Huszár Nóra: Palimadár

Éhes a gyerek. Egyfolytában. Eszik napkeltekor, napközben, alkonyatkor. Enne éjjel is, ha nem fáradna el az ordítástól. Szerencsére alszik hajnalig. Etetjük az anyjával, de ennek semmi nem elég. Az asszony szerint nagyétkű. Szerintem zabál. Sokkal nagyobb, mint a testvérei voltak ilyen idős korukban. Ordít, eszik, növekszik.

Ja, és ronda. Eleinte nem szóltam semmit, a többiek sem voltak szépek a születésük után. De aztán elkezdtek csinosodni. Ez rondul. Vagy csúful. Már szavakat sem találok rá. Persze, jobb is, emiatt is csak veszekednénk. Annyit azért mondtam a páromnak, hogy nem látom, hogy szépülne a kisbabája, de a pillantását látva elhallgattam. Nem akartam kint aludni. Hidegek még az éjszakák.

Pedig láthatja, hogy néznek a gyerekre a szomszédok. De az asszony azt mondja, nem érdekli. Egész nap ételért küldözget. Aztán, ha hozok valamit, nekiadja ennek az ordító rondaságnak. A szomszéd azt kérdezte, miért nem dobom ki a kölyköt, ha ennyire idegesít. Nem mertem megmondani, hogy már gondoltam erre is, de félek. Nem a szomszédtól, hanem az asszonytól.

Mikor egyértelművé vált, hogy a környéken nem tudok elég ennivalót szerezni, némi töprengés után úgy döntöttem, hogy kimerészkedek az erdőből. Azt hittem, az asszony majd tiltakozik, elvégre komoly veszélynek teszem ki magam, de tévedtem. A gyerek feneketlen gyomra mindenekelőtt. Hurrá.

Hajnalban indultam. Eredetileg jól ki akartam aludni magam, de az anyósom azt mondta, korán menjek, akkor kevesebb ember van még ébren. Anyóssal nem vitázom, második alapszabály. Vajon kivel nem vitázom az első alapszabály szerint?

Furcsa volt elhagyni az erdőt. Mintha hirtelen csupasz lettem volna. Bántotta a szememet a fény, hiányzott a fák biztonságot ígérő illata. A nagyanyám mondatai zakatoltak a fejemben. Gyerekkorunkban mindig azzal engedett el minket: „Az erdő megvéd, a fák vigyáznak rátok.” Legszívesebben visszafordultam volna.

Szerencsére az erdőhöz közel is laktak emberek. Bár egyet sem láttam, de a jelek határozottan ezt mutatták. Állatok viszont voltak, mint kiderült többen is. A kutyát felismertem, az erdőben is előfordulnak néha. Hangosak és kiszámíthatatlanok, jobb vigyázni velük. Ez a példány a ház árnyékában aludt. Horkolt és legyek szálldostak körülötte.  Kicsit távolabb, egy elkerített részen néhány rózsaszínű, megdöbbentően nagydarab állat feküdt. A sárban. Büdösek voltak. Mocskosak. Hangosan szuszogtak. Komolyan mondom, az emberek mellett minden méltóságukat elveszítik egyesek. Hasonlítottak a vaddisznókra, de alig volt szőr rajtuk. Mondjuk, jobb is. Simán elmerülnének a dagonyában.

Már éppen azon gondolkodtam, itt keresek élelmet, hiszen ezek a lusta bűzhegyek úgysem érnének utol, amikor ismerős hangok ütötték meg a fülem. Madarak! Valahonnan madárhangok jönnek! Furák, idétlenek, de mégis ismerősek. Ahol madár van, élelem is van. Nekiiramodtam. Majdnem beleütköztem egy hihetetlen jelenségbe. Madár volt és hím, ezt azonnal tudtam. De milyen hím! A tollai legalább ötféle színben virítottak. Hosszú, erős lábairól azonnal az jutott eszembe, nem szeretném, ha belém rúgna. És mindezek mellett a fején és az állán valami piros izé fityegett. Lifegett. Leffegett. Tudomén. Ha ezt a szomszédnak elmesélem! És csak most jött a java!

Három nőstény érkezett a bokrok közül. Azonnal látszott, mit akarnak. Majdnem elsüllyedtem szégyenemben. Na jó, némi irigység is felbukkant a lelkem mélyén. Szóval itt így szokás. Három nőd is lehet, ha akarod. Mikor befejezték, a hím úgy járkált, mintha övé lenne a világ. Aztán büszkén elkurjantotta magát. Erre nem számítottam. A hangja majd szétrepesztette a fülemet. Majdnem betojtam az ijedtségtől. Oké, nemcsak majdnem. Három nője van és ország-világnak dicsekszik, ráadásul ilyen hangon. Igaz, nem látszott, hogy rajtam kívül ez bárkit is érdekelt volna.

Persze, kaja még mindig nem volt. Indultam volna vissza a sárfürdőzőkhöz, mikor meghallottam a hangot. Egy ember közeledett. Ordítva. Addig azt hittem, már nem érhet meglepetés ebben a témában. Farkas, néha medve, a gyerek… De ilyet még nem tapasztaltam. Ilyen hosszan, egy levegővel még a mi babucink sem tud üvölteni. Kezdtem átértékelni az eddigi véleményemet a legifjabb utódomról.

Az ember vastag szőrt viselt az arcán. Olyan volt, mint egy fészek. Amiben egy láthatatlan griffmadár fióka ordibál. A homloka, orra csupaszon virított, és nagyon érdekesen váltogatta színeit. Lehet, hogy tényleg griff. Minden hím madár megirigyelhette volna. Még az a dicsekvő is. Az alkonyi ég leggyönyörűbb árnyalatait tekinthettük meg. Bár úgy tűnt, csak én értékelem a látványt. Igaz, a hang sokat rontott az összhatáson. Körülnéztem, de nem láttam senkit, aki egy nőstény griffre hasonlított volna. Akkor mégsem udvarolt.

Félrehúzódtam. Tudni akartam, mi történik. Két kölyök érkezett. Annyira hasonlítottak az üvöltő emberre, hogy kétségem sem volt, a gyerekei. Láthatóan féltek az apjuktól. Jókora távolságra álltak meg tőle. Nolám. Még a végén tanulok valamit. Tőlem egyik gyerekem sem fél. Még. A két kölyök nemsokáig hallgatta az ordítást. Egyikük a madarak felé, a másik a sárfürdő felé rohant. Nem akartam hinni a szememnek. Élelmet hoztak és kiosztották az állatoknak. Ez ám a jó világ! Alszik, eszik, nőzik. Akkor csak csodálkoztam, de ha jól belegondolok, nem pusztán szeretetből tehették. Ideje volt indulnom. Pár fordulóval egész sok ételt vihetek haza.

A bőséges reggeli ellenére a gyerek már megint éhes. Ordít. A csőrét olyan nagyra tátja, hogy lelátok a begyéig. Akkora, hogy nemsokára kiesünk mellőle a fészekből. Egyikünkre sem hasonlít. A kakukk meg mindennap ott röhög a szomszéd fán.