[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/a-kiado-szerzoi” newwindow=”yes”] A kiadó szerzői[/button]
A pince sötét és büdös volt. A plafonon a repedések már félujjnyira tágultak, és minden egyes robbanásnál csak rosszabb lett a helyzet. Egy lány és egy fiú kuporogtak a sarokban. Egyikük sem töltötte még be a tizennyolcat. Pár napja egy bombázás okozta keveredéskor csapódott a lány a fiúhoz, és azóta együtt maradtak. Bár nem nagyon ismerték egymást, mégis felelősséget éreztek egymás iránt.
A lánynak a por és a kosz alatt kedves pisze orra és szőke haja volt. Egy szép házban lakott a város központjában a kisöccsével és a szüleivel. Egyik reggel őt küldték a kenyérosztáshoz. Minden nap négy részre törték a kenyeret, és együtt ették meg. Aznap a lánynak egész kenyér jutott.
A fiú nem beszélt a családjáról, a lány pedig nem kérdezgette. Félt, hogy a fiú mérges lesz, és magára hagyja. Nem akart egyedül maradni…
Mindketten csendben ültek, és hallgatták a fenti káoszt. Egyszer csak valahol nem messze felettük egy sikolyt lehetett hallani. Csak egy pillanatig tartott, egy puffanás elhallgatatta.
A lány a fülére tapasztotta a kezét, és behunyta a szemét. Mikor újra felnézett, egy csótány szaladt el a földön előtte. A lány felpattant a földről.
– Ezt nem bírom tovább! Elég volt! Elég volt! – sikoltotta.
– Megőrültél?! Maradj csöndben! – a fiú a lány szájára tapasztotta a tenyerét. A lány nagy nehezen kiszabadult a szorításból. Már nem kiabált, a hangja halk és könyörgő volt.
– Haza akarok menni. A családomat akarom, és a szobámat. Meleg ételt, és egy tiszta, szép ruhát – nézett undorral a koszos rongydarabokra, melyek a testét fedték.
A fiú a lány szemébe nézett. Az átható pillantástól összeszorult a gyomra. Körülnézett, és hirtelen ötlettől vezérelve a földről egy félhold alakú követ vett fel.
– Fogd meg! Ez egy varázskő, amit kívánsz, az valóra válik.
– Tessék?! – a lány értetlenül nézett a fiúra. Nem tudta, hogy gúnyolódik, vagy már elment az esze.
– Hát nem látod a ruhád? Igazi selyem. Kék színű, megy a hajadhoz – a fiú körbenézett a pincében. – És ez a báli terem is gyönyörű. Neked is tetszik?
A lány rájött, hogy mit akar a fiú. Újabb bomba robbant.
– Rajtad meg szmoking van. Olyan, mint az urakon – vette a kezébe a követ a lány, de egy újabb robbanás kizökkentette. – Nem, én ezt nem tudom! Megőrjít ez a zaj!
– Milyen zaj? – a fiú visszavette a követ. – Ez zene, nem hallod?
– Nem, nem hallom! – a lány összerázkódott, ahogy egy darab vakolat a földre hullott. A fiú a lány mögé lépett, és a füléhez hajolt.
– Csukd be a szemed, és hallgasd! Ez keringő. Hallod már?
A lány behunyta a szemeit. Lassan lépkedni kezdett.
– Hallom – suttogta.
A fiú átkarolta a derekát, és táncolni kezdtek. Egyre gyorsabban forogtak, amíg a kimerültségtől a földre nem rogytak. Ekkor a lány újra megszorította a követ.
– Éhes vagyok. Gyere, üljünk asztalhoz – a lány egy dobozt húzott maguk elé.
– Jó illata van. Mit eszünk? – kérdezte a fiú, és nagyot nyelt.
– Rántott húst sült burgonyával. Kóstold meg!
A fiú a szájához emelte a finom falatot, és megette. A lány is követte a példáját. A jóízű vacsora közben vígan beszélgettek arról, hogy másnap elmehetnének piknikezni. Eltervezték az útvonalat, hogy milyen ételt visznek, és hogy úszni is lemennek a tóhoz.
Mikor befejezték a beszélgetést, a lány felsóhajtott.
– Degeszre ettem magam. Már a hasam is fáj – és a fájdalom tényleg a gyomrába nyílalt.
– Én is sokat ettem – bólintott a fiú mosolyogva.
– Már késő van, és el is fáradtam.
A fiú az egyik sarokba feküdt.
– Akkor gyere aludni. – nyújtotta a lány felé a kezét. A lány mellé feküdt, szorosan egymáshoz bújtak.
– Fázom – a lány még mindig a tenyerében tartotta a varázskövet. – Bárcsak lenne takarónk!
A fenti világot egy újabb robbanás rázta meg. A repedések végigszaladtak a sarkokig. A plafon egy része hangosan csattanva zuhant a földre. A vakolat és a gerendák teljesen betakarták az alvó fiatalokat. Többé már nem fáztak.
Adrienn 14 évesen írta ezt az egypercest. Köszönjük a novellát!
Ha ez egyperces, akkor Örkény másodperceseket írt. 🙂
Inkább nevezném tárcanovellának.
Sokszor elcsodálkozom a serdülők fantáziáján, volt egy Ani nevű 12-14 éves internetes ismerősöm, őt is hihetetlenül gazdaggal áldotta meg az ég. Sajnos – tudomásom szerint – nem folytatta az írást, pedig sokra vihette volna. Jött a pasizós korszak. 🙂
Én, tizennégy évestől egyrészt nagyon jónak tartom, másrészt, túl depisnek. 🙂
Kósza Látomás: Köszönöm. 🙂 Tényleg depis, fiatalon sok depis novellát és verset írtam. Talán azért, mert fiatalon inkább kellett felnőttnek lennem, mint most. Anyu egyedül nevelt a húgomat és engem, három műszakban dolgozott ápolónőként, így nekem kellett az okosnak, ügyesnek, felelősségteljesnek lennem. Sosem szórakoztam, sosem volt időm arra, hogy barátkozzak, sosem voltam igazi tinédzser. Ehhez még hozzájött, hogy én voltam a fura lány, aki duci, túl okos, túl csendes, túl sokat olvas és tanul, valamint még ír is, és emiatt a gimi négy éve felért egy pokoli kiképzéssel számomra. Amitől teszem hozzá, sokkal erősebb lettem, úgyhogy így utólag még bizarr mód hálás is vagyok érte. 😀 Én most, huszonévesen élem azt a tinédzserkort, amit tíz évvel ezelőtt kellett volna. Jó, persze, nem teljesen ugyanazt, mert most is van jócskán felelősség a vállamon, de néha most már megengedem magamnak a kikapcsolódást, vannak igazi barátaim és tudok gyerek lenni. 🙂 Egyébként a fiatalkori verseim ennél sokkal sötétebbek és depisebbek. 😀 Majd megkérdezem Aranymosót, hogy azokat meg lehet-e itt mutatni nektek. 🙂
Az érdekes egyébként az, hogy bár nem volt túl egyszerű gyerekkorom, attól függetlenül ténylegesen sosem voltam depressziós. Kiadtam a bánatomat az írásaimmal magamból, és az életemet próbáltam mosollyal viselni. 🙂 Szóval nem voltam az a tipikus tini, aki a szobájában depis zenét hallgat, durcás a családjával, lázad és önpusztít. Szerencsére, nekem az írás segített feldolgozni a gondjaimat. 🙂
Kósza, rendben, legyen kétperces. 🙂
Adrienn, a gimi és a pokol sokaknak párhuzam. 🙂 Versekkel nem igazán foglalkozunk, de az új novelláidat majd szeretettel várjuk.
Adrienn, úgy vélem a fiatalkori kövérnél egy rosszabb létezik, a kövér és szemüveges. Na, az voltam én. 🙂 Nem is tudom hogyan fogytam le később, és – véletlenül – szemüveg nélkül is láttam, sőt a jogsihoz sem kellett. Ezek remek dolgok ahhoz, hogy a sok csúfolás padlóra hajítsa a gyerek önbizalmát.
Úgy vélem, fiatalkorban szinte minden második ember ír valami, naplót, verset, vagy mást. Aztán jönnek a fontosabbnak vélt dolgok, pl. a másik nem, vagy/és a pénz. Versek nálam is előfordultak, de szerencsére ellopták a füzetet, amibe írtam, és így abbahagytam.
Szerintem a hozzászólásokba lehet verset másolni, nem haragszik meg érte Bea.
A gimi nálam később jött, 2,4-el, vagy 2,8-al – már nem emlékszem pontosan – nem lehetett gimibe menni. Viszont estin végezve csodálatos volt, felnőttként a kötelező olvasmányok remekművel, a tanárok – némelyike nálunk fiatalabb – haverok, és az is megbocsátható bűn volt, ha az ember elaludt. Többször buliztunk, kirándultunk a tanárainkkal, persze az általuk javasolt akármit betartva, vagyis az iskola falai között magázódás, falon kívül tegeződés. Ennek a kapcsolatnak köszönhetően a fakultatív érettségi tantárgyak nem azon múltak mit tudunk, hanem a csapatszellemen. Utáltam a fizikát, matekot, mégis azokat választottam. Magyarból olyan élményt kaptam Pála Károlytól, a magyartanáromtól, ami egész életemre kihatott. Shakespeare Hamlet-jének szereplőit kellett kielemeznünk, mindenki választhatott egyet. Nekem – mivel a napi robot után elszundikáltam – a főszereplő maradt. Mivel két irodalomóra össze volt vonva, a katedra előtt másfél órán át bizonygattam az osztály ellenében Hamlet a műben lefolyó személyiségváltozását, és Claudius pozitív reneszánsz uralkodói mivoltát. A dán királyfi jellemváltozásáról még csak meg tudtam győzni az osztályt, de azt, hogy az apja gyilkosa pozitív reneszánsz uralkodó, nem akarta bevenni a gyomruk. Hiába hoztam fel Machiavelli: A fejedelem c. művét, amely a reneszánsz kor uralkodóinak példaképe volt, a pozitív szó mindenkit zavart, nem tudtak elvonatkoztatni. Pála beült egy hátsó padba, és egész idő alatt egy szót sem szólt, csak másfél óra múlva, amikor kicsengettek, felállt és azt mondta szerinte nekem van igazam, és kiment az osztályból.
Azóta is ilyen vitatkozós vagyok, de néha jól jönne az egykori magyartanárom. 😀