Horváthné Kun Melinda: Győzelem öt lépésben

– A vádlott nem bűnös!

Tudod, nem éreztem megkönnyebbülést. Semmit sem éreztem. Olyan volt, mintha test és lélek nélkül vegetáltam volna. Összekeveredett a taps és a méltatlankodás tompa fejemben. Ártatlan voltam, ahogy a bírósági döntés mondta, ez azonban még nem mentett fel, hogy ne érezzem magam gyilkosnak.

Hónapokkal ezelőtt történt, hogy a buli helyszínére tartottunk. Legyőzhetetlennek éreztük magunkat. Akkor legalábbis azt hittük.

Öten voltunk, emlékszel? Öten az egész világ ellen. Aztán azt mondták, a semmiből előttünk termett az a kisteherautó, ami észrevétlenül, fékezés nélkül kanyarodott be a mellékutcáról. Valószínűleg reflexből rántottam el a kormányt, de nem volt hová menekülni. Csak az a hang rémlik. A hang, ami örök életemben velem marad és minden éjszaka kísérteni fog.

A többiek még a helyszínen meghaltak. Te pedig, Casey kómában voltál. Én meg egyszerűen csapdába estem a saját fejemben. Bűnös voltam, vagy áldozat? Felelős, vagy ártatlan? Talán minden egyszerre. Folyamatos csatát vívtam önmagammal minden átkozott nap. Gyűlöltem, hogy képtelen voltam felidézni a történteket.

A tárgyalás után némán szaggatott a pusztító bűntudat. Otthon voltam, bár fogalmam sem volt, hogy kerültem ismét haza. Nem is érdekelt igazán. Hagytam magam lebegni az álom és az ébrenlét fátyolos határán, amíg fel nem figyeltem a konyhából szűrődő kiabálásra. Hárman voltak. A szüleim és a nagyapám.

 – Elviszem!

Megfeszültek izmaim és úgy lüktetett a nyakamon az ér, hogy azt hittem felrobbanok. Bárcsak így történt volna, akkor nem kellett volna tovább hallgatnom a csalódottság őrjítő sikolyát. Megszabadulhattam volna a fájdalomtól, ami teljesen felemésztett. Talán, ha tudtam volna sírni, az enyhített volna egy kicsit a helyzeten. De férfi voltam, ráadásul egy Monroe, aki nem mutathatja ki, mit érez. Még akkor sem, ha csak egy taknyos kölyök.

Apám egy szót sem szólt, amikor a pickuppal kikanyarodtunk a felhajtóról. Talán még titkon örült is. Anyám biztató mosolya némi reménnyel töltött el, de ahogy távolodott alakja, úgy homályosult el bennem a szabadulásban való hit.

– Minden rendben lesz, fiam! – morgott nagyapa az ősz bajsza alatt. Egyszerűen csak megállapította, hogy így lesz és kész. És én hagytam magam beleélni egy kicsit ebbe a légből kapott illúzióba. Talán, ha sikerült volna emlékeznem, akkor a helyére kerültek volna a dolgok a fejemben. Akkor el tudtam volna fogadni, hogy bűnös vagyok, vagy épp ártatlan. De akkor még csak ott lebegtem a két véglet átkozott határán, s a mérleg nyelve az aktuális gondolataim hatására borultak meg, szinte percenként.

Aztán megérkeztünk a házához, amit csak Emericknek, azaz hallhatatlannak nevezett az öreg. Harminc éve építette és büszkén mutogatta referenciaként. Rönkházakkal foglalkozott, az apró lombházaktól a hatalmas családi házig. Ez volt a nagy szerelme.

– Rendezkedj be, addig főzök egy teát!

Természetesnek éreztem, ahogy lábaim egymás után szelték a lépcsőfokokat. A belső falakat nem fedte sehol gipszkarton, vagy más falburkoló. Nem is volt szükséges, amikor az ember végigsimíthatta azokat a meleget árasztó bársonyos rönköket. Se egyenesre vágva, se formára csiszolva nem voltak. Sehol egy élénk szín vagy fölösleges dísz. Ez tette igazi otthonná. Közel a természethez, távol minden mástól.

– Van egy ajánlatom számodra, fiam! – állt nekem háttal nagyapa. Elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, nem véletlenül foglalta el magát. Hálás voltam azért, amiért nem rohant le. – A birtok szélén még mindig megvan az alap. Ha szeretnéd, lefoglalhatod vele magad. Jót tenne egy kis munka, Dean! – fordult felém végül, de hangja óvatosabbá vált. – A munka sok mindenre gyógyír – nyújtott felém egy csésze teát.

Gyógyír? A könnyek a torkomat marták, de nem engedtem a szemem közelébe őket. Kétségbe voltam esve és újra húzott lefelé a már jól ismert, kegyetlen sötétség, ami nem engedte, hogy másként lássam a világot! Ismét kezdtem összeomlani. Észre sem vettem, hogy a kezem remegni kezdett, csak amikor a forró folyadék rácsapódott az ujjaimra.

– Húzz kényelmes cipőt, indulunk!

Kábé húsz percet zötyögtünk a kövekkel borított murván, távol a világ zajától. Minden nyáron szerelembe estem a természettel és azzal az élettel, amit a nagyapám élt itt. Mindene megvolt. Szabadság, ami lehetőséget adott élni. Nem egy túlhajszolt városi élet, ami elrohan az ember mellett, korcs évek apró szilánkjait hátrahagyva, hanem egy érzelmekkel teli utópia.

Az út végénél, fél méter magasságban állt egy betonplacc, gondosan kikarózva. Az megvalósulni kész álmom. Egy saját ház, egy menedék, ami csak az enyém. A tartóoszlopok helyét jelezték a betonvasak, amik úgy ágaskodtak ki az alapból, mintha maguktól nőttek volna ki. Abban a percben úgy éreztem, hogy a mázsás súly, ami addig a vállaimat húzta, engedett kicsit, és újra tudtam lélegezni. Tudod, mint amikor először ülsz kocsiba és egyből ráérzel a dologra.

– Megnézzük? A rajzod alapján készült – kezdett bele. Hangja azonnal szenvedélyesebbé vált, ha építészetről volt szó. – Tíz méter hosszú és hét méter széles.

– Délkeleti fekvésű?

– Ühüm – pattant fel egy ugrással a tetejére, suhancokat megszégyenítő kecsességgel, és a végébe sétált. – Háromszor hármas fürdő, a négyszer hármas konyha mellette.

– A kettő között egy vaskandalló felfűtené az egész házat – emlékeztem a részletekre.

– Itt a nappali. A maradék két méter pedig a tornác, teljes hosszban.

Falak épültek mellettem körös-körül. De ezek nem azok a lelket oltalmazó védfalak voltak, amik elzártak a külvilágtól, megfosztva az élet lehetőségétől, hanem valódi falak, amik pont, hogy újra közelebb vittek hozzá. Ahhoz a valósághoz, amitől meg akartam szabadulni. Küzdöttem magammal. Küzdött a lelkem, ami szét akart hasadni. Mégis ott bujkált a remény a rések között és próbált kitörni a szorításból.

– Rendben leszel, fiam! Elköltöztél, ez volt az első lépésed az utadon – mondta, de akkor még nem értettem mire gondolt.

***

Másnap jókedvű hangok szűrődtek ki a konyhából. Mike, nagyapám jobb keze a munkában, ott ült az asztalnál egy gőzölgő tányér sonkás tojás fölött. Mellette, tele szájjal vigyorgott rám fia Mikey, aki pont olyan göndör fürtöket visel, mint az apja.

– Mike elvisz a telepre, ahol kiszámoljátok, hogy mennyi faanyagra van szükség a házhoz.

– Aztán összevágjuk a szükséges darabokat és felpakolunk mindent a trélerre – folytatta Mike összefonva a karjait mellkasa előtt. Bólintottam, de nem néztem rájuk, épp csak a szemem sarkából figyeltem őket. Isten tudja, mit gondoltak rólam!

– Jól van – fújtam ki olyan hosszan a levegőt, hogy azt hittem a legutolsó hörgők is kiürültek. Nagyapa széles mosolya volt a jutalmam.

A telephely már nem a birtok területén volt, de elég közel hozzá. Egy hatalmas hangár épület, amiben egymáson hevertek a kiszárított rönkök teljes hosszban. Gondosan leháncsolt törzsek, nyílászárók, oszlopok és gerendák tömege. Ha pedig valami mégis hiányozott volna, ment a megrendelés a skandinávokhoz újabb adag északi fenyőért, a legjobb anyagért a piacon.

De nem csak a látvány volt mesteri, hanem az a tömény illat, ami orrba vágja az embert, amikor belép. A fa természetes aromája egészen a bőröm alá kúszott és ott bizsergett az ujjaim hegyén. Hogy is feledhettem el, mennyire szerettem ezt! Hiszen ezért voltam itt minden nyáron.

– Lássunk neki! Elő a számokkal! – csapta össze a tenyerét az öreg és az asztalra dobta a viseltes papírlapot, amit évekkel azelőtt rajzoltam.

Aztán ott hagytak egyedül a hatalmas hangárban a szerszámokkal, hogy összevágjam a kiszámolt darabokat. Bár nem először csináltam ilyet, mégis furcsa volt egyedül maradnom. Nem a munkától, hanem magamtól féltem! Attól, hogy egyedül maradtam a tehetetlen agyammal, ami csak arra várt, hogy még egyet rúgjon belém.

Este, amikor nagyapám értem jött, már semmivel nem törődtem, csak a munkával. Kockás ingemet a sarokba dobtam és a trikóm fehér színének lőttek, de nem számított. Végre éltem! Egy teljes hét telt el így. Esténként nem kellett altatót bevennem, magamtól is úgy zuhantam az ágyba, mint egy kalapács, amit a sarokba vetettek. Reggel pedig minden kezdődött elölről. Bőséges reggeli néma egyetértéssel, egész napos munka távol a gondolatoktól, mély, zökkenőmentes alvás.

A hét végén már Mikey is velem maradt a hangárban. Egy darabig csendben méregetett. Nagyon úgy tűnt, hogy várt valamire. Valamire, ami engedélyt adott neki a kérdésekre. Feszülté váltam tőle. Aztán hirtelen belekiáltott a visszhangzó hodályba.

– Bassza meg! – üvöltött fájdalomittasan, ami egyből visszarántott a jelenbe. – Benne maradt egy szög ebben a szarban! – rúgott bele az egyik gerendába, ami felhasította a bőrt a karján. Elég mélynek látszott a seb. Beszaladtam az irodába az elsősegélydobozért. Mire visszaértem, ő még cifrább káromkodásokkal gazdagította a világot.

A vörösen folyó vér fémes szaga felkúszott az orromba, és a mozdulat, ahogy a karjára fontam ujjaimat nagyon ismerős volt. Mint egy arculcsapás, úgy villant be az első kép. Egy kép a balesetről, ahogy térdelek valaki felett. Minden tiszta vér volt és azt sem tudtam, hogy honnan folyt. Belőle vagy belőlem? Csak az járt a fejemben, hogy el kell állítanom. Az adrenalin dolgozott és eltompított minden mást. Halott volt. Már akkor tudtam. Mégis küzdöttem, hogy visszahozzam az élők közé. Küzdöttem az életéért. Segíteni próbáltam!

Mikey szólítgatott kiszakítva az emlékből, és én úgy ugrottam fel mellőle, mintha áramütés ért volna.

– Menjünk be a sürgősségire, szerintem össze kell varrni!

Bele sem gondoltam mivel jár ez, míg rá nem döbbentem. Egy pillanatig haboztam, amikor bepattant az anyósülésre és várt. Várta, hogy megkerüljem az autót és vezessek. Szükség helyzet volt. Képtelen lett volna sérült kézzel kormányozni, vagy váltani. Csakhogy én irtóztam mindettől. A baleset óta nem vezettem.

A hányinger fokozatosan kúszott fel a nyelőcsövemet marva, és már nem tudtam megállítani. Kiadtam magamból mindazt, ami addig szorított. Mindentől megszabadult a gyomrom és addig öklendeztem, amíg már semmi nem maradt benne. Aztán beültem és elvittem.

Még éreztem a kórház steril szagát, miután haza értem. Beleivódott a ruhámba és alaposan beszívta a bőröm is. Úgy tusoltam, mint egy eszelős, hogy megszabaduljak tőle. A múltra emlékeztetett és hiába akartam felidézni a balesetet, voltak dolgok, amiket képtelen voltam újra átélni. Ilyen volt ez a szag is. A halált juttatta eszembe. Azt, amit elvett tőlem. Barátokat, becsületet, gyermekkort, életet. Megfosztott mindentől, amit szerettem. Elvette a szabadságomat és állandó háborúba kényszerített. Csatákba, amit saját magammal vívtam. A baj csak az volt, hogy csatát ugyan nyerhettem, de féltem, hogy a háborút örökre elveszítem.

Nagyapa a konyhában várt rám. Leültem az asztalhoz egy pohár tejjel és nagyot kortyoltam. A legszívesebben magamra borítottam volna, hogy enyhítsen a szagon.

– Jó gyerek vagy, Dean!

– Nehéz elhinnem – szállt sóhajom alig hallhatóan.

– Nézd, fiam! Mindenkinek megvan a maga sötétsége. Olyan pillanatok, amik egy egész életet képesek megváltoztatni. Balesetek. Hibák. Nevezd, aminek akarod! De ezek csupán részletek. Nem ezek határozzák meg, hogy milyen ember vagy!

– Egy gyilkos?

– Nem vagy gyilkos, Dean! Te is egyike vagy az áldozatoknak. Egyszerűen rosszkor voltál rossz helyen – mondta ki a legnevetségesebb közhelyt. – Fiam! Rá fogsz jönni, hogy semmit sem tehetsz az ellen, ami meg van írva! Valamiért ennek kellett történnie! Idővel túl leszel rajta! Életben maradtál. Most az a legfontosabb, hogy lefoglald magad!

Ez volt tehát a második lépés a gyógyuláshoz.

***

A következő héten anya telefonált. Nagyapa elmesélte neki, hogy dolgozom és ő éppoly büszke volt, akár korábban. Hálás voltam a dicséretéért. Mindig jólesett, hogy ő bízott bennem. Folyton bátorított és erőt sugárzott, hogy elhihessem, bármire képes vagyok az életben. De nem hagyott nyugodni valami. Valami, ami soha nem ment ki a fejemből. Valami, ami mindig is velem volt. Te.

Anya nagyot sóhajtott, de próbált olyan hangszínt választani, ami nem volt túl kétségbeesett, vagy elkeseredett, nehogy ismét a mélybe sodorjon.

– Nincs változás az állapotában. Még mindig kómában van.

– Értem – szívott ki minden erőt belőlem a tudat, hogy te még mindig nem voltál jobban. – Értem! Jó… akkor majd még beszélünk. Köszi, hogy hívtál anya!

– Szeretl… – mondta, de én addigra visszatettem a kagylót a helyére.

Te, a legjobb haverom, még mindig nem ébredtél fel. Még mindig kómában voltál. Miattam!

Egy pillanat alatt lerántott a sötétség. Úgy húzott le, akár egy semmiből támadt örvény a nyugodt víz felszínén. Mégis miből gondoltam, hogy minden rendben lesz? Semmi sem volt rendben! Gyűlöltem az egész rohadt életet, amiért képes volt mindent elvenni tőlem. Szét tudtam volna rúgni az egész rohadt épületet, hogy könnyítsek a fájdalmon, ami cafatokra akart tépni, hogy egyensúlyt teremtsen, de tudtam, nagyapa a háttérből figyel.

– Tudod, mit jelent a neve?

– Kinek a neve?

– Casey – mondta ki a nevedet. – Azt jelenti bátor! Túl fogja élni! Csak adj neki még időt!

Nem tudtam mi történt velem. Abban a percben szakadt el az összes húr és ömleni kezdtek a könnyeim. Úgy csúsztam le a fal mentén a padlóra, mintha valaki letaszított volna oda. Zokogtam, mint egy tízéves kölyök és nem tudtam megálljt parancsolni. Nagyapa mellém ült és magához ölelt. Szorosan tartotta a fejemet, amíg el nem apadt a régóta kikívánkozó fájdalom. Szorított és megnyugtatóan hallgatott. Nem ítélkezett, nem hagyott magamra. Ott volt velem. Végig. Azt mondta, túl fogod élni és én hittem neki. Hiszen hinnem kellett valamiben!

A következő héten együtt jöttünk ki az alaphoz. Ahogy megláttam itt a semmi közepén, elfogott a vágy, hogy itt éljek. Beleszippantottam a tiszta levegőbe, amit megtöltött a közeli erdő párája és a nedves föld szaga. A munka elkezdődött.

Először átfúrtuk az első rönköket és ráhúztuk a betonvasakra, hogy a megfelelő helyekre rögzüljenek. Körkörösen haladtunk, kötésekbe rakva az elemeket.

Szigeteltük, majd jött egy újabb és újabb réteg. Úgy épületek egymásra a részek, mint egy kirakós darabjai. És minél nagyobb felület készült el, annál szabadabbnak éreztem magam. Elégedett voltam. Újra volt célom. Ismét lett értelme az életemnek. Hagytam, hadd tompítsa el az elmém a jóleső fáradtság.

A ház alakulásával rendeződtek a gondolataim. Teret engedtem a bírósági végzés különös igazságának. Nem voltam bűnös! Azaz sok mindenben talán mégis. Abban, hogy a volánhoz ültem. Azért, mert nem tudtalak megmenteni titeket. De főleg azért, mert nem tudtam megbocsájtani magamnak azt, hogy életben maradtam.

Újabb emlékek tolakodtak a fejembe, mintha akkor szabadultak volna. Magam előtt láttam, ahogy kivágódok a kocsiból és végigpörgök az aszfalton. Keveredett a vérem a tiétekkel. Bár a többiekre egyáltalán nem is emlékeztem. Arra viszont annál élénkebben, ahogy kiemelnek téged két test közül.

Persze akár az időjárás, úgy a gondolataim is változtak. Hol kisütött a nap és a remény újjá éledt, hol elborult minden és sűrű cseppekben zúdult rám a keserűség.

Nagyapa segített a daruval a nagyobb daraboknál és beékelte az első ablakot, amíg én tartottam azt. Némaságba burkolóztunk mindketten. Szükségem is volt erre. Így folytattuk ezt egész héten át. Gerendát gerendára rögzítettünk. Ablakot szigeteltünk, míg szombatra el nem jutottunk a teljes falmagasságig.

Lassan már minden nap a gyógyulást választottam. A munka gyógyír volt a testemnek és a lelkemnek is, de legfőképpen az emlékeknek kedvezett. Teljesen lefoglalt és kezdtem átértékelni mindazt, ami történt. Felfogtam végre, hogy a balesetet sem megváltoztatni nem tudom, sem meg nem történté tenni. Hiszen senki sem tud visszarepülni az időben. De mindenki előtt ott van a lehetőség az újrakezdésre.

Körbesétáltam a hetven négyzetméteres területet. A nappali ablakai átvilágították az egész belsőteret. A fürdőszoba fala már csak a belsőajtóra várt. A félig nyitott konyhából az erdő fái incselkedtek kacéran. A legjobb azonban a hatalmas terasz volt, ami fölé a tető síkja magasodott. Tudtam, hogy itt teljesen felépülhetek. Talán újra lesz célom és persze jövőm. Te pedig… nos te lennél az egyetlen, aki mély gondolatokat szajkózva osztozna az örömömben.

Féltem, ha túl sokáig mélázok ezeken a gondolatokon, akkor magával ránt a sötétség. De újra láttam a fényt, és már nem akartam örökké a pokolban ragadni. Élni akartam! Megbocsájtani, de soha nem felejteni. Harmadik lépésként így megbékéltem a múlttal.

***

Mike két ács és az én segítségemmel felrakta a tetőt. A szigetelése alatt futottak a vezetékek a két napkollektor paneltől, amik az áramellátást biztosítják a házban. A konnektorok és kapcsolók helyén a megcsonkolt vezetékek a bekötésre vártak. Kívülről majdnem teljesen készen voltunk.

Visszamentem a hangárba és hoztam hajópadlót, hogy minden helyiséget leburkolhassak vele. Bentről kifelé haladtam. A mézsárga lapok úgy illeszkednek egymáshoz, akár a puzzle darabok. Semmi küszöb, csak a szabad, egyöntetű padlózat, ami behálóz mindent. A lefolyóknál kerek lukat vágtam a padlólapon, hogy a csöveket egyszerűen lehessen rögzíteni az alapba betonozott részekhez, de ez a többihez képest, szinte gyerekjáték volt.

Hihetetlen, hogy mindössze három hét után itt tartottunk. Imádtam az egészet. Úgy éreztem, le tudnám így élni az egész életemet. Átvehetném a szokásokat, amik már úgyis itt-ott belém ivódtak. Dolgozhatnék akár a környéken is. Mindig szerettem kétkezi munkát végezni. Persze sokkal egyszerűbb volt elrejtőzni a problémák elől, mint megbirkózni velük. Összekapartam magam annyira, hogy legalább már nem undorodtam, ha tükörbe néztem.

Másnap összeraktuk a kéményelemeket. Gondosan leszigeteltem, aztán Mikey ötlete alapján darabolt kő mintázatú burkolóval körbe is raktuk az egészet.

Megérkezett a vaskandalló, egy méter széles, hatalmas üvegablakkal és a boltíves tetővel. Marha jól mutatott már az üres szobában is, most meg pláne. Lassan volt víz, áram és fűtés is.

De csak nem hagyott nyugodni egy dolog, így nagyapámhoz fordultam.

– Miért építjük meg ezt a házat? Rengeteg pénzbe kerül – böktem ki, ami idegesített. Eddig túlságosan is lefoglalt az önsajnálat és a depresszió, hogy reálisan átlássam a helyzetet. Igaz, nagyapámé volt a cég, ami biztosított minden szükséges anyagot, de azért be kellett látnom, hogy ennyi profitot nem termelt ki egy év alatt sem.

– A pénz csupán egy eszköz, hogy elérd a boldogságot. A boldogságra összpontosíts! Nem érdekel, mennyibe kerül! A lényeg az, Dean, hogy újra megtaláld önmagad és az örömöt az életben!

Igen, lassan fel kellett építenem, vagy inkább újrateremtenem a jövőmet. Kellett, hogy nekem is legyen célom! Egy cél, ami arra ösztönöz, hogy tovább lépjek. Hogy tovább éljek! Az, hogy nagyapa így beszélt, mindennél többet adott. Egy újabb győzelmet az egyszemélyes csatámban. Egy reményfoszlányt, amibe belekapaszkodhattam és, amiből hitet meríthettem.

– Hol vagy ahhoz képest, ahol lenni akarsz? – lepett meg a kérdéssel. – Mit akarsz csinálni?

– Szívesen maradnék itt. Jó lenne neked dolgozni – figyeltem a tenyeremen lévő bütyköket, mintsem kutató szemébe néztem volna. Sajgott az egész karom, de ez jó érzés volt, mert azt sugallta, hogy igen is értékes vagyok.

Bólintott. Szóval ezt is megoldottuk. Már állásom is volt, pedig még azt sem tudtam pontosan, mit is kezdjek az életemmel. De legalább már volt egy biztos pont, ami stabilan a földön tartott. Volt egy cél az életben maradáshoz. Házakat fogok építeni. Otthonokat adok embereknek és reményt egy jobb életre. Segítek majd megtalálni az utat, amin elindulhatnak. Ezt jelentette nekem ugyanis a ház, ami a fejem fölé épült. Amibe újjá születhettem. Ez volt a negyedik lépésem.

Aztán a ház belsején dolgoztam. Egyszerű keményfapultot raktam a konyhába, ami egyik saroktól a másikig futott. Egyedül a mosogatótálca helyét vágtam ki, de azon kívül semmi extrát nem akartam. A falra is polcokat csavaroztam. Nagyapa régi rezsóját a padlásról hoztuk ide. Úgysem vagyok nagy szakács, így tökéletesen megfelel a célnak.

Lassítottam a tempón. Ki akartam élvezni az utolsó simításokat az építkezésen. Gondosan végeztem az apróbb munkákat. Felcsavaroztam a függönyt tartó rudak kampóit és méretre vágtam hozzá a karnisként szolgáló faoszlopokat. Megfaragtam az ajtó melletti fogasokat és sorban a falra csavaroztam mindet.

A szüleim hétvégére ígértek látogatást. Idegesen feszengtem pénteken. Nem tudtam, hogy vajon megértik-e a döntésemet? Támogatnak, vagy rám parancsolnak, hogy azonnal hagyjak fel ezzel az ostobasággal és takarodjak haza, folytassam az iskolát és éljek úgy, ahogy mindenki elvárja tőlem? Egyenesen rettegtem!

De minden jól sült el. Még egy görcs kioldódott a gyomromban. Tartottam a találkozótól. Felkészültem rá, hogy apa szokásos módon leüvölti a fejemet. De nem tette. Elfogadta a döntésemet és igazán éreztem rajta, hogy támogat.

Elhoztam őket ide és megtört a jég. És már csak arra eszméltem, hogy anya óriási lelkesedéssel írogatja össze, hogy mi minden kellene még nekem, abból, amit ők nélkülözni tudnak. Kezdtem megijedni. Jól alakultak a dolgok. Talán túlságosan is jól. Féltem, hogy ha elengedem magam, annak ára lesz. És akkor azonnal eszembe jutottál.

– Van valami változás Caseyvel?

Döbbent csönd volt a válasz először. Elmondták, hogy másnap próbálnak meg felébreszteni és akkor dől el, hogy túléled-e?

Egyik kezem a hajamat szántotta. Legszívesebben kitéptem volna egy marokkal belőle.

– Higgy benne, hogy minden rendben lesz! – biztatott mindenki.

Tudtam, hogy csak blöffölnek. Hogy ötven százalék esély volt mindkét verzióra. Én mégis hinni akartam. El akartam hinni, hogy csak jó dolog történhet veled. Hinni akartam abban, hogy felébredsz. Végre!

Másnap egész nap a telefon körül keringtem. Anya megígérte, hogy azonnal szól, ha megtudott valamit rólad. Borzalmas volt a várakozás. Felemésztett. Nem tudtam aludni. Nem tudtam enni. Képtelen voltam bármire. Csak róttam a lépéseket oda-vissza az előszoba falára szerelt telefon előtt, hátha megcsörren.

Bátor, bátor, bátor – ismételgettem monotonon ezt az egy szót, de félbeszakított a telefon ordítása. A szívem úgy dübögött, hogy attól tartottam, nem hallok semmit miatta. Izzadt tenyeremből, majdnem kicsúszott a készülék. Testem megállíthatatlanul remegett. Fél szemmel láttam, amint nagyapa felállt az asztaltól és engem figyelt.

A szám elé kaptam szabad kezemet, amikor meghallottam a hangodat a vonal túlsó végén. Majdnem felüvöltöttem a megkönnyebbüléstől. Ezer közül is felismertelek volna! Néma zokogás szakadt fel a mellkasomból. Akár egy gyerek, úgy sírtam.

Most meg itt ülünk, a teraszon, sörrel a kezünkben. Gondoltad volna? Szinte felfoghatatlan. Azt hiszem, az ötödik lépés most következik. Győztünk! És kezdhetünk újra élni!

– A srácokra! Mindig velünk lesztek, fiúk!

*