Inez E. Martin: Ékes Lelkek – 1. rész

Bizony, erős a szeretet, mint a halál, legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír. (Énekek Éneke 8:6)

Múlt a mából

Valahányszor megérintem, elönt a forróság. Lassan megöl a kíváncsiság, de nincs merszem megbolygatni a múltat.  Csak nemrég fogtam fel, hogy mekkora veszéllyel járt az, amit hetekig műveltem. De hát akkor még kislány voltam. Naiv és ártatlan.

Fent éltünk a hegyekben, egy kicsiny, alig kétszáz lelkes faluban.  A szüleim gazdálkodtak. Földet műveltek és állatokat tartottak. Ha visszagondolok, még most is érzem a frissen fejt tehéntej illatát. Az orromban van annak meleg párája, ahogy anyám ráncos kezei közül elfogadok egy bögrével. Ő rám mosolyog, és elégedetten nézi ahogy a számhoz emelem, majd kortyolok egyet. Aztán felnevetünk mindketten, mert a tej apró csöppjei, mint gyöngyök gurulnak végig viaszosvászon kötényemen. Az anyag néhol nem szívja fel a nedvességet, ezért ráérősen leteszem a bögrét egy tönkre és anyához lépek. Puha kendővel söpri le mellkasomról a cseppeket, aztán magához húz, átölel, gesztenyebarna hajamat igazgatja, végül többször arcon és homlokon csókol. Még ennyi év után is érzem kiszáradt ajkainak babusgatását, hajának levendula illatát. Látom magam előtt vékony karját, ahogy noszogat, csakhogy kortyoljak még a tejből. És én szót fogadok néma unszolásának.

A bögrét kézbe véve, lassan hátrálok az ólból. Még egyszer iszom belőle, hogy anyám jól lássa, aztán ott hagyom őt a munkájával. Belepillantok a bögrémbe. Alig fogyott a tejből. Elégedetten fogom két marokra és elindulok a kertbe. Majdnem derékig ér nekem a fű, apám régen nem kaszálta le a gyümölcsösünket. Lassan elérem az almafát, és már látom is azt a kicsiny területet, ahol le van taposva a gaz. Ott szoktam ülni a fa tövében, ahol senki sem lát, és ahol nyugodtan várhatok. Még mindig két kézzel szorítom a bögrét. Nem hűlt el! Melegen finom, nagyon jól tudom. De csak tartogatom. Nem én fogom meginni.

Egy madár röppen el a fáról, azzal néhány levél alászáll a földre. És én csak várok. Kicsivel később ismerős sziszegést hallok. Odébb már kacskaringóznak a fű magas szálai. Közeledik! Már nem félek tőle, de azért felállok. Lábujjhegyre emelkedve lapulok neki a fatörzsnek, miután a tejet egyszemélyes tisztásom szélére helyezem. Egy méter sincs köztem és a bögre között,  úgy figyelem, mikor a mellette ágaskodó fűszálak megrezzenek, majd engedelmesen szétnyílva utat engednek a kígyónak.

Látványától megrettenek. Pikkelyei fehéren csillannak meg a napfényben. Fején hegyes motívum, melyből fekete szalag kúszik végig a több méter hosszú testen. Óvatosan tekergőzik a bögre körül, csillogó szemét merőn rám szegezi, olykor felnyújtózva hosszasan sziszeg. Aztán finoman visszalapul a fűre. Izmos testével bekeríti a bögrét, majd fejét beledugja, s elkezdi inni a tejet, mert tudja, hogy én vagyok az.

Igen. Én voltam az, aki azt a kígyót felfedeztem a kertünkben. Első találkozásunkkor ijedtemben elejtettem a bögrém, és akkor vettem észre, hogy az a félelmetes állat, iszik belőle. Csak itta a tejet és engem nem bántott. Én voltam az, aki attól kezdve, minden egyes napon lementem az almafa alá, s a friss tej illatával előcsalogattam és tápláltam azt a kígyót hosszú heteken át, mígnem az apám egyszer rájött…

Szokásomhoz híven úgy tettem, mint aki megitta a reggeli tej adagját, és utána levonul a kertbe játszani. Arra viszont nem számítottam, hogy apa azon az őszi napon otthon marad. A betakarítás ideje volt, és aznap készült lekaszálni a gyümölcsös alját. Ahogy leértem a fához, rögtön letettem a bögrém a fűre, és azon percben oda is siklott a fehér kígyó. Már voltam olyan bátor, hogy lehajoljak hozzá. Közeledésemet viszonozta, s még mielőtt a megszokott módon belebújt volna a bögrémbe, farkának hegyét egészen az  ujjaimig emelte. Az érintéstől én megremegtem, ő kifényesedett, s aztán egy szempillantás alatt körültekeredett a jobb csuklómon.

Megrémültem, de az igazi döbbenet akkor ülhetett ki az arcomra, amikor az apámmal néztem farkasszemet. Árnyéka váratlanul fölém tornyosult. Falfehér lett, mikor meglátott, kezemben az alattomos állattal. Ahogy  összerezzentem, a kígyó kisiklott a bögréből, és vad tekergőzésbe kezdett. Amikor apa megmozdította a kaszát, a kígyó kivillantotta méregfogait, s a fenyegető kéz felé csapott. Torkomból rémült visítás tört elő. Féltettem az apámat… és féltettem a kígyót! A hangomra ő letekeredett a karomról, de utolsó érintésével még hagyott nekem valamit lényéből.

Apa vonásai megkeményedtek, szaladjak onnan, ordította, s közben a kaszával hadonászott a fűben. Én ökölbe szorított kézzel térdepeltem továbbra is a fa tövében. Dühösen bámult rám, mikor megértette, a szava kevés ahhoz, hogy onnan elmozdítson. Kézen ragadott hát, és nagy irammal rángatott felfelé a kertből. Mikor az udvarra értünk, a földre roskadtam, és ő megkönnyebbülve ült le mellém. Egyre csak azt kérdezte, hogy nem bántott-e az a rusnya állat. Anyám érkezésével újabb kérdések zúdultak rám. Apa állt fel, és mondott el neki mindent, amit látott.

Nem tudom pontosan felidézni, hogy miről beszéltek azokban a percekben. Mással voltam elfoglalva. Azzal, ami a tenyeremben lapult, amit már hosszú percek óta rejtegettem ökölbe szorított kézzel, s amely ugyanazt a bizsergető érzést keltette bennem, mint a kígyó érintése. A szüleimtől elfordulva óvatosan mozdítottam elgémberedett ujjaimat. Markomban egy gyűrű rejtőzködött. Egy gyűrű, melyben a kígyó teste enyhe hullámzással alkotott szabályos karikát. Gyorsan a zsebembe csúsztattam. Ezt tőle kaptam. A fehér kígyótól! Miután gondosan elrejtettem, felálltam és készséggel elmondtam mindent a szüleimnek. Hívni akarták hozzám a helyi javasasszonyt, de az, történetemet hallva az apámra csapta  az ajtót, és megtagadta tőlem minden szolgálatát.

Hamar híre ment a faluban az esetnek, még aznap fény derült a titkomra.  Az emberek rémüldözve pillantottak be az udvarunkra, és ahogy sötétedni kezdett, a falu vénasszonyai megjelentek a házunk előtt, kezükben apró tálakkal, melyekből, mint vetéskor szokás, búzát szórtak szabályos köröket leírva. A szüleimmel tétlenül álltunk az udvar közepén. Anyám magához ölelt, kezét a homlokomra szorította, így próbált óvni, de azokban a percekben már ő is tudta, hogy nincs többé maradásom otthon.

Apám befogta a lovainkat, maga mellé ültetett, majd a hegyek felé vette az irányt. Anya mosollyal az arcán búcsúzott tőlem, és azt sugdosta, hogy nemsokára újra együtt leszünk. De utolsó pillantásával, mellyel szinte belém kapaszkodott, elárulta magát. Hazudott!

A nagybátyámhoz, anyám öccséhez vitt apa, Husztra, az első közeli városba. Viszontagságos utunk volt, a kerekek kátyúba szaladtak, s a lovaink is nehezen birkóztak meg a könyörtelen szakaszokkal. Már hajnalodott, mikor a város határába értünk.

Ritkán jártam a bácsinál, de jól tudtam, hogy az ő életvitele teljesen más, mint a miénk. Nem kedvelték egymást apával. Apám megvetette őt a pénzéhségéért és a „modern” stílusáért. Alexander bácsi pedig a csökönyös maradiságáért haragudott apára.

Érkezésünkkor a kapuban várt. Hallotta a lovak patkóinak kopogását, és az ablakon kitekintve ránk ismert. Szótlanul emelt le a szekérről, mikor apám kurtán annyit mondott: -„Csak ide hozhattam!” Alexander bácsi bólintott, az ölébe vett, s a fogai között szűrte ki a „gyertek hamar” szavakat.

Kezdettől nagyon kedves volt hozzám. Folyton elcsodálkoztam azon, hogy teljesen egyedül él abban a nagy házban, melynek egyik szobáját attól a reggeltől én uraltam. Volt egy bejárónője is, Ludmilla, aki naponta jött takarítani, mosni, és az ebédet megfőzni. Három nap telt el úgy, hogy Alexander bácsi elindult reggel a városba az érdekeltségeit intézni, én pedig készséggel maradtam felfedezni a számomra merőben új világot. Az otthonát. Hamar megtetszett ez az élet, és a történtekről képes voltam gyorsan megfeledkezni. A szüleim azonban hiányoztak, izgatott várakozással teltek napjaim. Ám egy este mindennek vége szakadt.

Alexander bácsi komor arccal lépett be az ajtón, aztán kérte, hogy segítsek neki csomagolni. Nem leplezte szívének fájdalmát, szavainak keserűségét, mikor kijelentette, hogy hosszú útra indulunk, de azon túl semmit sem árult el. Még most is jól látom magam előtt, ahogy arcát elfordítja, mellkasa megemelkedik a mélyen vett levegőtől, és csak kisétál a szobából, amikor arról kérdezem, hogy akkor mi lesz a szüleimmel. Másnap este szálltunk vonatra, hatalmas csomagokkal, s mindketten nehéz szívekkel. Éreztem, hogy baj van, hogy az utazásunk nem csupán kirándulás. Faggatózásom mégis hiábavaló volt. Kielégítő választ nem kaptam. Napokig tartott az út, sokszor átszálltunk, sokat várakoztunk.

Néma órákat töltöttünk egymás mellett, majd egyszer csak megkért arra, hogy mondjam el neki mi történt a faluban, mi miatt kellett onnan eljönnöm. És én eleget téve kérésének elmeséltem, hogy hogyan találkoztam a fehér kígyóval és hogyan etettem minden áldott napon friss tehéntejjel. Aztán meséltem neki a babonákról, amelyeket ismertem. Bár gyerek voltam még, sejtettem, hogy ilyen téren kerültem bajba. Féltek tőlem az emberek, mert valamiféle boszorkánynak hittek, aki lepaktált a gonosszal.

A nagybátyám szeretettel nézett rám, és szürkés szeme furcsán csillogni kezdett, amikor kiejtette azokat a szavakat, melyek hónapokra megsemmisítettek. A szüleim még azon a hajnalon meghaltak, amikor én Alexander bácsihoz érkeztem. Anyám holttestére a házunkban lelt rá a komaasszonya. Apát az oromra kúszó fenyvesben találta meg az egyik vadász. Haláluk rejtélyes, mert egyikükön sem volt támadásnak, erőszaknak nyoma. Alexander bácsi igen szépen fogalmazott, amikor ezt közölte: „csak elszenderedtek”.

Nyolc éves voltam, mikor mindez történt. Franciaországba, Párizsba költöztünk a nagybátyámmal. Nikolett Anov vagyok, de mindenki csak Nicole-nak szólít. Kilenc év telt el azóta, és én akárhányszor a kezembe fogom ezt a gyűrűt, rám törnek az emlékek. Kislányként egy bőrdarabra kötöttem a fehér kígyótól kapott ajándékot, s a nyakamba akasztottam. Máig sem tudom honnan ered, mi a története és ki lehet a gazdája. Talán most jött el az ideje…

***

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/ekes-lelkek”] A szerzőről[/button]