Horváth Klaudia: Szélese világ (részlet)

A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga
*

1. Csodaajtó

Ez a történet egy eltűnő popóval kezdődik, és ez a popó az egyéves Bercibaba tulajdona. Hogy miért is olyan érdekes ez, és hova tűnt Berci hátsófele, no meg vele együtt a többi része is? Ejj, hosszú út vezet még eddig a titokig.
A majdnem hét éves Zsombor reggelizett. Nagyon szerette a reggeleket, mert ilyenkor volt kakaó is, és kalács is, és mindenki együtt evett. És ilyenkor mindenki kíváncsi volt a másik álmára, de valójában senki sem emlékezett rá. A reggelben még az volt a legeslegjobb, hogy a szeme sarkából megláthatta a hazafelé iszkoló koboldokat, manókat, tündéreket, no meg egyéb fura lényeket. Azért a szeme sarkából, mert már majdnem hét éves volt, ezért az Idő (az a rettenetes szerzet, akinek vas foga volt, ólom szárnya, hét méteres szakálla), pókhálót kezdett szőni a szemére. Így van ez, sajnos. A felnőttek csak a villanásokat látták, a pislogást a szekrény mélyéről vagy a könyvespolc alól, viszont nem tulajdonítottak ennek jelentőséget. Minél idősebb az ember, annál sűrűbb a háló és annál kevésbé látja meg a csodavilágot, hisz nincs már ideje ilyenekkel foglalkozni. De mivel még csak majdnem hét éves volt, ha nagyon koncentrált, akkor tisztán látta a manókat, és kicsit elmosódottan a tündéreket.
Aznap reggel látott néhány tündért és koboldot, ahogy szaladtak az ágy alatti vagy a fotel mögötti ajtó felé, de nem fordított különösebb figyelmet rájuk. Ma iskolába kellett mennie, mert megbeszélte a legjobb barátjával, Petivel, hogy a szünetben játszanak a Transformerekkel. Nem volt ideje, hisz még csak pizsamában volt és fél pár zokni volt a lábán. A tündérek egyre távolodtak, mögöttük pedig ott totyogott Berci, aki nem csak a szeme sarkából látta őket, hanem együtt is tudott még játszani velük. Ma éppen mászott utánuk, keresztül a csodaajtón, csak a pelenkás popója lógott ki onnan.
Zsombor először arra gondolt, hogy vajon Berci most a padlószőnyegről fűre ért-e át, aztán arra, hogy mindezt miképpen mondja majd el a szüleinek, és ők hisznek-e majd neki, végül arra gondolt, hogy Bercinek akár baja is eshet, ezért rohanni kezdett a halványodó csodaajtó felé, ami az öccse hátsóját is rég elnyelte. Felkapta a cipőjét (pedig csak fél pár zokni volt rajta), és maga sem tudta hogyan, de négykézláb mászva átpréselte magát a bezáródó ajtó utolsó centijein. A túloldalon ujjaival belekapaszkodott a puha, zöld fűbe.
Berci lelkesen totyogott a kacagó tündérek után, azt sem vette észre, hogy már nem az ismerős tárgyak veszik körbe, sem azt, hogy nem hallja az anyukája hangját. Csak az járt a fejében: meg kell fognom azokat a csillogó valamiket, amik kiállnak a hátukból és jól megráznom. Mint minden határozott céllal rendelkező, de szeleburdi kisbaba, ő sem figyelt másra, kizárólag a tündérekre, ezért nem vette észre az előtte magasodó embert és puff, neki is ment a lábának. Az ember megfordult, arcán ezer meg ezer ránc futott végig, ahogy elmosolyodott, majd értetlenül picit oldalra billentette a fejét.
– Hát te pici? Manó vagy kobold vagy? Netán cseppnyi óriás? No, nem hagyhatlak egyedül, gyere, nehogy elvessz itt nekem teljesen. Megkeressük majd a szüleid, ahogy lesz egy kis időm. – harsányan felnevetett, kivillantotta vasfogait, aztán becsomagolta Bercit a hétméteres szakállába és a magasba repült.

2. Bozobó

Zsombor ott állt a csodák földjén, ahol roppant elveszettnek érezte magát. Ennek nem így kellett volna történnie. Boldognak, felszabadultnak kellett volna lennie, amint nyalókavirágokat szopogatva, dúdolgatva indulna a kistestvére keresésére. Ehelyett félt, álmos volt, pisilnie kellett, fogalma sem volt, merre induljon, semmi nem volt cukorból és úgy érezte, hogy figyeli valaki.
Egy félfülű makimanó toppant elé, gomb szemeit résnyire összehúzta. Alig volt nagyobb, mint Berci, csak nem hordott pelenkát, cserébe viszont volt egy szép, hosszú farkincája. Narancssárga ruhája elütött a zöld tájtól és barna bundájától, szőke haja kócosan keretezte majomszerű, hosszúkás arcát. Hamiskásan elvigyorodott, majd kántálni kezdte:
– Embergyerek, embergyerek, de elveszett, feje kerek! Embergyerek, embergyerek, de elveszett, feje kerek… – hol hangosabban, hol halkabban, hol csúfondárosan, hol szomorkodva mondta a versikét, miközben Zsombor körül ugrándozott.
– Ne csináld már, hagyd abba, kérlek! – szólt rá a fiú dühösen. – Nincs időm nekem rád, meg kell keresnem a kisöcsém. – ezzel hátatfordított a manónak.
– Idő… idő… Azt sem tudod, mit jelent. Ideje csak Időapónak van. Ő viszont mindenhol ott van és mindenre fordít figyelmet. Szóval ideje, végül is, mindenkinek arra van, amire akarja szánni. Én éppen arra, hogy téged csúfoljalak kerekfejű embergyerek. – ezzel újra kezdte a versikét.
– Ó, hagyj már! Én nem vagyok embergyerek… vagyis az vagyok, de engem Zsombornak hívnak, és nem is kerek a fejem. – mérgelődött. A makimanó ekkor leállt a tánccal.
– Az én nevem Bozobó. – mélyen meghajolt. – És kerek a fejed. – hangosan nevetett, mire Zsombor a dühtől fortyogva elindult az egyik irányba. Fogalma sem volt róla, hogy jó felé megy-e, egyszerűen távol akart lenni a manótól, a többit meg, gondolta, majd kitalálja, ha végre csend lesz körülötte. – Hova? Hova? – futott utána Bozobó – Egyedül sosem találod meg a testvéred Szélese világon. –
– És ki fog nekem segíteni? Talán te? És miért széles ez a világ? – morgolódott Zsombor.
– Én biztos nem! – nevetett a makimanó. – Viszont ismerek valakit, aki igen, Kerekfej. – hamiskás mosolya újra előkerült, szeme gonoszan villant, megragadta a tiltakozni képtelen fiút és maga után rángatta. – És azért, mert ez a neve. Szélese világ. –
Zsombor egy idő után feladta a küzdelmet, teljesen kimerülten hagyta, hogy Bozobó maga után húzza az egyre sűrűsödő erdőben.
Hosszú és unalmas menetelés volt, néha úgy érezte, sose érnek oda, néha úgy, körbe-körbe mennek és egészen biztos volt abban, hogy Bozobó csak szórakozik vele. A némaságukat csak néha törte meg a makimajom dúdolása és a fiú türelmetlensége.
– Hová megyünk? – tette fel ezredszerre is a kérdést.
– A kebelbarátomhoz, Kerekfej. A kebelbarátomhoz. – hangzott a válasz, és többet nem szóltak egymáshoz, egészen addig, amíg egy odúházhoz nem értek. A makimanó szertartásosan megköszörülte a torkát, aztán bekopogott.
Zsombor először nem látta, hogy ki nyitott ajtót, de mikor a makimanó elállt az útból, a földbe gyökerezett a lába. A saját legrégebbi, legrémisztőbb, legrosszabb rémálmával találta szemben magát: a Vavával.

*