Rebecca. A neveddel alszom el. Szeretlek.
Szőke, göndör a hajad, babának angyal voltál, most is az vagy. Gyönyörű, ágon ülő madár dala a hangod, tested lágy, simulsz, beszélned sem kell. Néha rám nézel hosszan, kutatsz bennem, a szívem nyitva, szeretlek, csak nem mondom. Nem lehet.
Nem látok fel hozzád a mélyből, gyerekként hiszem, hogy a rossz nem létezik, aztán mégis, persze, de én maradok ilyen. Naivnak hívnak mások, ébredjek, harcoljak, nyúzzam ellenfeleim bőrét, mondják.
Nem ismerek ilyen szavakat.
Mellettem állsz, szemed az égen, megfognám a tekinteted, de nem hagyod. Érezlek. A lelked tiszta, erős vagy, elég lesz a boldogsághoz, neked. Hintázol. Imádlak ilyenkor, önmagad vagy, nem hiányzik senki, várnak, ha hazamész; mindig. Így születtél.
Hosszú az ujjad, várom, hogy érints, szép mindened, szétsugárzod a szíved, én az árnyékban vagyok; oda nem látsz be. A földet nézve nincs előre, csak a sár. De a lelkem virágként nyílik, kaleidoszkóp az életem, száz világot teremtek, neked, Rebecca; messze vagy, de lehet repülni.
Ismerem a hangod. Ismerem. Nem kell értenem, Bábelben is jók lennénk, a piacon meg tudod, hogy spenótot akarok. Ki vagy te, kérdezem néha, de nem várok rá választ, csak nem tudok betelni a csodával.
Hogy létezel.
Várlak, mert jössz, hangodat hozod meg a mosolyodat, nekem. Mellettem ülsz, a hátad feszül, rám vársz, az érintésemre.
Puha a szád. Mélyen nézel a szemembe, várod a következő csókot, jöjjön már. Szeretem a bőröd, követelőzik.
Csak reggel ébredünk, maradni akartál, maradj örökre, visszatérő kételyek nélküli világot ígérek neked.
Rebecca. Szeretem a neved. Felkelő napot hozol, büszkén tartott fejet, én hátulról ölellek, és hunyorogva nézzük az első reggelünket, örökre veled, ezért éltünk eddig.
Forró a homok, koktélt szürcsölsz, fejem a hasadon. Olvasok. Nincs ennél szebb karácsony nekem, az óceán felől fúj a szél, a hajad csiklandoz, kezed a karomon, érzem a körmöd, tudom, hogy kék. Rebecca. Nem tudok betelni veled. A repülőn a vállamon aludtál, ennyi is elég lenne; kevéssel beérem. De te mindent adsz. Lágyan ölelsz körbe, fogadsz, szép szemed fogva tart, szeretlek, egy hosszú pillanat veled az élet. A narancssárga bikinidben vagy, a melledhez érek, mert fordulok, hogy lássam az arcodat.
Akarlak megint.
Rebecca. A neved feltölt, elrepít, és a szépség birodalmába kerülve tükröződsz bennem vissza, reggeli fénysugárként. Nézem az arcod, a szívem tele, az ölembe vonnálak; örökre. Te értesz és akarsz. Szemben családdal, szemben barátokkal, meg a világgal persze; benne önmagaddal és velem. Szerelmes vagyok beléd. Tudod.
A combod. Ahogy megmozdul, itt ülsz mellettem a balomon, azonnal indul a kezem, hogy megmarkoljam, aztán érzem, ahogy az izmaid megfeszülnek az érintésemtől. Válaszolsz nekem. Újabb és újabb érintést követelsz, mohón, a fejed hátra hajtod, és lehunyt szemmel sóhajtasz az ég felé. Meg vagy hatódva. Tudom. Átlényegültél istennővé, általam.
És még. Többet kapok, a gondolataimban maradsz velem, mindig ott vagy, a vágy is, hogy érintselek, öleljelek, tudod, úgy, ahogy csak téged tudlak. Mintha nem létezne más.
A bükkfák között néztél először másként rám. A nap átsütött a halványzöld leveleken, te csak álltál, Rebecca, az ösvénynek háttal, és nem palástoltad a döbbenetedet. Akkor még nem szerettél. A harc után, amit az angollal vívtam, utána már igen. Este feküdtünk a matracon, oldalt, egymás szemét nézve, és én meséltem neked. Bármeddig hallgattál volna. Fogtad a kezem, néha bólintottál, éreztem a forró levegőt a tüdődből kiáradni, és tudtam, hogy mindent megteszel majd értem. Nem kellett mondanod.
Az ölembe ültél délután fekete bőr miniszoknyában. Palacsinta volt az ebéd. Erre emlékszem és a szemedre. A szemedre, ami elsötétült, ha édesanyádról meséltél.
Ha melletted vagyok, megnyugszom. Nem kell semmi, csak te.
Csak te, Rebecca.
Zöld fény villan a szemedben, engem nézel, úgy, mint mindig. Az arcod kisimul, ilyenkor átadod magad nekem, teljes a bizalmad, egy alma van a kezedben, beleharapsz, de a szemem nem engeded. Rebecca. Egy napért veled érdemes volt élni.
Rózsát hoztam ma neked, a szirmok szélén kék csík fut, vázába teszed, érzem, hogy szereted; mint engem. Én is szeretlek. Senki nem adott még ennél többet nekem. Szárnyaló madár lettem, arcomat az ég felé fordítom, a szél simítja a bőröm, olyan lágyan, mint az ujjad. Nincs szó, ami kifejezné, mennyire vágyon arra, hogy így maradjak örökre.
A hajlatnál érinted meg a karom, először egy ujjal, aztán hárommal, lassan húzod végig a csuklómig. Csak Te tudsz így hozzám érni. Közben nevet a szemed, meg azt kérdezi, miért nézek ilyen komolyan, mikor az élet játék. Végigsimítom a szád, elmosolyodsz. Ilyen ez a játék nekünk. A pupillád tág. Nem a félhomály miatt, engem akarsz, belülről, csatlakoztál hozzám, neked mindegy merre megyek. Rebecca. A vállamra hajtod a fejed, ahogy átölelsz, a bőrünk összeér; forró vagy.
Éhes voltam mindig, amíg nem ismertelek. Most már nem vagyok.
Dupla szívvel dobogsz a fülembe, a hasad már nem jó párna, a húgod kisegít; nem örülsz. A szemed csillog ébredéstől. látod a lelkem, a fészkünket rendezed; négynek kell a hely. Lelassultál. Nem úgy. mint az öregek, nem fáradt vagy, bölcs lettél, az életet tudni csak így lehet; nem rohanva el mellette. Érezni akarod a szelet, a virágszirmok puhaságát és a csókomat. Megízlelsz mindent, tovább kell adnod a tudást, nem tanítva, mutatva, hogy kell élni, szeretve mindent, mi egy velünk.
Hátamon a karod, a szívemben vagy, örökre, mintha ott születtél volna. Csak ülünk. Mondom, hogy csak, pedig ez a minden. Gyereket szülsz nekem, ikreket, mi lehet ennél több? Csak a szemed.
Fejed az ölemben, a hátadon fekszel, ring a csípőd. Hintázol. Ezért szerettem beléd. Senki sincs, aki úgy hintázna, mint te. És a szemed miatt, persze. Meg mert az vagy, aki. És nem akarsz másnak látszani.
Simogatod a kezem. Egy ujjal, alig érintesz, finomam. A kezeddel. Amiatt szerettem beléd. A gyönyörű kezed miatt. Szabályosak az ujjaid. Tökéletesek.
Istennő is lehetnél, Rebecca. Amiatt is beléd szeretnék.
Szép vagy, belülről is, hátratűzöd a hajad, a szemed mosolyog; ilyen a reggel, Rebecca. Kérdésekkel a szemedben hajtod a vállamra a fejed, még rajtad a Gucci; simogatod a nyakam, napsütéses a reggel, ébrednek a fák, a harkály is itt van; a mi harkályunk. Tél eleje óta jár a körtefára; és elmegy, ha jön a tavasz.
Te örökre maradsz.
*
Régen nem olvastam ilyen tömény giccset (Guccit :’D).
(Jóval)Rövidebben talán elviselhetőbb lenne, mert a nyelvezete szép, prózavers szerű.(Igen, ebből lehetne (át)írni egy szép verset, kigyomlálva belőle az émelyítő sallangokat.)
Az első komment ellenére bevállaltam. Távol áll tőlem ez a fajta romantika, kétségekkel fogtam hát neki az olvasásnak. Különös volt a dolog, nem hagytam abba az olvasást, sodort előre. Nem a történet, abban túl sok dolog nem esett meg, de volt egyfajta dallamos lendülete magának a szövegnek. Igen, valami versszerűség. Közben mindvégig vártam, hogy valami történik, valami fordulat, de aztán megmaradt magasztos szerelmes levélként. Végül is, így volt egész. Amin mégis megakadtam, az a „dupla szívvel dobogsz a fülembe”, ha ikrek, akkor nem tripla? Merthogy Rebecca szíve sem állt meg, legfeljebb egy pillanatra, amikor megtudta, hogy ikrei lesznek. 🙂