Huszár Nóra: Zikzik

Álltam az ablaknál, figyeltem az egyre vastagodó hótakarót és hallgattam a csendet.

– Zikzik, látod, kisfiam?

Olyan halkan kérdezted, hogy először azt hittem, képzelődöm. Akkor már órák óta nem szóltál, csak feküdtél, behunyt szemmel, fejedet kicsit az ablak felé fordítva.

– Zikzik, látod, Tomi?

– Látom, anya.

Megint becsuktad a szemed és én néztem a kint kavargó hópelyheket, mint az előző harminc évben mindig, januárban, egészen pontosan január hatodikától tizenharmadikáig.

Az elsőre persze nem emlékszem, akkor születtem és a másodikról is csak a te elbeszéléseidet ismertem, de a következőről már voltak pehelykönnyű emlékfoszlányaim. Veled ez lesz az utolsó. Meg fogsz halni.

Az MI előtti időszakról olvasva, már gyerekkoromtól kezdve borzongató kíváncsisággal töltött el, hogy vajon milyen lehetett, amikor az emberek még nem ismerték előre a haláluk pontos idejét. Felébredtek reggel és nem tudták, vajon életben lesznek-e még a nap végén. Lenyűgözött a halálok sokszínűsége is. Volt, hogy a barátaimmal arról beszélgettünk, ki milyen halálnemet választana, ha tehetné. Ben évekig ragaszkodott a száguldó, kisodródó versenyautóhoz. Még azt is aprólékosan eltervezte, hogy egy piros Porsche 911 legyen, fekete bőrülésekkel és vezetés közben csokit enne.

Vic, a romantikus egy nyári naplemente fényeibe burkolva suhanna a vitorlásával a végtelen felé. Mikor megkérdeztük, szeretne-e vízbe fulladni, némi gondolkodás után úgy döntött, nem szeretne. De mivel világéletében ragaszkodott a saját elgondolásaihoz, kiegészítette a kívánságot egy jól időzített robbanással.

Én nem tudtam választani a párbaj és az ejtőernyős ugrás között. Mikor elmondtam neked, csak mosolyogtál, és nem akartál lebeszélni egyikről sem. Jólesett.

– Hány óra van?

Próbáltad úgy kérdezni, mintha a világ legtermészetesebb kérdése lenne, de mindketten tudtuk, az érdekel, mennyi időd maradt még.

– Fél öt.

Kicsit csaltam, adtam neked fél órát. Bólintottál, de szerintem pontosan tudtad, nem mondok igazat. Mindig tudtad. Így visszagondolva, lehet, hogy inkább magamat próbáltam becsapni azzal a nemlétező harminc perccel.

A szobában kellemes meleg volt, a kandallóban égett a tűz, pattogtak a fahasábok, még nagyon enyhe füstszagot is lehetett érezni. A holotechnika már vagy száz éve elért a tökéletesség csúcspontjára. Minden majdnem olyan volt, mint a valódi. A kandalló, a tűzifa, a tűzpiszkáló vas, a hajnalra ott maradó hamu.  Korán megtanítottad, hogy ha megfogom az odakészített hasábok egyikét, szálka mehet az ujjamba, ha óvatlanul nyúlok a lángok felé, fáj és igazi hólyagok keletkezhetnek a bőrömön. Persze, a biztonsági rendszer nem engedte, hogy bárki komolyabb sérülést szenvedjen, de enyhébb fájdalmakkal már elég fiatalon találkozhattunk.

Muszáj volt felállnom kicsit. Az ablakból láttam, ahogy a behavazott úton egy jármű közeledik, majd tőlünk elég távol megáll. A fényszórói arany csóvaként hatoltak az egyre sűrűbben zuhogó hóba. Micsoda tapintat. Azért örültem, hogy nem jöttek közelebb, nem akartam, hogy meghalld vagy meglásd őket. Valójában nem is lehettünk volna itt. Mindenki halála időben és térben jól behatárolható, a szélsőséges időjárás ellen tervezett, láthatatlan búrával védett területen történhet. De te ezt is elintézted. Hogy kettesben lehessünk, ne zavarhasson minket senki.

Mikor visszafordultam, láttam, hogy mosolyogsz. Most a karosszék helyett az ágyad szélére ültem. Úgy látszott, kicsit erőre kaptál. A január hatodikai, kint jeges, havazós, bent kandallómeleg hagyományaink meghatározó része volt, hogy elmesélted a világra érkezésem történetét. Összegyűjtötted a maradék erődet és most is belekezdtél:

– Este hat órakor vehettelek a karjaimba. Erre mondják azt, hogy hiánytalan, tökéletes boldogság. Dundi voltál, szabályos pofival és olyan hosszú hajjal, hogy már az első napon fésülni kellett. Aludtál, én pedig önkéntelenül, valami ősi ösztönnek engedelmeskedve finoman ringatni kezdtelek. Akkor kinyitottad a szemed, rám néztél, egyszerre kíváncsi és mindentudó tekintettel. A fogadócsarnok adminisztrátora némi ingerültséggel vegyes türelmetlenséggel kérdezte, mint kiderült, már másodszor:

– Mi a neve a kisfiúnak?

– Tom.

– Rendben. Regisztrálva. Viszontlátásra.

Még el akartam neki mondani, hogy azért vagy Tom, mert azt Tominak lehet becézni. A Tomi pedig rímel az én becenevemre, a Tonira. Persze, végül nem mondtam semmit, nem érdekelte volna. Alaposan bebugyoláltalak, beszálltunk egy személyszállító kapszulába, és hamarosan már a búrán kívül voltunk, a házunkban. Kivettelek a bundazsákból és az ablakhoz álltam. Kint zuhogott a hó, a pelyhek kavarogva járták megunhatatlan táncukat. Tudtam, életem legboldogabb harminc éve következik.

Mire befejezted, már nagyon fáradt volt a hangod. Az óra, amit egy régiségboltban találtam és neked ajándékoztam, érzéketlenül ketyegett a polcon. Negyed hat volt. A félelem a gyomorszájamnál támadt, aztán alattomosan szétterjedt. Mégiscsak könnyebb volt régen. Amíg nem tudták előre. Mint annyiszor az eltelt harminc évben, most is kitaláltad a gondolataimat.

– Próbáld meg elfogadni. Nekünk ennyi jutott.

Nem tudtad folytani, nem is kellett. Oly sokszor elmondtad már, de most más értelmet kapott minden szó. Hatéves voltam, mikor először beszéltél a múltról. Kétszáz éve kezdődtek a változások. Az orvosi technológia fejlődésével egyre több testrészt, szervet tudtak pótolni. Megszűntek a betegségek, ha nagy ritkán baleset történt, minden sérült részt ki tudtak cserélni az új, mesterséges változatra. Persze, eleinte az átlagemberek számára megfizethetetlen volt mindez. Jött a zavargások, mediháborúk sora. Harc a túlélésért. Büszke voltam, hogy az egyik tudós ősünk a találmányával hozzájárult a béke helyreállításához. Már mindenki hozzáfért a szükséges pótlásokhoz. Egyedül az emberi aggyal nem tudtak mit kezdeni, Nem volt reprodukálható. Végül ez is megoldódott. Az egochip mindent megőriz. Az események, érzések, külső és belső tulajdonságok, emlékek egy alig látható szilíciummorzsán. Korlátlan tárhely, törvényileg korlátozott időtartam. Elkezdődött a Mesterséges Intelligencia kora. Fokozatosan eltűntek a valódi emberek, de a folyamat annyira lassú volt, hogy szinte észre sem lehetett venni. Látod, emlékszem mindenre, amit tanítottál.

Igen, anya, itt, a házunkban, a halálod előtt röviddel értettem meg igazán, mi történik velünk. Addig is tudtam, de valahogy nem foglalkoztam vele. Így vagyunk programozva. Természetes volt, hogy ott vagy velem, ahogy a barátaimmal is ott volt az apjuk vagy az anyjuk. Az, hogy régen a család két szülőt és gyakran több gyereket jelentett, pont olyannak tűnt, mint az, hogy voltak királyok, koldusok, sofőrök, pilóták, és ha balesetben elvesztette valaki a lábát, nem növesztettek neki újat a technikusok.

Most már megállíthatatlanul kavarogtak, ugráltak a gondolataim. Rád néztem és mindig bevillant valami az életünkből. A búrán belüli lakásunk, ahol maximális kényelemben éltünk, de ennek fejében kamerák hada figyelte minden lépésünket. A nyaralások a tenger partján, ahol csak a medencében lehetett fürödni, de a látvány és a levegő sós illata így is magával ragadó volt. Két hét a téli házban, két hét a víznél, ennyi jutott mindenkinek a valóságból és a kamerák nélküli világból.

Eddig nem tűnt fel, mennyire szabályos, kiszámítható minden. Harminc év a szülővel, harminc év a gyerekkel. Összesen hatvan. Szép, kerek szám.

Fél hatkor rám néztél, azzal a meleg, simogató pillantással, amit csak nekem tartogattál.

– Kisfiam. Ma még nem is ittál forró csokit. Tudod, a hagyomány az hagyomány.

Elnevettem magam. Én mondogattam ezt neked gyerekkoromban, ha még egy kis plusz csokit akartam kikunyerálni tőled a szülinapomon. Most én válaszoltam a te szavaiddal:

– A csoki pedig boldogság.

Felálltam és készítettem két csésze sűrű, fűszeres forró csokit. Az illat lassan elárasztotta a szobát, váratlan megnyugvást hozva a lelkemnek. A te csészédet letettem az ablakpárkányra, közel hozzád, az enyémet két kézzel fogtam, mint mikor az átfagyott ujjainkat melengettük hóemberépítés után. Mikor belekortyoltam az olvadt csokiba, azt kívántam, bárcsak te is éreznéd azt az utánozhatatlan, ünnepi ízt. Megint kitaláltad a gondolataimat.

– Finom. Kicsit kevés benne a fahéj, de nagyon finom.

Nevettünk. Tényleg kevés volt a fahéj, már egy éve próbáltam szerezni valódit, most nem akartam semmi szintetikus dolgot használni pótlásként.

– Hatkor engedd be őket. És ne légy dühös rájuk, csak a dolgukat végzik. Így is szívességet tettek, nem kötelességük elhagyni a búrát. Megígéred, hogy nem akadályozod őket?

Ne haragudj, hogy nem tudtam válaszolni. Megszorítottam a kezed. Legszívesebben felkaptalak volna és elrohantam volna veled. Ehelyett csak ültem, tehetetlenül. Ki akartam használni a még hátralévő, lehetetlenül rövid, már csak percekben mérhető időt, de nem ment.

Rám néztél, még egyszer felragyogott az a jellegzetes anyamosoly, aztán lehunytad a szemed. Az én légzésem egyre gyorsult, a tiéd lassult. A bal szemedből hihetetlenül lassan elindult egy könnycsepp. Kicsit összeráncoltad a homlokod, mintha valami ijesztő lépést kellene megtenned. Aztán kisimult az arcod.

Kopogtak. Először fel sem fogtam, mi történik. Aztán gépiesen ajtót nyitottam az érkezőknek. Udvariasan köszöntek. A kollégáid voltak, gyerekkorom óta ismertem őket. Mikor az ágyadhoz léptek, én közvetlenül az ablakhoz álltam, de a hóesés helyett a szoba belsejének tükörképét láttam. Kint már besötétedett. Egy arasznyi műszerrel föléd hajoltak, halk kattanást hallottam. Tudtam, hogy most én következem. Leültem, az idősebb a tarkómhoz érintette a chipkezelőt. Az búcsúchiped a helyére került. Nem éreztem semmit. A tested egy szállító konténerbe rakták aztán elköszöntek.

Egy pillanatig egyedül voltam, aztán megszólaltál. Bennem. A harmincadik születésnapomon megkaptam a legfontosabb emlékeidet, tapasztalataidat, tudásodat. A titkaid egy részét. Megkaptalak téged. Folytathatom a munkád. A nehezen megszerzett, kincsként őrzött emberi sejtekből a munkatársaiddal létrehoztatok néhány valódi életet. Mi, az utódaitok pedig majd vigyázunk rájuk.

 Felöltöztem, beültem a ház mellett várakozó kapszulába és elindultam haza. Tudtam, hogy másnap fontos dolgom van. Várnak a fogadócsarnokban.

Anya, itt ülök megint a téli házunkban, a kandallóban ropog a tűz, forró csokit iszom, mellettem a bölcsőben csendesen szuszog Antónia. Dundi, tündéri arca van, hosszú haja és igazi babaillata. Mikor kérdezték a nevét, nem mondtam el, hogy azért Antónia, mert Toninak lehet becézni, az pedig rímel a Tomira. Tudom, hogy boldog harminc évünk lesz. Vagy több?

Zikzik.