Apolló Tintafoltjait. Itt szoktunk eszmét cserélni a minket érdeklő témákról, megosztunk pályázati kiírásokat, és nem utolsó sorban, elolvassuk egymás írásait, igyekszünk hasznos tanácsokat adni. Nagyon sokat lehet fejlődni ezzel a módszerrel, nemcsak azért, mert egy másik író felhívja a figyelmedet a te esetleges hibáidra, hanem mert abból is tanulsz, amit mások rosszul csinálnak. Mielőtt elküldtem a regényemet a Kéziratszervizbe, feltettem a csoportba, és nagyon sok megfontolandó észrevételt kaptam a többiektől.
A regényt eredetileg a kiadó Kéziratszervizére adtad be, és a szervizt elvégző szerkesztő ajánlotta kiadásra. Ez egy elég egyedi módja annak, hogy valaki bekerüljön a kiadóba. Mesélsz arról, hogy milyen volt megkapni a hírt, hogyan alakultak a megjelenés körüli teendők?
Nem is akartam elhinni. Az ember az élete folyamán sokszor kerül olyan szituációba, amikor egyes, egyébként már közhellyé koptatott kifejezések, hirtelen különös értelmet nyernek, és már nemcsak tudja és érti, mit fejeznek ki, de érzi is a jelentésüket. Van, amikor szörnyű ez a „megvilágosodás”, de ott, abban a pillanatban, amikor megnyitottam az e-mailt, fantasztikus volt átérezni, mit jelent, hogy az ember repülni tudna a boldogságtól, mert ez az első értesítés arról szólt, hogy a szerkesztő kiadásra javasolta a regényemet.
Aztán addig, míg biztossá vált, hogy tényleg megjelenik, még hosszú hetek teltek el, meg kellet várni a vezető szerkesztő és a kiadóvezető jóváhagyását is. Ez egy izgalmas, kételyekkel teli időszak volt számomra. Nem tudom, más szerzőnél hogy van ez, de én többször elbizonytalanodtam, tényleg olyan jó, amit írtam, tényleg alkalmas a kiadásra? Amikor aztán megszületett a döntés a megjelenésről, elkezdődött a szerkesztés, ami egy különös élmény volt, minden pillanatát élveztem.
Kiváló szerkesztőm volt, jól tudtunk együtt dolgozni, végig úgy éreztem, és mire végeztünk, biztos is voltam benne, hogy minden egyes javaslata javított a regény szerkezetén és logikáján. Mindössze bizonyos kifejezések tekintetében makacsoltam meg magam, de hát mihez ragaszkodjon egy író, ha nem a saját szavaihoz? Remélem, te is így emlékszel, hiszen te voltál a szerkesztőm, szóval most újra megköszönöm a munkádat.
Milyen további terveid vannak? Készül már az új kézirat, vagy még az Adj esélyt! megjelenése foglal le?
Tulajdonképpen nagyjából kész van az új kézirat is. Az Adj esélyt!-tel kapcsolatban valaki megjegyezte, miért nincs benne szex, miért nem írtam arról az intimitásról, ami Adorjánt és Ákost összeköti. Azért, mert nem ez érdekelt a kapcsolatukban, hiszen Adorján sorsa és küzdelme pont azt példázza, nem az számít, mi zajlik az ágyban két ember között, mert a szex magánügy, nem erkölcsi kategória
Persze, a szex is lehet érdekes, ha azzal van a probléma. Az új kézirat, egy ötven éves nő fejlődéstörténete, erről szól. Központi témája az ölelés, de nemcsak a szó fizikai értelmében. Átölelni valakit azt is jelenti, hogy közel engedjük, megismerjük, elfogadjuk, megpróbáljuk megérteni a másikat. És közben magunk is megnyílunk, bármilyen nehéz is ez.
*
Szavak, melyek fontosabbak, mint élet…
Adorján évekig hazugságban élt. Ismert orvosként azt tette, amit a társadalom elvárt: megnősült és gyereke lett. Ám találkozott egy férfival, és elhagyta a feleségét, hogy szabadon szerethessen egy olyan korban, amikor ez megbocsáthatatlan volt.
Évekkel később, amikor kiderül, hogy halálos beteg, versenyt fut az idővel, és már bármit megadna, hogy megismerhesse a fiát.
Fia, Tomi egy olyan főiskolán tanul, ahová anyja kényszerítette, és csak magában dédelgeti az álmot, hogy szakács legyen. Életét felborítja a hír, hogy az apja életben van, sőt, találkozni szeretne vele.
Vajon képes Tomi megbirkózni a feltörő érzésekkel?
Szeretet és gyűlölet tánca zajlik közöttük, és az anya között.
Van megbocsátás? Meghallják-e egymást, mielőtt túl késő lenne?
Egy különleges, realista regény napjaink Budapestjéről a rendkívüli történetek kedvelőinek.
Bálint Erika
Békéscsabán született, Gyöngyösön nőtt fel, a Debreceni Egyetemen szerzett diplomát.
Volt középiskolai tanár, népművelő, könyvtáros és vállalkozó.
Későn kezdett el írni, eddig elsősorban az Aranymosás Irodalmi Magazinban jelentek meg novellái. Elbeszélései középpontjában hétköznapi emberek állnak, férfiak és nők, akik önmagukat és saját helyüket keresik az emberi kapcsolatok bonyolult szövedékű hálójában.
Mai történetek, mai hősökkel.
Az Adj esélyt! az első regénye.
Facebook: https://www.facebook.com/erikabalint333/
Instagram: https://www.instagram.com/erikabalint7232/
*