Hulló Kata: Hajnal Anna 2.

1. részlet

2. fejezet – Szorgalmi gyakorlatok

– Ugye nincs semmi baj?

– Miért lenne? – kérdezett vissza tartózkodóan Anna, és a vízbe mártva megtisztította a véres szikét.

– Még kérdezed? Ma alig hallottalak beszélni. – folytatta Sára, miközben megnézett egy formátlan belső szervet, és kipipált valamit a füzetében – Pedig azt hittem, ha Baka feltesz egy kérdést irodalmon, sosem tudod megállni, hogy ne nyögd be a választ.

– Ajaj, azt hiszem, elveszítettem az irányítást a kezem felett…– mosolygott erre Anna, azzal tett egy pár szúró mozdulatot barátnője felé.

– Jól van na! – ugrott hátrébb a szőke lány – Szóval nincs semmi gond?

– Nincs. Illetve talán mégis: Oli beadta a békájuk szívét. De tüdőnek jelölték…

A másnapi órákon a tanerő kísérleti órákat írt elő a diákok örömére, így biológián boncoltak, az azt követő kémián pedig vegyszereket öntögettek. Anna még reggel is megviselt volt az előző napi veszekedéstől és rémálomtól, de többek között azt szerette az iskolában, hogy az emberek között elfeledkezhetett a problémáiról. Mikor például Sára azt pedzegette mellette, hogy kémián örülne valami balesetnek, már nevetni is képes volt.

– Őszintén szólva még azon is csodálkoztam, hogy boncoláson Helga nem rohant ki a teremből, csak negyed óra után… – csevegett a szőke lány kezében egy kémcsővel, miközben egy magas, peckes társukra sandított – Szerintem tuti összeönt valamit.

– Gonosz vagy.

– Csak szórakozásra vágyom! – hárított Sára, s ekkor a többiekkel együtt oldalra kapta a fejét, ott ugyanis éles sikoltozás hangzott föl.

A szóban forgó hidrogén szőke lány valóban túladagolt valamit, s kifutó főzete lyukakat égetett a blúzára. Sára önkéntelenül is nevetni kezdett, ez azonban óvatlanság volt. A kacagástól rázkódó lány véletlenül az asztalnak ütötte a vékonyfalú kémcsövet, melyben a higanyt tartották, és az üveg rögtön eltörött.

Sára riadtan bámulta a higanygolyócskákkal és üvegszilánkokkal beterített cipőjét. Az ablakon beáradó fénysugarak játéka ezüstös csillogással verődött vissza az egykor mustárszínű műpadlóról.

Anna mosolyogva tolta félre barátnője ügyetlenül hadonászó kezét.

– Hagyd – intett neki, s lehajolt, hogy összetakarítsa a törmeléket.

Ám ekkor nagyon furcsa dolog történt.

A lány felszisszent, és némán szitkozódva magához rántotta fájó kezét. Nem értette, mi történhetett. Alig ért hozzá a cserepekhez, mutatóujja mégis lüktetett, s a hegyén vöröslő folt leginkább egy sav által mart sebre hasonlított.

Hihetetlennek tűnt a feltörő ötlet. De ki kellett próbálnia.

Immár tudatosan nyúlt az üvegcserepek közötti higanygolyócskákhoz, de alig zárta ujjai közé az egyiket, felnyögött, és döbbenten vette észre, hogy a bőrén fájó, rózsaszín foltok maradnak.

– Megvágtad magad, igaz? – a közeledő tanár Anna kézfeje felé intett, amit a lány magához szorított – Tizenhét évesen illene tudni, hogy a törött üveggel vigyázni kell, és nem állunk neki kézzel összesöpörni. Két baleset egy órán… elképesztőek vagytok. Te takaríts fel – nyomott Sára kezébe egy lapátot meg egy kisseprűt, majd Annához fordult – Te pedig menj a mosdóba, mosd le a vért.

 

– Szóval beadtál egy békatüdőt? – röhögött Olira teli szájjal Miki.

– Nem szállnál már le rólam? – csattant fel a sértett.

– Tényleg azt adott be. – jegyezte meg Sára vidoran, mire Olitól kapott egy lesújtó pillantást.

Anna egy szót sem hallott a beszélgetésükből. A tegnapi új ismeretség örömére Oli kitalálta, hogy a lányok is tartsanak velük a parkba tízóraizni, s bár neki nem sok kedve volt a dologhoz, Sára unszolására hagyta magát kivontatni. De nem vett részt a társalgásban, helyette gépiesen rágta a falatokat, és egy könyvbe mélyedt, melyet szünetben kért el Pannától.

Az Invázió megfékezése érdekében tett első lépések értékes információkat hoztak napvilágra; kiderült többek között, hogy míg a vámpír öngyógyításnak hála a hagyományos lövedékek nem okoznak komolyabb kárt a vérszívók testében, addig a higany maró hatással van a szervezetükre.

„A Vörös Alföld katonai bázis tudósai a héten további huszonöt lövedéktípust bocsátottak a rendelkezésünkre. A ma reggeli behatolási művelet alkalmával a V-23-as számú, higannyal dúsított fegyverlövedék pedig értékelhető hatást hozott. – olvashatjuk Makkos József főhadnagy 1963-as jelentésében.(kép jobbra lent)

Maga Egri professzor is – saját bevallása szerint – évekig dolgozott ezen elméletet felhasználva, de mint tudjuk, végül nem ez volt az, ami a végső megoldást nyújtotta…

 – Hívhatlak ezentúl Békatüdőnek?

– Ha már ennyire tetszik a dolog, Miki, csak szólok, hogy megtartottam a tüdőt, ha kéred, odaadhatom…

Oli itt teljes erejéből nekivágott Mikinek egy barna papírgalacsint, és az olvasó Anna hamarosan egy véres háború közepén találta magát, ahol rajta és Félixen kívül mindenki a szendvicse papírjával dobálta a másikat. Ez végre kizökkentette kicsit, és félretette a könyvet, hogy kötelességtudóan egy másikat lapozzon fel helyette.

A novella sorai azonban alig jutottak el az agyába. Elképesztőnek találta, mennyire tájékozatlan a saját fajtáját illetően. Azt tudta, hogy a toxónium nincs rá hatással, de ezek szerint könnyen végezhetnek vele egy higanyos tölténnyel…

Vajon mennyi minden érinti még őt, amiről szülei hallgatnak? Érti, hogy azt akarják, ne érdeklődjön és gondolkodjon a vámpírokról, mert úgy könnyebb emberként élnie, de akkor is…

Majd otthon kérdőre vonja őket, határozta el, s erővel a szöveggyűjtemény lapjaira koncentrált. Alig merülhetett el azonban az olvasásban, mikor Miki váratlanul mellé telepedett, és kikapta a kezéből a könyvet.

– Had lám, mit olvasol a harc helyett… irodalom? – kérdezte a szőke fiú fintorogva, és olyan mozdulattal ejtette vissza Anna ölébe a könyvet, mintha abból csavarni lehetett volna a híg bélsarat.

– Bocs, hidegen hagyott a csata. – válaszolt a lány – Baka kikérdezhet belőle, és ha rám esik a választás, valamivel többet tudok nyújtani értelmetlen makogásnál.

Azzal újra a novellának szentelte minden figyelmét.

– És szerinted huszonöt emberből pont téged fog kihívni, hogy mond el, miről olvastál? – kérdezte két falat között Oli.

– Biztosra megyek.

– Nevetséges – jelentette ki a fiú – Én nem olvastam el. Ha ennek ellenére az osztályból mégis pont engem hív ki, akkor…

– Egyél meg egy békatüdőt! – kapott az ötleten Miki, mire Attila köhögni kezdett a nevetéstől.

– Végül is tőlem… – vont vállat Oli, majd hirtelen arrébb ugrott, mert Attila körül a füvet beterítette a félig megrágott zsömle, a szalámi és valami gyanúsan zöld dolog.

Anna mosolyogva figyelte Sárát, aki rögtön segítőkészen ütlegelni kezdte az énekes hátát. Oli undorodva meredt a maradványokra.

– Fúj, Attila! Mégis mi a franc van a szendvicsedben?!

– Csak zöldség – felelte könnyes szemmel az énekes – salátalevél.

– Olyan egészségesen eszel, mint egy lány! – háborodott föl Miki, mintha Attila étkezése legalábbis emberiség ellenes bűn lenne – Biztos sokáig bírják majd a koszorúereid. Én bezzeg mindig csak jóféle, zsíros szalonkát teszek bele! – s vidáman megcsapkodta zsemléjét, de oly módon, mintha valami jámbor állat oldalát lapogatná.

– Vérbeli paraszt vagy – állapította meg nevetve Oli, ami Anna véleménye szerint igen szerény kifejezés volt.

– Te csak ne beszélj, kis édesszájú barátom… – mutatott barátjára mosolyogva Attila – tudjuk, hogy te minden nap csokis zsemlét hozol.

– Az mogyorókrém… és nem is minden nap – motyogta kissé vörösen Oli, és feszengve gyürködte szalvétáját rágott körmű ujjai között, miközben két barátja jót derült rajta.

Akármennyire is erőltette Anna a novellát, figyelmét nem kerülte el, hogy a beszédtéma szépen lassan a jelenlévők ételének kielemzése felé kanyarodik. Félixen kívül mindenki szorongatott egy szendvicset a kezében, de az biztos volt, hogy Annáén kívül egyik sem rejt sült sertésvért és véres steak-et.

–… szóval ne röhögjetek ki… – halotta Sára hangját – de én is zöldségpárti vagyok.

Azzal a szőke lány felnyitotta kiflijét, melyben paradicsomkarikák, saláta, és még némi paprika is helyet kapott.

– Látjátok? – szólt elégedetten Attila, és szórakozottan átkarolta Sárát.

Anna figyelmét nem kerülte el, hogy barátnője nyomban elpirul.

– És te, Anna?

Minden szem érdeklődve a lány felé fordult. Illetve majdnem minden szem – Félixé természetesen most is csukva volt.

– Te mit eszel? – kérdezte Oli.

– Semmi különöset… – felelte képességei szerint magabiztosan Anna – husi van benne.

– Ó! – vigyorgott Miki – Látjátok, itt van az én magyaros asszonykám!

A lány annyira megkönnyebbült, hogy sikerült ennyivel elintézni a dolgot, hogy még Miki rajta landoló cingár karját sem lökdöste le magáról azonnal. Viszont a nagy hévben akkorát harapott, hogy a szendvicséből kipotyogott egy kis sült vér…

– Csak husi? – kérdezte gyanakodva Sára, akin még mindig ott nyugodott Attila karja.

Anna elképzelte, ahogy összetapossa Sára szemüvegét.

– Öhm… igen, persze csak a… szóval a hétvégén disznótoron voltam, és anya beletette a megmaradt sült vért.

Sára és Oli fintorgott egy sort, Attila vállat vont, Miki meg hangosan kifejtette azon véleményét, miszerint ha Anna még jól is főz, egy szép napon az ő takaros mátkája lesz. Félix pedig… mintha egy másodpercre talán kinyitotta volna a szemét, de a lány nem volt benne biztos.

– Ma tovább vesszük az előző órai tananyagot, ám előtte szeretném, ha valaki felelne a tanulnivalóból és az olvasottakból.

Irodalom elején az osztályfőnök bejelentése nem érte meglepetésként Annát. Olit láthatólag tökéletesen hidegen hagyta a kijelentés, és szeme sem rebbent, mikor Baka tekintete körbejárt az osztályon. A tanár végül Sárát választotta, aki magabiztosan le is felelt ötösre.

– Én megmondtam! – tátogta oda Annának némán a fiú, hanyagul széttárt karokkal.

A lány dacosan fordította vissza a fejét a tanár felé.

– Sára, ez igen szép felelet volt. – bólogatott Baka, miközben a naplóba kanyarította a jegyet – Olyan gyorsan megvolt, hogy még egy ember belefér…

Az osztály egy emberként morajlott fel, így a tanár kicsit emeltebb hangon szólt ismét.

– Olivér… gyere ki.

Az órát követő szünetben a zenekar tiszteletét tette a teremben. Attila és Sára magában mosolygott, Miki együttérzést nem ismerve teljes torokból röhögött, Anna pedig csak a fejét csóválta Oli háborgásán.

– Ez nem lehet igaz! Ilyen nincs! – tajtékzott a fiú, s olyan csúnya pillantásokat vetett az ellenőrzőjébe firkantott egyesre, mintha arra számítana, hogy az majd elszégyelli magát, és eltűnik.

– Akkor jöhet a békatüdő! – vigyorgott Miki, mire Oli kissé elsápadt.

– Ugyan már, ti sem gondoljátok komolyan…

Ezt eléggé megcáfolta, hogy Félixen kívül minden jelenlévő lelkesen bólogatott.

– De… – hebegett Oli, ám Miki leintette.

– Ha nem is vállalod, majd egyszer belecsempésszük a nutellás szendvicsedbe… – kacsintott, mire az egész társaság felnevetett.

– Te ezt előre megjósoltad vagy mi? – fordult Oli Anna felé halvány mosollyal.

A lány rögtön visszavigyorgott, s ezzel egy időben kellemetlen, nyomott érzés lett úrrá rajta. Tudván, hogy ilyen társaság várna rá, még inkább sajnálta, amiért nem vehet részt a kiránduláson. Vagy tényleg megoldható lenne, ahogy anyja mondja…?

Erre eszébe villant a tegnap esti álma, és idegesen elhessegette a gondolatot.

Hazaérve különös elszántság lett úrrá rajta. Levette cipőjét, a fürdőben megigazította haját, bőrradírral levakarta a napsütéstől elhalt bőrrétegeit, aztán vett egy nagy levegőt és bekopogott szülei hálószobájába.

– Gyere csak, itt vagyunk mindketten! – hallatszott Mariann hangja.

A lány benyitott, és szüleit az ágyon találta. Apja egy nagy párnának támaszkodva ült gondosan betakarva, anyja pedig láthatóan egy bögre gőzölgő teát igyekezett ráerőszakolni. Mikor megpillantották Annát, mindketten elmosolyodtak.

– Sziasztok. – biccentett a lány, gondosan ügyelve rá, hogy a háta mögött tartsa kezeit – Hogy vagy apa?

– Remekül, remekül – bólogatott a férfi sűrűn – A következő héten már biztosan bemegyek dolgozni. Az egyik idős hölgy különben is ragaszkodik hozzám, mással nem veszi be a gyógyszereit.

– Annyira el vagy foglalva a gyógyulással, hogy nem volt időd még borotválkozni se. – jegyezte meg Mariann férje erősen borostás arcát vizslatva, mire Iván feszülten mocorogni kezdett.

– Lett volna időm… – felelte határozatlanul – De… úgy döntöttem, megint szakállat növesztek. Mit szólsz?

Anyja arcát látva Annát nevetés fogta el.

– Látom, téged még puhítgatnom kell, szívem. – mosolyodott el az apuka, és megigazította sálját, amit még mindig a nyaka köré tekert, hogy védje torkát.

– Nem is kicsit. – vágta rá a nő, majd fürkésző tekintettel a lánya felé fordult – Anna, elárulnád, mit takargatsz a hátad mögött? Ne hidd, hogy nem vettem észre.

– Én, nos… ugye nagyon szeretnéd, hogy elmenjek a kirándulásra?

Erre a válaszra egyik szülő sem számított – legalábbis viselkedésük erről árulkodott. Iván, amennyire fekvő testhelyzete engedte, kerek szemekkel lánya felé fordult, Mariann pedig összevonta a szemöldökét, és letette a kezéből bögrét.

– Tudod, mit szeretnék. – felelte gyanakvóan – Talán elgondolkoztál a dolgon?

– Úgy is mondhatjuk. Alkum van a számotokra. – jelentette ki ünnepélyesen Anna.

– Alku? – rökönyödött meg a nő – Ezt hogy értsem, kislányom?

– Kamaszodik! – kiáltott föl Iván rémülten.

– Megígérem, hogy bár tökélyre csiszoltam a hurutos köhögés imitációmat, nem fogok orvosi igazolást kikönyörögni, és elmegyek a táborba. De cserébe szeretném, ha megtennétek nekem valamit.

– Halljuk. – kérte Iván, és ismét igazított egyet a sálján.

Anna erre mélyen beszívta a levegőt, és előhúzta háta mögül a kezében tartott könyvet. Szülei tekintete mohón a borítóra tapadt, s arckifejezésük elárulta, hogy azonnal felismerték a rajta szereplő tudóst.

– Ez… ez dr. Egri Róbert életrajza…? – bökte ki Mariann.

– Igen. – bólintott komolyan Anna – Mielőtt bármit mondanátok, tudom, hogy nem örültök, amiért nálam van. De… de azt hiszem, igenis olvasnom kell. Igenis kíváncsi vagyok a saját fajtámra, de csak azért, mert így önmagamat is megismerhetem! Tudtátok például, hogy higannyal meg lehetne ölni engem? 

Mariann felsikkantott, Iván pedig nyelt egyet, és kényszeresen a sáljához nyúlt.

– Azt szeretném, hogy ha elmegyek a kirándulásra, akkor bízzatok bennem annyira, hogy engeditek az ilyesmit! Ne tiltsátok a vámpíros filmeket, a vámpíros könyveket, az Invázióról szóló cikkeket! Rendben? – Anna könyörgőre fogta – Kérlek!

Mariann hosszan összenézett Ivánnal, mintha gondolatolvasás útján kívánnák megvitatni a kérdést. Ez amolyan szülős dolog, gondolta Anna. Türelmesen várt, s közben ujjaival apró szamárfüleket gyűrt a könyv lapjaira.

– Annyira féltem, hogy ez bekövetkezik! – kesergett az anyuka, mire Anna megforgatta a szemét.

– Azért ennyire nem kell túlreagálni…

– Azt hiszem, ha ennyire érdekel a téma, hiába tiltjuk meg, kutatni fogsz utána. – mondta végül Iván – Úgyhogy szerintem jobb, ha úgy teszed ezt, hogy mi is tudunk róla. Szívem?

Anna is Mariann felé fordult.

– Egyáltalán nem tetszik ez nekem. – ingatta a fejét.

– Anya, ezeket igazán nem titkolhatjátok előlem! – fakadt ki Anna – Ezek engem is érintenek! Nem a fajtám iránti ragaszkodásom késztet erre, hiszen tudod, mennyire utálok félvámpír lenni! Ígérem, ha megtudom, hogyan zajlott pontosan az Invázió, ha olvashattam kicsit a vámpírokról, megelégszem annyival, és nem ásom bele magam a témába! Jó?

Mariann elgondolkodva bámult lányára, bár valószínűleg nem fogta fel, mit lát. Férje megszorította a kezét, és ez valamelyest magához térítette.

– Nem is értem, mit csodálkozok. Ivánnak igaza van: kamasz vagy! – sóhajtotta fáradt indulattal – Érdeklődsz, lázadsz, tudhattam volna, hogy ez téged sem kerül el. Én csak azt szerettem volna, ha sosem kell ezekkel foglalkoznod, mert azzal…

– Tudom anya, és megértelek. – vágott közbe Anna szelíden – Mit mondasz?

Mariann végre halványan elmosolyodott.

– Hogy mit mondok? Azt, hogy ezek után kötelezően jól kell érezned magad azon a kiránduláson! És az összes többin is, amire ezentúl mind-mind elmész!

Aznap Anna azzal a büszke, jóleső tudattal hajtotta álomra a fejét, hogy az élete fordulóponthoz érkezett. Naptárában bejelölhette a kirándulás idejét, lefekvés előtt pedig mindenféle bűntudat nélkül bújhatta Panna könyvét. Ez utóbbinak hála éjfél is bőven elmúlt, mire ágyba került, s ez reggel meghozta a gyümölcsét.

– Te jó ég, nem mondod, hogy most keltél föl?

Ez a kiáltás volt, ami végleg kizavarta az álmot Anna szeméből. Nem is emlékezett, hogyan került az ajtajába, ahol Mariann állt vele szemben.

– Nem húztad fel a vekkered? – robogott be a nő a szobába, miközben a lány kótyagosan kidörzsölte a csipákat a szeméből – Gyerünk, siess, három perc van az indulásig!

Az egész reggel kapkodással telt. Szerencsére Mariann mindig előre elkészítette a lány tízóraiját, így mikor Anna az iskolánál kiszállt az autóból, csak reggelire adott neki pénzt.

– Vegyél magadnak valamit!

– Köszi. – mondta mosolyogva a lány, de anyja arcára nézve megzavarodott – Mi az?

Mariann szeme teljesen kikerekedett az ijedtségtől.

– A fogad…

Anna a szájához kapott. Aznap reggel nem reszelt!

– A fenébe! – szitkozódott – Nagyon látszik?

Meg sem várva anyja válaszát a visszapillantó tükörre vicsorgott, de nyomban legörbült a szája. Határozottan látszott.

– Semmi baj, hazaviszlek, aztán késve visszajössz, vagy…

– Anna?

Mindketten egyszerre néztek a hang forrása felé. Az illető nem volt már, mint Anna Anett nevű osztálytársa, aki szokásához híven késve érkezett az iskolához, és most bágyadt tekintettel pislogott a kocsi felé.

– Furcsán jönne ki, ha látott, és szépen visszaülnék a kocsiba.

– Anna, ki érdekel, mit gondol?!

A lány egy pillanatra elkomorodott. Aztán egy másodperc alatt döntött.

– Nem lesz semmi baj. – határozta el magát – Odamegyek.

– De…

– Megoldom! – furcsa, dacos magabiztosság költözött Anna szívébe – Vigyázni fogok. Bízz bennem!

Ezzel a végszóval otthagyta a riadt tekintetű Mariannt, mielőtt az szólhatott volna, és csatlakozott álmatag osztálytársához.

– Szegénykém… és nagyon fáj?

A kérdés már vagy harmadszor hangzott el Sára szájából az első szünetben. Anna fájdalmasnak szánt arccal bólintott, mire szőke barátnője együtt érzőn megpaskolta a karját. Aztán ismerős hang csendült mögöttük:

–… nem fogod elhinni, de alig tudtam megírni a dolgozatot, – hallották Mikit – mert a szomszéd osztályban fülsértően nyivákoltak. Vajon ki kínozta ennyire szegény gyerekeket?

– Feleltünk éneken. – morogta Oli – Egyébként meg nem mindenki volt olyan béna.

– Csak nem magadra gondolsz? – nevetett fel Miki.

– Azt sem tudod, melyik volt ő – intette le Attila – Tényleg akadt pár, aki tűrhetően nyomta.

Az utolsó fiú hangjára Sára rögtön hátrafordult a zenekarhoz.

– Jól van, na – hallatszott ismét Miki hangja – Ebben te vagy a „szakember”. – nyomta meg némi éllel az utolsó szót.

Követve barátnője példáját, Anna is a három fiú felé fordult. Illetve a négy fiú felé, javította ki magát. Félix hullacsöndben üldögélt egy széken.

– Annának hangszálgyulladása van – sietett tájékoztatni a fiúkat Sára – Nem tud beszélni, csak suttogva, úgyhogy ne faggassátok.

– Jaj szegény… nagyon fáj? – kérdezte Oli aggodalmasan.

Anna nem értette, Félix mit keres itt. Bosszantotta. A beszélgetésben nem vesz részt, nem foglalkozik semmivel, nem is néz senkire…

Ebben a pillanatban a fiú, mintha megérezte volna, hogy Anna őt bámulja, kinyitotta a szemét, és állta a lány pillantását, bár az rögtön elkapta a tekintetét. Így, hogy nem szólalhatott meg, inkább visszafordult a padjához, és tovább olvasgatta Panna Egri Róbertről szóló könyvét.

Egyedül nap végén támadt jókedve, mert tudta, hogy testnevelés következik. Remek alkalom, hogy egy félvámpír levezesse a fölös energiáit.

– Miben is állapodtunk meg tegnap, hol lesz a kirándulás? – kérdezte suttogva Pannától, miközben a szája elé emelte a kezét, mintha csak orrot vakarna.

Mindketten a tornateremben üldögéltek átöltözve, és szórakozottan bámulták az előttük egymást csépelő fiúkat.

– A többség úgy döntött, hogy Börzsönybe megyünk. – közölte Panna készségesen, miközben Sára is lehuppant melléjük – Valami kis faházas táborhelyre.

– Ó, igen! – kapcsolódott be rögtön a szőke lány is – Helyes kis kunyhókban alszunk, éjszakákat beszélgetünk át, és átmászkálunk a szomszéd házakba! – sorolta csillogó szemmel.

– De ami lényegesebb: nappal túrázunk, meg nemzeti parkokat és múzeumokat látogatunk. – fejezte be epésen Panna – Azok az izgalmasak.

– Szerintem az „unalmas” szót kerested…

Anna óvatosan elmosolyodott barátait hallgatva.

– És ti hívtok valakit? – kérdezte Panna, hogy elejét vegye a további vitának.

Meghívás… Annának halványan rémlett, hogy osztályfőnöke emlegetett valami hasonlót, de nem sokat tudott róla, elvégre tegnap szándékosan nem figyelt a kirándulással kapcsolatos megbeszélésre. Nem akarta beleélni magát.

– Jó lenne! – felelte Sára, és arrébbült, mivel Oli is lezuttyant melléjük – De olyan sok embert hívnék, hogy nem tudom, kit válasszak… 

– Hívd meg Danit, az együttesből! – adta a tippet Oli, mire Sára rögtön ellenkezni kezdett.

– Mi? Dehogy! Már miért hívnám meg? Azt se tudom, ki az…

– Az együttesünk dobosa. – tájékoztatta buzgón Oli – Most már tudod. Peti már beleegyezett, ő meghívja Attilát, én hívom Félixet, Mikit meg…

– Az egész zenekart beszervezitek? – szakította félbe Panna.

– Persze! – vágta rá Oli lelkesen – Kicsit feldobjuk a hangulatot…

– Én ugyan nem hívom meg! – jelentette ki Sára – Nem ismerem, és amúgy is honnan veszed, hogy nincs más jelöltem?

Anna elgondolkozott. Végül is alkut kötöttek anyjával. Ráadásul utolsó óráján ült, hosszú szemfogakkal, mégsem bukott le. Ékes bizonyíték, hogy képes kezelni a felmerülő problémákat.

– Majd én meghívom – vállalta magára suttogva, ügyesen takarva a száját.

– Köszi Anna! – vigyorodott el Oli – Ilyenek az igaz barátok. – nézett jelentőségteljesen Sárára, aki már épp visszavágott volna, de ekkor melléjük ért egy sötét csoport.

– Üdv néktek, kik a hetedik órában is itt szívnak – vigyorgott Miki, aztán elterült a szivacson, és valamiért olyan mozdulatokat tett, mint aki hóangyalt akar csinálni.

Miközben Sára a tervezett fellépéseiktől kezdte faggatni a fiúkat, Anna jobb dolga nem lévén egykedvűen tanulmányozta Félixet, amint az tőlük teljesen elkülönülve fekszik a két szivacs közti mélyedésben. Maga sem tudta miért, de elképzelte, ahogy meglepetésszerűen ráugrik könyökkel, a fiú pedig betörött szegycsonttal összegörnyed.

A vidám gondolatoknak a tanár sípszója vetett véget, s ezzel együtt a fiúk szedelőzködni kezdtek.

– Nem maradtok? – kérdezte csalódottan Oli.

– Én ugyan nem nézem végig, mit szerencsétlenkedtek! – vágta rá röhögve Miki.

– Engem várnak haza. – rázta a fejét Attila is, majd Félixre pillantott, aki időközben felült. – Talán Félix még marad… bár nem hiszem.

– Akkor majd délután találkozunk. – fogott vele kezet Oli.

– Daniéknál, rendben. – búcsúzott Attila is, majd kifordult a teremből.

Bár nem látta Félixet távozni, Anna ezen már meg sem lepődött. Köszönés nélkül hagyta el a termet a maga megszokott némaságában.

Az óra túl gyorsan eltelt.

A lány pedig többre vágyott. Mikor csöngetés után az osztály az öltözők felé vonult, ő a tanárt vette célba, aki épp a naplót lapozgatta.

– Tanárnő!

– Anna! – mosolyodott el nyájasan az őszülő tanárnő, és kedves pillantással végigmérte a lányt – Mit tehetek érted?

– Csak azt szeretném kérdezni, – kezdte amaz orr vakarva – hogy utánunk van-e még valakinek órája?

A tanár a naplóba ragasztott teremrendre pillantott.

– Majd délután öttől jönnek nyugdíjasok hastánc tanfolyamra, addig nincs senki. Miért?

– Szeretnék még maradni. Mondjuk egy órát, ha szabad. – pusmogta a lány takarva a száját.

– Hát… nos rendben, maradhatsz. Ismered a szabályokat, vigyázz a felszerelésre, aztán zárj be magad után! – azzal Anna kezébe ejtette a terem kulcsait.

Gyűlölt vámpírénje jóvoltából Anna minden tornagyakorlatot kiválóan hajtott végre, s szívesen vett részt olyan versenyeken, melyeket nem tűző nap perzselte versenypályákon rendeztek. A jó eredményekkel pedig nem csak a tornatanár elismerését vívta ki, hanem a bizalmát is, ami nagyon jól jött olyankor, amikor tombolni támadt kedve.

Tiszteletteljesen megköszönte hát a lehetőséget, leült egy zsámolyra, és türelmesen várt, míg mindenki – beleértve a tanárt is – haza nem ment. Ezután körbenézett a terem melletti folyosón, benézett az öltözőkbe, s mikor meggyőződött róla, hogy teljesen egyedül van, végre jöhetett a szórakozás.

Kényelmesen nyújtott egyet, kiropogtatta ízületeit, és komisz mosoly ült az arcára. Nem fogta vissza magát: helyből felszökkent a mászós kötelek feléig, aztán láb nélkül tette meg a maradék utat, leugrált a bordásfalak tetejéről, kényelmesen átlibbent a magasugróléc tartópóznáin, és vetett pár szaltót is.

Jólesően lihegett egy sort, aztán gondolt egyet, és elmosolyodott. Köröket kezdett futni. Köröket, de nem úgy, ahogy az óra elején is tette, nem lassította őt most osztálytársai emberi tempója. Száguldott. Száguldott, ahogy csak egy vérszívó képes. Vigyorognia kellett a látványtól, ahogy a tárgyak elmosódnak mellette.

Mikor kifáradt, boldogan zihálva görnyedt előre, hogy kifújja a levegőt, aztán kocogva elindult, hogy rávesse magát a szivacsra. Mikor azonban odaért, ereiben megdermedt a vér, lábai reszketni kezdtek, arcából pedig kifutott a szín.

Volt még valaki a teremben rajta kívül.