Prológus
Napnyugta volt, a szétterülő mező gazcsomóit aranyba vonta a lemenő nap fénye. Az erőtlen sugár még utoljára végigsimított a felszínen, aztán lassan eltűnt a napkoronggal együtt, mályvaszín égboltot és bársonyosan foszló ibolyafelhőket hagyva a horizonton. A hajladozó angol perje és muhar tengeréből időnként egy fürtös, szöszke fejecske bukkant elő. Az apró gyermek befőttes üveget szorongatott a kezében, és kacagva ugrándozott a levegőben repkedő cserebogarak után. A zümmögő állatkák szárnya szikrázó borostyánnak tetszett az alkonyi fényben.
Valamivel arrébb a ház konyhájának levegőjét belengte a forrásban lévő tej édes illata. De nehéz, mással össze nem téveszthető, vasas szag társult mellé. A bűz alattomosan beszökött a ziháló nő orrán, de a szagok voltak az utolsó dolgok, amikkel törődött. Az iszonyattól kerekre tágult a szeme, és minden érzéke eltompult. A teste… az arca… nem…
A látványra egyszerre fordult fel a gyomra és szorult össze a szíve. Kedvese üveges szemekkel meredt a plafon felé. Szétszabdalt torok, csatakos haj, vértől átázott ing. Nem bírta róla elfordítani a tekintetét. Az elemi erővel rátörő tehetetlenség kínzó könnyeket mart a szemébe. Mintha forró viasz folyt volna az arcán. Felemelte a fejét.
Négyen voltak. Négy kiéhezett, vérszomjas, állatias tekintet pásztázta a testét. Kiverte a hideg veríték. De talán őt még mentheti. Meg kell mentenie. De a komód túlságosan messze van… talán ha kicsit arrébb araszol…
– Neee!
A szörnyek elrugaszkodtak, és beléfojtották a sikolyt.
A küszöbig nyúló mező pittypangjai lassan sárga foltokat festettek a kislány dundi lábszárára. Már bent kéne lennie, tudta jól. Ismerte a szabályokat. Az összeset. „Nem eszünk hangyát, nem mászunk az ablakpárkányra, nem megyünk egyedül a garázsba, nem játszunk apa szerszámaival”… mind közül mégis a legfontosabb: „napnyugtakor bemegyünk a házba”. Furcsállta is, hogy édesanyja még nem kiáltott neki. Na, majd mindjárt. Bemegy ő magától. Csak még egyet megfog, határozta el. A kis cserebogár azonban makacsul kitartott, és folyton kirepült a feléje kapó, párnás kezecskék közül.
A nő könnye egybefolyt a vérével, a sós izzadság pedig marta a sebeit, de alig érezte. A testi fájdalmak távoli, tompa lüktetésnek tűntek. Úgyis megszűnnek hamarosan. Lezárt szemhéja mögött felsejlett egy nevető, vidám arc. Ha csak rá gondolt, a keserű bánat szinte megfojtotta. Vége. Sosem látja őt többé… öt évet, öt rövid évet élt csupán… de ez a szörnyeket nem fogja érdekelni…
A kislány bosszúsan sóhajtott. Most már tényleg ideje mennie. Két kezébe fogta a befőttes üveget, majd az izgatottságtól rózsásra gyúlt arccal visszaszökdécselt a házig. Alig várta már, hogy menekülni vágyó szerzeményeit bemutassa szüleinek. Holnap talán ők is vele tartanak a vadászaton! A gondolatra gyermekien boldog mosoly terült szét az arcán.
Ahogy benyomta a szúnyoghálós ajtót, apró tüdeje megtelt a vér sajátos, fémes bűzével. Megmerevedett a teste. A rettegés hullámokban tört rá, és összeszorította a torkát. Üvegcsörömpölés hallatszott, aztán zizegő neszek zaja, s a cserebogarak szétszéledtek a vér pettyezte parketta fölött.
A hangra az egyik szörny felkapta a fejét, és mozdulatát követték a társai is, ám a kislány továbbra is csak állt mozdulatlanul, szemét nem bírta levenni az édesapjáról. Az egyik szörny éppen akkor eresztette el a férfit, és most vöröslő pofával vicsorgott rá.
A szeretett test élettelenül, kőfehéren hevert a mindig fényesre sikált fapadlón. Mintha csak azt várta volna, hogy kislánya kíváncsian fölé hajoljon, majd kacagva felkapja, és a földön vidáman végig gurulva együtt nevessenek a tréfán, a szanaszét heverő színes játékok között.
De nem. Az a test már soha többé nem mozdult meg önerőből.
A kislány végre magához tért, és felsikoltott.
– Anya! – kiáltozta sírva – Anya…
Nem látta sehol. Hiába kapkodta a fejét, hiába szólongatta. Nem jött. Egyedül maradt.
A támadók nem hagytak neki sok időt. A levegőt belengő fiatal vér illata, a gyermek gyors ütemű pulzusa, félelmének zamata megrészegítette őket, s egy emberként rontottak rá. Újabb sikoly hasított a levegőbe.
A kislány háta a komódnak csapódott, nyakának bal oldalába pedig éles fájdalom nyilallt. Gyenge karjaival hiába kapálózott, a szörnyek nem eresztették. Pedig tudta mit kell tennie. Szülei megtanították. De nem volt képes… nem érte el…
Egyszer csak morgás és üvöltözés támadt, s a kislány fájdalma különös mód enyhült. Megszűnt a testére nehezedő nyomás. Pislogott párat, nem értette, mi történt. Aztán meglátta: a szörnyek egymásnak estek. Mindegyikük magának akarta őt.
Ennyi idő elég volt neki. Amennyire csak ereje engedte, sietve feltápászkodott, megszerezte a komódon heverő, régi parfümös üveget, és megtette, amire szülei tanították.
A vérveszteségtől félájultan fel sem fogta igazán, hogy támadói fájdalmas sikolyok közepette ízeikre rothadnak, gyomorba markoló bűzt és oszló tetemeket hagyva maguk után. Kezéből kihullott a Dellarose feliratú üvegcse…
Itt van hát a vége. Nincs tovább.
Anya mesélt neki erről. Most száll fel a mennyországba… azt mondta, gyönyörű hely…
A teste váratlanul megvonaglott, és görcsbe rándult. A mennyországban nincsen fájdalom – emlékezett édesanyja szavaira. Akkor mégis mi történik…?
Nyöszörögve végigpásztázta a szeretett nappalijukra emlékeztető tömegsírt. Torkát gyötrő szomjúság kaparta, a padlót bársonyvörös vértócsák foltozták. Lába felhorzsolódott, ahogy odavonszolta magát az egyikhez.
Ettől enyhül, ettől megszűnik… csak egy egészen kicsit kell lehajolnia hozzá… aztán nincs több fájdalom… csak pár csepp…
*
– Valószínűleg néma. És nem szabad elfeledniük, hogy a szüleit a saját szeme láttára ölték meg, ami nagyon komoly maradandó lelki sérüléseket is okozhatott. Egyelőre nem lehet tudni.
– Még csak öt éves. Talán később nem is fog rá igazán emlékezni.
– Előfordulhat. Mindenesetre gondolják át még egyszer.
– Köszönjük, de már döntöttünk.
Mikor a kislány felébredt, nem értette, mit keres abban a fehér, furcsa szagú szobában. Csak lassan kúszott vissza egy-egy rémkép arról, hogy mi történt vele, de olyankor igyekezett másra gondolni. Például arra a furcsa érzésre. Mert bár pár nap alatt testileg teljesen felépült, ő maga tudta, érezte, hogy belül valami megváltozott. De nem szólt róla senkinek. Senkihez nem szólt egyáltalán. Némának hitték.
A kislány szerencsés volt. Szerencsés volt, mert túlélt egy vámpírtámadást, szerencsés volt, mert nem szenvedett maradandó sérülést, és szerencsés volt, mert a kórházban hamarosan meglátogatta őt betegágyánál egy férfi és egy nő.
Egy férfi és egy nő, akiket ő ma már apaként és anyaként ismer.
1. fejezet – Higany
Mikor Hajnal Anna reggel kihajtotta fedeles ágyát, már biztos volt benne, hogy a hajnalig tartó film nyomott hagyott az ábrázatán. Nem tévedett: a tükörbe nézve egy erősen karikás szemű lány nézett vissza rá. Nem baj, ez a legkevesebb. Már régóta elhatározta, hogy megteszi.
Szülei mindig abnormálisan tiltották az összes olyan dologtól, melyekhez a vámpíroknak bárminemű köze van. Legyen az akár csak egy olyan film, ami róluk szól. Persze Anna megértette őket, de egy tizenhét éves lány kíváncsiságát a tiltás csak felkorbácsolja, így tegnap este megvárta, míg szülei elalszanak, majd a szobájában végignézte a filmet.
– Anna, te vagy bent?
A lány ásítva a csukott fürdőszoba ajtó felé fordult.
– Csak fésülködök meg reszelek, aztán jöhetsz! – kiáltott vissza anyjának, azzal a tükör melletti polchoz lépett.
Lekapta a fésűjét, pár lendületes mozdulattal végigszántotta a derekát verő tincseket, és közben szórakozottan rávicsorgott tükörképére. Hát igen, a megszokott, reggeli látvány.
Ahogy végzett a fésüléssel, rögtön szoros lófarokba fogta haját, és a polcon heverő körömreszelőért nyúlt.
– Ugye nem a mienket használod? – hallotta ismét anyja hangját – Tegnap kidobtam a tiedet, de vettem újat helyette. Nagyon elkopott már.
– Nem csoda. – dörmögte Anna
Közel hajolt a tükörhöz, hogy az orra szinte súrolta a cseppfoltos felületet. Aztán felhúzta a felső ajkát, a reszelőt a szemfogaihoz érintette, és reszelni kezdett. Furcsán kellemetlen érzés volt, de ez már hozzátartozott a reggeli rutinhoz. Mégse mehet az iskolába hosszú szemfogakkal.
– Apád ma nincs jól, nem megy be dolgozni. – viharzott be anyja a fürdőbe, kezében egy kosár szennyes ruhával.
– Ez a betegség is végigmegy a családon? – csóválta a fejét Anna, miközben visszarakta a reszelőjét a helyére.
Múlt héten anyja összeszedett valami vírust, és naponta többször is hányt. Nem kívánta apjának is azt kínlódást. Szerencse, hogy rá nem hatnak az emberi betegségek.
– Nem, nincs hányingere, a torkára panaszkodott inkább… annyira, hogy képzeld, mióta csak felébredt, sálat csavart a nyaka köré! – nevetett fel az apró termetű nő – Úgyhogy ma én viszlek iskolába.
Anna épp kilépett volna a fürdőből, mikor anyja megfogta a vállait, és a tükörbe felé fordította.
– Áruld már el, – sopánkodott – miért kell egy ilyen szép lánynak úgy öltöznie, mintha folyton gyászolna?
Anna csak a szemét forgatta. Maga sem tudta melyik zavarja inkább: hogy anyja mindig megjegyzéseket tesz sötét ruháira, vagy az, hogy szépnek nevezi őt. Minden bizonnyal mindkettő, gondolta. Újra a tükörre siklott a tekintete.
Ő csak egy egyszerű öltözetű, magas lányt látott. Gesztenyebarna hajjal és hasonló szemekkel akár tényleg szép lehetne, futott át az agyán. De belőle ezt a színt mintha kihipózták volna – világosbarna hajához világosbarna szemek párosultak. Ráadásul hiába volt október közepe, a bőre is hasonló árnyalatot öltött, bár ez az év minden szakában így volt. Jól tudta az okát, és legalább annyira gyűlölte, mint a fogreszelést.
Vagy a véres húst.
– Itt a mai adagod. – tett le elé anyja a konyhában egy dobozt – Picit átsütött steak, zsömlében.
– Köszi. – mosolygott rá Anna, és a táskájába süllyesztette a tízórait – Nem tudod, milyen idő lesz ma?
A nő szomorkásan elmosolyodott.
– Az időjós szerint még mindig erős napsütés várható délutánra.
Anna erre rosszkedvűen morgott, de anyja rögtön kedveskedve megszorította a kezét.
– Ne aggódj, ha szeretnéd, elmegyek érted suli után, és hazahozlak. – biztosította Annát, és két müzlis tálat pakolt az étkező asztalra – Mond, tegnap néztél valamit? Éjjel kimentem a vécére, és mintha recsegést hallottam volna a szobád felől… ment a tévé?
A lány nagyot nyelt, mielőtt felelt volna.
– Igen, csak… csak megnéztem valami helyszínelős sorozatot.
Tekintettel az életét nehezítő sajátos kellemetlenségekre, Anna az élete folyamán gyakran kényszeredett hazugságra. Barátainak, iskolatársainak, tanárainak… Úgyhogy szülei felé is igen jól működött már a dolog.
– Azért figyelj rá mindig, hogy meglegyen a napi nyolc óra alvás…
– Mariann!
– Ó! – a nő rögtön letette a kanalát – Ez apád… biztos csipogott a lázmérő! Megyek Iván, nehogy ráfeküdj!
Anna egykedvűen csámcsogva bámult a hálószobába viharzó nő után. Még mindig a film járt a fejében. Szerette szüleit, hogy féltik és óvják, de azért mégis bosszantotta, hogy még egy egyszerű vámpíros filmet sem nézhet meg. Pláne, hogy a film nem volt se félelmetes, se semmilyen, maximum ostoba. Nem fért a fejébe, hogy létezhet olyan ember, aki a múlt dacára ilyen történetet ír. Úgy tűnik, aki nem személyesen tapasztalta az Inváziót, már fel sem fogja a súlyát.
Alig fél órával később rá kellett döbbennie, hogy nagyon is léteznek még a filmesekhez hasonló emberek. Mariann kitette az iskolája előtti parknál, kellemes napot kívánt neki, majd elindult a ruhaboltba, ahol dolgozott. A park volt az a szent hely, ahol a diákok szünetben, vagy iskola után kipihenték a tanórák embertelen megpróbáltatásait, de Anna egészen meglepődött, hogy már reggel is mennyien lézengenek ott.
– Anna!
A lány oldalra kapta a fejét, és elmosolyodott.
– Na, ne ácsorogj, gyere már! – kiáltott felé egy integető alak.
Anna bizonytalan léptekkel közelítette meg a kis csoportot. Az integető alak az osztálytársa, s egyben jó barátja, Oli volt, de három idegen fiú is fetrengett a társaságában. Mivel Oli a serdülő fiúk azon korszakát élte, amikor a hímneműekre rátört a hajnövesztési láz, és elengedhetetlennek ítélték, hogy rendszeres gitárórákat vegyenek, majd a hasonló gondolkodásúakkal rögtön kezdetleges zenekarokat alapítsanak, Anna biztos volt benne, hogy a mellette fetrengő hosszú hajú fiúk a bandájának tagjai. Mindegyikük ismerős volt neki az iskolából.
– Jó reg… – kezdte volna, ám az egyik jelenlévőre pillantva megakadt.
A fiú valószínűleg akkor sem festett volna sokkal szebben, ha néha vágatta volna töredezett haját, vagy legalább kétnaponta használt volna fésűt. Mégsem cingár karjai vagy zsíros haja döbbentette meg Annát, hanem a pólója elején vicsorgó vámpír figura.
Az Invázió után hogy lehet valaki ilyenre képes?
– Ezt szeretem. A látványom egyszerűen a nőkbe akasztja a szót! – röhögött fel a szőke fiú.
– Miki elég polgárpukkasztó ember. – magyarázta egy másik fiú Miki pólójára bökve – Egyébként szia, Attila vagyok.
– Miki – villantott a szőke fiú egy csábítónak szánt mosolyt.
– Anna. – biccentett a lány komoran.
Elgondolkodva pillantott Attilára. Okos, sötétbarna szemek, értelmes tekintet, egyenes szálú, gesztenyebarna haj, és néhány szeplő az orr körül. Úgy rémlett neki, barátnője emlegette már neki ezt a fiút, de nem volt benne biztos.
Tekintetét most az utolsó fiúra emelte, aki még mindig a világról tudomást sem véve feküdt, és zenét hallgatott. Oli látható zavarban köszörülgette a torkát.
– Nos, ő itt… – azzal bizonytalanul meglökte a fiút – ő itt Félix.
A név valósággal megfagyasztotta a levegőt.
Anna ellenségesen összefonta a karját. Hallott már erről a fiúról.
Az elnémult társaság várakozóan tekintett Félixre, aki végül Annán keresztülnézve lassú mozdulattal felült, és hűvös, szinte rosszalló arckifejezéssel felvonta a szemöldökét. Bunkó, magának való különc. A szóbeszéd tehát nem állított valótlant, gondolta Anna.
Igaz, Félix nem csak ezzel adott okot arra, hogy az iskola diáklányainak állandó beszédtémája legyen. Állig érő, fényes fekete haja sötét lepelként keretezte sima, sápatag bőrét, s amúgy is szép vágású arcának koronaéke volt világoszöld szeme. Még Anna gyomra is finoman rándult egyet, mikor a fiú Miki biccentésére ráemelte tekintetét.
– Félix, ő itt Anna – mondta neki Miki, majd a lány felé fordult – Anna, Félix.
– Helló – próbálkozott a lány.
– Üdv. – felelte kényszeredetten Félix, miután röviden megszemlélte a lányt.
S ekkor teljes lelki nyugalommal fülébe dugta a fülhallgatót, visszafeküdt a fűbe, és folytatta gorombán félbeszakított cselekvését: a zenehallgatást. Anna megütközött tekintetére Attila úgy gondolhatta, a lány megsértődött, mert rögtön mentegetőzni kezdett:
– Ne törődj vele… – mondta gyorsan – mindig ilyen…
– Igazán megnyerő. – jegyezte meg epésen Anna, mire Miki röhögni kezdett – Minek lógtok egyáltalán vele?
A fiúk itt egymásra néztek, s végül Oli válaszolt.
– Tudod, – kezdte bizalmasan suttogva – nem tehetjük ki a zenekarból, mert egyszerűen elképesztő, ahogy játszik…
– Nagy veszteség lenne, ha nem lenne tag. – bólintott Attila is – A zenélést komolyan veszi, szorgalmasan jár próbákra, tehát e téren nem lehet egy panaszkodó szavunk sem.
– Ha az együttesben maradva javítja a színvonalunkat, és ennek az az ára, hogy nem beszél… – Oli itt vállat vont – akkor ne tegye.
Anna erősen furcsállta ezt a hozzáállást. Eddig sem volt túl jó véleménye a fiúról, de most már kifejezetten bosszantotta a viselkedése. Szilárd meggyőződése volt, hogy ha ő képes normálisan élni, akkor egy közönséges diák is megtehetné.
További ellenséges gondolatait egy ismerős hang szakította félbe.
– Kit látnak szemeim? Hajnal Anna a parkban, reggel?
A lány mosolyogva megfordult. A fölötte magasodó szőke lány az osztálytársuk volt Olival, neki azonban a legjobb barátnője is. Sára egész családjának külseje északi vérről tanúskodott: a lánynak, csakúgy, mint húgának és szüleinek világosszőke haja, és kék szeme volt. S habár ez utóbbi különösen megszépítette arcát, mégsem szolgálta jól gazdáját – a lány ugyanis szemüveges volt.
– Amíg apa beteg, ez így fog menni. A park kénytelen lesz hozzászokni. – felelte Anna, majd megfogta Sára kezét, hogy felsegítse a földről.
– Hé, ne rabold a zsákmányt! – szólt rá a szőke lányra Miki, és megrántotta Anna másik karját, mire az a fiúra huppant, magával rántva Sárát is.
– Na, így kell ezt. Megduplázzuk az örömöt – vigyorgott Miki.
Anna minden igyekezetével próbált nem sértő grimasszal lekecmeregni a fiúról, s a hasonló kellemetlenségeket elkerülendő, gyorsan talpra állt, és hátrált pár lépést.
A kis közjáték után a társaság megindult az iskola felé, s közben Oli Sára bemutatását is megejtette barátainak.
– Szóval Attila az ének, Miki a basszer, Dani a dobos a másik suliból, én az egyik gitár, Félix pedig a másik. – sorolta csillogó szemmel a felállást, s a fiúk mind mosolyogva biccentettek.
Az utolsó név után Oli félénken Félixre pillantott, hátha mutat valami érdeklődést Sára iránt, de a néma fiút láthatólag tökéletesen hidegen hagyta, hogy bemutatták valakinek. Oli pedig nem szólt neki újra, mintha nem akarná egy nap ilyen sokszor zavarni. Anna önkéntelenül is megcsóválta a fejét.
Mikor beértek a terembe, a lány odaintett Sárának, aki savanyú arccal hátrasétált. Anna elfojtott egy mosolyt. A tanári erőszak eredményeképpen már év eleje óta külön ültek. Szerencsétlenségére Sárát a legutolsó padba száműzték Peti mellé, aki figyelemre méltó gyakorisággal zavarta meg az órákat böfögéseivel és egyéb gázkiáramlásaival, amivel az őrületbe kergette a szőke lányt. Ráadásul Sárának szent meggyőződése volt, hogy a fiú néha az esti fürdéseket is kihagyja.
Vele ellentétben Anna egyáltalán nem járt rosszul. Ahogy a padja mellé ért, erélyesen megszólalt:
– Jó reggelt, Panna!
Elégedetten figyelte, ahogy padtársa megugrik a hangos szóra, s közben ő maga is helyet foglalt.
– Áh, szia Anna…
– Jó a könyv? – kérdezte szórakozottan.
Panna tekintete rögtön ellágyult.
– Nagyon érdekes! Akarod, hogy kölcsönadjam, ha végeztem vele?
Anna csak egy pillantást vetett a borítóra. Azon egy kissé görnyedt, mégis tiszteletet sugárzó, fehér ruhás öregember mosolygott. Rögtön felismerte.
– A szüleim nem nagyon szeretik, ha ilyeneket olvasok.
– Pedig jobb, ha az ember tisztában van a dolgokkal. – jelentette ki Panna, mire Anna elmosolyodott.
Ez volt az egyik ok, amiért szerette az egyébként hallgatag, zárkózott lányt. Hiszen ugyan, melyik mai fiatal olvasna életrajzot dr. Egri Róbertről? Az Inváziót megfékező tudósról? Persze tudta, hogy ennek nem csak a kíváncsiság az oka, hanem az, hogy Panna nagyszülei mind a sötét kor áldozatai voltak. Ő is veszteségeket szenvedett, ahogyan ő. Hiába volt hát Panna egyszerű ember, mégis volt bennünk valami közös. És ettől még inkább kedvelte őt.
Az óra kezdetét jelző csengő megszólalt. Anna komótosan előhúzta irodalom tankönyveit, és közben padtársára sandított, aki ismét beletemetkezett a könyvébe. Megállapította, hogy profilból Panna arca egész hétköznapinak tűnik. Pedig hatalmas szemei voltak, amit még inkább kiemelt apró orra és keskeny szája. Anna emlékei szerint Peti elsőben még gnómnak is csúfolta. Akkor ő azzal vágott vissza, hogy „Panna egyszerűen csak olyan, mint egy reneszánsz hölgyideál”, s még magát is olyannyira meglepte ez a találó megfogalmazás, hogy legszívesebben rögtön vállon veregette volna magát. Panna olyan hálával nézett akkor rá, mint még senki soha. Azóta voltak jóban.
Ajtó csattant, s becsörtetett az osztályfőnök. Az osztály felállt, majd a jelentés után ismét helyet foglalt.
– Különleges bejelentenivalóm van! – fogott bele lelkesen a Baka Margit néven ismert néni – Mint bizonyára emlékeztek, a tavalyi diáknapokon jelentős összeget nyertünk, s mint akkor megbeszéltük, ezt egy őszi kirándulásra fogjuk elkölteni…
Itt hangos éljenzés érkezett a hátsó padok felől, Anna pedig sóhajtott egyet.
– A részvétel kötelező, senki nem vonhatja ki magát alóla, remélem ez mindenki számára világos. Orvosi igazolás ellenében szemet hunyok a mulasztás felett, de minden egyéb esetben ragaszkodom hozzá, hogy eljöjjetek, mert idén szeretném, ha komolyabban vennétek a közösségi életet.
A gömbölyded pedagógus itt szigorúan végigjáratta tekintetét osztályán, s Anna figyelmét nem kerülhette el, hogy rajta megpihen egy ideig. Aztán Baka vonásai megenyhültek, s így folytatta:
– Körülnéztem már az interneten, hogy hol lehetne alkalmas, persze nem könnyű, mert figyelni kell az árakat és a lehetőségeket…
Annát finom sóvárgás fogta el, de természeténél fogva már hozzá szokott az érzéshez.
Osztálykirándulás. Ez a kifejezés számára mindig egynapi otthonücsörgéssel volt egyenlő. Sosem töltött még egy napnál többet a házukon kívül máshol, és ez így volt rendben. Aki fedett ágyat igényel, fogat reszel, és vért fogyaszt, annak túl kockázatos egy viháncoló diákokkal töltött tábor.
Baka további szavaira már egyáltalán nem figyelt, inkább akasztófázni kezdett Pannával füzetlapja bal sarkában. Nem érdekelte különösebben, osztályfőnöke mennyire veszi zokon, hogy nem megy el. Legrosszabb esetben majd ír neki egy irodalom házi dolgozatot. A nap végéig eszébe sem jutott többször a kirándulás.
Jó pár órával később azonban…
– De nem érted?! Nem mehetek el!
– Már hogy ne mehetnél el!
Anna idegesen dobbantott egyet. Minden rendben zajlott le, mígnem a munkából haza nem tért anyja, aki mint minden nap, feltette a megszokott kérdést: „Mi volt az iskolában?”
Ennek eredményeképpen most mindketten dühös tekintettel meredtek egymásra a nappaliban, ami zengett a veszekedésüktől.
– Olyan passzív vagy! Simán elmehetnél! – gesztikulált hevesen Mariann.
– Passzív? Szerintem sokkal inkább óvatos! – vágta rá Anna – A kettő nem ugyanaz!
– Na jó, figyelj… – fújta ki a levegőt a nő, és nyugodtabban folytatta: – Nézzük végig egyesével. Az alvás…
– Persze, talán ha ügyesen pakolok, még elfér a táskámban a fedeles ágyam…
– Engedd már, hogy végigmondjam! – csattant fel az anyuka, és higgadtságot erőltetve a hangjára ismét belekezdett: – Az alvást meg tudjuk oldani. Tudjuk, hogy csak bezártságra van szükséged…
– Egy ágy nem zárt!
– Szóval… – a nő taktikát váltott: eleresztette a füle mellett Anna megjegyzéseit, és zavartalanul beszélt tovább –… magadra teríted a takaród meg a párnád, és az alatt alszol…
– Totál hülyének fognak nézni!
– Az étel: minden napra előre becsomagoljuk a szükségletedet hűtőtáskába, és mikor senki nem figyel, megeszed, vagy a véres húst a zsömlédbe rakod…
– Biztos mindig együtt fogunk étkezni!
– A napon továbbra is mértékkel leszel, a fogreszelést meg elintézed, mondjuk, mikor alszanak…
– Ezek tuti átvirrasztják az éjszakát!
–… vagy kora reggel bemész a vécébe egy kistükörrel, az nem feltűnő.
Mariann elhallgatott, Anna pedig keserű dühvel ledobta magát a kanapéra, és makacs hallgatásba burkolózott. Mikor már ő maga is érezte, hogy amit művel, gyerekes, a tőle telhető legtárgyilagosabb hangon szólalt meg:
– Nem megyek el.
– De igen.
Anyja hasonlóan tárgyilagos hangja rendkívül bosszantotta a lányt.
– Amúgy sincs orvosi igazolásod, ami felmentene.
– Köhögök párat az orvosnál… – vont vállat Anna mogorván.
– Meg fogom neki mondani, hogy ne adjon igazolást.
– Micsoda…? Ez szemétség!
A lány indulatosan a kanapé karfájára csapott, ami hangosan reccsent egyet. De kitartóan állta anyja elszántságtól csillogó tekintetét.
– Nem húzhatod ki magad alóla. Soha nem veszel részt ilyenekben.
– Hát ez az! – érvelt Anna kiabálva – Miért erőlteted most mégis?
– Mert megvannak a lehetőségek, meg lehetne oldani, csak te nem vagy hajlandó vállalni! Te is tudod, hogy jót akarok neked!
– Jót?! – visszhangozta Anna szinte már kétségbeesetten – Az talán jó lesz a félvámpír lányodnak, ha leleplezik, és lelövetik a rendőrökkel? EZT akarod, anya?
A szobája felé csörtetve persze már bánta, amit mondott. Nyersen bevágta az ajtaját, a csattanás hangjával a fülében bevetődött az ágyába, és mérgesen a párnába fúrta a fejét.
Nagyon szerette ezt az ágyat. Nem csak azért, mert egyik fele miatt vágyta a bezártságot, amit nyújtott, hanem azért is, mert így kizárhatta a külvilágot. Egyedül lehetett, ha akart. És most semmi másra nem vágyott.
Miért? Miért viselkedik így az anyja? Miért veti el a régi hagyományt, miért csak most ülteti el a gondolatot a fejében, hogy a problémák valóban mind megoldhatók lennének? De leginkább, miért kellett azoknak a nyomorultaknak átváltoztatniuk őt…
Anna a hátára fordult, és ágya fedelét bámulva nagyot sóhajtott. A vágyakozás, hogy átlagos fiatal lehessen, aki veszélyek nélkül élvezheti barátai társaságát, elemi erővel tört rá. De életének átlagos, emberi korszaka tizenkét éve lezárult, és csak kósza, halványuló emlékfoszlányokat hagyott hátra maga után. Egy-egy nevetés emlékét, egy mezőét, vérszagot, egy sima felületű üvegcse tapintását…
Talán mégis elkéri Panna könyvét, gondolkozott. A szüleinek nem kell tudnia róla, persze. Egri Róbert életrajza… vajon mit érzett, mikor megalkotta a toxóniumot? Sejtette, hogy mindenki megismeri majd a nevét? Az Invázió megfékezése vajon önteltté tette, vagy megértéssel fogadta a csodálatot és hálát?
Aznap éjjel a lány nagyon rosszul aludt. Álmában elment az osztálykirándulásra, aztán megjelent a vérben ázó Baka, aki azt sikoltozta, hogy az Invázió még mindig tart, és meneküljenek. A semmiből előtűnt Félix is, aki toxóniumot osztogatott a rémült diákoknak, majd Annára mutatott. A lány megpillantotta saját tükörképét egy ablaküvegben, és döbbenten tapasztalta, hogy a bőre fehér, a szemfogai hosszúak, és az álláról vér csorog. Hiába tiltakozott kétségbeesetten, az osztálya körülvette, majd Sárával az élen ráfújták a toxóniumot, minek hatására érezte, hogy bőre bűzölögve olvadni kezd…
Éppen tegnap olvastam egy összefoglalót a németországi nemzetközi gyermekkönyv-vásárról, ahol kisült, a vámpíros sztorik egyértelműen leáldozóban vannak…:-))))
Az elejét kicsit giccsesnek találtam a rengeteg színnel, illattal és egyébbel, de aztán tovább olvasva érezni kezdtem a feszültséget és drukkoltam a kiscsajnak, hogy inkább menjen bogarat hajkurászni. Ezt a részt kicsit hosszabbra is hagytam volna, ne vedd el az izgulós olvasó játékát, had egye még a frász. A csiricsáré hangvétel után végre rátaláltál a feszesebb, karakteresebb hangra is. A következő, a mindennapokat bemutató részlet már érdektelenebb volt, nem tudtam igazán követni a szereplők feltűnését, a Panna név behozását pedig nagyon szerencsétlennek éreztem a főhősnőre asszociálva. Kicsit többet kéne belőle olvasni, hogy kiderüljön, valóban hoz-e újat a sztorid a vámpíros regények arzenáljába…
Stephen King jutott az eszembe. Nem úgy, mintha valamelyik munkáját utánozná a szerző, hanem az első sorokban megjelenő feszültségről.
Erős érzelmi ütéssel indul, jó kemény kontrasztokkal.
Aztán azt hisszük, hogy vége a lidércnyomásnak, és máris egy másikban találjuk magunkat. Még mindig Stephen King jár az agyamban, mindezt jó nyelvi közegben.
Aztán teljesen egyénivé lesz az írás, és az is jó helyen történik.
A találkozás az osztálytársakkal kicsit lazábbra sikerült a bevezetőnél, remélem, hogy majd egy szerkesztő közreműködésével az a rész is feszes lesz, mert nekem tetszett a munka.
Tetszik, hogy nem egy Közép-nyugati kisvárosban zajlik Barnabie-k és Grace-k között, hanem itthon, és tetszik a kimunkált nyelvi háttér. Tetszik a háttérből az is, ami nem nyelvtani, vagyis a világ, amiben a szereplők mozognak. Bár teljesen valótlan, mégis valószerűnek tűnik. A karakterek élnek – ha kissé különösen is – és reálisak.
Gratulálok a szerzőnek, remélem, hogy nemcsak én látom jónak a regény első részletét, hanem a lektorok is annak tartják majd.
Objektíven megítélve az első rész tartalmilag és formailag sokkal jobb volt. A leíró részek karakteresek,szépirodalmi színvonalúak. Külön tetszett, hogy a leírások ugráltatva voltak a ház és a mező között. Az idillien bogarászó kislány és a néhány méterre tőle zajló mészárlás igazán ambivalens érzést kelt az olvasóban, de kétség kívül katarzist nyújt.
Ezzel szemben a második rész olyan, mintha egy másik, silány regényből vágták volna ide.
Olvasóként a második rész olyan volt számomra, mintha egy amerikai tinisorozat pergős forgatókönyve, kidolgozatlan változatban. Sablonjellemek, sablonjelenetek,majd magányos, titkon meg nem értett lányka, aki véres – steakes zsömlét eszik, és szemfogat reszel. Olyan, mintha Miley Cyrus agyarakat növesztene. Giccs giccs hátára domborítva.
A főhősből talán az eredetiség hiányzik. Egy újabb sóhajtozó lányka. aki a hagyományos anti- vámpíformulát testesíti meg. Manapság inkább kényelmesen használt sablonkarakternek számít, amely nem igényel túlzott gondoskodást a jellemábrázolás szempontjából. Ha valaki félvámpír, azt félvámpírként kell ábrázolni, nem csak külsőségekben. Több kell ehhez, mint sötét ruha és véres zsemle. A lélek a fontos, nem a külsőség, ami áthatja az írást.
Az írónő ennél tud jobbat, eredetibbet, irodalmiabbat írni. A részlet első fele kiváló példa erre
elnézést, hogy most csak röviden reagálok.
a prológus stílusa, hangulata meggyőző volt, tetszett drámaisága és a lendületes leírás, az ellentétek bemutatása, bár egy lehelletnyit talán többre sikerült a kissé hatásvadász elemek adagolása, egy egészen kicsivel kevesebb is talán elég lett volna.
az első fejezetben kissé zavarosnak találtam a szereplők térbeli elhelyezkedését és hát elsőre kissé sok volt a nevekből is, ráadásul nem volt mind igazán szerencsés (Panna-Anna).
a címet illetően pedig ez jutott eszembe:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Hajnal_Anna
Kedves Kata, nem vagyok célközönség, én megrekedtem Nosferatunál. Nálam a szerelmes vámpír meg az iskolába járó vámpír csak nevetést vált ki, de hát a vámpírevolúció tart, az újabb nemzedékeket már nem zavarja, hogy a vérszívóknak nem kell koporsókban várni az éjszakát, nyugodtan zabálhatják a félnyersre mikrózott húst reggelire. Ettől eltekintve írok ide, kizárólag formai bakikat kiemelve.
A prológus drámaiságát kitűnően ábrázoltad, az ellentétek jó nagyot ütnek. Itt nem láttam kirívó hibákat, csak az alanybizonytalanság zavart néhol. Pl. :”Napnyugta volt, a szétterülő mező gazcsomóit aranyba vonta a lemenő nap fénye. Az erőtlen sugár még utoljára végigsimított a felszínen, aztán lassan eltűnt a napkoronggal együtt…”
Így helyesebb: A szétterülő mező gazcsomóit aranyba vonta a lemenő nap fénye. Erőtlen sugarai még utoljára végigsimítottak a felszínen, aztán a korongja is eltűnt…
Egyes szám harmadik személyben ez fura: „Anya mesélt neki erről. Most száll fel a mennyországba…”
Így nem akaszt meg: Erről mesélt neki az anyja, aki most száll…
Később, a párbeszédes részeknél is előfordul, hogy nem egyértelmű, ki kivel van, erre nagyobb figyelmet fordíts!
Az első fejezet már laposabbra sikeredett. Nyilván másképp kell megírni egy véres mészárlást és egy hétköznapinak induló reggelt, mégis úgy éreztem, a színvonal süllyedt. Elkoptak a pengeéles, eltalált kifejezések, amelyek a prológusban megdobbantották a szívemet, a feszültség elolvadt.
Egyébként a szöveg gördülékeny, kiműveltek a mondatok, éppen ezért furcsálltam, miért nem nézted meg valahol, hogy kell egy párbeszédet megírni. Pl. „– Köszi. – mosolygott rá Anna,” /központozási hiba, a pont nem kell./
Összegezve: látszik, mennyire sok munka van benne, nagyon sok biztató jelet látok, de a sablontémából eredetibb karakterekkel emelkedhetsz csak ki. Sok sikert!
Khm, bocsi, ez félreérthető volt. Nem azt akartam mondani h olyan a műved, mint egy stílusgyakorlat 🙂
Sziasztok!
Most gyorsan végigfutottam a hozzászólásokat, és ezúton szeretnék mindenkinek köszönetet mondani, hogy vette a fáradságot nem csak az olvasásra, de a véleményezésre is. : )
Nagyok érdekes, okos dolgokat soroltatok föl,(nekem pl már fel sem tűnik a stílusváltás a prológus és az első fejezet között, annyit kotlottam már ezen a történeten…) és igazából pontosan ezt is vártam. Hat év után sajnos már nem vagyok képes rendesen, külső szemlélőként nézni a történetet, nagy szükségem volt már pár véleményre, úgyhogy mégegyszer köszönöm! Miután elküldtem a regényt, pár hónappal megfogalmazódott bennem az elhatározás, hogy legyen bármi a verseny kimenetele, ezt szeretném kb nulláról újraírni majd egyszer, mondjuk egy írósuli után. Bevallom, nem is számítottam sok jóra ma… úgyhogy egészen felvillanyozódtam, a pozitív dolgokat olvasva. : )
Ahogy hazaértem, részletesen válaszolok mindenkinek!
Későn futottam, előttem már mindenki elmondott minden olyat, ami nekem is eszembe jutott.
Nyelvileg olvasmányosnak, gördülékenynek éreztem.
Az indítás izgalmas. Erős ellentétbe állítod a már-már giccses naplementét és a házban zajló véres támadást. Mint a többieknek, engem is ez a rész vett meg jobban magának.
A második részben a srácok bemutatásakor vesztettem el a kedvem. Egyrészt nem túl szerencsés bemutatkozós párbeszédeket írni. Ha egy mód van rá, jobb a narrációban utalni rá. A másik bajom a lefestett karakterekkel van. A srácok biztos helyesek, de így nem láttam bennük semmi érdekeset. Egy kicsit laposnak éreztem. Nem tartozom a célközönségedbe, lehet, hogy akiknek szántad, azok vevők lennének erre is, de én inkább az érdekes vonásaikra helyeztem volna a hangsúlyt.
A Panna-Anna dolgot már mások is említették, ezt nem részletezném.
A fogreszelgetős részt külön kiemelem, nagyon ötletesnek tartom. A magyar nevekért, helyszínért meg jár a piros pont.
Csak ne lennének vámpírok! Nem érzem az eddig olvasottak alapján olyan fontos elemnek a vámpírságot, hogy ne lehetne elhagyni.
Gratulálok az íráshoz!
Első körben a kommentsávosoknak reagálnék:
Noémi,
Tudom, a vámpírhullám lassacskán elül… : D Az a nagy helyzet, hogy 2006 környékén kezdtem el ezt írni, kamaszként, mikor a Twilight-nak még híre sem volt idehaza. Naivan azt gondoltam, hú, milyen eredeti leszek, hogy vámpírokról írok, aztán közben megjelent a Twilight, maga után hozva a hullámot… Sajnálom is a dolgot, mert mostanra rendes kis előítélet alakult ki, ha vámpíros történetről van szó.
Az elejét én is giccsesnek érzem így utólag. : ) Annak viszont nagyon örültem, hogy drukkoltál Annának! Ezek szerint sikerült valamiféle feszültséget vagy mit vinni a dologba… : ) Arra még sosem gondoltam, hogy ez a rész lehetne hosszabb… megfontolom.
A Panna névről sose jutott eszembe, hogy szerencsétlenül hat a főszereplő mellett… : D Jó sokan megemlítették, úgyhogy nyilvánvalóan zavaró, ezt köszönöm. Bár ha ez valamit számít, Panna nem kap sok szerepet.
Hogy hoz-e újat a történet a vámpíros arzenálba? Meglátjuk… : ) A remény hal meg utoljára!
Köszönöm a kommentet!
Attila,
Megleptél! : ) Te voltál nekem a nap fénypontja. Már a tavalyi aranymosás óta(amit csendben a háttérből szemlélgettem) mindig különösen odafigyelek a te észrevételeidre, mert szerintem nagyon jókat tudsz mondani – s így sokat segíteni is. Szóval vártalak már.
A „jó nyelvi közeg”, „erős érzelmi ütés”, „kemény kontrasztok” kifejezéseket nem győzöm újraolvasni… Nagyon köszönöm! És különösen örülök, hogy te egyéninek láttad a folytatást is. : )
A bemutatást, a találkozást mostanra már egy az egyben kihúznám, és átírnám. Mint kb a regény nagyját…
A magyar helyszín, és magyar szereplők pedig éreztem, hogy neked tetszeni fognak. : ) Valahogy sose tudtam elképzelni máshol ezt a történetet, mint itthon. És semmi pénzért nem írnám át külföldi helyre.
Köszönöm a kritikát és a jó kívánságot is!
Kedves N!
Ha Téged tisztelhetlek az eddigi NBA-ban, akkor hasonló kritikára számítottam. : ) Nem sok helyre írsz, úgyhogy külön köszönöm, hogy időt szántál rám!
Tőled olvastam legelőször a kritikák között a „szépirodalmi” jelzőt a Prológusra, amit sose reméltem, hogy megkapok. Hihetetlen jó érzés. : ) Annál is inkább, mert a mű legfrissebb része a Prológus, a többi sok-sok éves anyag össze-vissza fércelve. Egyet kell értenem veled, hogy az silányabb.
A sablonjellemek: én azért remélem(és talán hiszem?) magamban, hogy a karakterek annyira mégsem sablonosak, és kiismerhetőek, mint elsőre tűnnek. : ) Miley Cyruson felröhögtem. : D Ami nem baj, csak még melóhelyen olvastam…
Sajnálom, hogy Anna karakterét nem találtad egyedinek. A regény további részében való viselkedése alapján szeretem hinni, hogy nem tömeglány. : ) De ezt majd eldönti más.
Köszönöm a kritikát, és szeretnék rászolgálni arra, amit mondtál: „Az írónő ennél tud jobbat, eredetibbet, irodalmiabbat írni”. Fogok! Ígérem.
Franciska,
Örülök, hogy drámainak és lendületesnek találtad a prológust, a hatásvadászatot pedig minden erőmmel próbálom kerülni. Nem mindig megy… De ezek után még inkább figyelni fogok rá. : )
A sok új szereplő az elején talán tényleg sok… az a baj, hogy én már ismerem mind nagyon jól, nem gondoltam igazán bele, egy olvasónak nem-e sok egyszerre. Újabb dolog, amin változtatnom kell. : )
A vámpírság sajnos nagyon is központi téma,(tulajdonképpen e köré épül az egész) nem hiszem, hogy kicserélhető más motívumra… de hát ki tudja. Ezen sem gondolkoztam még soha. : )
Köszönöm a kommentet!
(ui: Erre sem számítottam, hogy Hajnal Annám él, ráadásul egy költő. : D Sajnos ehhez a névhez már nagyon-nagyon hozzánőttem, ha valamin, akkor ezen nem szívesen változtatnék.)
Kedves Zsolt!
Először is köszönöm, hogy miután láttad, nem vagy célközönség, mégis továbbolvastad. Hát igen, az én vámpírjaim nem a hagyományosak, de azért még nem is csillognak. : ) Mondjuk azt is meg kell jegyeznem, hogy kizárólag Anna ilyen, hogy egyáltalán eszik , fogat reszel stb, a valódi vámpírok(akik hagyományosabbak) furcsállják is emiatt. Anna be akar olvadni az emberi társadalomba, azért ilyen. : )
Köszönöm a mondatjavításokat is. Az ilyeneket sajnos már észre sem veszem, jó, hogy valaki még ki is javítja. Az E/3-as rész tényleg rossz. Már csak azért is, mert a mondandódból látom, hogy nem is lehetett jól értelmezni… : ) A tartalom valójában ez: az anyja mesélt neki arról, hogy most fog felszállni a mennyországba.(most, hogy mindjárt meghal.)
A színvonalsüllyedés jogos, ezen javítanom kell. Nagyon.
A párbeszédes észrevételt köszönöm, erről sem tudtam, pedig nem állíthatom, hogy nem nézegettem sokszor másét… ezek szerint nem elégszer. : ) Csak egyszavas mondatokra igaz ez a pontnélküliség, ugye?
Örülök, hogy sok munkát látsz benne, meg biztató jeleket, ezek nagyon jól esnek. Sajnálom, hogy a vámpírtéma mára sablonná vált, de azért reménykedem, hogy a karakterek és a történet elég erősek lesznek. : )
Köszönöm a kritikát!
Bogi,
Örültem, hogy olvasmányosnak, gördülékenynek ítélted az írást. Leginkább azért, mert a legelső, évekkel ezelőtti variációról azt írta egy kiadó, hogy jó sztori, de a nyelvezet nagyon nehézkes, nem gördülékeny. Azóta vagy háromszor biztos újraírtam… Na, szóval jó volt pont ezt olvasni tőled. : )
A bemutatás… hm, vajon hányadszorra fogadom meg a mai nap folyamán magamban, hogy szétboncolom, meghúzom, megölöm azt a részt…? : D Na mindegy, tény, hogy az a jelenet messze nem tökéletes, és örülök, hogy erre ilyen sokan rávilágítottak, mert magamtól nem jutott volna eszembe átírni. Köszönöm a tippeket hozzá. : ) Próbálom majd alkalmazni is őket.
Örülök, hogy Attila után másnak is kedvére való a magyar helyszín! Csak ezek a fránya vámpírok… sajnos mint fentebb említettem, szerintem nem elhagyható elem, mert eléggé köré épül a cselekmény. :/
Köszönöm a kommentet!
És most a lentiek… : )
Kae(Erika – nem tudom, melyiket szereted jobban),
Először is: köszönöm!! : ) A Prológusnál szándékosan ügyeltem rá, hogy ne említsem a vámpírokat, csak később derüljön ki a „szörnyek” mivolta. Mondjuk a részlet mellett vigyorgó, kínai vámpír leány képe kicsit elvette a meglepetés lehetőségét, de mindegy, örülök, hogy te ezt értékelted. : )
A sulis szálon javítanom kell, tudom. Fogok is. : )
Én komolyan mondom, még nem olvastam együtteses irányba elmenő történetet… Megleptél ezzel, azt hittem, ez nem szokványos. De hát, annak idejét azt hittem, a vámpír téma sem lesz szokványos… : D
Én is bízom benne, hogy a folytatás megüti a szintet annyira, hogy egyszer majd egymás mellett ülhessünk egy könyvbemutatón. : ) Remek lenne!
Mason,
A bemutatás, a sulis szál – ezek most már biztosan húzva, javítva lesznek. Sajnálom, hogy Annát nem találtad egyedinek; kívánom, hogy egyszer alkalmad legyen végigolvasni, kíváncsi vagyok, akkor is tartanád-e ezt a megállapítást. Én persze remélem, hogy nem. : )
Örülök, hogy a negatív észrevételek ellenére látsz benne potenciált, nagyon köszönöm! A jó szerkesztőt pedig én is szívből vágyom… nagyon jó lenne egy profi segítségével miszlikbe boncolni a történetet, hogy aztán valami jobbat, sőt: jót építsünk belőle.
Köszönöm a kritikát! : )
Reszisz,
Nincs semmi sértődés a stílusgyakorlat miatt. : ) Biztos úgy van, nem tudom, csak írtam. : D Mindenesetre nagyon örülök, hogy kemény hatást értem el nálad. Jaj, az ilyeneket olyan jó olvasni!
Sajnálom, hogy a vámpírokkal neked is csalódást okozok… : D Ez egy ilyen nap. A gyanakvásod helytálló egyébként. ; )
Külön örültem, hogy kiemeltél dolgokat, mint dr Egri Róbert stb, jól esett. Kezdem úgy érezni, hogy a prológussal kicsit megtévesztettem az olvasókat, mert alapjában ez egy… izé. Nem mondanám annyira tini regénynek, mert pl. nem szerelem központú, meg komoly, szaftos sérülések is akadnak benne, ugyanakkor a főszereplő igenis tini, hiszen tizenhét éves. Az akciót mindenesetre megígérhetem benne. : )
Az észrevételeket köszönöm, annyit magyaráznék csak, hogy itt: „világosbarna hajához világosbarna szemek párosultak. Ráadásul hiába volt október közepe, a bőre is hasonló árnyalatot öltött” – a bőre is hasonló, világosbarna árnyalatú. Mert félvámpírként rendesen pörköli szegényt a nap. : )
Köszönöm, hogy olvastál és véleményeztél. És örülnék, ha olvashatnád a második részt. : )
Laura,
Örülök, hogy vannak kérdéseid. : ) Legyenek is. Választ is kapsz majd később, mindennek lesz jelentősége. : )
Te voltál az egyetlen, aki kiemelte a család reggelét és az információmorzsákat. Nagyon örültem neki, mert bevallom, nagyon igyekeztem, hogy a dolgok kiderüljenek, ne pedig csak leírjam őket valahol direktben, szájbarágósan.
A Pannás észrevételt köszönöm. Valami érthetetlen okból szabályszerűnek éreztem, hogy egy új szereplőhöz rögtön társítsak egy külső leírást is, még ha nem is illik oda – meg lett az eredménye. Keresem a „más módot”. : )
Köszönöm, hogy írtál!
Köszönöm szépen a választ! Drukkolok! 🙂
Kata, klassz, hogy elindult a párbeszéd, ez jó. Jellemből ötös.:-) A cím/névválasztáshoz még annyit, hogy nem csak egy méltatlanul elfeledett kortárs költőnő, de nekem volt egy ugyanilyen nevű ált. isk.társam is, gyönyörű szép lány. Én egyből rá asszociáltam, az alapérdeklődésen túl ez is piszkálta olvasás közben az agyalapi mirigyemet…
Noémi,
Ha már valaki vette a fáradtságot, és olvasott, véleményezett, úgy érzem helyesnek, ha én is válaszolok neki. Ez a legkevesebb. : ) Tudom, milyen rossz érzés, ha az ember rendesen nekiül kritikát írni, de akinek címezi, az le se reagálja.
A „Hajnal Anna” igazából nem cím, hanem egyfajta… sorozat cím inkább. Mivel ezt a főszereplőt egy trilógián tervezem átvinni, így lennének a kötetek, hogy Hajnal Anna I. – *Valami Alcím*, Hajnal Anna II. – *Más cím* stb. Csak sajnos értelmes alcímet máig nem sikerült kicsikarni magamból. : )
Reszisz, nagyon köszönöm a drukkot! : )
Kedves Kata!
Nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy mennyire tisztességesen, alaposan reagáltál az össze hozzászólásra. Ezért egy hatalmas piros pontot kapsz tőlem! 🙂
Nem tehetek róla, de én elvárom a megszólított szerzőtől, hogy válaszoljon a hozzászólók meglátásaira, véleményére, észrevételeire. Sajnos sokan nem érzik ennek szükségét.
Te viszont nem csak, hogy életjelet adtál, hanem részletesen végigvetted a megemlített dolgokat!
Köszönöm neked ezt a gesztust, és nagyon sok sikert kívánok a későbbiekre!
(Erre van is esély, hiszen tényleg van benne potenciál! 🙂 )
Kata, először is köszönöm a nagyon alapos választ.
öröm látni, hogy vannak még ilyen lelkiismeretes és ráérő* szerzők, akik figyelnek a hozzászólásokra 🙂
(*ráérő= az embernek arra van ideje, amire csinál magának, vagyis ami elég fontos neki)
csak arra térnék ki, hogy mennyire központi motívum a vámpírság, és hogy mennyire cserélhető le.
választásodat tiszteletben tartva és a meglepő és életszerű ötleteidet (pl. fogreszelés, zárt ágy… hehe) díjazva, nekem az jön le, hogy a vámpírság egy a „más vagyok” toposz lehetséges kibontásai közül. úgy értem, hogy a mondanivaló szinte mindig akörül járkál, hogy milyen lehetőségek és megoldások, konfliktusok és izgalmak vannak akkor, ha valaki(k) más(ok), mint az átlag.
ha ennyire lecsupaszítjuk a történetedet, akkor úgy vélem, erről van szó.
ez egy nagyon fontos kérdéskör, és ismét tiszteletben tartva a véleményedet, azt gondolom, hogy nem csak vámpírokkal oldható meg.
Kedves Mason!
Nekem természetes, hogy reagálok a szavaitokra. : ) Szerintem ez a kölcsönös tisztelet jele is; ha már a másik időt szán rám, hát én is szánok Rá. Köszönöm a jókívánságokat, és neked is sok sikert kívánok! Ahogy időm lesz, olvaslak, és véleményezlek téged is! : )
Franciska,
Értem, mit akarsz mondani a „más vagyok” motívummal. Bevallom, mikor írtam, egyáltalán nem gondolkoztam ezen, hogy na, ez a toposz szimpatikus, eszközöm pedig a vámpírság lesz. Valahogy mindig is így szántam. Lehet működne másképp is, de nagyon megszoktam már így. : )
Kedves Kata!
Tiszteletreméltó a felfogásod, mert tiszteletre méltónak ítélsz minket. Van, aki odavetett tőmondatokban tiszteletlenkedik: – Ennyi: becsüljétek meg ezt is!
Attila,
Köszönöm. Az biztos, hogy nem fogok az odavetett tőmondatosokhoz tartozni. : ) Valaki kritikát ír, dolgozik, időt áldoz rám, ezt mindenképpen viszonozom.
Katalin,
Nagyon-nagyon köszönöm, hogy írtál! Örültem minden sorodnak, különösen annak, hogy úgy gondolod, vannak „pontos és izgalmas meglátásaid a tinikre vonatkozóan”. De jól esett az is, hogy az izgalmas vámpírtörténet és a kicsit sablonosabb tiniregény közé soroltad Hajnal Annát – ez szerintem a tökéletes megfogalmazás. : ) Van benne ebből is, abból is. Mondanom se kell, az a hab volt a tartán, mikor azt írtad, nagyon sok potenciált látsz benne! Igyekszem nagyon, hogy úgy legyen, ahogy mondod: ne váljon sablonossá. : )
Az újabb átírásnál, amit tervezek, próbálom majd a prológus nyelvi és dramaturgiai szintjét hozni a későbbiekben is, ahol csak lehet. Köszönöm, hogy te is rávilágítottál az első fejezet gyengeségeire, és természetesen a kritikát is!
Na, milyen jó, hogy néha-néha visszalátogatok magamhoz… : )
Köszönöm a kritikát Julianna, valóban nem számít, mikor írsz, a lényeg, hogy megteszed – és én örülök neki. : ) Bocs, műveletlen vagyok, nem tudom, mire gondolsz a „csíkos vámpír könyv” alatt… : D
Örülök, hogy tetszik Anna neve, – ha valamit, akkor ezt én is nagyon szeretem a regényben – és hogy bejön a fogreszelés és a véres hús. Jó ezt olvasni. : )
Az örökbefogadás. Én nem hiszem, hogy eszköz lenne, lesz, ahol visszaüt a dolog. Úgy gondoltam ki, hogy az átváltozás lassú folyamat, így pár napig a kórházban még kimutathatatlan a kislány vámpírsága(pl vérvizsgálatnál), és a szülők egyszerű árvaként fogadják örökbe. Később derül ki a dolog, de szerencsére ugyanúgy elfogadják és szeretik.
De nagyon örülök, hogy ezt megkérdezted…
Mert ha belegondolok, ennyire részletesen szerintem nincs leírva ez, pedig azért megkívánja a történet. Úgyhogy köszönöm! : )