Sűrű, sötétszőke haja csillog a reflektorfényben. Arcát fehér festék fedi, kék szeme világít. A bohóckirálynő a porond közepén áll. Mikor megszólal, a közönség megbűvölten figyel a mély, füstös hangra.
A varázslat elkezdődik.
Éjfél. A fények kialudtak. Csak a főbejárat fölötti neon vibrál, mintha azon gondolkodna, érdemes-e. A kocsikban sötét van, mindenki fáradt.
A nagysátor üresen áll. A szokásos, ásító csend helyét azonban feszülő, néma várakozás vette át. Arany és ezüst csillagok szikráznak a bársonyosan sötétkékké váló ponyván a kihalt porond felett.
A bohóckirálynő a kocsijában, a tükör előtt ül. Lemosta arcáról a festéket. A mosolyával együtt. A tükre néma. Nem mond semmit.
Vannak olyan éjszakák, amikor a tükrök is behunyják szemüket. Úgy tesznek, mintha aludnának, pedig csak nem akarnak tudomást venni a külvilágról. Ez egy ilyen éjszaka. A királynő tükre tisztában van vele, mi fog történni, de nem akar tudni róla. Az üveglapon páracseppekként csillognak könnyei.
A hátsó sor középső, rozsdás ketrecének lakóját elkerüli az álom. Fel-alá járkál, de a mozdulataiban nyoma sincs nyugtalanságnak. Vár valakit.
Ma éjjel. Az árnyak már napokkal ezelőtt jelezték az érkezését. A szél óvatosan suttogta el az üzenetet, nehogy valaki más is meghallja.
A rácsok szemérmesen dobálnak le magukról egy-egy pikkelyt, mintha egy tánckar idősödő tagjai válnának meg tétován néhány ruhadarabjuktól.
Szélcsend van. Puha sötétségben lépked az érkező.
A tükör makacsul hallgat. A bohóckirálynő elfújja a gyertyát. Tudja, ha nagyon erősen figyelne, a homályos foltok megelevenednének.
Ujjai önkéntelenül nyúlnak a festékes doboz felé, aztán félúton megtorpannak. Most nem bújhat el. Sok év után először festetlen arccal kell elindulnia. Nem gondolta, hogy ilyen nehéz lesz.
Elment. Nem volt félelmetes. Nem volt semmilyen. Régi, kopott köpenyében érkezett, nem szólt egy szót sem. Nem volt nála pálca. Nem volt tűz. Megérintette a zárat, sóhajtott egyet, s már ott sem volt. Furcsa és kicsit ijesztő, hogy csak akkor érezte az illatát, mikor már eltűnt. És ez az illat is valahogy olyan halvány volt, homályos, mint a kép, ami már régóta, rendszeresen felkereste álmában. A ketrec lakóján most látszik először némi tétovázás.
A lakókocsiban félhomály van. A cirkusz fényei soha nem engedik be a teljes sötétséget. Pedig néha nem bánta volna, ha elmerülhet a sűrű koromszínben. Különös dolog az emlékezés. Régebben azt hitte, az ismerős fények megkönnyítik a dolgát, mikor egy-egy arcot akart maga elé képzelni. Aztán egyszer, mikor takaróját a szemébe húzva próbált végre elaludni, meglátta, amit már oly régóta szeretett volna. Az emlékek ott sorakoztak a puha gyapjú belsejében, várva, hogy szétmenjen a függöny, és ők előadhassák világraszóló produkciójukat az egyszemélyes közönségnek.
A ketrec ajtaja bocsánatkérő szűköléssel, lassan kinyílik. Szinte azonnal feltámad a szél, és a közeli kocsi elé kiteregetett ruhák lágyan ringatózni kezdenek. A kitárva várakozó ajtó mintha egy kicsit neheztelne. A lakó még nem biztos magában. Tudja, ha most nem indul el, itt marad örökre. De azt is tudja, ha kilép a ketrecből, már soha nem térhet vissza. Körülötte mindenki alszik, a szél gondoskodott a távozás nyugalmáról. Azért jó lenne néhányuktól elbúcsúzni.
Körülnéz. Persze nem sokat lát a félhomályban, de nincs is rá szüksége, így is pontosan tudja, melyik holmija hol van. Magának is nehezen vallja be, de imád birtokolni. A kiszemelt tárgyak és emberek pedig megbabonázva engedelmeskednek. Ha megunja valamelyiküket, gondolkodás nélkül félredobja őket egy újabbért, de szemét rajtuk tartja. Hozzá ugyan jöhetnek lomokért. Nem ad nekik semmit még akkor sem, ha pontosan érti jelentőségteljes pillantásukat, mely a roskadásig megrakott polcokat vizslatja. Persze azt sem mondhatják rá, hogy irigy. Bőkezű is tud lenni, ha úgy tartja kedve, és soha nem vár viszonzást. Különös, kék szemével fürkészőn nézi a megajándékozottat, fura kis félmosollyal nyugtázva a köszönetet.
Kilép a ketrecből. Az ajtó, mintha csak erre várt volna, némán becsukódik mögötte. Nem siet. Az érzés, hogy végre kijutott a rácsok szabta térből, ismerősen új. Zavarba ejti a választás régóta nem tapasztalt lehetősége.
Tudja, hova kell mennie, de azt is tudja, hogy az útvonalról oly sok év után megint szabadon dönthet. A rácsok képe ráégett a retinájára, idő kell, hogy felfogja, szeme már nem érzékeli őket. A csíkokra szabdalt világ újra egybeforrt.
Nehezen szánja rá magát az indulásra. Cél nélkül matat az öltözőasztalon, a kuszán heverő, apró tárgyak között. Még mindig élvezi, hogy az ujjai engedelmesen megragadják őket. A fehér arcfestéket többször is megfogja, talán mert tudja, soha többé nem használja már. Régebben, mikor erre a pillanatra gondolt, mindig úgy képzelte, könnyen meg tud válni majd a dolgaitól, de úgy látszik, tévedett.
Úgy tervezte, lassan sétál majd a sátor felé, végigjárja a gyerekkori titkos útvonalat, hiszen a kocsik elhelyezése nem változott az évek során. A lakók persze megöregedtek, sokan meg is haltak, és felnőtt már egy új generáció is azóta, hogy ő esténként, otthonról kiszökve a ketrecek felé lopakodott a cirkuszi kocsik árnyékában. Ki akarta élvezni a visszatérés minden pillanatát. De most bizonytalan. Eddig nem kételkedett benne, hogy ő is a sátorban lesz, hiszen az ismeretlen erő, amely feldobta, majd kíméletlenül földhöz csapta őket, nem hagyott kétséget: ő az irányító, és mindkettőjük fölött áll, de mégis… a másik sokkal többet veszíthet.
Összeszedi minden bátorságát, hogy végre vissza tudjon emlékezni az első napra. Halvány képei persze vannak előbbről is. Megnyugtató biztonság, kínzó éhség, amit azonnal csillapítani tudott, és az az örökre belérögzült illat, ami rögtön felkavarja, mihelyt a ketrecek közé ér. Emlékszik a kislányra is, aki naponta felkereste őket, és aki éjszakánként is odalopózott a hozzájuk. Érdekes, az ő illatára is jobban emlékszik, mint az arcára. Akkoriban más volt a lényeges.
Mágus ládája attól a pillanattól kezdve vonzotta, hogy először megpillantotta. Bársonyos sötétkék volt, ezüst és arany csillagokkal. A varázsló váratlanul érkezett a cirkuszba, valójában senki sem tudta honnan, de valahogy azonnal természetesnek vették ottlétét. A plakátokon sem engedte bűvésznek nevezni magát, és aki egyszer is látta, mit művelt a porondon, nem kételkedett benne, valódi varázsló ejti ámulatba.
Ő azon kevesek közé tartozott, akik bemehettek Mágus kocsijába. Órákat töltött a bűvészkellékek között, és már az első látogatásakor sejtette, hogy azok csak díszletek, a varázslat a régi ládában lakik. Némán, mozdulatlanul álldogált előtte, és ha sokáig nézte, úgy érezte, menthetetlenül magába szippantja, és soha többé nem ereszti. Nem volt rossz érzés. Amikor belebújt, a kölyköt óvatosan magához szorítva, hitte, végre biztonságban van, itt nem találja meg senki.
Azon az éjszakán anyja mozgására ébredt. Szokatlan volt, kicsit nyugtalanító. A ketrec ajtaja nyitva, a kislány ott állt közvetlenül a kölykök mellett. Mikor felé nyúlt, és karjaiba vette, anyja halkan felsóhajtott. Búcsú volt az a sóhaj, beletörődés a megváltoztathatatlanba. Anyja már akkor tudta, mi fog velük történni, mikor elindultak a kocsik között.
A Mágus ládájára és a zenére csak később kezdett emlékezni, mikor a kocsijukban lévő régi tükörbe pillantott.
Tudta, az idomár mindjárt észreveszi, hogy eltűnt egy kölyök, és akkor felbolydul az egész cirkusz. Azt is tudta, hogy őt fogják először keresni. Az éjszakai kirándulásai ugyan titokban maradtak, de nap mint nap ott bóklászott a ketrecek között a kicsiket figyelve. Az anyaoroszlán dühösen vicsorgott minden közeledőre, de őelőtte leheveredett, és látni engedte az apró, nyöszörgő gombolyagokat
Mielőtt bemászott volna a ládába, egy pillanatig habozott. Félt a sötéttől. Úgy érezte, azonnal megfullad, ha nem láthat egy kis fényt. Mikor magára húzta a fedelet, csodálkozva érzékelte, hogy sötétség helyett szikrázóan csillagos éjszakai égbolt borul fölé. Lágy szellő simogatta az arcát.
Nem érzett félelmet, inkább kíváncsi lett. A kölyök békésen, de éberen pislogott a karjai között. Ő is figyelt.
A zene nagyon távolról közeledett feléjük. Cirkuszban nevelkedett, a zenekar és a zenebohócok számtalan hangszerrel dolgoztak, mindet ismerte. De most, bármennyire figyelt, nem tudta megállapítani, mit hall. A muzsika elbágyasztotta, érezte, azonnal elalszik. A kölyök teste is elnehezült, szemei félig lecsukódtak. A dal már félálomban érkezett.
A hold ezüstje vérvörös lett,
Felhő mormol hűs imát,
Lelkem s lelked szállni készül,
Egymás testét fűti át.
Hogyha visszatérni vágysz már,
Hallgasd éji szél szavát,
S szembenézve félelemmel
Lét a létet lépi át
A hang nem hasonlított semmihez, amit valaha is hallott. Aki énekelt, nem nő volt, nem férfi és nem gyerek. Ő borzongva érezte, ahogy a szavak és a dallam szinte beleragadnak a fejébe, tudta, hogy soha nem fogja őket elfelejteni. Elaludt. Nem álmodott semmit.
A cirkuszban nem volt ritka az emlékezetkieséssel járó sérülés, minden nap el- vagy leesett valaki, és bár ügyesen ki tudták védeni a következményeket, néha előfordult, hogy amnézia lépett fel valakinél. A cirkusz orvosa ilyenkor ágyba parancsolta a beteget, és türelemre intette a hozzátartozókat. Mikor megtalálták a varázsló ládájában az eszméletlen kislányt, karjában az oroszlánkölyökkel, úgy gondolták, a levegőtlen helyen elájult, beverte a fejét, azért nem beszél és néz mindenre és mindenkire úgy, mintha nem ismerné őket.
Mikor felébredt a ketrecben az anyaoroszlán mellett, először örömet érzett. Egészen közel feküdtek egymáshoz, és ez megnyugtatta. Ki akarta nyújtani a kezét, hogy megsimogassa a gyönyörű állatot. Hosszú időbe telt, míg felfogta, hogy amit nyújtogat, az nem a keze, hanem egy mancs. Egy oroszlánkölyök mancsa. Szólni próbált, de csak rekedt nyöszörgés jött ki a torkán. Fel akart ugrani, ez sem sikerült. Éhes volt, és semmi mást nem kívánt, csak az anyja közelségét, és valahogy természetes volt, hogy a mellette fekvő, megnyugtatóan szuszogó lény mától fogva az anyja.
A bohóckirálynő feláll a tükör mellől. Nem fél. Pontosan tudja, mit kell tennie, régóta készül erre a pillanatra. Mindig a bátorságáért csodálták, vakmerőségéért, ahogy a vadállatok között sétált. Nem értették, miért nem lett idomár belőle, világhírűvé válhatott volna. De ő sosem idomított. Úgy tűnt, valami varázserővel bír, ami arra készteti az állatokat, hogy szelíd, bár öntörvényű macskákká váljanak közeledtére. Bohóc lett, fehér arcú, aki esetlen ruhában szórakoztatja a nagyérdeműt, és akinek az arcán akkor is ott ragyog a könnycsepp, ha éppen elfogyott a csillámfestéke.
Most puhán lépked a kavicson, nem kell gondolkodnia, merre menjen. Látja, hogy a régi lakókocsi ablaka sötét, de azt is érzékeli, hogy a másik még bent van. Pontosan tudja, milyen nehéz neki, és egy kicsit sajnálja is, hiszen egyikük sem tehet arról, ami történt.
Eljátszik a gondolattal, hogy megvárja a kocsi előtt, és együtt mennek tovább, de aztán úgy dönt, nekivág. Az elmúlt éveket egymást kölcsönösen figyelve töltötték, de soha nem sejtette senki, milyen fájdalmas titkot őriznek mindketten. A többi állat gyanakodva és megbűvölten nézte, ha a bohóckirálynő elsétált közöttük, ő volt az egyetlen, aki tudta, mi történik valójában.
Kilép a kocsi ajtaján, és lemegy a három falépcsőn. Szeretne egy kicsit üldögélni, ahogy tette ezt annyi magányos éjszakán. Még járna neki ez a legutolsó alkalom. Aztán mégsem ereszkedik le a kopott deszkára. Tudja, hogy neki kell elsőként odaérnie és várni a másikat. Sokat gondolkozott az okán, aztán arra jutott, hogy ő kapta a többet, a másik valójában csak veszített azon a valószínűtlen éjjelen. Persze azzal is tisztában van, hogy ma visszafizeti összes tartozását, akkor is, ha az alkut nem ő kötötte meg
Először ösztönösen az állatok kapuját keresi a sátorponyva oldalában, aztán ráeszmél, ma ott megy be, ahol akar. Egy ideig a közönség főbejáratát fürkészi, de gyorsan meggondolja magát. Az artisták a sátor hátsó része felől vonulnak a porondra előadás közben, odatart ő is. Ma az emberek útvonalát használja. Újból.
A szél megint feléled, sűrű bundája nem engedi át a hideget, de azért érzékeli a hőmérséklet hirtelen változását. Az égbolt sötétkék takaróját ezüst és arany csillagok pettyezik, kicsit a társulat zenekarának hangszereihez hasonlítanak, azok fénylenek ilyen sejtelmesen, mikor a bűvész produkciója alatt csak egyetlen reflektor világítja meg a porondot.
Gondolkodik, merre menjen, a találkozás pontos helyét nem súgták meg a hangok, melyek az álom és ébrenlét szűk mezsgyéjén találtak rá mostanában minden éjszaka. Aztán úgy dönt, rábízza magát az ösztöneire. Elindul a sátor felé vezető ösvényen. Nem kell félnie, hogy eltéved, vagy megbotlik, behunyt szemmel sem okozna gondot eljutnia a bejárathoz. Bár másképp tervezte, most mégsem siet. Tudja, most már minden lépés, minden lélegzetvétel ajándék, s reméli, lassúságát nem róják fel bűnéül, akárhová is kerül. A hatalmas sátor beárnyékolja az ösvényt, más talán félelmetesnek találná a ráboruló alaktalan sötétséget, őt inkább megnyugtatja. Egy pillanatra megáll az egyik ütött-kopott kocsi mellett. Nem fog bemenni, hiszen már úgysem találná ott, aki válaszolni tudna a kérdéseire. A Mágus eltűnt a cirkuszból azon a éjszakán.
Mancsai puhán lépkednek a porondra vezető, fűrészporral felszórt úton. Képzelete nem várt gyorsasággal kezdi benépesíteni a nézőtér üres széksorait. Gyerekhangok repkednek a trapézokig, mint egy csokor színes léggömb. A trombitás a hangszerét próbálgatja lelkesen. Fiatal, nemrég csatlakozott a társulathoz. Persze mindenki tudja, hogy a zene és a vándorélet szeretetén kívül az egyik légtornászlány karcsú dereka, madárként repdeső teste is igen nagy vonzerővel bírt, mikor úgy döntött, velük tart. Megérkeznek az árusok is, perecet és cukorkát kínálnak megállás nélkül. Aztán elül a zsivaj. Még mindig csak hangok és illatok. A zenekar játszani kezd.
Belép a nyitva hagyott bejáraton. Hirtelen elszédül, le kell ülnie egy pillanatra. Mikor összeszedi magát, kicsit borzongva veszi észre, hogy egy kopott, ócska ládán ül. Nagyon hasonlít arra a régire, csak valahogy kisebb. Besétál a porondra. A fűrészpor álmosan lebeg a lábnyomai felett. A zenekari emelvényen a cintányér megrezzen, és a magasban egy trapéz lágyan lengeni kezd.
Felmegy a nézőtérre és leül a hátsó sor egyik rozoga székére. A látvány ismeretlen és megdöbbentő. Régóta nem érzett borzongás fut át rajta, ahogy a félhomályban körülnéz.
A királynő – életében először – fél.
Itt vannak. Eddig is tudta, hogy minden éjjel megérkeznek, de még soha nem látta őket. Eleinte most is csak az illatukat érzi, hallja őket. Mint mikor kislány korában a kocsi elé tett dézsa vizébe dugott fejjel próbálta meg felismerni a hirtelen izgalmassá váló hétköznapi hangokat. Szinte érzi a naplangyosította víz csiklandozását. Keze a dézsa szélét markolja. Figyel.
Mama érkezik elsőnek. Mint régen. Most először látja is, nemcsak érzi, hogy itt van. A még mindig láthatatlan közönség tombol. Az ováció és tapsvihar vastag emlék-és felejtésrétegen szűrődik át, hol gyengébben, hol erősebben. Az illat bár halvány, félreismerhetetlen. Először anyja karcsú sziluettje bontakozik ki. Aztán lassan láthatóvá válik régimódi fellépőruhája. Égszínkék, mint a szeme. Ezt az egyet azért örökölte tőle.
Nem sokáig üldögélhet, a másiknak is meg kellett már érkeznie. Felnéz a sátor kupolájába. A bársonyos sötétkék szín, a pislákoló csillagok bizonyossá teszik, hogy valóban elérkezett az idő. A szellő sem éri váratlanul, és fejét cseppet félrefordítva várja a zenét. Mikor a sosemvolt zenekar halkan rákezdi, a királynő feláll és a porond felé indul.
Megáll középen, utoljára meghajol, minden irányban, ahogy fogadott szülei tanították, majd a manézs bejárata felé néz. Az oroszlán nesztelenül sétál középre. Tekintete összekapcsolódik a bohóckirálynőével. Szomorúan, megértően néznek egymásra. A különös, világon túli hang megint belekezd a dalba.
Hajnalodik. A csillagok a sátor mögé potyognak, a ketrecek felől éhes sóhajok üzennek. Szélcsend van, a száradni kitett ruhák mozdulatlanok. A főbejárat fölötti neon már nem is pislákol, feladta a próbálkozást. A sátor üresen várja a reggelt.
A kocsikban lassacskán új napot kezdenek. A trombitás ma is elsőként lép ki a levegőre. Rövidlátón hunyorogva próbálja megállapítani, ki üldögél az egyik kocsi lépcsőjén.
A rozsdás, régi ketrec lakója mozdulatlanul fekszik. A felébredő szél belesimogat a bundájába, és továbbviszi a hírt a többi állatnak.
Sűrű, sötétszőke haja csillog a reflektorfényben. Arcát fehér festék fedi, kék szeme világít. A bohóckirálynő a porond közepén áll. Szemét a leghátsó sor egyik kopott székén ülő, fura köpenyes öregemberre emeli. Mikor megszólal, a közönség megbűvölten figyel a hangjára.
A varázslat, nos, a varázslat újból elkezdődik.
A szerző az Írástudó Íróiskola hallgatója volt
Gondolom, eltérő szedés jelölte a kéziratban a nézőpontokat. Kár, hogy a publikálásnál elveszett az információ. Szép a vers, elismerésem.
Igazad van, eredetileg eltérő volt a szedés, de aztán kicsit szájbarágósnak éreztem. Úgy gondoltam, nem baj, ha nem azonnal derül ki, mi történik.
Örülök, hogy tetszett.
Abban a verzióban, amit mi megkaptunk, nem volt eltérő a szöveg (ahogy Nóra is írja). Habár a különböző betűtípusokat nem tudja az oldal megjeleníteni, mindig keresek arra megoldást, hogy érzékeltessem, ha a novellában (vagy legutóbb pont egy mesében) olyan eltérő szedés van, ami a befogadói élményre kihat.
Bocsánat, hogy megvádoltam a szerkesztőt! Kedves Nóra, nem szájbarágós, nekem kicsit inkább kényelmetlenül titokzatos volt az elején.
Semmi gond, nincs ellenemre az eltérő betűalak használata sem. 🙂