Imagine Kupa 3. helyezett: Khim: Köszönöm, Eromi (2/1 rész)

Kiadónk támogatja a tehetséges szerzőket. Lezárult az Imagine írókör pályázata, ahol megadott kulcsokat kellett beépíteni a novellákba. Az első három helyezett most bemutatkozik az Aranymosás oldalon. Fogadjátok szeretettel!

—————————————

KHIM: Köszönöm, Eromi

 

– Baleset?!

Natalie hitetlenkedve pattant fel a székéről, amitől megcsörrentek előtte az asztalon az evőeszközök.

– Wei eszméletlenül találta Gabrielt az északi zsilipkamrában – zengték felette a hangszórók. – Most szállítják át a gyengélkedőre.

A nőnek ennél nem is volt szüksége több információra. Magára hagyta a szépen megterített asztalt, és kisietett az ebédlőből. Csoszogó léptei egyre hosszabbakká, kapkodókká váltak, míg végül már repült a folyosókon. Kitartott karjával kapaszkodott a falakba, hogy csökkentsen a sebességén, és be tudja venni a kanyarokat. A bázis ajtói engedelmesen tárultak fel előtte, és a folyosó fényei is azonnal kigyulladtak, amint a közelükbe ért.

– Gabriel a megfelelő kezekben van, Natalie, Irena épp most látja el – tudatta vele a testetlen hang, de ő ügyet sem vetett rá, helyette csak gyorsított a tempóján, míg végül már szúrt a tüdeje a szokatlan megerőltetéstől. Nagyot csapott a gyengélkedőt nyitó gombra, és kifulladva esett be a terembe.

Irena felpillantott rá egy bíztató mosoly erejéig, majd tovább kötözte Gabriel fejét.

– Hello, Natalie – szólt a férfi vidoran, mire Natalie legszívesebben egy jól irányzott pofonnal a másik szemöldökét is felszakította volna. Épp az előbb rohanta miatta végig a fél bázist, erre egy bárgyú vigyort kapott cserébe.

– Mit csináltál, Gabriel?

– Kirándultam.

– Kirándultál?! Vihar van odakint!

– Ezért fordultam vissza azonnal.

– És látom, a szél alaposan összerázta az agyad, hogy vigyorogsz ezen!

A férfi jókedve továbbra sem lankadt, úgy válaszolt.

– Akkor vertem be a fejem, amikor elájultam. Elromlott a zsilip, ezért nem tudtam visszajönni – magyarázta. – Wei már vizsgálja.

– Ettől függetlenül kockázatos túra volt – jegyezte meg Irena. – Ha legközelebb hasonlóra készülsz, értesíts valakit.

– Feltétlenül.

Natalie még egy darabig idegesen jártatta a szemét Irena és Gabriel között, majd végül mélyet sóhajtott, a válla megereszkedett, és még a térde is megrogyott a megkönnyebbüléstől.

– Szóval elromlott a zsilip – mondta végül. – És a rádió?

– Úgy tűnik, az sem működött.

Megfordult a fejében, hogy felelőtlen baromnak nevezi a férfit, amiért eszébe sem jutott ellenőrizni a felszerelést, mielőtt nekivág a kietlen bolygófelszínnek, de végül hallgatott. Helyette állt egyhelyben, karba tett kézzel, egyre mélyebb zavarban, amiért holtra vált arccal törte fel az ajtót.

Irena összeszedte a maradék kötszert, és egy darabig kotorászott még az elsősegélydobozban, utána a doboz visszakerült a helyére a polcra, majd a nő halk kopogó léptekkel hagyta el a gyengélkedőt. Natalie kettesben maradt Gabriellel a teremben, ezért ő is gyorsan az ajtó felé indult.

– Maradnál még egy kicsit? – szólt utána Gabriel, mire a nő megtorpant, de csak a fejét fordította felé.

– Épp ebédelünk, ha gondolod, hozhatok neked valamit enni…

– Beszélni szeretnék veled – vágott közbe Gabriel. Megváltozott mind az arckifejezése, mind a tartása: feszültebbé vált, egy pillanatra a tekintete a sarokba rebbent, majd rögtön vissza Natalie-ra, és közelebb intette magához.

A nő először habozva ácsorgott az ajtóban, aztán lassan az ágyhoz sétált. Gabriel felült, és bal kezével alig láthatóan, de mégis jól érthetően a padló egy megadott pontjára bökött, a nő pedig, bár furcsállta a viselkedését, követte a parancsát, és odalépett.

– Eromi volt az – tátogta Gabriel, mire Natalie előrébb dőlt.

– Tessék? – suttogta alig hallhatóan.

– Eromi meg akart ölni, Natalie – válaszolta a férfi továbbra is egyetlen hang kiadása nélkül.

– Micsoda?! Elment a józan eszed?! – sziszegte a nő. – Ezt meg honnan veszed?

– Nincs odakinn vihar, Natalie. Eromi meghamisította a mérési eredményeket.

– Mi?! Biztos vagy ebben?

– Hát amikor ott álltam a verőfényes napsütésben, nem sok kétség maradt bennem. Azt hittem, te szórakozol velem, de amikor Eromi bezárt a zsilipkamrába, rájöttem az igazságra – suttogta a férfi. A fél arcát eltakaró kötés legalább olyan nyomós érvnek tűnt, mint a szavai.

– Eromi sohasem csinálna ilyet, biztos a zsiliprendszer romlott el.

– Kikapcsolta a rádiómat.

– Mármint…

– Igen, Eromi kapcsolta ki a rádiómat.

– Te teljesen megőrültél. – Ez volt a nő első, őszinte reakciója. – Vagy tényleg nagyon beverted a fejed, és hallucinálsz. Pihenned kellene…

– Az igazat mondom.

Natalie ott akarta hagyni, de mielőtt megmozdulhatott volna, Gabriel elkapta a karját.

– Kérlek, ne hagyj egyedül – suttogta, és mély kétségbeesést lehetett elolvasni az arcáról. – Meg fog ölni!

– Gabriel, ez… teljes téboly. Elmebaj.

– Ismersz engem. Feltételezheted, hogy én is minden lehetőséget végiggondoltam.

– De ez akkor is…

– Natalie, kérlek!

A nő dermedten állt a helyén, míg a fejében a tények és a kétségek vívtak harcot egymással.

– Irena üzeni, hogy számít a segítségedre a konyhában, Natalie.

Most már ő is remegett, és hiába olvasta le a férfi ajkáról egyértelműen a „kérlek” szót, óvatosan félrefordította a fejét, majd alig hallhatóan és egy erőltetett mosoly kíséretében így felelt:

– Üzend meg neki, hogy mindjárt ott leszek. Köszönöm, Eromi.

– Semmiség, Natalie.

 

***

– Elváltatok?!

Natalie ijedten rezzent össze. Több mint tíz perce ült már a helyén állát a tenyerében nyugtatva és idegesen dobolva az ujjaival, mégis elszalasztotta a bejövő üzenet jelzését. Az anyja vészjósló hangja váratlanul csapott le rá, ráadásul hisztérikusnak és sértődöttnek is hallatszott. A nő örült, hogy csak hangüzenetet kapott, nem biztos, hogy el bírta volna viselni a nő számon kérő hangját a vallató tekintete mellett is.

Mélyet sóhajtott, és a tenyerébe támasztotta a homlokát. Egyetlen sejtje sem kívánta ezt a beszélgetést, és most rendkívül csábítónak találta a kemény matracot a vékony pléddel, ami három órával korábban kidobta magából. A kialvatlanságnak köszönhetően a migrénje is kiújult, ami még jobban gátolta abban, hogy összeszedje a gondolatait. Azzal sem zavartatta magát, hogy felöltözzön vagy megfésülködjön, az arca pedig kifejezetten sápadt és nyúzott lehetett a négyórányi álmatlan forgolódás után.

Talán meg kellene szakítania a kapcsolatot, fejére húznia a plédet és rendesen kialudnia magát. Sokkal inkább érdemben folytathatná a társalgást, és nem érezné úgy, mintha minden egyes szót egy távcsipesszel kellene kirángatnia magából. Mégsem tehette meg, már így is három hónapja titkolózott az anyja előtt.

Megmasszírozta a halántékát, majd a felvétel ikonra klikkelt.

– Anya, kérlek, százmillió kilométeres távolságot tesz meg minden egyes felvétel, ne csak szavakkal dobálózz, mert akkor estig itt fogunk ülni – kezdett bele. – Egyébként meg igen, elváltunk. Ha jól emlékszem, az ügyvéd két hónapos átfutási időt ígért, szóval már biztos a papírokat is kiállították. – A kurzort a küldés ikon fölé vitte. Egy pillanatra mégis elidőzött felette, majd végül meggondolta magát, és újra a szája elé húzta a mikrofont. – Mielőtt megkérdeznéd: azért nem szóltam, hogy ne idegeskedj feleslegesen. – Ezt még mindig kevésnek tartotta, és inkább tűnt mentegetőzésnek, mint valós érvnek. – Ne aggódj, megbeszéltük, hogy felnőtt ember módjára kezeljük a helyzetet, vagyis semmi felesleges civakodás vagy sértődés. Ez az út mindkettőnk számára fontos, ezért nem fogjuk hagyni, hogy a köztünk felmerülő nézeteltérések tönkretegyék… Még mindig remek csapatot alkotunk. – Így már sokkal kerekebbnek érezte az üzentet, még ha a kijelentései több helyütt sántítottak is. Lenyomta a küldés gombot, és megnyikordult alatta a szék, ahogy hátradőlt ültében.

Valószínűleg az új időzóna okozta a kialvatlanságát. Már az űrhajón is egy hétig altatókon élt, mert másképp képtelen lett volna alkalmazkodni az ötórányi időeltolódáshoz. Megérkezésükkor a Kolumbusz űrbázison napokig szoktatták őket a marsi időszámításhoz, de azóta sem állt át. Szerencsére a napok ugyanúgy huszonnégy órán át tartottak, egy teljesen más életciklushoz évek alatt sem alkalmazkodott volna.

A lecsökkent gravitáció szintén kellemetlenséget okozott neki (amire az űrbázison szintén figyelmeztették, csak akkor könnyedén legyintett rá), holott azt feltételezte, hogy inkább pozitívan hat majd a mozgására, és légies, fürge lesz tőle.  Ehelyett egy esetlen tipegőre hasonlított, ahogy botladozva, a folyosó falába kapaszkodva tette meg az első bizonytalan lépéseket, miután lekerült róla a nehéz űrruha. A kis gravitáció ezerszer rosszabb volt, mint a teljes súlytalanság. Súlytalanság állapotában legalább az ember számíthatott rá, hogy a dolgok vagy lebegnek, vagy pedig egyenes vonalú, egyenletes mozgást végeznek, de a csökkent gravitáció inkább arra emlékeztette, amikor egy PC játékban a programozók elszúrják a játék fizikáját: épp annyira hasonlított a földi viszonyokra, hogy az ember a beidegződéseire támaszkodjon, utána viszont halálra idegesítették az apró különbségek.

Annyit gyorsan megtanult, hogy ha nem akar idétlenül pattogó zergére emlékeztetni, akkor a dinamikus léptei helyett át kell váltania a csoszogásra, ahogy a többi, tapasztaltabb kollégája is tette. John, az állomás vezetője két hónapra becsülte azt az időintervallumot, ami alatt hozzászokhattak a marsi viszonyokhoz. Ebben nem sok vigaszt nyert, mert tervezetten csak egy hónapot akartak a bolygón tartózkodni. A kellemetlenségeiket pedig mintegy tetézte a napi negyven perc kötelező edzés, amit a saját érdekükben szigorúan be kellett tartaniuk, pedig Natalie abban reménykedett, hogy a súlytalansággal együtt a tornától is megszabadulhat.

Kávé. Ha nehezen leküzdhető akadály elé került, a kávé vált az elsőszámú üzemanyagává, és eddig egyszer sem kellett csalódnia benne. Óvatosan felkelt a székéből, majd a szobában sorakozó, és egyelőre érintetlen dobozai közül előkereste a vízforralót, és egy csorba – szerencsét hozó –, pöttyös bögrét is szerzett hozzá. Vizet melegített (legalább a légnyomás stimmelt, így a víz nem tréfálta meg, hogy negyven fokon kezdett el forrni), majd óvatosan áttöltötte a bögrébe. Már ez a művelet is odafigyelést igényelt, nehogy a csökkent tömegvonzás ismét rászedje, és a lassított felvételként hömpölygő víz a bögréje helyett az asztal lapját találja el. Végül a forró vizet a huszadik század legnagyobb találmányával, instant kávéporral hintette meg. Élvezettel szívta be az ismerős illatot a vadidegen szobában (és a szó szerint földönkívüli viszonyok között), amitől kicsit közelebb érezte magát az otthonához.

Figyelmeztetésként halk, pittyegő hangot adott ki a számítógép, mégis újra összerezzent, amikor automatikusan lejátszotta a beérkező üzenetet.

– Remélem, tudod, hogy anyád vérig van sértve, és egy címeres ökörnek tart! – Natalie majdnem a szavába vágott, de még idejében észbe kapott. – És mindezt teljes csendben, a hátunk mögött? Van fogalmad arról, mekkora ostobaságot követtél el? Igazából meg sem vagyok lepve, te sportot űzöl a lelki nyomorgásból, már az is csoda, hogy egy ilyen rendes gyereket össze tudtál szedni, és ilyen sokáig húzta melletted. – A nő megint közbe akart szólni, de az üzenet kérlelhetetlenül haladt tovább. – Pedig én már az unokákat terveztem! – Némi szipogás következett. – Szerencséd, hogy olyan messzire vagy, és baromi drága az üzenet, különben még ennél is többet kapnál! Nem is értem… ez biztos nem az én nevelésem volt… – Natalie kezdett fellélegezni, hogy az üzenet véget ért, de az anyja ezúttal kitett magáért. – Még semmi sincs veszve… Együtt vagytok, egy helyen. Csak egy kicsit kell változtatnod a hozzáállásodon, és akkor még jóvátehetsz mindent. Végül is Eromi hozott először titeket össze, miért ne tehetné meg még egyszer?

Véget ért a felvétel, Natalie mégis hosszú perceken át meredt a képernyőre, miközben görcsösen kapaszkodott az asztalba, hogy úrrá legyen a keze remegésén. Elsápadt a dühtől. Az anyja megint azt képzelte magáról, hogy telepatikus és jós képességekkel is rendelkezik, emellett megengedheti magának ugyanazt a hangnemet, mint amivel tizenkevés évesen hordta le. Végül mégsem elegyedett vitába, helyette a tőle telhető legnyugodtabb és legszenvtelenebb hangon szólt bele a mikrofonba.

– Figyelj, anya, ez a beszélgetés már nagyon hosszúra nyúlt. Nekünk lassan reggeli, és neked is biztos van jobb dolgod. A részletekről inkább levélben írok. Egy hét múlva újra beszélünk.

Néhány billentyű lenyomásával megszakította a kapcsolatot, majd egy hajtásra kiitta a bögréjét, utána pedig hosszú perceken keresztül csak ringatózott a székében, és a mennyezetre meredt. A fején átfutottak az élet nagy kérdései: Ez miért vele történik meg? Honnan vette a bátorságot ahhoz, hogy mégis vállalkozott erre az útra? Miért nem mondta inkább azonnal vissza?

Egy pár karmos láb zökkentette ki merengésből.

– Jó reggelt, Pi – szólt szavait a plafonnak címezve, majd lenézett a bizarr, kutyára csak halványan emlékeztető szerkezetre. A robot válaszképp oldalra billentette érzékelőkkel teleaggatott fejét, és a beletáplált program szerint a neve említésére megrázta a hátsó felét, míg az orrát jelképező piros LED izgatott villódzásba kezdett. Régen hangadásra is képes volt, de hamar az őrületbe kergette a gazdáit a folyamatos sípolásokkal, ezért ettől a képességétől gyorsan megfosztották. Helyette felszerelték egy égővel és a morzeábécével.

Natalie arra számított, hogy a rövid reggeli köszöntő után a robot rögtön magára is hagyja, hogy folytassa a bázis feltérképezését, de nem így történt. Pi orra ismét villogni kezdett, bár hiába, mivel a nő csak a számok jelzését ismerte, ennek ellenére mégis rájött, mit akar vele közölni.

– Várj egy pillanatot – szólt a robothoz sokkal gyengédebben, mint az előbb az anyjához, és még egy halvány mosoly is megjelent a szája sarkában. Újabb dobozba túrt bele az asztalán, amiből sikerült előhalásznia egy céges feliratú tollat, majd néhány notesz alól papírt húzott elő. Megvakarta a halántékát a toll végével, majd néhány matematikai alapműveletet firkantott le, nagy, jól olvasható számokkal, utána a félbe hajtott lapot a feszülten várakozó Pi szájába nyomta. A robot elégedettnek tűnt, mert azonnal odébb állt.

Eredendően egy kutya szellemi fejlődését hivatott szimulálni, az alaptermészetét mégsem hazudtolhatta meg. Így történt, hogy a számokat jól ismerte, és a műveleti sorrendet is helyesen alkalmazta, viszont még mindig problémát okozott neki megmászni egy lépcsőt.  Most boldogan pislogott a LED az orrán, ahogy a sarokban ücsörgött.

– Jó reggelt, Natalie. Hét óra ötven perc van, tíz perc múlva közös étkezés.

A nő szemöldöke értetlenül szaladt össze, majd körbekapta a tekintetét a szobában, utána pedig habozva és hitetlenkedve szólalt meg.

– Eromi?

– Igen, Natalie – erősítette meg a sejtését a testetlen, mesterséges hang. A nő erre újra körbefordította a fejét, majd ki is szúrt egy hangszórót a szoba jobb felső sarkában.

– Mit keresel a rendszerben?

– Gabriel negyvenkét perccel ezelőtt helyezett üzembe – válaszolta Eromi a szokott, színtelen hangján. – Most fésülöm át a memóriát, egyelőre a programom még diagnosztika alatt áll, ezért rendszerhibák előfordulhatnak.

Natalie napja ritka pocsékul kezdődött, és már a kávé is dolgozni kezdett a szervezetében. Talán ezért veszítette le azonnal a fejét.

– Úgy beszéltük meg, hogy együtt csináljuk! – csattant fel, míg a bögréjét az asztal lapjára csapta, és az alján lötyögő maradék kávé lassított szökőkútként fröccsent az asztalra, billentyűzetre, monitorra. – A francba!

– Nem közölte velem hogy miért döntött másképp – válaszolta Eromi továbbra is hangsúlytalanul, mivel senki sem tanította meg másképp beszélni.

A nő felpattant a helyéről, majd némi botladozás után határozott léptekkel az ebédlő felé indult. Vagy legalábbis remélte, hogy arrafelé tartott. Még csak második napja tartózkodott a bázison, és az irányokkal amúgy is hadilábon állt, emellett az sem segített a helyzetén, hogy a legtöbb folyosó kísértetiesen hasonlított egymásra. Már az első sarkon rossz felé fordult, de szerencsére összeakadt az egyik új kollégájával, Weivel, aki szintén megkapta Eromi üzenetét.

A férfi első látásra intelligensnek tűnt, emellett a bázis eredeti személyzete közül ő fogadta a legszívélyesebben a két újonnan érkezőt (Erre meg is volt oka, Eromi az ő feladatkörét váltotta fel, vagyis már csak egy hónap választotta el attól, hogy végre pakolhasson, és másfél év után hazatérhessen a családjához. A fiát például, még sohasem tarthatta a karjában.), a nőt mégis feszélyezte a társasága. Mostani, feldúlt állapotához pedig pláne nem illett a férfi állandó jókedve.

– Te is hallottad az MI-t? Olyan, mint egy valóságshow – állapította meg fülig érő szájjal, mire keskeny szeme alig egy csíkká zsugorodott. Natalie zárkózott bólintással válaszolt, de úgy érezte, mégiscsak kötelessége eloszlatni a felmerülő félreértéseket:

– Eromi a kutatásban segít, és nem megfigyel minket.

– Persze, persze – bólogatott Wei is serényen. – Egyébként érdekes kísérletsorozat lehetne… Öt ember összezárva, és egy MI a csendőr. Mintha már csináltak volna ilyet, azt hiszem, épp Amerikában. Kezdetben az MI még kezes bárányként viselkedett, kiszolgálta a lakókat, de aztán egyszer csak öntudatra ébredt, és egyre drasztikusabb módszerekkel végzett velük… De lehet, hogy ez nem is kísérlet volt, hanem egy film – nevetett fel némi zavartsággal a hangjában.

– Ilyesmi nem merülhet fel Eromi esetében – biztosította Natalie, holott sejthette volna, hogy Wei inkább csak azért jártatta a száját, mert zavarta a csend, és nem azért, mert támadni akarta a nő találmányát. – Arra programoztuk, hogy kiszolgálja az embert. Nincs öntudata.

– Pedig izgalmas lenne, ha kis burkokba zárna minket, és az agyműködésünkből nyert energiával tartaná fenn a bázis áramellátását.

Natalie nem volt vevő az újabb filmes hasonlatra, ezért Wei másfelé terelte a témát.

– Mi az az Eromi? Egy tudós? Felfedező? Valami görög istenség?

Válaszképp a nő mélyet sóhajtott, a kérdés szemmel láthatóan kellemetlen emlékeket idézett fel benne.

– Csak egy bugyuta betűszó – morogta maga elé. Ez után néma fejcsóválással válaszolt a férfi tippjeire, hogy mit jelenthetett igazából az „Eromi” név. Wei három próbálkozás után feladta majd ismét lelkes monológba kezdett arról, mennyire várták már őket. Ő például egy hete nyugtalanul aludt, és örül neki, hogy legalább egy kis színt hoznak majd a szürke hétköznapjaikba. Natalie meg tudta érteni a férfi lelkesedését, a John-Irena páros mellett lehet, ő is hamar megőrült volna az unalomtól.

A bázis lassan négy éve állt (hivatalosan Pinta Kutatóközpont névre hallgatott), kezdetben nyolcfős személyzettel üzemelt, de a Nina megépítése után ez a létszám háromra esett vissza. Mind az idő, mind az elhanyagoltság meglátszott rajta: a folyosók eredetileg halványszürke padlóját és falait lassan bronzosra színezte a finom, vörös por. John azonnal felhívta rá a két újonc figyelmét, hogy épp ez a por a legnagyobb ellenségük, ami olyan helyekre is beeszi magát, amikre az ember álmában sem gondolna. Takaríthattak, amennyit csak akartak, a levegő szűrőit is cserélhették napi rendszerességgel, a por mindig maradt. Szoktatniuk kellett magukat a gondolathoz, hogy először csak a cipőik, majd a számítógépeik, háztartási eszközeik és ruháik is mind átszíneződnek. Egy idő után már a fogkeféjük is porral lesz tele, bárhol tartják. Natalie elhitte neki, főleg miután John gyilkos tekintettel illette a vörös pólóját, láthatóan már színt is szívből gyűlölte. Bár lehet, a hűvös fogadtatás nem is a ruhájának, sokkal inkább neki szólt.

John kutató létére rettentő lassan barátkozott meg a technológia újabb és újabb vívmányaival. Még mindig abban a korban élt, ahol az emberek gépek segítségével végeztek kutatásokat, és nehezen fogadta el az új trendet, ahol az emberek gépeket irányítottak, hogy azok más gépek segítségével végezzenek kutatásokat. Szerinte ezzel épphogy az emberi tényezőt távolították el a tudomány érzékeny gépezetéből, amivel inkább hátráltatták, mint elősegítették az áttörő eredményeket. Nem is volt rest, hogy ezt a tézisét rögtön két új kollégája orra alá dörgölje. Emellett bűncselekménynek tartotta, hogy néhány kutató leutánozza az emberi elme működését, amit ő személy szerint az univerzum legnagyobb titkának tartott.

Nehezen viselte el azt is, hogy a Mars vezető kutatóintézetének fejéből egy automatizált állomás gondnokává fokozták le.

– Ehhez én nem adtam engedélyt! – csapta meg a nő fülét már a folyosó közepén John hangja, és megszaporázta a lépteit. A férfi az asztalfőnél állt, maga előtt összefont karral és dühtől vörösödő arccal. Ötvenhez közelített, és ő tartózkodott a bolygón a legrégebb óta, ami meg is látszott az alakján. Petyhüdt bőre, ritkás, ősz haja és a kis igénybevétel miatt elsorvadt izmai miatt a külsejét leginkább a löttyedt szóval lehetett összefoglalni (annak ellenére, hogy kis túlzással betartotta a napi negyvenperces tornát). Egyedül a hangjában maradt némi él, bár az is erőtlen volt, elfúló, mintha túl ritkás lenne a levegő ahhoz, hogy jól meg tudja vele tölteni a tüdejét.

– Nem is kellett engedélyt adnia hozzá – vágott vissza Gabriel az asztal túlsó végéről. Úgy fogták közre a bútort, mintha csak ez akadályozná meg őket abban, hogy a vitájuk tettlegességig fajuljon.

Gabriel szintén karba tett kézzel állt. Az ő izmai nem az alacsony gravitáció miatt sorvadtak el, eleve hadilábon állt velük, de amit veszített széltében, azt megkapta hosszában, így jó fél fejjel tornyosult mindannyiuk fölé. Ezt tovább hangsúlyozta bozontos haja, amivel már a föld háromszoros gravitációja sem tudott megbirkózni. Talán ezzel sikerült elérnie, hogy az asztal túlsó oldalára kergette át Johnt. – Tegnap olvasta és szignózta is a munkaköri leírásunkat. Én csak a feladatomat végzem.

– Akkor sem teheted meg, hogy csak úgy bemész a laboromba, feltöröd a számítógépeimet és vírust telepítesz rá!

– MI-t, nem vírust – javította ki Gabriel –, egy biológustól azért elvárná az ember, hogy különbséget tudjon tenni a kettő között.

– Feltörted John gépét? – kérdezte Wei elhűlve.

– Ugyan már, elindítottam, megkérdezte a jelszót, megtippeltem, hogy 123456, és belépett. Én ezt nem nevezném feltörésnek. Mellesleg adatvédelmi szempontból választhatna nehezebb jelszót is. Például a kedvenc versének harmadik sorát, vagy ilyesmi.

– Akkor sem adtam rá engedélyt! – szajkózta John. – Mi van, ha a program összekeveri az adatokat, vagy véletlenül kitöröl valamit! Négy év kutatási eredményei vannak azokon a gépeken, fogalmatok sincs, mekkora értéket képviselnek!

– Ugyan már, Eromi odahaza rákos daganatokat diagnosztizált, csak elbánik néhány békanyállal.

– Algák!

– Ha tényleg olyan precízek azok a feljegyzések, akkor Eromi könnyedén megbirkózik velük. Pár nap, és ahelyett, hogy órákon át kellene turkálnia az adatbázisában, Eromi már azelőtt az orra elé dugja a keresett eredményt, hogy a fejében megfogalmazódna, mire van szüksége.

Johnt nem nyűgözte le, épp ellenkezőleg, egyre idegesebbé vált. Megrémíthette a tudat, hogy amíg ő ezzel a keményfejű, felfuvalkodott informatikussal veszekedik, addig egy program szabadon garázdálkodik a négy éve gondozgatott fájljai között.

– Mi lenne, ha a reggeli után összeismerkednétek egymással, és akkor te sem találnád annyira fenyegetőnek a helyzetet? – lépett be Irena a konyhába utolsóként. Jöttére a férfiak abbahagyták egymás fenyegető méregetését, majd valamennyi jelenlévő figyelme a tál zöldségre irányult, amit a nő az asztal közepére helyezett. Natalie tekintete vágyakozva tapadt a pirosló paradicsomokra és lédús paprikákra. Kéthónapnyi mirelit étel után rettentően kívánta a zöldségeket, holott a Földön sohasem rajongott értük.

Helyet foglaltak az asztalnál. Irena műanyag tányérokat és seízű kenyeret hozott elő, ami ugyan porzott a foguk alatt, viszont egy évig is könnyedén elállt, és a friss zöldségek egész élvezhetővé tették. A társaság csendben enni kezdett, és látszólag a nézeteltéréseiket is feledték, bár John nem törölte le az arcáról a fintort. Ezt persze a zöldségeknek is szánhatta, amiket már legalább annyira unt, mint a vörös port a cipőjében.

Natalie szintén csendben ült a helyén. Jólesett neki a reggeli, kifejezetten élvezte a változatosságát, mégsem tudta teljes mértékben élvezni. Hiába meredt a tányérjára, akkor sem tudott megfeledkezni Gabrielről, aki a balján foglalt helyet az asztalnál. Igyekezett kizárni a férfi jelenlétét, amit lehetetlenné tett, hogy Gabriel még a levegőt is zajosabban vette az átlagnál.

Megegyeztek, hogy a nézeteltérések elkerülése végett mellőzik a kommunikációt, kivéve, ha szakmai dolgokról van szó. Ez az űrhajón, kéttucatnyi ember között remekül működött, de a Pinta egy kis bázis volt. Natalie a marsi buckák között átvezető utat is élete egyik leghosszabb hat órájának érzékelte, és elsőre hiába kötötte le a figyelmét a vörös, idegen táj illetve a kísérőjük, Joseph színes beszámolói, az utolsó két órában már visszafelé számolta a perceket.

Most mégis ő szegte meg a némasági fogadalmat. Bár a szobájában érzett dühe nagyrészt elpárolgott, emellett szájzára lett a gondolattól, hogy meg kell szólítania Gabrielt, felháborodottsága és szakmai tekintélye (ha volt neki ilyen) nem engedte meg, hogy szó nélkül hagyja a reggel történteket.

– Gabriel, beszélhetnénk néhány szót a reggeli után? – kérdezte végül. Törekedett rá, hogy a hangja közönyös legyen, mégis inkább elfúló lett, mintha az ő hangszálait is megviselné a marsi levegő. Három hónap telt el azóta, hogy megszólította a férfi, elsőre idegenül is hatott neki a „Gabriel” név.

A férfi időhúzás céljából megtörölte a száját, csak utána szólalt meg.

– Arról volt szó, hogy bemutatom Eromit Johnnak …

Natalie komoran vonta össze szemöldökét, és egy pillanatra megfeledkezett arról, hogy voltaképp miért szólította meg a férfit.

– Ezt én is megtehetem. Eromi legalább annyira az enyém, mint a tied – szólt továbbra is nyugodt hangon, Gabriel mégis értette a célzást, mert nem vágott vissza.

– Nekem mindegy, melyikük jön – vonta meg a vállát John rosszkedvűen, majd tovább rágta a száraz kenyeret. Irena békítőleg dörzsölte a vállát, de a férfi úgy tett, mintha észre sem venné.

Gabriel rájött, hogy úgysem menekülhet, ezért végül rábólintott Natalie kérésére. A reggeli végén percekig meddő vitát folytatott Irenával, hogy szívesen segít az elpakolásban, de nő leintette, hogy inkább siessen a dolgára. John az orra alatt morogta, hogy előbb ránéz a tartályokra, majd utána találkozzanak a laborban, és kicsoszogott az ebédlőből. Natalie végül magához intette Gabrielt a folyosón.

A férfi úgy döntött, hogy megelőzi, és rögtön magyarázkodásba kezdett:

– Nézd, elég rosszul aludtam az éjjel, fél ötig forgolódtam, aztán meg csak bolyongtam a folyosókon céltalanul, amikor az eszembe ötlött…

– Megígérted, hogy együtt csináljuk – vágott közbe a nő maga előtt szorosan összefont karokkal. – Most nem arról van szó, hogy egyedül képtelen lennél feltelepíteni, hanem arról, hogy ez a pillanat épp olyan fontos nekem, mint neked.

– Te meg lenyúltad Pit! – vetette közbe Gabriel leplezetlen felháborodással. – Megmondtam, hogy épp részletes diagnosztikát futtatok rajta, erre se szó se beszéd, elvetted!

–  Azért vettem el, mert az út háromnegyedében rajta ültél. Nekem is sok kutatási projektem kapcsolatos Pivel.

– Akkor is legalább megkérdezhetted volna!

A nő zavartan hátrált egy lépést. Máskor talán visszaszólt volna Gabrielnek, hogy már három hete azt hajtogatta, másnap megkaphatja Pit, most mégsem volt elég mersze hozzá. Szívesen kiabált volna, a karját is azért szorította olyan erősen magához, hogy ne lássa a férfi, mennyire remeg, de valami mégis visszatartotta.

– Jó, igazad van – sóhajtott Gabriel beletörődően. – Mi lenne, ha megosztanánk? Egy hét veled, egy hét velem.

Natalie habozott, majd bólintott. Ő már kezdettől ezt a felosztást javasolta, csak Gabriel mindig azzal érvelt, hogy a kísérleteihez legalább tizenkét nap megfigyelési idő kell.

– Akkor mostantól hetente cserélünk. – A férfi megkockáztatott egy békítő mosolyt is. – De azért most visszakaphatom?

– Nem.

– De Natalie! Pi új környezetbe került, rengeteg ismeretlen inger éri! Egy hét múlva már hajíthatom ki a teljes elemzést az ablakon.

Nataliet cseppet sem hatották meg a férfi érvei.

– Te instaláltad Eromit, tehát cserébe Pi az enyém a hétre.

– Ez a bosszúéhes magatartás egyáltalán nem illik hozzád – csóválta a fejét a férfi. Natalie eddig nem érezte magát bosszúra éhesnek, most viszont már tényleg vágyott rá, hogy kellemetlen helyzetbe hozza Gabrielt.

– Beszéltem anyával – mondta szenvtelenül. – Tud rólunk.

– Mármint azt tudja, amiről megbeszéltünk, hogy nem mondjuk el még egy darabig? – kérdezte a férfi döbbenten. – Jaj, Natalie, remélem, csak viccelsz!

– Gondoltam, ne a papírokból tudja meg.

– De így a szüleim a te anyádtól fogják megtudni. – Tenyerébe temette az arcát. – Megbeszéltük, hogy együtt mondjuk el!

– Mégis mikor?

– Valamikor!

– Hát úgy tűnik, mostanában egyikőnk sem tudja állni a szavát.

– Azért Eromi esete egy kicsit más… most a szüleimről beszélünk!

– És mégis meddig kellett volna még Mrs Wardnak tettetnem magam, hogy anyádék előtt kevésbé tűnj lúzernek?! Az új állásoddal már amúgy is felesleges tovább titkolózni.

– Na, azért ez kicsit erős volt! – szólt a férfi elsötétülő arccal. Natalie ledermedt, majd rögtön el is vörösödött.

Egy darabig csendben álltak egymással szemben, egyikőjük a földre, míg a másik a falra meredt. Gabriel zavartan vakarta meg a tarkóját.

– Lehet, bölcsebb lenne, ha tényleg te mutatnád be Johnnak Eromit.

Natalie meglepetten pillantott fel.

– Elég, ha csak a társaság egyik tagjára neheztel – érvelt a férfi. – Nekem amúgy is telefonálnom kell, mielőtt hazatoloncolnának, és büntetésből egy hónapig nem kapcsolhatnám be a gépem. Anyám biztos már megint sírni fog.

Valószínűleg lelkiismeret-furdalást akart kelteni a nőben, és kicsit sikerült is neki, Natalie mégsem bánta meg a döntését. Épp ellenkezőleg, már hónapokkal ezelőtt beszélnie kellett volna az anyjával, csakhogy Gabriel eddig visszatartotta. A férfi még mindig nem mozdult, csak állt ott, Natalie fölé magasodva a kibolyhosodott pólójában (neki ez hozott szerencsét).

– Egyébként egész kényelmes az új szállás… – jegyezte meg félszegen.

– Aham.

– Az ágy sokkal kényelmesebb, mint a hajón.

– Nekem azt hiszem, mennem kell – jegyezte meg Natalie.

– Igazából nekem is… – visszakozott a férfi gyorsan. – Inkább megyek, és megnézem Eromit.

– Nem. Én nézem meg Eromit.

– Ja, igen. Hát akkor, majd később! – intett neki fancsali ábrázattal.

A nő sem vesztegette tovább az időt, sarkon fordult, majd korcsolyázva, és idegesen kalapáló szívvel a kutatóegység közepébe, John laborjába tartott.

„John laborja” nem csak John tulajdonát képezte, de mivel az angol már állandó bútordarabnak számított a helyiségben, így ez a megnevezés terjedt el a bázison. Egyedül ide nem jutott még be vörös por, amiről a kettős zsiliprendszer, és a fehér anorákok gondoskodtak. Ha valaki eltekint a használatuktól, John a saját kezével tekerte volna ki a nyakát.

A termet körben laborszekrények, középen pedig alumíniumlábú asztalok töltötték meg. A műszerek egymás mellett sorakoztak, és a helykihasználás miatt alig maradt közöttük hely. A sarokban három nagyobb tartály állt, épp üresen, John algái ideiglenesen ott úszkáltak, ha a vizsgálatokra vártak. Natalie legfeljebb elméleti síkon értett a biológiához, ezért a műszerek közül csak a fénymikroszkópokat tudta biztonsággal beazonosítani, és persze a számítógéprendszert, ami a labor túlsó végében foglalt helyet. Bár Gabriel eddig csak egyetlen egyszer használta a gépeket, az asztal mégis sikította a jelenlétét: az ottfelejtett bögre, aminek az alján még mindig lötyögött legalább egy ujjnyi kihűlt kávé, a szanaszét szórt cukorkás papírok (az indulásuk előtt a férfi legalább három évre elegendő keménycukorral tankolta fel magát) mind ismerősként köszöntötték a nőt. Néha már arra gyanakodott, hogy Gabriel agyát kizárólagosan cukor üzemeltette.

Helyet foglalt a kényelmetlen széken, ami viszont inkább John hasonlóan kemény szavaira és csiszolatlan modorára emlékeztette. A képernyő azonnal felvillant, és az operációsrendszer bejelentkezett, majd egy új panel nyílt meg, ahol az MI készségesen mutatta a nőnek, hol áll épp az adatok átfésülésében.

– Hello, Eromi, hogy tetszik az új lakás? – kérdezte Natalie kicsit felszegve a fejét, és reggel óta most először közelítette meg a hangszíne a derűs jelzőt.

– Tágas, Natalie – válaszolta a mesterséges, de minden kétséget kizáróan férfihang. –  Pár órába még biztos beletelik, mire az összes adatot feldolgozom és rendszerezem. Az adatok logikai rendszerét sem látom még át, és a központi számítógép sem együttműködő.

– Akárcsak a telephely gazdája – jegyezte meg a nő, ahogy elfészkelődött a helyén. Ez volt a baj a magányos tudósokkal, megfeledkeztek róla, hogy a kutatási eredményeiket nem csak maguknak jegyezték fel, és hamar saját jelrendszert dolgoztak ki, amit aztán rajtuk kívül nem sokan értettek meg. Szerencsére Eromi egy ilyen kaliberű feladattal is gond nélkül megbirkózott.

Csoszogó léptek zaja ütötte meg a nő fülét, és nem sokkal később egy kesztyűs kéz támaszkodott a szék karfájára. Natalie félrehúzódott, ahogy John mellette közel hajolt a képernyőhöz.

– Most mit csinál? Remélem, hogy nem tüntet el semmit!

– Eromit úgy programozták, hogy amint egy számítógéphez csatlakozik, azonnal átfésüli az adatokat, és rendszert keres közöttük. Ilyenkor nem történik semmi, sem másolás, sem áthelyezés – igyekezett megnyugtatni a férfit Natalie, de John arca továbbra is borongós maradt. – Nézze, tudom, hogy ez egy kicsit szokatlannak tűnhet, de ha majd összecsiszolódnak, Eromi lényegesen megkönnyítheti a munkáját. Fogja fel úgy, mintha egy tucat új, szorgalmas és fegyelmezett kollégát kapott volna, akik sohasem hibáznak.

Remélte, hogy ezzel legalább minimális lelkesedést csikar ki a férfiból, de John csak megvetően felhorkant.

– Maga tudja, hogy mennyi felfedezést köszönhet az emberiség annak, hogy a tudósaink néha „tévedtek” vagy épp „hibát követtek el”?

Natalie-t kezdte feldühíteni John határtalan pesszimizmusa, és hogy állandóan húzta a száját olyan dolgokon, amikhez fikarcnyit sem ért.

– Ezért tökéletes Eromi az önök feladatkörére. Nem új dolgokat kell felfedezniük, hanem egy létező módszert tökéletesítenek tovább, erre Eromi megfelel majd. Értse meg, ha azt akarjuk, hogy a Mars még ebben az évtizedben lakhatóvá váljon, mindenképpen használnunk kell az új technológiákat. A NASA erőforrásai sem korlátlanok, és bárhogy is nézzük, egy MI és két ember sokkal gazdaságosabb, mint a nyolcfős személyzet.

A biológus hosszú hallgatásba merült, míg Natalie is inkább zavartan a képernyő felé fordult, és ökölbe szorította a kezét, nehogy idegességében dobolni kezdjen az asztalon. John végül óvatosan körbenézett a laborban, majd a nőhöz hasonlóan a mennyezetnek célozta a szavait.

– Tehát a neved Eromi?

– Igen, uram – felelt szinte azonnal az MI.

– És mikor látom majd több hasznodat annál, mint hogy üzengethetek veled a többieknek? – Natalie mogorván összevonta a szemöldökét, de inkább nem szólt semmit.

– Gabriel és Natalie folyamatosan kapcsolnak majd rá a bázis rendszereire, de egyelőre még csak az installáció kezdeti fázisában járunk.

– Délután esetleg jöhetnének az ajtók, zsilipek, szellőztetőrendszerek… – ajánlotta fel a nő.

– Minél később kapcsolják rá a létfenntartó rendszerekre, annál jobb – vetette közbe John szárazon. – És egyelőre a tankoktól is tartsák távol. Az ajtókat meg a lámpákat nem bánom.

Sokkal egyszerűbb lett volna az azonos blokkokba tartozó rendszerekre rákapcsolni Eromit, de nem állt le vitatkozni. Nem véletlenül kaptak a projektre egy teljes hónapot, mivel hiába lettek volna képesek megfeszített tempóban akár hét nap alatt a bázis teljes működtetési rendszerét Eromira bízni, gondolniuk kellett a személyzetre, ami idegenkedve fogadta, hogy a mindennapi életben és munkában egy beszélő program segítse őket.

John ezzel befejezettnek ítélte a bemutatkozást, és kicsoszogott a laborból, kettesben hagyva a nőt az MI-vel.

– Ne is törődj vele, Eromi, te csak végezd a dolgod – bíztatta a programot Natalie.

– Azt teszem, Natalie.

Egyelőre meg is szűnt a nő feladata, hiszen Eromit eleve úgy alkották meg, hogy minél önállóbb legyen. Épp erre tervezték, ezért dolgoztak rajta hat hosszú esztendeig. Pedig az első programja még csak annyit tudott, hogy a hallgatói névsorból kép alapján különválogatta a férfiakat és nőket, most pedig lehetőséget kapott, hogy egy fél négyzetkilométer alapterületű bázis rendszerét koordinálja.

Ilyen érzés lehetett, amikor az ember gyereke felnő, és megszerzi a diplomáját, majd megteszi az első bizonytalan lépéseket egy fényes karrier felé, legalábbis Natalie feltételezte, hogy hasonló gondolatok kavaroghatnak ilyenkor egy szülő fejében. Az ő anyjának is fülig ért a szája, amikor a lánya hosszú, kék talárban átkarolta, és együtt pózoltak a kamerának. Akkor már kevésbé volt őszinte a mosolya, amikor a doktori átadóján is hasonlóképp ácsorgott a lencse előtt. Jobban szerette volna, ha Natalie minél hamarabb kerít állást (vagy férjet), gyorsan egzisztenciát szerez magának (vagy férjet), és mikor beindul a karrierje, és annyira bebiztosítja magát, hogy az adott cég pótolhatatlannak tartja, már mindenképp fog magának férjet, és megörvendezteti őt egy unokával. A lánya viszont más álmokat dédelgetett: inkább az egyetemen ragadt, és belefogott egy hosszadalmas és vesződséges projektbe, hogy a semmiből használható MI-t hozzon létre. Végül az anyja álmai is beteljesülni látszottak: Natalie összeismerkedett a nála alig egy évvel idősebb, szintén doktorandusz Gabriellel, akivel hamar összehangolódtak, és mire bárki is észbe kapott volna a rokonságban, a két gyerek már össze is házasodott. Aztán ugyanolyan viharos gyorsasággal el is vált. Legalábbis az ő szemszögükből.

– Rosszkedvűnek tűnsz, Natalie – szólt a mesterséges hang a nő feje felett –, és az imént veszekedtél Gabriellel. Történt köztetek valami?

A három hónapig tartó út alatt nemcsak a szüleik elől hallgatóztak, hanem Eromi is egy hordozható tárolóegységben pihent az egyik doboz alján. Az MI most összezavarodott, hiszen az utolsó tesztek alkalmával még Natalie és Gabriel között tökéletesnek tűnhetett a viszony számára. Talán az is volt, vagy legalábbis ők ebben a hitben éltek.

Gabriellel megegyeztek, hogy Pi előtt nem veszekednek, hiszen ki tudja, milyen hatással lenne a program fejlődésére. A kísérlet szerint ingerekben gazdag, de korántsem szélsőséges vagy épp ellentmondásos környezetet szántak neki, márpedig ha a két gazdája viszonya pillanatok alatt megromlik, holott nemrég még remekül megértették egymást, az könnyen összezavarhat egy letisztult és axiómákkal teli logikai rendszert. Eromi fejlettebb volt Pinél, viszont kevésbé rugalmas. Tudott tanulni, nélküle képtelen lett volna adaptálódni az új környezetébe, viszont jóval lassabban, és a programja jelentős részét nem írhatta felül. Hat kemény évet dolgoztak vele, hogy simulékony és ideális munkatárs legyen, nem hiányzott, hogy egy számára felfoghatatlan anomália miatt összeomoljon. Viszont óráról órára több rendszerhez fért hozzá, és volt annyira okos, hogy magától is levonja a megfelelő következtetéseket.

– Ha ezt hallottad, akkor azt is, hogy elváltunk – szólt Natalie halkan, majd várta a reakciót. Hamar meg is érkezett.

– Hallottam. Ilyenkor a helyes kifejezés a részvétem?

– Annyira azért nem vesztünk össze, hogy halottak is legyünk– sóhajtott Natalie. – Esetleg sajnálom. De ne sajnáld, Eromi.

– Remélem, hogy nem én vagyok az oka.

Habozott egy kicsit.

– Persze, hogy nem, Eromi. Ne aggódj.

Egy darabig nem kapott választ. Csak a hófehér betűk rohantak szélsebesen a fekete képernyőn.

– Azért ha valakivel beszélni szeretnél, hozzám mindig fordulhatsz, Natalie.

A nő fáradtan elmosolyodott, majd visszapislogta a könnyeit.

– Kösz, Eromi.

 

*

 

Eromi nem múlta alul a várakozásaikat. Kisebb-nagyobb zavarok ugyan előfordultak a rendszerében: például John a negyvenkétféle alga latin nevét hetente másképp rövidítette, így előfordult, hogy Eromi összekeverte őket, amire a biológus rögtön használhatatlannak bélyegezte a rendszert. Szerencsére Irena emlékeztette, hogy még őt is megtévesztik néha a férfi jelzései, amire nem tudott mivel visszavágni.

Szerencséjükre Irena máskor is a pártjukat fogta (Natalie nem tudta elképzelni, hogy egy ilyen kiegyensúlyozott nő hogyan köthetett ki az állandóan morózus angol mellett). Azzal érvelt, hogy az MI-nek hála John sem érzi majd úgy, hogy a teljes Mars projekt felelőssége az ő vállát nyomja, és nem lesz oka arra, hogy belefojtsa magát a munkába. Natalie nem volt ennyire derűlátó, szerinte Johnnak épphogy az hozott némi fényt az amúgy állandóan borongós egű életébe, hogy úgy érezhette, rajta múlik a teljes emberiség sorsa. Még ha nem is volt így.

Rossz kedvét tovább fokozta a folyamatos viharok és borult idő, ami miatt harmincöt napja már tartalékenergián működött a bázis. Igaz, az akkumulátorok még jó két és fél hónapig elláthatták energiával a rendszert, és vészhelyzet esetén a tartalékgenerátorok két hét további haladékot adhattak, mégis napi rendszerességgel hallgatták végig, ahogy John a marsi viharokat szidta, majd megjósolta, hogyan találják meg őket fél évvel később másfél méter vörös por alatt a fagytól megdermedve. Wei és Irena reakciója láttán Natalie sem szentelt sok figyelmet a biológus szavainak, bár a férfi határtalan pesszimizmusa erősen ragadós volt, főleg, mert az utóbbi időben fogékonnyá is vált rá.

A számítógépét inkább messziről elkerülte, fennmaradó szabadidejét pedig Erominak, az olvasásnak és a napi negyven perc kötelező tornának szentelte, esetleg besegített Irenának a kertben, ami csekély odafigyelést igényelt, hiszen úgy alakították ki, hogy minimális erőbefektetéssel akár tizenkét fős személyzet ellátására is képes legyen.

Natalie-nak a kertről a sivatagi oázisok jutottak eszébe. Termesztettek paradicsomot, paprikát, babot, salátát és minden más veteményeskertben is megtermelhető zöldséget, amihez a tápanyagot a kert másik végében úszkáló pisztrángok adták (innen már érthető volt, hogy miért gyűlölte a személyzet összes tagja olyan mélységesen a halat, és miért övezte akkora áhítat Gabriel marhakonzerveit). A rendszert egyetlen szivattyú működtette, míg az üvegház hőmérsékletét általában napfénnyel és a vízkészlettel szabályozták, bár a tartósan borongós idő miatt itt is fűtésre szorult már a rendszer. Emellett csekély mértékben ugyan, de a növények az oxigénellátáshoz is hozzájárultak, a munka oroszlánrészét John algái végezték el. A rendszer a maga természetes folyamatában is önellátónak bizonyult, csak napi ellenőrzésre szorult, és természetesen a halakat valakinek etetnie kellett. A nő inkább csak a szüret miatt segített be, de néha spontán is lejárt, és a szivattyú monoton zúgása meg a haltartály halk csobogása mellett olvasott.

Elkerülő stratégiát követett, vagyis úgy tett, mintha tudomása sem lenne a gépén türelmetlenül várakozó hat olvasatlan üzenetről (persze tudott róluk, Eromi szorgalmasan emlékeztette minden egyes alkalommal, ha új érkezett). Jelenleg fontosabb dolga is akadt, mint az anyja pszichoanalizálását olvasni arról, hogy ő miért akarja annyira tönkretenni az életét. Helyette a munkájára koncentrált, ami egyébként is elsőbbséget élvezett.

Nemcsak az üzeneteit, hanem Gabrielt is messzire elkerülte, ami végül könnyebben ment, mint elsőre gondolta. Szóban ugyan minden reggel egyeztettek, miközben figyeltek rá, hogy semmi személyesebb témát ne érintsenek, és még az udvarias „Hogy vagy?”, „Hogyan aludtál?” köröket is inkább elhagyták. Igaz, a kapcsolatuk virágkorában sem sűrűn merült fel olyan téma, ami ne kapcsolódott volna valamiképpen a munkakörükhöz. Leggyakrabban az egyetemről, a kutatásaikról és Eromiról beszéltek.

Szerettek beszélgetni, éjszakákat virrasztottak át, miközben egymás szavába vágva ötleteltek, majd amikor elfáradt benne az agyuk, belöktek egy filmet, és a kanapén hátradőlve, zsibbadtan szórakoztatták magukat, miközben állandó kritikus észrevételekkel illették a készítőket, amiért a számítógépes effektek fizikailag nem feleltek meg a valóságnak. A marsi expedíciójuk lett volna az első közös útjuk, amit Gabriel viccelődve extrémhosszú nászútnak nevezett, pedig akkor még csak nem is sejthették, hogy megnyerik-e egyáltalán a pályázatot. A férfi viszont, mint mindig, akkor is hihetetlen lendülettel és optimizmussal állt neki a feladatnak.

Natalie most az apró edzőteremben kocogott (a derekára erősített hevederekkel képes volt rá), és jólesően legyezgette a hiúságát az öt kilométeres érték a kijelzőn. Mindig pocsék futónak számított, de a csökkent gravitáció szemmel láthatóan szárnyakat adott a teljesítményének. Pi szintén mellette szedte a lábát, bár néha meg-megtorpant, amikor a rendszere valami új következtetésre jutott (MI lévén a járás neki sosem vált automatizmussá, ezért állandóan leterhelte a rendszerét), és ilyenkor fémes csattanással landolt a futógép végében. Szerencsére a tervezői úgy konstruálták meg, hogy ennél jóval nagyobb zuhanást is kibírjon földi viszonyok között, ezért újra és újra, lankadatlan lelkesedéssel kapaszkodott vissza Natalie mellé.

– Hét olvasatlan üzeneted van, Natalie – szólalt meg a feje felett Eromi, mire a nő az égnek emelete a tekintetét, és frusztráltan sóhajtott egyet.

– Kösz, Eromi. Visszahangosítanád a zenémet, kérlek? – kérdezte, mire a zene engedelmesen újra felerősödött, és a dobhártyáját vígan rezgette a dübörgő basszus.

– Hé, Natalie – siklott félre a konditerem ajtaja, és Gabriel hórihorgas alakja hajolt be rajta, mire a nő zenéje újra lehalkult. Natalie egy pillanatra ki is esett a ritmusából, ezért néhány lépés erejéig csak tántorgott az egyre lassuló futópadon.

– Igen, Gabriel? – kérdezte, és kényesen ügyelt rá, hogy ne lehessen kihallani az ingerültséget a hangjából, amit ezúttal nem is a férfinak, inkább a hét olvasatlan üzenetének címzett.

– Csak Piért jöttem, és már megyek is – válaszolta Gabriel szárazon. A kis robot a neve említésére rögtön felkapta a fejét, majd ismét lebucskázott a futópadról. Gabriel felkapta a földről, és a hóna alá csapta.

– Rendben – válaszolta a nő, bár legszívesebben nemet mondott volna, de tartotta magát a feltételekhez. – Most tanulja a másodfokú egyenleteket. Ha nyaggatni kezd, adj neki néhány feladványt. És ellenőrizd le a megoldását, különben egész nap követni fog.

– Utálom a morzét.

– Te mondtad, hogy nem kell számkijelző.

– Hiba volt. Majd ha hazaértünk, kapsz egy jó kis LED-es kijelzőt, rendben, Pi? – kérdezte a szerkezetet a hóna alatt, mire annak az orra vidám villódzásba kezdett. – Egyébként a kertben vagyunk Irenával, Eromit rákapcsoljuk a szivattyúrendszerre.

A nő addigra visszadugta a fejhallgatót a fülébe, és bár Eromi még nem hangosította vissza a zenéjét, úgy tett, mintha már nem hallotta volna Gabriel szavait. A férfi vette a célzást, és egyedül hagyta a gondolataival.

– Úgy vettem észre, hogy még mindig nyomott a hangulatod, Natalie – szólalt meg Eromi közvetlenül a fülhallgatóból, mire a nő ismét megtántorodott ijedtében.

– Csak nem ittam még kávét.

– Keveset kommunikálsz a munkatársaiddal, főleg Gabriellel. Így viselkednek az emberek, ha elválnak?

Kíváncsira tervezték. Ha valamit nem tartott logikusnak, akkor utána érdeklődött, ezért érthető volt, hogy értelmezni akarta az egyik tervezője furcsa viselkedését. Ezért nem hessegette el Natalie. Néhányszor már előfordult, hogy Eromi naivan olyan dologba ütötte bele az orrát, amit emberként messze elkerült volna. Így került tiltólistára minden olyan tématerület, aminek köze lehetett a szaporodáshoz.

Ha nem válaszolt, csak még több kérdést vetett fel a programban, és azt is tudta, hogy ha ő nem elégíti ki Eromi kíváncsiságát, akkor az MI a második kézenfekvő forráshoz fordul: Gabrielhez. Ezért inkább válaszolt.

– Igen, sőt, ennél durvábban is.

– Miért válnak el, ha ez őket rosszkedvűvé teszi?

Eromi kielégítően jól eligazodott már az emberek hangulatváltozásai között. Tudta, hogyan viselkedik valaki, ha boldog, milyen, ha dühös, és még az örömkönnyek és a valós sírás között is különbséget tett. Az ismertanyaga melléktermékként képződött, mégsem irtották ki belőle, hiszen embereket szolgált ki, kapóra jött, ha igazodni tudott a hangulatukhoz. Néha mégis egy ártatlan öt évesre emlékeztette a nőt. Bár intelligenciában és tudásban messze meghaladta ezt a korosztályt, érzelmi kultúrában jócskán elmaradt hozzá képest. A nyers naivitás viszont egyezett, pedig egy racionális, csak a logikán alapuló rendszerről volt szó, míg a gyermekek hiába rendelkeztek a maguk logikájával, annak gyakran köze sem volt a valósághoz. Erről is kellett volna egyszer készíteni egy tanulmányt.

– Ez nem ilyen egyszerű, Eromi – sóhajtott fel Natalie, és a kényelmes kocogásból sétára váltott. – Itt bonyolult érzésekről van szó. Az emberek akkor válnak el, amikor már úgy érzik, hogy képtelenek lennének több időt egymás mellett tölteni.

– Akkor miért házasodnak össze? – jött a következő logikus kérdés.

– Mert akkor még úgy érzik, hogy egész életükben együtt szeretnének élni.

– Mi változik meg időközben?

– Mondtam már, itt most egy bonyolult folyamatról van szó – válaszolta a nő egyre türelmetlenebbül. – Az emberek mások, mint a programok, a viszonyuk egymáshoz percről percre változik egy kicsit, és az évek múlásával akár az ellenkezőjére is fordulhat.

– Egy külső hatás miatt?

– Nem, Eromi – sóhajtott, majd megállt. – Ez most nem fizika. Az emberek másképp működnek. Létezik, hogy spontán, magától játszódik le egy folyamat.

– Mint a maghasadás?

Natalie először értetlenül, majd elgondolkozva hallgatott, végül pedig úgy döntött, talán ez a legjobb hasonlat, amivel még meg tudott birkózni a program.

– Igen, Eromi, épp, mint a maghasadás.

– Tehát az érzelmi változás potenciálisan jelen van az emberben.

– Fogjuk rá. – Natalie sejtette, hogy most egy logikai okfejtés következik az MI-től.

– Vagyis két emberben a találkozásuktól kezdve potenciálisan ott van a lehetőség valamekkora valószínűséggel, hogy egy párt alkossanak. Viszont akkor nem értem, hogyan lehetséges ez után külső hatás nélkül, hogy ismét szétváljanak.

– Látod, ez az emberi tényező.

– Amit logikával nem lehet felfogni – tette hozzá Eromi, aki láthatóan nem először kapta már meg ezt a választ. – Ez azt jelenti, hogy végső soron boldogabbak, mint együtt?

Másfél évébe került Erominak, mire egész tűrhetően felfogta, mit is jelent az ember számára a boldogság, és hogy miért akarja annyira elérni. Tudta például, hogy Natalie-t a kávé, a hangos zene és a rejtvényújság teszi boldoggá, de ismerte Maslow szükséglethierarchiáját is. Persze legjobban azt tudta (vagy legalábbis azt programozták bele), hogy a gyors, precíz és hatékony munka tette elégedetté az embert.

– Igen, Eromi, pontosan ezt jelenti – hagyta rá a nő.

– Akkor te miért nem vagy boldogabb, Natalie?

– A kedvemet nem csak egy tényező befolyásolja – emelte meg a hangját egy kicsit a nő. – Új a hely, újak az emberek, még életemben nem kerültem ennyire messzire az otthonomtól, ez mind hatással van rám és a kedvemre is.

– Tehát külső tényező.

Úgy tűnt, ezúttal nem tudta meggyőzni a gépet, hogy vonatkoztasson el a fizikai törvényektől, és az embert ne, mint egy átjárható falakkal körülhatárolt rendszert, a hangulatát ne, mint az állapotát, és a környezetét ne, mint külső erőhatásokat szemlélje. Értette Eromi frusztrációját (még ha a program maga ilyesmit nem is érezhetett), hiszen egy szobát meg lehetett volna tölteni olyan könyvekkel, amik az emberi viselkedésről szóltak, épp ezért azt is tudta, hogy képtelen a program minden kérdésére válaszolni. Egyébként sem volt bármelyikük feladata, hogy feltérképezzék az emberiség érzelmi kultúráját. Arról nem is beszélve, hogy ha bárki is megfejtette volna, miért működnek egyes kapcsolatok, és mások miért nem, akkor válások sem fordultak volna elő.

De ha valóban külső tényezőt kellett keresni, ami Natalie és Gabriel elhidegüléséhez vezetett, a nő könnyedén rá tudott mutatni: Eromi volt az. Mégsem tette felelőssé az MI-t, amiért megromlott a kapcsolat kettejük között. A házasság akár már a kezdetektől is kudarcra lehetett ítélve, csak ők nem vették észre a nyilvánvaló jeleket, mégis, az első, kezdő lökést Eromi jelenléte adta. Ha ő nincs, nincs pályázat és a vele járó több hónapos megfeszített munka. És nincs az a bizonyos állás sem.

A pályázat megírása eleve rengeteg vesződséggel járt: nem egyszerű űrlap kitöltésről volt szó, tanulmányt kellett írni, éjt nappallá téve teszteket végezni, miközben végig tudatában voltak, hogy úgyis lesznek majd olyan feladatok, amikre nem tudják felkészíteni Eromit. Natalie kávén élt, mivel aludni nem tudott, Gabriel ismét rákapott a PC-játékokra, amit viszont a nő nehezen viselt, mert addig sem Eromival foglalkozott, mégsem szólt semmit. Mindig úgy tartotta, hogy ő a párosuk gyakorlatiasabb része, míg Gabriel inkább az ötleteinek él. Meg kellett hagyni, briliáns ötleteinek, de ezeknek csak töredéke volt megvalósítható, viszont valamennyit korszakalkotónak tartotta, és nehezen lehetett meggyőzni ennek ellenkezőjéről. A nő életének jelentős hányada állt abból, hogy papíron levezette a férfi előtt, miért nem lehetséges matematikailag (és később fizikailag), amit ő alig negyedóra alatt kigondolt. A férfi ilyenkor gyakran megsértődött, és ünneprontónak bélyegezte Natalie-t, de másnapra már feledte az egészet, és újabb briliáns ötlettel rukkolt elő. Ha rajta múlt volna, Eromi három évtized alatt sem ölt a gyakorlatban is felhasználható formát. Ugyanígy Gabrielnek a leghalványabb elképzelése sem volt arról, hogyan kell egy pályázatot megírni anélkül, hogy közben ne fényezné tükörsimára a terméket, amit kínál. A munka jelentős része Natalie-ra hárult, ezért tízszer annyira magának érezte a projektet, mint Gabriel. Hihetetlen mennyiségű idejébe és munkájába került (az anyját le is döbbentette a kitartása, hiszen azelőtt még egy ezer darabos puzzle-höz sem volt türelme), így amikor rábízta a NASA embereire, hogy szabadon tesztelhessék, úgy vált meg tőle, mint amikor az ember először adja óvodába a gyerekét. Félszívvel.

Az nem zavarta, hogy Gabriel arroganciája a duplájára nőtt, hiszen Eromi alapvetően az ő ötlete volt, még az sem zavarta, hogy a NASA csak neki ajánlott állást. De az már igen, hogy a férfi szemrebbenés nélkül elfogadta, és egy pillanatra sem gondolt bele a következményekbe. Lerázta magáról Natalie-t, mint egy megunt asszisztensnőt. Meg sem fordult a fejében, hogy az ő támogatása nélkül sohasem jutott volna el idáig.

De erről Eromi nem tudhatott.

– Tudom, hogy nagyon szeretnéd érteni a párkapcsolatok logikáját, Eromi, de hidd el, több száz nálunk sokkal okosabb ember is próbálkozott már ezzel, és nekik sem sikerült.

– Miért van az, hogy a legtöbb természeti jelenségre igazak bizonyos törvényszerűségek, de ha az emberi viselkedés jön szóba, ezek mind csődöt mondanak?

Natalie most először elmosolyodott, és lassan megrázta a fejét.

– Látod, Eromi, ez engem is mindig rettentően idegesített. – Ellenkező esetben  az anyját is megtanulta volna kezelni, vagy felfogta volna,  az apja miért döntött úgy, hogy a családjuk nem tetszik neki, és miért alapított helyette pár száz kilométerrel messzebb egy másikat. – Most lezuhanyozok – szólt, majd átvetette a vállán a törölközőt.

– Mire végzel, az étkezőben frissen lefőzött kávé vár majd.

– Kösz, Eromi.

 

*

 

Tíz nappal az érkezésük után John végre kötélnek állt, és a tartályai közelébe engedte az őrült informatikusokat. Több mint negyven másfél méter magas és majd egy méter átmérőjű üveghengerről volt szó, amikben az algatenyészetek éltek. Ezek jelentették a Pinta kutatási célját, egyben ellátták a bázist is oxigénnel, és John olyan szeretettel viszonyult hozzájuk, mint más a gyerekéhez. Ezért hisztériásrohamot kapott, amikor egy rossz kalibráció miatt Eromi az egyik tartály hőmérsékletét majdnem húsz kelvinnel megemelte, ami az egész telep pusztulásához vezetett.

Gabriel követte el a hibát, hiszen ő ellenőrizte a hőfokszabályozót. Amikor viszont John felbőszülten rohangált fel-alá a tartályok között, és ordítva fekélyes vírusnak nevezte Eromit, amit biztos a kínaiak szabadítottak a nyakára, hogy így akadályozzák a NASA űrprogramját (Wei hiába emlékeztette, hogy a NASA már rég nem csak az amerikaiakról szólt, és a személyzet harminc százalékát kínaiak alkotják), egy szót sem szólt. Natalie végül közbevágott, és óvatosan felvilágosította Johnt arról, hogy itt emberi hiba történt, aminek semmi köze Eromi teljesítményéhez. A férfi, mivel az MI-t már nem okolhatta a baklövésért, minden frusztrációját a nő nyakába ontotta, Natalie pedig hidegvérrel tűrte, hiszen nem őt kellett megkedvelnie ennek a szűklátókörű baromnak, hanem Eromit. John végül kitombolta magát, és a délután azzal telt, hogy a tartályokat ismét kézi vezérlésre állították át. Csak ez után hagyta őket békén az állomás vezetője.

– Miért nem szóltál neki? – kérdezte a nő, miután John hallótávolságon kívülre került.

– Miről? – kérdezte Gabriel ártatlanul.

– Arról, hogy elszúrtad.

– Dehogy szúrtam el. Biztos az érzékelő volt döglött. Nem lepődnék meg, ezek a tartályok úgy néznek ki, mint egy telehányt akvárium.

– Semmi baj az érzékelőkkel, amilyen kényszeres az öreg, havi rendszerességgel lecseréli őket. Elszúrtad a kalibrációt, Eromi meg hibás adatokat kapott.

– Na és aztán, ha elszúrtam, akkor mi van? Erominak úgysem fáj, ha szidják!

– Itt nem arról van szó, hogy kinek érzékenyebb a lelke. Eromi egy termék, nekünk pedig az a dolgunk, hogy eladjuk! Ha viszont minden hibád rákened, ez nem fog sikerülni!

– Ugyan már, engem szerződés köt. John meg vagy elfogadja, vagy kirúgják. Neki ebbe nincs beleszólása.

– De talán valamivel könnyebb dolgunk lenne, ha közben nem válna az MI esküdt ellenségévé.

– Már eleve az volt. Nem is értem, hogy lehet egy ilyen vaskalapos barom egy labor vezetője.

– Látom nem érted a lényeget…

– John, fenyegetésnek érzi a létezésemet? – kérdezte Eromi. Érthető volt a zavara, olyat még sohasem tapasztalt, hogy valaki már a létezését is hibának tartsa. Ha kiállításokon vett részt, csupa lelkes laikussal találkozott, akik épp azért keresték fel, mert érdekelte őket az MI. Először a pályázaton fordult elő, hogy kritikus szemmel vizsgálták, de akkor sem úgy álltak hozzá, hogy létre sem kellett volna hozni, mindössze kemény teszteknek vetették alá. Ezért lehetett logikátlan számára, hogy bármilyen előzetes tájékozódás nélkül használhatatlannak ítélték meg, sőt, önhibáján kívül veszélyesnek titulálták.

– Ne törődj vele, Eromi – legyintett Gabriel. – Jól végzed a dolgod.

– Ellentétben másokkal – morogta maga elé Natalie.

– Mert te még soha életedben nem követtél el hibát, igaz?

– Nem az első eset, hogy Eromira kensz valamit!

– Legalább szoktatom hozzá, hogy az emberek koránt sem tévedhetetlenek, és néha felül kell bírálnia a döntéseiket! – tárta szét a karját a férfi.

– Statisztikailag kimutatható, hogy milyen gyakorisággal vét egy bizonyos személy matematikai hibát – tette hozzá Eromi.

– Látod?

– Natalie-nál ez az arány negyvenkét esetből egyszer, míg Gabrielnél tizennyolcból egyszer.

– Ezt azért nem kellett volna hozzátenned.

– Akkor sem változtat a tényen, hogy nem kellene épp John előtt befeketítened, akivel majd ki tudja, hány éven keresztül kell együtt dolgoznia.

– Egy idő után úgyis rádöbben, hogy Eromival megfogta az Isten lábát.

Natalie megállapította, hogy mióta megnyerték a pályázatot, Gabriel csak még csalhatatlanabbnak érezte magát. Fel sem tudta fogni, hogy valaki nem látja meg azonnal a teremténye vitathatatlan előnyeit.

– Bravó – szakadt ki a nőből –, neked hála most ki tudja, mennyi ideig nem enged majd minket a tartályok közelébe. Arról nem is beszélve, hogy naphosszat hallgathatjuk majd, ahogy az algáit siratja.

– Hihetetlen, mennyit tud rinyálni néhány moszat miatt.

Natalie kivételesen tökéletesen értette, hogy mitől akadt ki ennyire John. Dühösen vonta össze a szemöldökét.

– Ha jól emlékszem, egészestés Star Trek maratont kellett veled tartanom, amikor kifüstölt a géped, és utána is napokig alig lehetett hozzád szólni.

– Az teljesen más! Különben meg a Voyager egy tök jó sorozat.

– Egy ötven éves sorozat.

– Mindenesetre az a gép ki tudja hány feljegyzésemet tartalmazta, a mentéseimről nem is beszélve…

– Ha újra azokról az ezer éves PC-s játékokról kezdesz el beszélni, inkább megyek. Van jobb dolgom is. De a lényeg az, hogy John kutatását épp ezek az algák jelentik. Mit szólnál hozzá, ha Eromi elveszne, és egyetlen mentésed sem lenne róla?

– Ez úgysem fordulna elő velem.

– De ha mégis?

– Eromi csak egy program. A programokat pedig újra lehet írni.

– Szóval nem érdekelne az a hat év elvesztegetett idő?

Gabriel egy darabig tűnődő képet vágott, majd megcsóválta a fejét.

– Nem.

– Hagyjuk. – A nő sarkon fordult.

– Jaj már, Natalie, nem úgy értettem…! – hallotta maga mögött a férfi hangját. – Nem segítesz felmosni? Minden csupa latyak! – szólt utána ismét, de Natalie figyelmen kívül hagyta. Az ajtó engedelmesen siklott félre előle, majd rögtön be is csukódott mögötte, elnyelve a férfi hangját.

Ezúttal a szobájába ment. Egyedül Weit látta út közben, aki épp néhány vezetéket cserélt ki. Az elektromos berendezések különösen rosszul viselték az örökké hideg és poros körülményeket. A férfi szája most is fülig szaladt, ahogy megpillantotta Natalie-t, és intett is neki. A nő egyre jobban átérezte, hogy az ázsiai miért ennyire izgatott, ő biztosan nem bírta volna ki John mellett ennyi ideig. A biológus is mögé látott Wei lelkesedésének, és Natalie egyszer el is csípte egy vita végét, ahol John tőle szokatlan módon egész kedvesen kérte meg rá Weit, hogy hosszabbítassa meg a szerződését. Igen, Johnnak akadtak meddő próbálkozásai az Eromi-projekt aláaknázására, de valójában tehetetlen volt, csak ezt nem akarta elfogadni. Felette már rég meghozták a döntést, amiről Natalie számára egyre bizonyosabbá vált, hogy Johnt egyszer sem kérdezték meg.

A szobája ajtajában végül mégis megtorpant. Nem vonzotta a számítógépe (a tíz olvasatlan üzenetével), és ahhoz túl nyugtalan volt, hogy olvasni kezdjen.

Tíz perccel később két gőzölgő bögrével lépett be a labor ajtaján. Nem lepődött meg, amikor Johnt az egyik mikroszkóp előtt találta, míg az asztalán katonás sorrendben féltucat Petri-csésze sorakozott. A férfi komoran meredt az optikába, majd néhány szót firkantott le mellette a füzetébe. Füzetbe, ceruzával, abban a korban, ahol már az ötévesek is tablettel rohangáltak. Persze Natalie-val is megesett, hogy lusta volt előkeresni a saját gépét, például, amikor Pi nyaggatta egy újabb egyenlettel, de a munkát elképzelhetetlennek tartotta nélküle. Az eredmény addig nem is számított eredménynek, amíg digitális formában rögzítésre nem került.

Megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a férfi figyelmét. Dünnyögést kapott válaszul, és ezt bátorításként értelmezve Johnhoz lépett, majd bal kezéhez helyezte az ép bögrét.

– Kávé – jelentette ki. – Tudom, hogy az angolok inkább teáznak, de ezek a filteres vackok mind ugyanolyan ízűek. Megtippeltem, hogy üresen szereti.

Odahúzott magának egy háromlábú széket, és helyet foglalt.

– Jól tippelt – válaszolta John. – Gondolom, ezt is a program főzte.

– Igen, de ne aggódjon, nem lesz tőle baja. – Ettől függetlenül John úgy meredt a bögrére, mintha mégis mérget tartalmazna. – Nagyon sajnálom, ami reggel történt, tudom, hogy mennyire fontos magának a munkája.

– Akkor nem értem, miért akadályoznak benne – intézte a szavait még mindig a bögrének a férfi, majd belekortyolt.

– Segíteni akarunk magának.

– Azzal, hogy kiirtják az algatelepeimet? Legközelebb mi lesz, bezárnak a szobámba és leállítják a szellőztetést?

– Eromi nem fogja bántani magát. Ez teljes mértékben lehetetlen.

Az angol válaszképp félrerakta a vizsgált mintát, lekapcsolta a mikroszkóp lámpáját, majd ültében a nő felé fordult. Natalie kicsit hátrahőkölt a sötét pillantástól, amit felé küldött.

– Én biológus vagyok, asszonyom. – Inkább nem javította ki, hogy voltaképp elvált. – Az élő dolgokhoz értek, ezért talán sejti, mennyi ellenérzéssel tölt el, hogy olyasvalamivel kell együtt élnem, ami szimulálja az élőlények viselkedését.

– Eromi feladata elsődlegesen az, hogy…

– Tudom, mi a feladata. Olvastam a használati utasítását.

– Akkor azt is tudja, hogy Eromi kiszolgálja az embert. Lehet, hogy okos, de akkor is csak egy program, amit szigorú szabályok kötnek. Nem fog egyszer csak fellázadni, és halomra ölni minket, mert arra a következtetésre jut, hogy az emberiség nem méltó az életre.

– Én csak annyit mondok, hölgyem, hogy nagy hiba olyan programot létrehozni, ami túljárhat az ember eszén.

John korosztályára jellemző volt az idegenkedés az MI-től, hiszen fiatalkorában kultuszát élték a „fellázadnak a robotok és leigázzák az emberiséget” jellegű filmek és játékok. Néhányat Natalie is látott közülük (Gabriel valamiért furcsán vonzódott a régi dolgokhoz, legyen szó filmekről, játékokról, vagy a ruhatáráról, amit évtizedenként cserélt csak le). Azóta az emberiség, de főleg ez a generáció erős szkepticizmussal fogadta a mesterséges intelligencia kutatását, és csak arra várt, mikor szabadul el az egyik program, fertőzi meg az internetet, és omlasztja össze a számítógépes hálózatot, amivel a gazdaságot is rögtön összeroppantaná. A tudósok boldogok lettek volna, ha bármelyik program a töredékére képes lenne, amit ezek a fiktív történetek állítottak. Saját öntudattal rendelkező program? Ugyan már!

A baj ott gyökerezett, hogy az emberek azt hitték, ha valami beszél, az rögtön intelligens is, pedig egy programot megtanítani beszélni annyira nem is volt nehéz feladat. A nyelv is egyfajta szabályrendszert képezett, igaz, sok kivétellel, de mégis rendelkezett a maga logikájával, amit egy program könnyedén el tudott sajátítani, ha pedig széles adatbázis állt a rendelkezésére, hamar azt a benyomást kelthette, hogy rendkívül okos. Ahogy az emberek esetén is a hatalmas lexikális tudást gyakran összekeverték a zsenialitással.

Egy problémamegoldó MI-t és az öntudatra ébredt, intelligens rendszereket (vagy az embereket) egyetlen alapvető momentum választotta el élesen egymástól: a döntés képessége. Eromi is tudott dönteni egyszerű, egyértelmű helyzetekben, például hőfokszabályozásnál, hogy mikor kell ki- és mikor kell bekapcsolnia a termosztátot. De ha egy ennél jóval bonyolultabb problémáról volt szó (és itt nem feltétlenül olyan nagy kérdésekre kellett gondolni, hogy van-e joga létezni az emberiségnek), akár a beteg diagnózisa után felmerülő kezelési módról, a program ítélőképessége hamar csődöt mondott. Felsorolt hat, az ő megítélése szerint hasonló hatékonyságú terápiát, de dönteni közöttük már nem tudott. Ilyenkor kapott szerepet az ember.

De hogyan magyarázhatta volna el ezt Natalie Johnnak, aki már azelőtt ítélkezett, hogy ők betették a lábukat a bázisra?

– Nincs mit tennie, a döntést már rég meghozták odafenn – válaszolta végül, majd felkelt a székéből. – Jobban tenné, ha megbarátkozna a helyzettel. Talán még az is megeshet, hogy tetszeni fog magának.

– Kötve hiszem.

John rém keményfejű volt, Natalie pedig nehezen tudott mit kezdeni az új feladatkörével. Eddig Eromi leleményességéről győzte meg az embereket, most viszont azt kellett bebizonyítania, hogy annyira mégsem okos, bárki könnyedén kezelheti, és körülbelül olyan veszélyes, mint a kávéfőző a konyhában. Azt természetesen nem állíthatta, hogy semmilyen kockázattal nem járt a használata, hiszen még egy papír zsebkendőről is meg lehetett állapítani, hogy bizonyos mértékben balesetveszélyes, sokkal inkább azt kellett megmutatnia, hogy Eromi hibáit is elsősorban az emberi tényező okozhatta.

Pocsék kedvvel és nem kis csüggedtséggel érkezett vissza a szobájába, majd nyögve heveredett végig az ágyán. Ismét megfájdult a feje, és ezt most a koffein hiányára sem kenhette. Kezdte átérezni Sziszüphosz helyzetét, csakhogy neki nem egy, hanem két követ kellett felgörgetnie a hegyre, és hol az egyik, hol a másik csúszott ki a kezéből. Sejtette, hogy Gabriel nem lesz jó csapatjátékos, sokkal jobban szerette, ha asszisztáltak neki, vagy még inkább, ha csak lelkesen biztatták a háttérben. Másnapra biztos John engedélye nélkül is újratelepíti Eromit a tartályoknál (az ő hozzáállása szerint az ellenállásokkal nem megküzdeni kell, hanem kikerülni, és noha ez az elektronikában ment, az emberek kicsit másképp működtek). Ezzel pedig csak annyit ér majd el, hogy John örökké zárni fogja előttük a laborajtóját, és nem engedik őket a központi számítógép közelébe.

– Tizenegy olvasatlan levél és egy videóüzenet vár rád, Natalie – szólalt meg a feje felett Eromi, mire a nő alig hallhatóan felnyögött. Az anyja most tényleg kitett magáért. – Az édesanyád az egészségedért aggódik.

– Nem illik elolvasni más üzeneteit, Eromi – jegyezte meg a nő.

– Nem állt szándékomban, ez automatikus. Kívánsz ezen a beállításon változtatni?

Natalie csak fáradtan megcsóválta a fejét, és felült az ágyában, majd mielőtt meggondolta volna magát, a gépe elé telepedett, felcsíptette az egeret az ujjára, és megnyitotta az első üzenetet.

Elég lett volna az első levélen átrágnia magát, utána az anyja már csak magát ismételte. A neheztelését fejezte ki, amiért Natalie egyszer sem fordult hozzá, pedig tudhatta volna, hogy rá mindig számíthat, majd Gabriel hosszas és meglepően változatos szidalmazásába kezdett, amiről gyorsan áttért a nő apjára, míg végül a lánya viharosan rövid házasságáért is volt férjét tette felelőssé. Natalie a videóüzenetet is végignézte, ahol az anyja könnyek közt kérte, hogy válaszoljon neki, mert megbánta, amit először a fejéhez vágott, nem tartja őt felelősnek semmiért, csak a düh beszélt belőle, és már alig várja, hogy a lánya végre hazatérjen.

Azt akarta, hogy Natalie valamivel jobb kedvre derüljön, de épp az ellenkező hatást sikerült elérnie. A nő rég érezte már magát ennyire nyomorultnak. A tenyerébe temette arcát, és halkan sírt, Eromi pedig rázárta az ajtót, hogy senki se zavarhassa.

 

*

Egy kísérlet, nem kísérlet, vagy legalábbis az eredménye semmiképp sem releváns. Ezzel pedig egy biológusnak tisztában kellett volna lennie.

– Erre John nem adott felhatalmazást – jegyezte meg Eromi, de Gabriel nem törődött vele, helyette szorgosan pötyögött a tablet képernyőjén, és néha ellenőrzésképpen felsandított a tartály kijelzőjére. Pi a közelben kavargott, bogárszerű osztott szemével feszülten figyelte a tartályok imbolygó fényeit. Úgy tűnt, mintha a padló is nedves lett volna.

– Még szerencse, hogy nekem nem John parancsol.

– Ideiglenesen ő a felettesed. Most épp hibát követsz el?

– Inkább kijavítok egyet.

– Natalie szerint…

– Ebbe most ne keverjük bele Natalie-t – vágott közbe a férfi. – Mindenkinek az az érdeke, hogy minél előbb fusson minden, mint az álom, aztán meg pakolunk, és húzunk el innen.

– Nem lehet, hogy épp a sietség miatt vétettél hibát az előbb is?

Nem törődött a feje fölött duruzsoló MI-vel, helyette ádáz tekintettel böködte a tablet billentyűzetét, és elégedetten szusszantott, amikor a tartály felmorajlott mellette, és az aljából gyöngy alakú buborékok szöktek fel.

– Egy kész, még tizenöt!

– Ebben a tempóban haladva a becsült hátralévő idő hat és fél óra.

Ismét úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja az MI-t, mert a tetemes kávémennyiség ellenére is érezte, hogy bármelyik pillanatban leragadhat a szeme. Nem hazudott Natalie-nak, amikor azt állította, hogy pocsékul alszik mostanában, sőt, az igazság az volt, hogy szinte egyáltalán nem aludt az utóbbi pár hétben. Forgolódott néhány órát, majd még ugyanennyit fel-alá sétált a hálórészében, bár amilyen apró volt az a szoba (négy négyzetméter talán), kevés mozgástér jutott neki. Hamar a gépe előtt találta magát, és űrlényekre vadászott hajnali hatig, amikor úgy ítélte meg, már nem szégyen elhagynia a szobáját, és ha bárki is érdeklődött, mit keres ilyenkor a folyosón, arra kenhette, hogy mindig is korán kelőnek számított.

Megvolt a virrasztásnak az a vitathatatlan előnye, hogy jóval több ideje maradt a munkára, tehát fennállt a lehetősége, hogy idő előtt végezzenek és maguk mögött hagyják a bázist.

Persze szerette a kihívásokat, az elméleti kihívásokat, például megoldandó matematikai problémákat vagy logikai feladványokat. Bármit, ami jelentős agytornát, de kevés fizikai aktivitást igényelt. A végén úgyis siker koronázta a fáradozásait, hiszen eddig még sohasem fordult elő vele, hogy egy képlet, vagy egy játék kifogott volna rajta.

Viszont a sok utazás, az új viszonyok és a nem túl barátságos kollégák fárasztották, idegesítették, mert túl sok figyelmet kellett nekik szentelnie, ahelyett, hogy addig is a dolgára koncentrálhatott volna. Inkább bele sem gondolt, hogy mostantól csak ebből áll majd a munkája: tervezés, utazás és nyüglődés a kollégákkal. De mégsem a személyzet ismeretlen tagjai viselték meg a legjobban az idegrendszerét, hanem Natalie, akinek nem sok keresnivalója akadt a Marson, mégis borzasztóan ragaszkodott hozzá, hogy ő is itt legyen a bázison, hogy láthassa és hallhassa Eromit, amint átveszi az irányítást. Ez is valami női dolog lehetett, érzelmileg jobban kötődtek a kreálmányaikhoz. Gabriel kevésbé ragaszkodott az MI-hez, persze legalább annyira fontos volt neki, hogy hibátlanul működjön, de amint leadták a pályázatot, majd aláírták a szerződést, hogy mostantól a NASA tulajdonát képezi, ő akként is kezelte. Jelenleg Pire összpontosította a figyelmét, hiszen a robot-kutya-MI hibrid képezte a kutatásai legnagyobb hányadát.

A másik, amit még kevésbé fogott fel a letargikus, búcsúra emlékeztető szertartás volt, amit Natalie Eromi költöztetése körül csapott. Mégiscsak egy programról beszélt az ember, egy programról, amit a végtelenségig lehet sokszorosítani. Jelenleg kettő volt náluk, egy fenn a rendszerben és egy az adathordozón, amin magukkal hozták. Igaz, Eromi állandóan változott, így már ez a kettő sem egyezett egymással, és lehetett azt mondani, hogy a jelenlegi Eromi már fejlettebb például ahhoz a verzióhoz képest, amit otthon a labor gépén hagytak, de mégsem vettek tőle végleg búcsút.

Natalie-ra eleve jellemző volt, hogy gyorsan szoros érzelmi kapcsolatot alakított ki dolgokkal. Nem emberekkel, hanem dolgokkal. Ilyenek voltak a háztartási gépei, amiknek mind nevet adott, a bögréje, a hajcsatja, az első programja, Daisy, ami hemzsegett a hibáktól, mindig átnevezgette az otthoni gépén a mappáit, mégse törölte le, Eromi és Pi. Mintha azért ragaszkodott volna ennyire a tárgyakhoz, mert a logikájukat papíron, ceruzával levezethette, és így előre kiszámíthatta, adott szituációra hogyan fognak reagálni. Natalie utálta a meglepetéseket, és Gabriel egyik legvonzóbb tulajdonságának is a kiszámíthatóságát nevezte (ami némileg sértette a férfi önbecslését, hiszen hitt abban, hogy ő egy csapongó lángelme, aki a legváratlanabb pillanatokban rukkol elő új ötletekkel). Ellenben a nő…

Nem tudta felfogni, mi történt és történik közöttük. Egyik pillanatban még euforikus állapotban borultak össze, amikor kiderült, hogy megnyerték a pályázatot, a másikban pedig már a válási szerződést írták alá. Gabriel büszke volt a gyors felfogóképességére, de ezt a tempót ő sem tudta követni.  Natalie igyekezett elmagyarázni: ha Gabriel elfogadja az állást, ő hátramarad az egyetemen, ami csillagászati távolságot jelentett.

Gabriel bármennyire szerette az egyetemet, akkor is csak egy kis intézmény maradt, valahol az ország belsejében. Még a neve se mondott sokat a szakmának, de legfőképp nem a szüleinek. Bezzeg a NASA, ezzel fel lehetett vágni, rokonok és barátok előtt egyaránt, Gabriel pedig szeretett volna felvágni vele. Lehet, hogy ő nem mentette meg nap, mint nap emberek tucatjainak az életét, mint az apja meg a bátyjai tették, viszont részt vett az űrprogramban, ami épp azon munkálkodott, hogy gondoskodjon az emberiség jövőjéről. Ez pedig remekül hangzott. Sokkal jobban annál, minthogy napi tíz órában egy képernyő előtt görnyed, és a számítógéppel beszélget.

– Távkapcsolat? – vetette fel.

Nem, Natalie nem akart távkapcsolatot. Tapasztalatból tudta (és rajta keresztül Gabriel is), hogy az ilyen házasságok nem tartanak sokáig. Így is havonta egyszer át kellett repülnie a fél országon, hogy néhány szót váltson az apjával, és megállapítsa, már megint mennyit nőttek a mostohahúgai.

Végül is minden harmadik házasság válással végződik. Minek javítani ezen a statisztikán?

Gabriel először ellenkezett, de az érvei lepattantak a nőről. Tudta, valahol elrontotta (vagy legalábbis akkor még csak erősen sejtette), hogy még egy esélyt sem kaphat, de képtelen volt felfogni, hol, mikor és hogyan. Amikor pedig a nő egy szó nélkül rácsapta az ajtót, dühös lett, pillanatok alatt összedobálta a cuccát, majd otthagyta a lakást, és még aznap visszahívta a közvetítőt. Csak azért nem díszítette az ő ruháját is olyan csillagharcos biléta, mint Johnét és a többiekét, mert fél hétre rá már csomagolt is, majd ment a Marsra.

Mélyet sóhajtott, és egy pillanatra lehunyta a szemét, majd arra eszmélt fel, hogy a homloka a tartály falának koccant. Hajnali kettő körül járhatott az idő, és a férfinak még rengeteg dolga volt hátra.

– Értesíts, ha John közeledik – utasította Eromit. – És tagadj le, ha azt kérdezi, hogy a tartályoknál vagyok-e.

– Nem hazudhatok neki, Gabriel – jegyezte meg Eromi.

– Akkor mond azt neki, én mondtam neked, hogy a szobámban fogok tartózkodni – körzött a szemével a férfi.

– Ez ugyanúgy hazugság.

– De legalább én hazudok, és nem te.

– Miért kell John előtt titkolózni? Natalie szerint ez csak még több ellenérzést válthat ki belőle.

– John meg van róla győződve, hogy te egy velejéig gonosz MI vagy, és csak arra vársz, hogy tönkretegyed a kutatását, vagy őt… ami végül is ugyanaz.

– Ezt már Natalie is mondta, de továbbra sem értem, miért feltételez rólam John ilyeneket.

Gabriel hátratúrta izzadt haját a homlokából. Az algák nem igényeltek nagy hőmérsékletet, de az állandóan zúgó termosztátok akkora hőt bocsátottak ki, hogy a teremben leginkább a trópusokra emlékeztető klíma uralkodott.

– Tudod, pár évtizeddel ezelőtt még nagyon kezdeti stádiumban állt az MI fejlesztés, de a média rögtön rátenyerelt a témára, mert újnak találta, és kis fantáziával sokat ki lehetett belőle hozni. Rengeteg olyan film született, ahol a robotok leigázták vagy kiirtották az emberiséget. Ez baromság, de akkor nagyon vonzó témának számított, és sokat kaszáltak vele. Csakhogy ez rettentően megragadt az emberek tudatában, és még most sem nagyon tudnak szabadulni az előítéleteiktől. Egyszerűen félnek a gépektől. Nevezhetjük akár technofóbiának is.

– Miért alkottak olyan filmeket az emberek, amikről sejthették, hogy a későbbiekben hátráltathatják az új technológiák társadalmi elfogadtatását?

– Mármint mivel magyarázták ezeknek a filmeknek a létjogosultságát, vagy mi motiválta őket, hogy halomra gyártsák őket?

Eromi kicsit hallgatott, és Gabriel szinte látta a szeme előtt a műveletsort, a sok elágazást és visszacsatolást, ami a döntéshozatallal járt.

– Mindkettő.

– Rendben – sóhajtott a férfi. – Általában azt a nézetet vallották, hogy minél jobban hasonlít egy gép gondolkozására az emberéhez, annál jobban fogják ugyanazok a célok is vezérelni. Vegyük például az evolúciót: az nyer, aki jobban alkalmazkodik az adott körülményekhez, kvázi valamiben erősebb, amiben a többi egyed gyengébb, a robotok meg, bárhogy is nézzük, gyorsabbak, ellenállóbbak, mint az emberek. Egyedül észben nem értek minket utol, és még egy jó darabig nem is fognak. De most sci-firől beszélünk, ahol az alkotók azt feltételezték, hogy mégis, vagyis a robotok az embereknél dominánsabb, új fajjá váltak, és érthetően nem viselték el tovább a szolgaságot.

– Logikátlan – állapította meg Eromi.

– Neked igen. De ez csak fikció.

– És mi motiválta a készítőket?

– Egy új ellenség kellett nekik! Rég véget ért a hidegháború, és a kínaiakat szintén nem bánthatták, főleg Amerika, márpedig egy történet ellenség nélkül nem nagyon működik. Néha megpróbálkoztak az idegenekkel is, de mégis sokkal ütősebben hangzik, ha az embert a saját teremtménye pusztítja el.

– Miért szeret az ember olyan filmet nézni, ami a saját pusztulásáról szól?

Gabriel megvakarta a fejét.

– Talán így könnyebben azonosulsz a szereplővel. Mindenki veszített már el valamit. Egyébként is jellemző az emberekre, hogy a veszélyhelyzet meg a közös ellenség közelebb hozza őket egymáshoz. Ilyenkor olyan dolgokra is képesek, amire normál helyzetben amúgy nem. Meg hát az adrenalin. És marha jól néz ki, ahogy lézerfegyverekkel atomokra lövik a háznyi gépmonstrumokat, miközben szanaszéjjel hullik a fém. A posztapokaliptikus cuccok szintén látványosak. – Megvonta a vállát. – Az ember alapvetően tart az elmúlástól, de azért mégis szívesen szembenéz vele. Mármint otthon a foteljában.

– Hogyan viselkedjek, hogy eloszlassam a kétségeket Johnban?

– Te jól viselkedsz, Eromi. Csináld csak a dolgod, John meg majd szépen lassan rájön, hogy nagyon értékes kollégája lehetsz, ha végre tovább lát az előítéleteinél. De ha ennyire érdekel ez a téma, nézz szét a gépemen. Tömve van ilyen filmekkel.

– Megfontolom az ajánlatot.

Halkan félrecsusszant az ajtó mögötte, mire Gabriel összerezzent, és gyorsan hátrakapta a fejét.

– Eromi, megmondtam, hogy… Irena!

Nem számított a nőre, igazából Johnon kívül senkire sem számított.  Kicsit bizonytalanul mérte végig a nőt, hiszen mégiscsak valami kapcsolatfélét folytatott az angollal, ami félúton egyensúlyozott a szakmai és a bizalmas viszony között. Másképp nem bírták volna elviselni négy éven keresztül egymás társaságát.

– Nem szólok Johnnak.

Ez még a nő jelenléténél is jobban meglepte Gabrielt.

– Áh, hm… – ennyit tudott kinyögni.

– Újrainstallálod Eromit?

– Végül is ezért vagyok itt – vonta meg a vállát, majd gyorsan visszatért a képernyőjéhez. Perifériás látásával így is érzékelte, hogy Irena közelebb sétált, majd összefont karral a tanknak támaszkodott. A tartály fénye kísérteties, zöldeskék fénybe vonta az alakját. Nem először fordult elő ilyesmi. Hasonló megfigyelő testtartást vett fel akkor is, amikor Gabriel a kertben bíbelődött a szivattyúkkal. A férfi nyaka libabőrös lett a pillantásától, és legszívesebben utasította volna Irenát, hogy hagyja dolgozni. Először meg is tette, de Irena csak nevetett rajta, és egy tapodtat sem mozdult a helyéről. Vajon hasonló lámpalázat éltek át a kísérleti egerek is, amikor fél tucat tudós hajolt föléjük, és várták az eredményt?

– Remélem, John nem okoz túl sok kellemetlenséget – szólalt meg Irena egy halvány mosollyal az arcán. Nem volt különösebben szép teremtés, inkább rendelkezett férfiasan határozott vonásokkal, amikhez remekül passzolt a megingathatatlan nyugalma. Ezért tudta tartósan elviselni John szurkálódásait is. Össze sem lehetett hasonlítani a csendes, visszafogott és óvatos Natalie-val, de mégis volt benne valami furcsán vonzó. Talán épp a megkövült magabiztosság. A kiegyensúlyozott személyiségek mindig csábítóbbnak tűntek, mert azt a hatást keltették, hogy a közelükben a bizonytalanabb emberek is elfogadhatják magukat.

Natalie is valami hasonlót hihetett kezdetben Gabrielről. A férfi szerette hallatni a hangját, és nem mindig érdekelte, hogy mennyire vevő erre a beszélgetőpartnere, épp ezért nem is érezte magát zavarban, ha idegenekhez kellett szólnia. Emiatt a kapcsolatai megragadtak sekélyes szinten, hiszen sohasem lépett ki a komfortzónáját képző szakmai témákból. Akkor számított volna, hogy félreértik, vagy nem egyezik a véleményük. A szülei például rendszeresen mást olvastak ki a mondanivalójából, ami állandó sértődéseket és veszekedéseket szült. Tény, Gabriel nyersen fogalmazott, és a humorán is lehetett volna mit csiszolni, emellett egy hangyányival őszintébben beszélt, mint amit a társadalom elfogadott, annak ellenére, hogy mindenkinek megvolt a maga véleménye, csakhogy neki ez a társadalmilag elfogadottnál többször csúszott ki a száján.

– Dehogy. Már hozzászoktunk, hogy fenntartásokkal kezelik a munkánkat. Legfeljebb Erominak lehet meglepetés John viselkedése. Ugye, Eromi?

– Igen, ehhez hasonlót még nem tapasztaltam.

– Kedves hangja van, kicsit érezni rajta, hogy generált, de azért egészen kellemes a fülnek. Valahonnan ismerős.

– Az én hangom volt a minta – vallotta be Gabriel.

– Akkor már értem. – Irena hosszú ujjaival a tartály üvegét kocogtatta. Pi bukkant elő mögüle. Közel merészkedett a nőhöz, de amikor Irena a kezét nyújtotta felé, inkább szégyenlősen eloldalgott. – Érdekes szerkezet ez.

– Pi? – pillantott fel rá a férfi. – Áh igen, egy hosszú kísérletsorozat része, de még kezdeti fázisban van. Viszont ki tudja, lehet forradalmasítja majd a szakmát – tette hozzá nem kevés önbizalommal, majd amikor Irena érdeklődve fordult felé, folytatta: – Az emberi fejlődést hivatott szimulálni.

– Mégis kutyaként viselkedik.

– Egyes nézetek szerint a kutya agya egy két-három éves gyerekéhez hasonló. Jó átmeneti megoldásnak tűnt először egy kevésbé összetett folyamatot modellezni.

– Tehát Eromi csak a kezdet volt.

– Természetesen.

Irena elmosolyodott, míg Gabriel újra a tabletjéhez fordult. Nem bánta annyira a nő társaságát, mert végül is kellemes személyiségnek tűnt, mégis örült volna neki, ha most magára hagyja. Helyette újra megszólalt.

– John nem rátok dühös.

– Hanem Eromira.

– Igazán rá sem. Inkább azt érzi, hogy lassan mi is végzünk itt.

– Mit kezdtek utána?

Irena megvonta a vállát.

– Valószínűleg segédkezünk majd a kolonizálásban. Esetleg továbbirányítanak a Ninára, amikor Eromit is feltelepítik a rendszerbe. Jó lesz végre újra egy nagyobb csapatban dolgozni. John is biztos várja, de az ő esete kicsit más. – Elgondolkozva hallgatott egy darabig. – Neki ezek az algák jelentik a karrierjét. Miattuk figyelt fel rá a NASA, miattuk kapta meg az állását is. Miattuk hagyta ott a Földet, nem csoda, hogy valamilyen szinten hiányozni fognak neki.

Olyan fájdalmas volt a párhuzam, hogy Gabriel csupán ennyit vakkantott:

– Ezek csak algák.

– Telepenként tízezer dollárt érnek.

– Jó drága algák…

– És te? Ez után hová visznek?

– Kezdetben a Kolumbuszon maradok – bökött az ég felé. – Aztán valószínűleg veletek tartok a Ninára. Ha pedig ott is beválik Eromi, jöhetnek a hajók, majd az űrbázis is. Közben pedig tovább tökéletesítjük a programot.

– És Pi?

– Majd készítek róla egy másolatot, Natalie megtarthatja az eredetit.

– Mintha jobban érezné magát gépek társaságában – állapította meg Irena. – Furcsa nő.

– Csak tudós. A társadalom szemében mindannyian kicsit furcsák vagyunk.

– Tény, hogy nem sokan adnának fel mindent ezért.

– Ezt nem igazán értem – ráncolta a homlokát Gabriel. A nő válaszképp nekidöntötte a fejét az akváriumnak. A kísérteties fény miatt sokkal fáradtabbnak tűnt az arca, mint pár perccel korábban.

– Se család, se kapcsolatok.

– Viszont hatalmas szakmai megbecsülés.

– …amiből itt nem sokat érezni. Josephen és a hozzátartozóinkon kívül alig van összeköttetésünk a külvilággal, és az ő üzeneteiket is tízperces csendek szakítják félbe. Egymásra vagyunk utalva, és mivel mást úgysem tehetünk, a munkánknak élünk.

– Én szeretem a munkám.

– Akkor is szeretnéd, ha azon kívül nem lenne más?

Gabriel hallgatott. Eddig se nagyon töltötte ki más az életét, mint a munkája. Programokkal dolgozott egész nap, hazament, programokkal játszott, majd a programozó barátnőjével bújt ágyba. Talán egysíkúnak tűnt, neki mégis tökéletesen kielégítette az igényeit… Egészen addig, míg lehetőséget nem kapott valami nagyobbra, grandiózusabbra, ami nem fizikailag és szellemileg, hanem a társadalom szemében tehette teljessé. De abban igazat adott Irenának, hogy mellette sok mindent fel is kellett adnia. Például Natalie-t.

– Tudni szeretném, hogy milyen kapcsolatot ápolsz Natalie-val – mondta Irena. Gabriel összerezzent, amikor a hangja már közvetlenül a feje felett szólalt meg. Észre sem vette, hogy a nő ilyen közel került hozzá. Hosszú másodpercekig csak meredt rá, mintha nem is angolul kérdezett volna.

– Ja, mi? Öhm… – habozott, nem tudta, pontosan hogy mit kellene erre a kérdésre válaszolnia. Azt nem mondhatta, hogy semmilyet, viszont otromba lett volna annyit mondania: elváltak. Emellett további kérdéseket csikart volna ki a nőből, amire nem biztos, hogy válaszolni akart.

Irenát nem is nagyon érdekelte a válasz. Mielőtt Gabriel bármit is kinyöghetett volna, vékony, csontos ujjaival már bele is túrt a férfi seszínű, párától és izzadtságtól fejére tapadt hajába. Gabriel ledermedt, először fel sem tudta fogni a helyzetet, és ezt a nő bátorításnak vélte, mert a keze végigsimította homlokát, majd az arcán állapodott meg. Hideg és nyirkos volt a tenyere.

Gabriel kezdte felfogni, hogy épp kikezdenek vele, ettől pedig csak még inkább leblokkolt. Ilyesmi sohasem esett meg vele, a nők általában messziről elkerülték, hiszen tucatnyi vonzóbb férfi akadt nála. Ha mégsem bizonyultak válogatósnak, akkor pedig az ügyetlen megjegyzéseivel kergette őket messzire.

– Tudom, hogy kicsit furcsa… – kezdte Irena, majd el is hallgatott rögtön. Nem akarta magyarázni a tetteit, és nem is nagyon szorultak magyarázatra. Egyedüli nőként élt már mióta egy keserű barom és egy családapa között, érthető volt, hogy minimális törődésre vágyott. Erről árulkodott a fáradt, keserű mosoly az arcán és a csüggedtségtől megsüllyedt válla is. Gabriel pedig őt nézve rájött, hogy ő sem érzi magát különbül.

Sőt, még sohasem érezte magát ennyire nyomorultul.

 

————————-

(folyt. köv. holnap)