Hulló Kata: Hajnal Anna 2.

1. részlet

2. fejezet – Szorgalmi gyakorlatok

– Ugye nincs semmi baj?

– Miért lenne? – kérdezett vissza tartózkodóan Anna, és a vízbe mártva megtisztította a véres szikét.

– Még kérdezed? Ma alig hallottalak beszélni. – folytatta Sára, miközben megnézett egy formátlan belső szervet, és kipipált valamit a füzetében – Pedig azt hittem, ha Baka feltesz egy kérdést irodalmon, sosem tudod megállni, hogy ne nyögd be a választ.

– Ajaj, azt hiszem, elveszítettem az irányítást a kezem felett…– mosolygott erre Anna, azzal tett egy pár szúró mozdulatot barátnője felé.

– Jól van na! – ugrott hátrébb a szőke lány – Szóval nincs semmi gond?

– Nincs. Illetve talán mégis: Oli beadta a békájuk szívét. De tüdőnek jelölték…

A másnapi órákon a tanerő kísérleti órákat írt elő a diákok örömére, így biológián boncoltak, az azt követő kémián pedig vegyszereket öntögettek. Anna még reggel is megviselt volt az előző napi veszekedéstől és rémálomtól, de többek között azt szerette az iskolában, hogy az emberek között elfeledkezhetett a problémáiról. Mikor például Sára azt pedzegette mellette, hogy kémián örülne valami balesetnek, már nevetni is képes volt.

– Őszintén szólva még azon is csodálkoztam, hogy boncoláson Helga nem rohant ki a teremből, csak negyed óra után… – csevegett a szőke lány kezében egy kémcsővel, miközben egy magas, peckes társukra sandított – Szerintem tuti összeönt valamit.

– Gonosz vagy.

– Csak szórakozásra vágyom! – hárított Sára, s ekkor a többiekkel együtt oldalra kapta a fejét, ott ugyanis éles sikoltozás hangzott föl.

A szóban forgó hidrogén szőke lány valóban túladagolt valamit, s kifutó főzete lyukakat égetett a blúzára. Sára önkéntelenül is nevetni kezdett, ez azonban óvatlanság volt. A kacagástól rázkódó lány véletlenül az asztalnak ütötte a vékonyfalú kémcsövet, melyben a higanyt tartották, és az üveg rögtön eltörött.

Sára riadtan bámulta a higanygolyócskákkal és üvegszilánkokkal beterített cipőjét. Az ablakon beáradó fénysugarak játéka ezüstös csillogással verődött vissza az egykor mustárszínű műpadlóról.

Anna mosolyogva tolta félre barátnője ügyetlenül hadonászó kezét.

– Hagyd – intett neki, s lehajolt, hogy összetakarítsa a törmeléket.

Ám ekkor nagyon furcsa dolog történt.

A lány felszisszent, és némán szitkozódva magához rántotta fájó kezét. Nem értette, mi történhetett. Alig ért hozzá a cserepekhez, mutatóujja mégis lüktetett, s a hegyén vöröslő folt leginkább egy sav által mart sebre hasonlított.

Hihetetlennek tűnt a feltörő ötlet. De ki kellett próbálnia.

Immár tudatosan nyúlt az üvegcserepek közötti higanygolyócskákhoz, de alig zárta ujjai közé az egyiket, felnyögött, és döbbenten vette észre, hogy a bőrén fájó, rózsaszín foltok maradnak.

– Megvágtad magad, igaz? – a közeledő tanár Anna kézfeje felé intett, amit a lány magához szorított – Tizenhét évesen illene tudni, hogy a törött üveggel vigyázni kell, és nem állunk neki kézzel összesöpörni. Két baleset egy órán… elképesztőek vagytok. Te takaríts fel – nyomott Sára kezébe egy lapátot meg egy kisseprűt, majd Annához fordult – Te pedig menj a mosdóba, mosd le a vért.

 

– Szóval beadtál egy békatüdőt? – röhögött Olira teli szájjal Miki.

– Nem szállnál már le rólam? – csattant fel a sértett.

– Tényleg azt adott be. – jegyezte meg Sára vidoran, mire Olitól kapott egy lesújtó pillantást.

Anna egy szót sem hallott a beszélgetésükből. A tegnapi új ismeretség örömére Oli kitalálta, hogy a lányok is tartsanak velük a parkba tízóraizni, s bár neki nem sok kedve volt a dologhoz, Sára unszolására hagyta magát kivontatni. De nem vett részt a társalgásban, helyette gépiesen rágta a falatokat, és egy könyvbe mélyedt, melyet szünetben kért el Pannától.

Az Invázió megfékezése érdekében tett első lépések értékes információkat hoztak napvilágra; kiderült többek között, hogy míg a vámpír öngyógyításnak hála a hagyományos lövedékek nem okoznak komolyabb kárt a vérszívók testében, addig a higany maró hatással van a szervezetükre.

„A Vörös Alföld katonai bázis tudósai a héten további huszonöt lövedéktípust bocsátottak a rendelkezésünkre. A ma reggeli behatolási művelet alkalmával a V-23-as számú, higannyal dúsított fegyverlövedék pedig értékelhető hatást hozott. – olvashatjuk Makkos József főhadnagy 1963-as jelentésében.(kép jobbra lent)

Maga Egri professzor is saját bevallása szerint évekig dolgozott ezen elméletet felhasználva, de mint tudjuk, végül nem ez volt az, ami a végső megoldást nyújtotta…

 – Hívhatlak ezentúl Békatüdőnek?

– Ha már ennyire tetszik a dolog, Miki, csak szólok, hogy megtartottam a tüdőt, ha kéred, odaadhatom…

Oli itt teljes erejéből nekivágott Mikinek egy barna papírgalacsint, és az olvasó Anna hamarosan egy véres háború közepén találta magát, ahol rajta és Félixen kívül mindenki a szendvicse papírjával dobálta a másikat. Ez végre kizökkentette kicsit, és félretette a könyvet, hogy kötelességtudóan egy másikat lapozzon fel helyette.

A novella sorai azonban alig jutottak el az agyába. Elképesztőnek találta, mennyire tájékozatlan a saját fajtáját illetően. Azt tudta, hogy a toxónium nincs rá hatással, de ezek szerint könnyen végezhetnek vele egy higanyos tölténnyel…

Vajon mennyi minden érinti még őt, amiről szülei hallgatnak? Érti, hogy azt akarják, ne érdeklődjön és gondolkodjon a vámpírokról, mert úgy könnyebb emberként élnie, de akkor is…

Majd otthon kérdőre vonja őket, határozta el, s erővel a szöveggyűjtemény lapjaira koncentrált. Alig merülhetett el azonban az olvasásban, mikor Miki váratlanul mellé telepedett, és kikapta a kezéből a könyvet.

– Had lám, mit olvasol a harc helyett… irodalom? – kérdezte a szőke fiú fintorogva, és olyan mozdulattal ejtette vissza Anna ölébe a könyvet, mintha abból csavarni lehetett volna a híg bélsarat.

– Bocs, hidegen hagyott a csata. – válaszolt a lány – Baka kikérdezhet belőle, és ha rám esik a választás, valamivel többet tudok nyújtani értelmetlen makogásnál.

Azzal újra a novellának szentelte minden figyelmét.

– És szerinted huszonöt emberből pont téged fog kihívni, hogy mond el, miről olvastál? – kérdezte két falat között Oli.

– Biztosra megyek.

– Nevetséges – jelentette ki a fiú – Én nem olvastam el. Ha ennek ellenére az osztályból mégis pont engem hív ki, akkor…

– Egyél meg egy békatüdőt! – kapott az ötleten Miki, mire Attila köhögni kezdett a nevetéstől.

– Végül is tőlem… – vont vállat Oli, majd hirtelen arrébb ugrott, mert Attila körül a füvet beterítette a félig megrágott zsömle, a szalámi és valami gyanúsan zöld dolog.

Anna mosolyogva figyelte Sárát, aki rögtön segítőkészen ütlegelni kezdte az énekes hátát. Oli undorodva meredt a maradványokra.

– Fúj, Attila! Mégis mi a franc van a szendvicsedben?!

– Csak zöldség – felelte könnyes szemmel az énekes – salátalevél.

– Olyan egészségesen eszel, mint egy lány! – háborodott föl Miki, mintha Attila étkezése legalábbis emberiség ellenes bűn lenne – Biztos sokáig bírják majd a koszorúereid. Én bezzeg mindig csak jóféle, zsíros szalonkát teszek bele! – s vidáman megcsapkodta zsemléjét, de oly módon, mintha valami jámbor állat oldalát lapogatná.

– Vérbeli paraszt vagy – állapította meg nevetve Oli, ami Anna véleménye szerint igen szerény kifejezés volt.

– Te csak ne beszélj, kis édesszájú barátom… – mutatott barátjára mosolyogva Attila – tudjuk, hogy te minden nap csokis zsemlét hozol.

– Az mogyorókrém… és nem is minden nap – motyogta kissé vörösen Oli, és feszengve gyürködte szalvétáját rágott körmű ujjai között, miközben két barátja jót derült rajta.

Akármennyire is erőltette Anna a novellát, figyelmét nem kerülte el, hogy a beszédtéma szépen lassan a jelenlévők ételének kielemzése felé kanyarodik. Félixen kívül mindenki szorongatott egy szendvicset a kezében, de az biztos volt, hogy Annáén kívül egyik sem rejt sült sertésvért és véres steak-et.

–… szóval ne röhögjetek ki… – halotta Sára hangját – de én is zöldségpárti vagyok.

Azzal a szőke lány felnyitotta kiflijét, melyben paradicsomkarikák, saláta, és még némi paprika is helyet kapott.

– Látjátok? – szólt elégedetten Attila, és szórakozottan átkarolta Sárát.

Anna figyelmét nem kerülte el, hogy barátnője nyomban elpirul.

– És te, Anna?

Minden szem érdeklődve a lány felé fordult. Illetve majdnem minden szem – Félixé természetesen most is csukva volt.

– Te mit eszel? – kérdezte Oli.

– Semmi különöset… – felelte képességei szerint magabiztosan Anna – husi van benne.

– Ó! – vigyorgott Miki – Látjátok, itt van az én magyaros asszonykám!

A lány annyira megkönnyebbült, hogy sikerült ennyivel elintézni a dolgot, hogy még Miki rajta landoló cingár karját sem lökdöste le magáról azonnal. Viszont a nagy hévben akkorát harapott, hogy a szendvicséből kipotyogott egy kis sült vér…

– Csak husi? – kérdezte gyanakodva Sára, akin még mindig ott nyugodott Attila karja.

Anna elképzelte, ahogy összetapossa Sára szemüvegét.

– Öhm… igen, persze csak a… szóval a hétvégén disznótoron voltam, és anya beletette a megmaradt sült vért.

Sára és Oli fintorgott egy sort, Attila vállat vont, Miki meg hangosan kifejtette azon véleményét, miszerint ha Anna még jól is főz, egy szép napon az ő takaros mátkája lesz. Félix pedig… mintha egy másodpercre talán kinyitotta volna a szemét, de a lány nem volt benne biztos.


– Ma tovább vesszük az előző órai tananyagot, ám előtte szeretném, ha valaki felelne a tanulnivalóból és az olvasottakból.

Irodalom elején az osztályfőnök bejelentése nem érte meglepetésként Annát. Olit láthatólag tökéletesen hidegen hagyta a kijelentés, és szeme sem rebbent, mikor Baka tekintete körbejárt az osztályon. A tanár végül Sárát választotta, aki magabiztosan le is felelt ötösre.

– Én megmondtam! – tátogta oda Annának némán a fiú, hanyagul széttárt karokkal.

A lány dacosan fordította vissza a fejét a tanár felé.

– Sára, ez igen szép felelet volt. – bólogatott Baka, miközben a naplóba kanyarította a jegyet – Olyan gyorsan megvolt, hogy még egy ember belefér…

Az osztály egy emberként morajlott fel, így a tanár kicsit emeltebb hangon szólt ismét.

– Olivér… gyere ki.

Az órát követő szünetben a zenekar tiszteletét tette a teremben. Attila és Sára magában mosolygott, Miki együttérzést nem ismerve teljes torokból röhögött, Anna pedig csak a fejét csóválta Oli háborgásán.

– Ez nem lehet igaz! Ilyen nincs! – tajtékzott a fiú, s olyan csúnya pillantásokat vetett az ellenőrzőjébe firkantott egyesre, mintha arra számítana, hogy az majd elszégyelli magát, és eltűnik.

– Akkor jöhet a békatüdő! – vigyorgott Miki, mire Oli kissé elsápadt.

– Ugyan már, ti sem gondoljátok komolyan…

Ezt eléggé megcáfolta, hogy Félixen kívül minden jelenlévő lelkesen bólogatott.

– De… – hebegett Oli, ám Miki leintette.

– Ha nem is vállalod, majd egyszer belecsempésszük a nutellás szendvicsedbe… – kacsintott, mire az egész társaság felnevetett.

– Te ezt előre megjósoltad vagy mi? – fordult Oli Anna felé halvány mosollyal.

A lány rögtön visszavigyorgott, s ezzel egy időben kellemetlen, nyomott érzés lett úrrá rajta. Tudván, hogy ilyen társaság várna rá, még inkább sajnálta, amiért nem vehet részt a kiránduláson. Vagy tényleg megoldható lenne, ahogy anyja mondja…?

Erre eszébe villant a tegnap esti álma, és idegesen elhessegette a gondolatot.


Hazaérve különös elszántság lett úrrá rajta. Levette cipőjét, a fürdőben megigazította haját, bőrradírral levakarta a napsütéstől elhalt bőrrétegeit, aztán vett egy nagy levegőt és bekopogott szülei hálószobájába.

– Gyere csak, itt vagyunk mindketten! – hallatszott Mariann hangja.

A lány benyitott, és szüleit az ágyon találta. Apja egy nagy párnának támaszkodva ült gondosan betakarva, anyja pedig láthatóan egy bögre gőzölgő teát igyekezett ráerőszakolni. Mikor megpillantották Annát, mindketten elmosolyodtak.

– Sziasztok. – biccentett a lány, gondosan ügyelve rá, hogy a háta mögött tartsa kezeit – Hogy vagy apa?

– Remekül, remekül – bólogatott a férfi sűrűn – A következő héten már biztosan bemegyek dolgozni. Az egyik idős hölgy különben is ragaszkodik hozzám, mással nem veszi be a gyógyszereit.

– Annyira el vagy foglalva a gyógyulással, hogy nem volt időd még borotválkozni se. – jegyezte meg Mariann férje erősen borostás arcát vizslatva, mire Iván feszülten mocorogni kezdett.

– Lett volna időm… – felelte határozatlanul – De… úgy döntöttem, megint szakállat növesztek. Mit szólsz?

Anyja arcát látva Annát nevetés fogta el.

– Látom, téged még puhítgatnom kell, szívem. – mosolyodott el az apuka, és megigazította sálját, amit még mindig a nyaka köré tekert, hogy védje torkát.

– Nem is kicsit. – vágta rá a nő, majd fürkésző tekintettel a lánya felé fordult – Anna, elárulnád, mit takargatsz a hátad mögött? Ne hidd, hogy nem vettem észre.

– Én, nos… ugye nagyon szeretnéd, hogy elmenjek a kirándulásra?

Erre a válaszra egyik szülő sem számított – legalábbis viselkedésük erről árulkodott. Iván, amennyire fekvő testhelyzete engedte, kerek szemekkel lánya felé fordult, Mariann pedig összevonta a szemöldökét, és letette a kezéből bögrét.

– Tudod, mit szeretnék. – felelte gyanakvóan – Talán elgondolkoztál a dolgon?

– Úgy is mondhatjuk. Alkum van a számotokra. – jelentette ki ünnepélyesen Anna.

Alku? – rökönyödött meg a nő – Ezt hogy értsem, kislányom?

– Kamaszodik! – kiáltott föl Iván rémülten.

– Megígérem, hogy bár tökélyre csiszoltam a hurutos köhögés imitációmat, nem fogok orvosi igazolást kikönyörögni, és elmegyek a táborba. De cserébe szeretném, ha megtennétek nekem valamit.

– Halljuk. – kérte Iván, és ismét igazított egyet a sálján.

Anna erre mélyen beszívta a levegőt, és előhúzta háta mögül a kezében tartott könyvet. Szülei tekintete mohón a borítóra tapadt, s arckifejezésük elárulta, hogy azonnal felismerték a rajta szereplő tudóst.

– Ez… ez dr. Egri Róbert életrajza…? – bökte ki Mariann.

– Igen. – bólintott komolyan Anna – Mielőtt bármit mondanátok, tudom, hogy nem örültök, amiért nálam van. De… de azt hiszem, igenis olvasnom kell. Igenis kíváncsi vagyok a saját fajtámra, de csak azért, mert így önmagamat is megismerhetem! Tudtátok például, hogy higannyal meg lehetne ölni engem? 

Mariann felsikkantott, Iván pedig nyelt egyet, és kényszeresen a sáljához nyúlt.

– Azt szeretném, hogy ha elmegyek a kirándulásra, akkor bízzatok bennem annyira, hogy engeditek az ilyesmit! Ne tiltsátok a vámpíros filmeket, a vámpíros könyveket, az Invázióról szóló cikkeket! Rendben? – Anna könyörgőre fogta – Kérlek!

Mariann hosszan összenézett Ivánnal, mintha gondolatolvasás útján kívánnák megvitatni a kérdést. Ez amolyan szülős dolog, gondolta Anna. Türelmesen várt, s közben ujjaival apró szamárfüleket gyűrt a könyv lapjaira.

– Annyira féltem, hogy ez bekövetkezik! – kesergett az anyuka, mire Anna megforgatta a szemét.

– Azért ennyire nem kell túlreagálni…

– Azt hiszem, ha ennyire érdekel a téma, hiába tiltjuk meg, kutatni fogsz utána. – mondta végül Iván – Úgyhogy szerintem jobb, ha úgy teszed ezt, hogy mi is tudunk róla. Szívem?

Anna is Mariann felé fordult.

– Egyáltalán nem tetszik ez nekem. – ingatta a fejét.

– Anya, ezeket igazán nem titkolhatjátok előlem! – fakadt ki Anna – Ezek engem is érintenek! Nem a fajtám iránti ragaszkodásom késztet erre, hiszen tudod, mennyire utálok félvámpír lenni! Ígérem, ha megtudom, hogyan zajlott pontosan az Invázió, ha olvashattam kicsit a vámpírokról, megelégszem annyival, és nem ásom bele magam a témába! Jó?

Mariann elgondolkodva bámult lányára, bár valószínűleg nem fogta fel, mit lát. Férje megszorította a kezét, és ez valamelyest magához térítette.

– Nem is értem, mit csodálkozok. Ivánnak igaza van: kamasz vagy! – sóhajtotta fáradt indulattal – Érdeklődsz, lázadsz, tudhattam volna, hogy ez téged sem kerül el. Én csak azt szerettem volna, ha sosem kell ezekkel foglalkoznod, mert azzal…

– Tudom anya, és megértelek. – vágott közbe Anna szelíden – Mit mondasz?

Mariann végre halványan elmosolyodott.

– Hogy mit mondok? Azt, hogy ezek után kötelezően jól kell érezned magad azon a kiránduláson! És az összes többin is, amire ezentúl mind-mind elmész!

Aznap Anna azzal a büszke, jóleső tudattal hajtotta álomra a fejét, hogy az élete fordulóponthoz érkezett. Naptárában bejelölhette a kirándulás idejét, lefekvés előtt pedig mindenféle bűntudat nélkül bújhatta Panna könyvét. Ez utóbbinak hála éjfél is bőven elmúlt, mire ágyba került, s ez reggel meghozta a gyümölcsét.

– Te jó ég, nem mondod, hogy most keltél föl?

Ez a kiáltás volt, ami végleg kizavarta az álmot Anna szeméből. Nem is emlékezett, hogyan került az ajtajába, ahol Mariann állt vele szemben.

– Nem húztad fel a vekkered? – robogott be a nő a szobába, miközben a lány kótyagosan kidörzsölte a csipákat a szeméből – Gyerünk, siess, három perc van az indulásig!

Az egész reggel kapkodással telt. Szerencsére Mariann mindig előre elkészítette a lány tízóraiját, így mikor Anna az iskolánál kiszállt az autóból, csak reggelire adott neki pénzt.

– Vegyél magadnak valamit!

– Köszi. – mondta mosolyogva a lány, de anyja arcára nézve megzavarodott – Mi az?

Mariann szeme teljesen kikerekedett az ijedtségtől.

– A fogad…

Anna a szájához kapott. Aznap reggel nem reszelt!

– A fenébe! – szitkozódott – Nagyon látszik?

Meg sem várva anyja válaszát a visszapillantó tükörre vicsorgott, de nyomban legörbült a szája. Határozottan látszott.

– Semmi baj, hazaviszlek, aztán késve visszajössz, vagy…

– Anna?

Mindketten egyszerre néztek a hang forrása felé. Az illető nem volt már, mint Anna Anett nevű osztálytársa, aki szokásához híven késve érkezett az iskolához, és most bágyadt tekintettel pislogott a kocsi felé.

– Furcsán jönne ki, ha látott, és szépen visszaülnék a kocsiba.

– Anna, ki érdekel, mit gondol?!

A lány egy pillanatra elkomorodott. Aztán egy másodperc alatt döntött.

– Nem lesz semmi baj. – határozta el magát – Odamegyek.

– De…

– Megoldom! – furcsa, dacos magabiztosság költözött Anna szívébe – Vigyázni fogok. Bízz bennem!

Ezzel a végszóval otthagyta a riadt tekintetű Mariannt, mielőtt az szólhatott volna, és csatlakozott álmatag osztálytársához.


– Szegénykém… és nagyon fáj?

A kérdés már vagy harmadszor hangzott el Sára szájából az első szünetben. Anna fájdalmasnak szánt arccal bólintott, mire szőke barátnője együtt érzőn megpaskolta a karját. Aztán ismerős hang csendült mögöttük:

–… nem fogod elhinni, de alig tudtam megírni a dolgozatot, – hallották Mikit – mert a szomszéd osztályban fülsértően nyivákoltak. Vajon ki kínozta ennyire szegény gyerekeket?

– Feleltünk éneken. – morogta Oli – Egyébként meg nem mindenki volt olyan béna.

– Csak nem magadra gondolsz? – nevetett fel Miki.

– Azt sem tudod, melyik volt ő – intette le Attila – Tényleg akadt pár, aki tűrhetően nyomta.

Az utolsó fiú hangjára Sára rögtön hátrafordult a zenekarhoz.

– Jól van, na – hallatszott ismét Miki hangja – Ebben te vagy a „szakember”. – nyomta meg némi éllel az utolsó szót.

Követve barátnője példáját, Anna is a három fiú felé fordult. Illetve a négy fiú felé, javította ki magát. Félix hullacsöndben üldögélt egy széken.

– Annának hangszálgyulladása van – sietett tájékoztatni a fiúkat Sára – Nem tud beszélni, csak suttogva, úgyhogy ne faggassátok.

– Jaj szegény… nagyon fáj? – kérdezte Oli aggodalmasan.

Anna nem értette, Félix mit keres itt. Bosszantotta. A beszélgetésben nem vesz részt, nem foglalkozik semmivel, nem is néz senkire…

Ebben a pillanatban a fiú, mintha megérezte volna, hogy Anna őt bámulja, kinyitotta a szemét, és állta a lány pillantását, bár az rögtön elkapta a tekintetét. Így, hogy nem szólalhatott meg, inkább visszafordult a padjához, és tovább olvasgatta Panna Egri Róbertről szóló könyvét.

Egyedül nap végén támadt jókedve, mert tudta, hogy testnevelés következik. Remek alkalom, hogy egy félvámpír levezesse a fölös energiáit.

– Miben is állapodtunk meg tegnap, hol lesz a kirándulás? – kérdezte suttogva Pannától, miközben a szája elé emelte a kezét, mintha csak orrot vakarna.

Mindketten a tornateremben üldögéltek átöltözve, és szórakozottan bámulták az előttük egymást csépelő fiúkat.

– A többség úgy döntött, hogy Börzsönybe megyünk. – közölte Panna készségesen, miközben Sára is lehuppant melléjük – Valami kis faházas táborhelyre.

– Ó, igen! – kapcsolódott be rögtön a szőke lány is – Helyes kis kunyhókban alszunk, éjszakákat beszélgetünk át, és átmászkálunk a szomszéd házakba! – sorolta csillogó szemmel.

– De ami lényegesebb: nappal túrázunk, meg nemzeti parkokat és múzeumokat látogatunk. – fejezte be epésen Panna – Azok az izgalmasak.

– Szerintem az „unalmas” szót kerested…

Anna óvatosan elmosolyodott barátait hallgatva.

– És ti hívtok valakit? – kérdezte Panna, hogy elejét vegye a további vitának.

Meghívás… Annának halványan rémlett, hogy osztályfőnöke emlegetett valami hasonlót, de nem sokat tudott róla, elvégre tegnap szándékosan nem figyelt a kirándulással kapcsolatos megbeszélésre. Nem akarta beleélni magát.

– Jó lenne! – felelte Sára, és arrébbült, mivel Oli is lezuttyant melléjük – De olyan sok embert hívnék, hogy nem tudom, kit válasszak… 

– Hívd meg Danit, az együttesből! – adta a tippet Oli, mire Sára rögtön ellenkezni kezdett.

– Mi? Dehogy! Már miért hívnám meg? Azt se tudom, ki az…

– Az együttesünk dobosa. – tájékoztatta buzgón Oli – Most már tudod. Peti már beleegyezett, ő meghívja Attilát, én hívom Félixet, Mikit meg…

– Az egész zenekart beszervezitek? – szakította félbe Panna.

– Persze! – vágta rá Oli lelkesen – Kicsit feldobjuk a hangulatot…

– Én ugyan nem hívom meg! – jelentette ki Sára – Nem ismerem, és amúgy is honnan veszed, hogy nincs más jelöltem?

Anna elgondolkozott. Végül is alkut kötöttek anyjával. Ráadásul utolsó óráján ült, hosszú szemfogakkal, mégsem bukott le. Ékes bizonyíték, hogy képes kezelni a felmerülő problémákat.

– Majd én meghívom – vállalta magára suttogva, ügyesen takarva a száját.

– Köszi Anna! – vigyorodott el Oli – Ilyenek az igaz barátok. – nézett jelentőségteljesen Sárára, aki már épp visszavágott volna, de ekkor melléjük ért egy sötét csoport.

– Üdv néktek, kik a hetedik órában is itt szívnak – vigyorgott Miki, aztán elterült a szivacson, és valamiért olyan mozdulatokat tett, mint aki hóangyalt akar csinálni.

Miközben Sára a tervezett fellépéseiktől kezdte faggatni a fiúkat, Anna jobb dolga nem lévén egykedvűen tanulmányozta Félixet, amint az tőlük teljesen elkülönülve fekszik a két szivacs közti mélyedésben. Maga sem tudta miért, de elképzelte, ahogy meglepetésszerűen ráugrik könyökkel, a fiú pedig betörött szegycsonttal összegörnyed.

A vidám gondolatoknak a tanár sípszója vetett véget, s ezzel együtt a fiúk szedelőzködni kezdtek.

– Nem maradtok? – kérdezte csalódottan Oli.

– Én ugyan nem nézem végig, mit szerencsétlenkedtek! – vágta rá röhögve Miki.

– Engem várnak haza. – rázta a fejét Attila is, majd Félixre pillantott, aki időközben felült. – Talán Félix még marad… bár nem hiszem.

– Akkor majd délután találkozunk. – fogott vele kezet Oli.

– Daniéknál, rendben. – búcsúzott Attila is, majd kifordult a teremből.

Bár nem látta Félixet távozni, Anna ezen már meg sem lepődött. Köszönés nélkül hagyta el a termet a maga megszokott némaságában.

Az óra túl gyorsan eltelt.

A lány pedig többre vágyott. Mikor csöngetés után az osztály az öltözők felé vonult, ő a tanárt vette célba, aki épp a naplót lapozgatta.

– Tanárnő!

– Anna! – mosolyodott el nyájasan az őszülő tanárnő, és kedves pillantással végigmérte a lányt – Mit tehetek érted?

– Csak azt szeretném kérdezni, – kezdte amaz orr vakarva – hogy utánunk van-e még valakinek órája?

A tanár a naplóba ragasztott teremrendre pillantott.

– Majd délután öttől jönnek nyugdíjasok hastánc tanfolyamra, addig nincs senki. Miért?

– Szeretnék még maradni. Mondjuk egy órát, ha szabad. – pusmogta a lány takarva a száját.

– Hát… nos rendben, maradhatsz. Ismered a szabályokat, vigyázz a felszerelésre, aztán zárj be magad után! – azzal Anna kezébe ejtette a terem kulcsait.

Gyűlölt vámpírénje jóvoltából Anna minden tornagyakorlatot kiválóan hajtott végre, s szívesen vett részt olyan versenyeken, melyeket nem tűző nap perzselte versenypályákon rendeztek. A jó eredményekkel pedig nem csak a tornatanár elismerését vívta ki, hanem a bizalmát is, ami nagyon jól jött olyankor, amikor tombolni támadt kedve.

Tiszteletteljesen megköszönte hát a lehetőséget, leült egy zsámolyra, és türelmesen várt, míg mindenki – beleértve a tanárt is – haza nem ment. Ezután körbenézett a terem melletti folyosón, benézett az öltözőkbe, s mikor meggyőződött róla, hogy teljesen egyedül van, végre jöhetett a szórakozás.

Kényelmesen nyújtott egyet, kiropogtatta ízületeit, és komisz mosoly ült az arcára. Nem fogta vissza magát: helyből felszökkent a mászós kötelek feléig, aztán láb nélkül tette meg a maradék utat, leugrált a bordásfalak tetejéről, kényelmesen átlibbent a magasugróléc tartópóznáin, és vetett pár szaltót is.

Jólesően lihegett egy sort, aztán gondolt egyet, és elmosolyodott. Köröket kezdett futni. Köröket, de nem úgy, ahogy az óra elején is tette, nem lassította őt most osztálytársai emberi tempója. Száguldott. Száguldott, ahogy csak egy vérszívó képes. Vigyorognia kellett a látványtól, ahogy a tárgyak elmosódnak mellette.

Mikor kifáradt, boldogan zihálva görnyedt előre, hogy kifújja a levegőt, aztán kocogva elindult, hogy rávesse magát a szivacsra. Mikor azonban odaért, ereiben megdermedt a vér, lábai reszketni kezdtek, arcából pedig kifutott a szín.

Volt még valaki a teremben rajta kívül.


VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.4/10 (7 votes cast)
18 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Kicsivel kevésbé szórakoztam, mint az első fejezet olvasásakor. Soknak találtam a lényegtől eltérő mondatokat – nem kertelek, kicsit bő lére eresztettnek látom ezt a fejezetet. Az előző részben újdonság volt minden, és ebben a részben nem találtam komoly csattanót vagy igazi konfliktust az utolsó soron kívül. Talán kicsivel több hangsúlyt kaphatott volna a baleset a higannyal, vagy a késés miatt elmulasztott reszelés.
    Meglehet, hogy a fiatalabb korosztályoknak szükségük van az ennyire részletes leírásokra, tehát hihetőnek tartom, hogy sok fiatalnak tetszik, és végül is ez a fontos. Az olvasók szeressék!
    Még mindig azt hiszem, hogy szakszerű segítséggel jó könyv lehet belőle. Sok sikert továbbra is!

  2. Jól szórakoztam. Ugyan a gyerekek közötti párbeszédes részeknél elkalandoztam a végére, nem igazán kötött le, de összességében tetszett. Gratula. 🙂

  3. érdekesen, vidáman és izgalmasan alakul, és biztosra veszem, hogy a célközönség (feltételezésem szerint 13-18?) élvezni fogja az iskolai jeleneteket, a viháncoló osztálytársakat és az egy-két vonással felrajzolt tanárokat.
    nekem sok volt a szereplő, de hát egy osztály általában igen sok emberből áll, tehát ez nem látszik igazán megkerülhetőnek.

    én sajnos helyenként elvesztem a hajszínek, vihogások és a különféle ételdarabkák és könyvek között. nyilvánvaló, hogy a szerző maga előtt látja a jelenet minden apró részletét, de szerintem sok az, amit ebből vissza is ad nekünk. ebbe a hibába én is bele szoktam esni: egy verekedős jelenetet például azonban nagyon lelassít és hihetetlenné tesz, ha apró részletességgel látjuk (olvassuk) minden egyes végtag minden ízületének apró mozdulását, rándulását és fordulását. nekem is bétázók hívták fel erre a figyelmemet. itt is valami hasonlót látok: az író át akar adni mindent, de a sokból kevesebb lesz.

  4. Bevallom, korábban nem olvastam az előző részletet, de most volt egy kis ráérő időm, és elolvastam egyben a kettőt. Nem bántam meg. Tetszenek a karakterek: nagyon jól sikerült a főszereplő Anna problémáit úgy ábrázolni, hogy közel kerüljön az olvasóhoz. A sztori is kezd formát ölteni, és a részlet végéből ítélve biztos vagyok benne, hogy izgalmas lesz. A prológus szerintem nagyon erős. Ennek köszönhető, hogy nem hagytam abba az olvasást annak ellenére, hogy kiderült: vámpíros sztoriról van szó. (Tény, hogy manapság a vámpírok egy kissé megkoptak, de a fenti részlet, ill. részletek esetében ez egyáltalán nem zavart olvasás közben.)

    A stílusa választékos, jók a hasonlataid. Sokszor azonban nehézkes a megfogalmazás: helyenként túl sok az alanymegjelölés, másutt pedig alany hiányában nem tudtam, kire vonatkozik a mondat. Tudom, itt a fórumon sokan ellenzik az E/1-et, pedig ennek a szövegnek szerintem határozottan jót tenne. Elkerülhetőek lennének az ilyen mondatok: „Ő is veszteségeket szenvedett, ahogyan ő.” Azzal is egyet kell értenem, hogy néhol túl részletező a szöveg, különösen a külső leírások esetében. Mindezzel együtt ígéretesnek érzem a kezdést. Gratulálok hozzá, és remélem, bekérik a lektorok!

  5. Attila!
    Való igaz, sajnos az iskolai jelenetek bő lére vannak eresztve, arról nem is beszélve, mennyire hangsúlyosak a lényegtelen dolgok… Kiforratlan írás, na. : ) De örülök, hogy ennek ellenére is látsz benne lehetőséget, és köszönöm a jókívánságot!

    Krisztina!
    Jaj, de jó volt olvasni, hogy jól szórakoztál! Köszönöm! : )

    Franciska!
    Nagyon örültem ezeknek a jelzőknek: érdekes, vidám, izgalmas. A célközönséget szerintem tökéletesen lőtted be, ez kétségkívül egy ifjúsági regény. : ) Vannak is ezzel gondjaim, mert időközben kinőttem a korosztályból, aztán már nem érzem elég erősnek az irományt. Ebben a formában legalábbis biztos nem.
    Köszönöm a sokszereplős meg a jelenetes észrevételt, ezen is dolgoznom kell még. Nagyon… Tényleg az a helyzet, hogy ezek a srácok már 6 éve velem vannak, mindegyiket jól ismerem, és nem mindig jut eszembe, hogy az olvasó nem. Vagy hogy esetleg nehezen követhető más számára, ha egyszerre szerepelnek a karakterek. Ez nagyon hasznos infó, mert én már tényleg nem tudom kívülállóként olvasni az ilyen jeleneteket. Szóval köszi! : )

    Laura!
    Igen, tudom, a sok név, sok szereplő zavaros, nehezen követhető… Lesz min dolgozni még, az biztos. : )
    Annának tiltják a szülei, hogy bármilyen vámpíros dolgot nézzen-olvasson(úgy gondolják, ezzel védik), ő meg úgy tűnik, jógyerek, és szót fogadott. : D Az előző részletben volt, hogy a vámpíros filmet is csak sutyiban nézhette meg. De igazad van, még így is van benne valami, hiszen miért ne kerekedhetne felül a kíváncsisága – elvégre egy tizenhét évesről beszélünk…
    Ó, és attól meg folyamatosan vigyorgok, hogy szórakoztatónak találtad a fejezetet, plusz tetszenek a karakterek! : ) Én is remélem, hogy egyszer majd továbbolvashatod… csak nem ebben a formában! 😉

  6. Gergely!

    Feldobtad a napom! : )
    Kifejezetten örülök, hogy a prológus és Anna karaktere tetszik, annak meg pláne, hogy a vámpíros téma ellenére is tovább olvastál! A sok alanymegjelölésen sose gondolkoztam, köszi, hogy felhívtad rá a figyelmem. Tény, hogy néhány mondatot nem egyszerű így E/3ban írni, de szívem szerint nem váltanék többé E/1-re. A legeslegelső első verzió ugyanis abban íródott. : ) Az első nagy átírásnál került az egész E/3ba, és sokkal több lehetőséget éreztem benne.
    Nagyon köszönöm a gratulációt, és azt is, hogy írtál!

  7. Kedves Kata!

    Végigolvastam a részletet, ahogyan múltkor a korábbit is, annak ellenére, hogy nem tartozom a célközönséghez. Egész egyszerűen nem kötnek le a vámpíros történetek. Nem azért mert mostanra már elcsépeltnek számítanak, hanem mert eleve nem az én ízlésvilágom. Ráadásul a kamaszkorból is kinőttem már. 🙂
    Az egész részletet – a többiekhez hasonlóan – túl terjengősnek találtam, viszont nagyon tetszett, ahogyan apránként adagoltad Anna fel-feltörő vámpír-agresszióját a részlet végéig. Szépen bevezetted a tornatermi dühöngést. A végén kibontakozó konfliktus azonban kiszámítható.
    A párbeszédekkel kapcsolatban Masonnal értek egyet.

    Más: írtam a gmail-edre. 🙂

  8. Én pedig annyi mindent akartam írni egyszerre, hogy el is feledkeztem az egyik legfőbb pozitívumról: nagyon tetszik, hogy a regény magyar környezetben játszódik. Szerintem ez is segít közelebb hozni az egészet az olvasóhoz.

  9. Hűűű *-* Bár az első részletet nem olvastam mégis imádom a történetet 😀 És persze rögtön nekiállok és bepótolom a lemaradásom. Nem szeretném ragozni a dolgokat, csak ismételni tudnám a többi véleményt. Egyszerűen csak gratulálni szeretnék és sok sikert kívánni a továbbiakban 🙂 Köszönöm, hogy megosztottad velünk az írásodat 🙂

  10. Nagyon kíváncsi voltam a történet folytatására — és egy egészen picit csalódott lettem olvasás közben. Régen volt az első rész, nem volt egyszerű felvenni a fonalat, hogy ki kicsoda is, ahogy nem volt mindig egyszerű követni a kamaszos viháncolást sem.
    Többen is írták ezt előttem, de mégis folytatom kicsit még. Igen, egy osztályban sokan vannak, de az embernek a baráti köre többnyire nem 30 emberből áll, és az a néhány ember, aki körülvesz, azért csak elkülönül egymástól. Szerintem itt ez a legfőbb probléma: Túlságosan összemosódnak a figurák. Talán ezen úgy lehetne segíteni, ha kicsit erősebbek lennének a karaktervonásaik. Félix az, aki egyértelműen kilóg a sorból, hiszen a viselkedése extrém. A többiek minden viccelődéssel, mókával együtt nem elég megkülönböztethetőek. Ezért éreztem azt, hogy sok és nem elég érdekes a fejezet első fele.
    Természetesen Anna nem mosódik össze senkivel, és Sára is eléggé „látható”, szóval főleg a három fiúra gondolok. Azt, hogy van, aki eszik zöldséget, és van aki nem, kevésnek érzem, mert a stílus, a viselkedésük jellege közben túl egyforma.

    Emellett még mindig itt vannak azok az apró, nagyon találó hasonlatok, finom megfigyelések, amik élővé és izgalmassá teszik a szöveget. Mint a rágott körmű ujjak, vagy az, amikor Oli várja, hogy az 1-es elszégyellje magát az ellenőrzőjében. Azon meg, hogy „A vidám gondolatoknak a tanár sípszója vetett véget” tényleg felröhögtem.

    A vámpírlét, ennek megélése, nehézségei érdekelnek, jobban is, mint az, hogy milyen király barátok között élni kamaszként. Ezért számomra nem elég azt mondani, hogy Anna minden megszólalása közben megvakarja az orrát. Jobban tetszene, ha érzem, hogy minden megszólalás izgalommal jár számára, vagy legalább valakinek feltűnik, hogy állandóan vakarózik, mert így máris jobban átjön a veszélye és éppen ezért az érdekessége az ő létének.

    Még egy aprócska észrvétel: volt egy olyan sejtésem, hogy Félix nem ment el, amikor leléptek az osztálytársai. Részben azért, mert ezt adja a dramaturgia — kell már valami konfliktus –, részben viszont azért, mert túl hamar „elárulod”. Először valamelyik srác tesz egy megjegyzést, hogy ki tudja, talán marad, aztán konkrétan leírod, hogy Anna nem látta elmenni. Ezt ne tedd, hiszen lelősz egy poént, és úgy olvaosm végig Anna tornagyakorlatait, hogy sejtem, utána jön a találkozás. 😉

    Még reagálok egy lenti gondolatmenetre: nekem elfogadható, hogy Anna szülei biztosítják a lányuknak mindazt, ami szükséges a túléléséhez (véres kaja, fogreszelő és extrém ágy), de közben szeretnék, ha nem ismerkedne a saját különlegessége további előnyeivel vagy hátrányaival. Önvédelem ez a részükről: amiről nem lehet lenevelni a félvámpírt, arról nem is próbálják. Amiről lehet, arról viszont igen. Nekem ez kerek volt.

    Köszönöm szépen a második részletet is, összességében még mindig izgalmas ez a történet!

  11. Zoey!
    Köszönöm, hogy elolvastad, pedig nem vagy célközönség, kedves tőled. : )
    Igen, a terjengősségen sürgősen változtatnom kell, tudom. De örülök neki, hogy megemlítetted Anna feszültségének fokozatos növekedését. A tornatermi konfliktust nem szántam drámai fordulatnak, szerintem akárhogy írom is meg, mindenképpen egyértelmű, ki maradt ott. : ) Lesznek azonban valódi, drámai(nak szánt), reményeim szerint nem kiszámítható fordulatok és konfliktusok – ez nem az.
    A leveled nem érkezett meg! : ( Elküldenéd megint? (hulllokata@gmail.com)

    Gergely, a magyar helyszín nekem is gyengém. : )

    Emma!
    Ááá az ilyen olvasókért érdemes élni! : D : D Valami leírhatatlanul fantasztikus érzés, mikor egy idegentől ilyeneket olvasok, mint „imádom a történetet”…
    Köszönöm, hogy olvastad, véleményezted és köszönöm a jókívánságot is! : )

  12. Katalin!
    Örülök, hogy írtál, és köszönöm, hogy ilyen sokat! : )
    Elgondolkodtató, amit javasolsz a fiúkkal. Mert bár úgy gondolom, a későbbiekben tisztul azért, ki-kicsoda, és a viselkedésük miatt elkülönülnek, nem árt, ha már az elején élesebb kép alakul ki róluk az olvasóban. Igyekezni fogok, hogy már az elején is karakteresek legyenek.
    Nagyon boldog vagyok, hogy tetszettek bizonyos hasonlatok, és még kiemeltél párat. Jól esett. : )
    Hasznosnak találom ezt a vámpírlét nehézségei észrevételedet is. Eddig úgy gondoltam, a „milyen király barátok között élni kamaszként” részekben mindig kellően benne van Anna hátránya. Ezek szerint nem eléggé. A következő fejezetben egyébként pont a lereszeletlen szemfog miatt igenis veszélybe(vagy legalábbis kínos helyzetbe) kerül. ; )
    Mint Zoeynak írtam, Félix ottlétét nem szántam akkora fordulatnak. De azért próbálom majd még inkább elaltatni a sejtelmet, hátha ki lehet izzadni belőle egy nagyobb csattanót is. : )
    Köszönöm még egyszer a tartalmas, hosszú kritikát!

    Mason!
    Továbbra is örülök, hogy érzel a történetben potenciált. A baráti csevejek, vihorászások nem feltétlenül a korod miatt lehettek unalmasak, a többiek is kifogásolták, hogy sokan vannak, és sokszor. Úgyhogy én vagyok a ludas. : ) A Szülők vs Anna kérdésre majd külön kommentben visszatérek, mert sokan felhozták.
    Segítenél annyit, hogy a nyikorgós diskurzuson mit értesz pontosan? Csak hogy tudjam, mit kéne rajta javítani. Mi hiányzik belőle, vagy mi sok…?
    Köszönöm, hogy írtál!

  13. És íme, egy kis késéssel megérkezett:
    Szülők vs Anna

    Láttam, hogy ketten is kifogásolták, Anna mennyire tudatlan a fajtájával kapcsolatban, és hogy a szülők miért érzik helyesnek ezt a tiltást, miért gondolják, hogy ezzel megvédik. Aztán Katalin nagyon jól megfogalmazta… Tehát a lényeg, hogy ami feltétlenül szükséges, azt megadják neki(bár ebből a szempontból elgondolkodtató az ágy…), de szeretnék, ha ezeken kívül nem érdeklődne a fajtája iránt, hanem megpróbálna normális lenni. A lentebbi bejegyzésekkel is egyet kell viszont értenem: ha így van, ahogy az előbb írtam(márpedig igen:D), akkor a szülők ezt a pár dolgot, mint véres hús, fogreszelő, sokkal kelletlenebbül kéne, hogy a lányuk részére bocsássák. Jobban ki kéne hangsúlyozni, mennyire próbálják „normálissá” nevelni. Plusz azt hiszem, egy erősebb veszekedéssel kéne kibillenteni őket ebből az állapotból, hogy megértsék, Annának muszáj tudnia ezekről.
    Komolyan mondom, tök jó, hogy ennyit láttalak titeket vitatkozni erről a témáról… valami fantasztikus! : D Arról nem is beszélve, hogy minden egyes kommenttel egyre jobban tudtam tisztázni magamban, mit is kéne pontosan változtatnom a szülőkkel kapcsolatban. Úgyhogy igazán építő volt ez a vita, nagyon-nagyon köszönöm! : ) Tényleg remek azt látni, hogy még olvasás után is foglalkoztok a karakterekkel.
    Legyen nagyon szép napotok!

  14. Kata, köszönöm a választ!
    Én is gondolkoztam még kicsit a dolgon, és jöttem, hogy részben ellentmondjak magamnak. 😀 Lehet, hogy a srácok összemoshatóságában most az idő volt a ludas. Az első fejezetben megalapoztad őket, és normális esetben nem teltek volna el hetek, mire továbbolvasom, azaz még a fejemben lettek volna azok a képek, arra rakódott volna rá a mostani beszélgetés, és így együtt, valamint a folytatás ismeretében lehet, hogy rendben is vannak ezek a figurák.
    Szóval nem biztos, hogy ezt tisztán láttam így, hogy darabokban olvastam. 🙂

    Ami viszont a Félix előtti lebukást illeti, itt érdemes figyelembe venni, hogy az egész történet nagy dramaturgiai ívén túl is vannak egy szövegben kisebb csúcspontok.
    Például jelen helyzetben a lebukás veszélye a fejezet felétől kezdve (sőt, bizonyos szempontból már az egész mű eleje óta) ott lebeg a szemünk előtt, mint valami bizonytalan, ijesztő és izgalmas dolog, ami Annára vár. Számítunk arra, hogy valami történni fog. Ráadásul nagyon sokat hallunk Félix passzív jelenlétéről, amitől azt várjuk hogy vele vagy vele és Annával fog valami fontos történni. (Továbbmegyek, elméleteket gyártunk, hogy miért is hallgat Félix mindig, miért ódzkodik ő is attól, hogy kinyissa a száját, stb.)
    Tehát egyre jobban felsrófolsz, várjuk, hogy valami legyen. Ennek a gyülekező idegességnek a kisülését eredményezi, amikor kiderül, hogy Anna bizony nem volt egyedül a tornateremben. Ezzel szerzőként lehet és érdemes is játszani. Akkor is, ha egyébként sokkal komolyabb vészhelyzetek vagy nagyobb csúcspontok lesznek majd a történetben. 🙂

  15. Kata, elég nehezet kértél. 🙂
    Szavakba kellen öntenem azt az érzést, ami akkor, olvasás közben rajatm volt.
    Nos, számomra már az zavaró volt, hogy a szülőket többnyire ugyanúgy a keresztnevükkel jelzed, mint a kamaszodó lányt. Ebben a hármas diskurzusban ez olyan érzetet kelt, mintha mindhárman ugyanannak a korosztálynak elnnének atagjai. Egy-egy alkalommal tértél el ettől, egy apuka és anyuka megnevezéssel. Ez meg a másik véglet. Jobbára kisgyererek szüleit szoktuk így nevezni, nem kamaszodó lányokét. Tudom, nagyon nehéz széles skáléát felvonultatni egy hosszabb párbeszédnél, elkerülve ezzel az ismétlődést. Bedobhattál volna ilyeneket pl. „a lány apja”, a „férfi”, illetve a „lány anyja”, „a nő”. Biztos van még több más lehetőség, amivel változatossá teheted, csak most nem tudok hosszabban elgondolkodni rajta. 🙂
    A másik dolog, ami zavart, a magam előtt látott kép volt. Lehet, hogy csak nekem jött le így, de nem volt természetes a viselkedésük, illetve néhány reakciójuk.
    Pl. amikor a nő rákérdez a könyvre, hogy az Egri Róbert életrajza-e, holott jól látja, hogy az. Aztán, amikor a férfi felkiált, csak úgy magának: „Kamaszodik”, mármint Anna, ugyebár. Ez nyilván már korábban is feltűnhetett egyrészt, másrészt ha már mégis, akkor jobban nézne ki így: „Látod, drágám,tiszta kamasz!”
    Szóval ilyenek…
    És még valami a szülők hogyan védik jobban vitához. Ha Anna valamilyen normális, de súlyos betegségben (pl. leukémia) szenvedne, mint ahogy félvámpírsága tulajdonképpen egy rémes betegség, ha azt vesszük, akkor nyilván felhívnák a figyelmét, mire vigyázzon (higany!), és megpróbálnák elfogadtatni a helyzetet, hogy könnyebben együtt tudjon élni vele. De az csak úgy lehetséges, ha minden körülményt jól ismer. Legalábbis szerintem. 🙂

  16. Katalin,
    jó volt olvasni, hogy így gondolod. : ) (a fiúkat és az összemosódást.) Én nagyon sokszor érzem úgy a versenyben egy-egy regénynél, hogy ha nem hetek telnének el a részletek között, és tovább is olvashatnám, mint 2-3 fejezet, jobban be tudna vonni. Pláne, hogy hogy egyszerre több tucat regényt olvasunk, és ennyi szereplőt, helyzetet képtelenség fejben tartani. De tudom, a verseny jellege miatt ez nem működhet másképp. : )
    Az alap dramaturgiai íven kívül lesznek még meglepő(nek szánt) fordulatok, de megpróbálom megfogadni a tanácsod, és Félix feltűnését is jobban kicsúcsozni. ; )

    Laura,
    örülök, hogy sikerült feloldani valamelyest az ellentmondást. : ) Persze úgy lesz majd az igazi, ha nem kell magyarázni, mert minden kiderül a szövegből.

    Mason,
    nagyon köszönöm, hogy a nehéz kérés ellenére mégis összeszedted a benyomásaidat, gondolataidat. Hasznos volt. : ) A szülőkkel kapcsolatban nem is gondoltam még rá, hogy a keresztnevüket írogatva veszítenek a szülős jellegükből. Erre oda fogok figyelni.
    És köszönöm a reakciókkal kapcsolatos észrevételeidet is!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük