A Szelecz család első titka az apai nagyanyáról szól. Szeleczné Tulipán Ilona imádta férjét, olyannyira, hogy elszökött érte családjától és vállalta a száműzetést. Vagyonáról és örökösi jogáról lemondva szerény körülmények között élt, és egyetlen fiút szült a férfinak. Mindig is úgy mesélt ezekről az időkről, mint élete legszebb éveiről. Aztán, egy napon, Ilona megvárta, míg fiuk elmegy otthonról, a konyhába ment és megragadta a nagykést.
Szelecz Sándor „Szunnyadó” a karosszékében ülve hallgatott egy Kodály bakelitet új lejátszóján. Mikor az utolsó hang elnémult, Ilona fellökte a széket, férje nyakába ugrott és tizenhárom késszúrással meggyilkolta őt. Amikor a rendőrség megérkezett, Ilona egész testét vér borította, a hangszóró mellett ülve dülöngélt előre-hátra, és összefüggéstelenül beszélt. Állítólag egyre csak azt hajtogatta:
– Sikerült. Megmentettelek. – Csak hisztérikus sikolya után váltott témát. – Nem adom neked! Nem viheted el!
A rendőrség ki akarta kérdezni fiukat, de az akkor nyolc éves Szelecz Bulcsú soha többé nem tért haza. Hónapokig keresték, mire az ápolt és szemlátomást egészséges fiú felbukkant nagyszüleinél. Addigra az özvegy Ilona tárgyalása véget ért: Ilonát beszámíthatónak találták, és „ép elméje teljes tudatában” bevallotta bűnét. Nem adott semmilyen magyarázatot vagy indítékot és a legsúlyosabb büntetést kérte maga ellen. A bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte.
Fia soha senkinek nem mesélt az esetről. Felcseperedett. Doktori címet szerzett. Megházasodott. Négy gyerek apjaként korán és váratlanul halt meg, éppen tavaly ősszel. De hát mindezt tudod, nem? Ki vagy te és miért viselsz koronát?
Oh. Így már értem. Várj, hadd kezdjem újra! Lakik Pesten, a Dob utca és a körút kereszteződésének közelében egy bizonyos Balogh Imre nevű ember, és az ő felesége. Egy szűkös kis garzonban húzták meg magukat, dohos polgári házban, holott pénzükből bőven futná jobbra is. Azonban ez a Balogh Imre, ez az ember annál ravaszabb. Gondolt is egy nagyot: amikor a tahó Horváth meg a hangoskodó egyetemista csitrijének lakását végrehajtáskor elárverezték, kölcsönt vett fel, és rögtön le is csapott az ingatlanra. Azóta a nagyobbik lakást bérbe adja, díjából fizeti a törlesztést, és már azon gondolkodik, mikor üthetne nyélbe még egy ilyen üzletet. Ha letelnek a törlesztések, soha többet nem kell dolgoznia!
Na, már most, azt is tudni kell, hogy Imre felesége elég féltékeny típus. Ez a későbbiekben fontos lesz. Látványra Janka néni egy komisz rajzfilmfigurára emlékeztet. Vörös mikrofonhaja igazán előnytelenül áll ráncosodó, megereszkedő arca fölött, és tekintete rosszindulatúan szúrós. Mindezt összevetve csigatestével, elmondható, hogy nem ad egy kellemes összbenyomást, amit csak tetéz igazán maró jelleme. Az egyetlen dolog, amivel még néha hazacsábíthatja gyermekeit – hátha egyszer unokát is hoznak magukkal – az az, ha lekenyerezi őket.
Egy meleg szeptemberi reggelen Janka néni magányosan kelt fel. Kilépett hát az étkezőbe, ahol Imrének csak a kopasz feje látszott ki a Magyar Nemzet mögül. Janka néni, mint rendesen, ha akar valamit, most is a sütőhöz lépett, fazekat vett elő, és nekiállt reggelit készíteni. Imre, aki sejtette, mire megy ki a játék, már abban a pillanatban úgy döntött, hogy kizárja kedves feleségét a tudatából.Megvakarta sörhasát a kinyúlt atlétatrikó alatt, és lapozott az újságban. Ám, amikor a frissen főtt lecsó illata terjedni kezdett, és Janka már a tojásokat ütötte bele, csak nem bírta tovább. Pláne, mikor a tányér étekhez egy felbontott doboz sör is dukált.
Imre félig rosszalló vonakodással, félig a nyálát nyelve meredt a tányérra. Amikor felesége nem szólalt meg, gyanakodva előredőlt, villájára halmozott egy jó nagy adagot, és mohón falni kezdett. Sejtette már, hogy mi következik.
– Mindjárt itt a Pistike szülinapja – kezdte dohányos hangján a vén boszorkány.
Imre sebességet váltott. Még csak nem is rágott, úgy tömte magát, igyekezett hatalmas falatokat lenyelni, és ettől köhögnie kellett. De inkább nem vett levegőt.
– Csak meg kéne venni neki azt az új iPhone-t – folytatta Janka.
Balogh Imre nem bírta tovább, és féktelen köhögésbe kezdett, amiből csak a hideg serital menthette meg. Szőrös karjába törölte száját, és úgy tette fel a kérdést.
– Miből?
– Gondoltam a bérleti díjból futhatná.
Baloghné Janka azonban… mondjuk úgy, nem annyira volt tisztában a telefonok árával.
– Úgy háromhaviból – mondta mérgesen az ura, és újra villát szúrt volna a lecsóba.
Akkor azonban, mint rendesen, felesége elrántotta előle a tányért, a villa hegye pedig az asztalon koppant.
– Hát a Szeleczék éppen annyival tartoznak, nem? – vetette fel Janka.
– Csak kettővel, de háromhavi haladékot adtam nekik – mondta Imre, miközben megvakarta a fejét és a villát bámulta. – Majd szépen leosztják a következő három hónapra.
Az asszony azonban csakugyan nem tágított.
– Kérhetnéd egy összegben is! Együtt az ehavival, és megvan a három.
– Kérhetném éppen, de miből fizetnék ki? Nincs egy éve, hogy a doktor meghalt, azt’ az özvegyre meg jut három gyerek, akit iskoláztat meg etet. Annyi pénze sincs, mint neked vagy nekem.
Tudni kell, hogy amennyire korán vénült Janka néni, annyira őrizte fiatalságát „az özvegy”. Hogy is volt az előbb az asszony meg a féltékenység?
– Jaj, mert a kis szegény Szesze nem tud fizetni! Bah, hát aláírta a szerződést, vagy nem?
– Valójában az ura írta alá, az meg halott.
– Ha meg nincsen szerződésük, akkor rakjad őket az utcára, ahová valóak az ilyen cafka meg a rongy családja! A szolgáltatásért cserében fizetség dukál, nemdepardon?! Ide nekem az asztalra a pénzt, és akkor maradhatnak.
– Asszony, ha megadtam a haladékot, akkor megkapja a haladékot!
– Persze, neked elég, ha csak kidobja a tőgyét, aztán már osztod is a haladékokat, mint az alamizsnát! Ha enni akarsz, meg azt, hogy legyen miből, akkor levered rajta a zsoldot, de még ma!
Balogh Imre majdnem egy csúnyát mondott, de az asszonnyal csak nem mert veszekedni. Persze alapvetően rosszindulatú embernek ismerték, ennek ellenére meszesedő szívének egy egészséges csücskében mégis maradt hely az elveszett kis Szeleczné Szabó Éva számára. Talán Janka nénje féltékenysége nem is olyan alaptalan? A férj zsörtölődve kitolta maga alól a széket – a régi lábak hangosan nyikorogtak a hajópadlón – és a fali telefonhoz sétálva tárcsázott.
Két emelettel feljebb az özvegy Szesze fia, Attila vette fel a telefont. A polcon az aranybarna tollú, fehér hasú gyöngybagoly kényelmetlenül fészkelődött, és behúzta nyakát.
– Igen? – kérdezte a fiú tinédzser-fokú nihilizmussal hangjában.
– Zsolt? – Na, erre már a fiú szemöldöke is megrándult.
Az igazat megvallva Balogh Imre nem vetemedett volna ilyen arcátlanságra szemtől-szemben. Bár Attila vékonytagú kölyök, alkatra majd egy fejjel magasodna fölé. Félhosszú barna haját bal oldalt kopaszra borotválta, és egyöntetűen jobbra fésülte, szája sarkában pedig karikapiercing csillogott. Egyszerűbben kifejezve: semmiben sem hasonlított ikerbátyjára, és a legkevésbé sem nyújtott biztató benyomást.
– Nem. A másik.
Csend szakadt a telefonra. Attila hallani vélte a fogaskerekek kattogását. Elvigyorodott magában a felnőtt töketlenségén.
– Attila – segített.
– Áh, Attila! Csak nem jutott eszembe! Itt a Balogh úr… a főbérlő beszél. A haladékról lenne szó.
Erre a fiú szeme résnyire szűkült. Már tudta, hogy mi következik.
– Hívom anyut. – Hangjára a bagoly szárnya alá dugta a fejét.
Ami nála azt jelentette, hogy nagyon szeretne aludni.
– Nem, ne fáraszd! Igazán nem kell ezért idehívnod. Csak add át neki, hogy mégis sürgősebb lenne a pénz, mint azt eredetileg gondoltam.
– Mennyire sürgős?
– Jó lenne, ha ma délután átjönne.
– Oké. – Ezzel Szelecz Attila köszönés nélkül lecsapta a kagylót. Mély levegőt vett, hogy káromkodjon egy cifrát, de ekkor a nappaliban termett ikerbátyja, Zsolt.
– Nana! Szép kislány nem beszél csúnyán!
Az ikrek egymásra vigyorogtak. Zsolt alacsonyabbra nőtt öccsénél, de örökölte apja széles vállát, arcának szögletes karakterét, és anyja hajának természetes göndörét. Most épp egy hullámnyi hosszúra hagyta loboncát, ami ettől folyton kócosnak tűnt, ráerősítve a született lázadó mosolyára. Élre vasalt, mélykék inget viselt farmerja fölött, ami igazi sarmőr kisugárzást kölcsönzött neki.
– Elintézzük? – kérdezte izgatottan.
– Ha anya csinálja, mindig szórakoztatóbb – válaszolta Attila.
Hát itt cseszte el Balogh Imre. Különös család ugyanis ez a Szelecz-dinasztia, sőt, talán ez a szó nem is foglalja össze mindazt a furcsaságot, ami történik körülöttük. Igen, azt hiszem, ez a legjobb pont elkezdeni ezt a történetet. Ha minden jól megy, az is kiderül, hogy miért én mesélem el.
Egy: Szeleczek és mások
Bár még kicsúsznak kezemből a szilánkok, lassan kezdösszeállni a kép: rájövök, ki is vagyok én. Engedd meg kérlek, hogy néha saját nyelvemen beszéljek hozzád, úgy, ahogy akkor megéltem! Talán így tudom a legjobban átadni neked azt, amit szerény elmém még képtelen felfogni. Remélem, jó mesélőd leszek!
Emlékszem a pillanatra, amikor Attila ráül az asztalomra. Köszönünk egymásnak, én meg azt mondom, el nem hiszed, hogy jártam ma reggel.
– Arra ébredek, hogy valami matat az államon – mesélem. – Kinyitom a szemem, hát egy baszott nagy lepke! Érted, belóg a látóterembe, pedig épp csak felmászott a nyakamról. Lehetett akkora, mint a hüvelykujjam. – Mutatom is. – Egyik lábával épp rálép a felső ajkamra, és akkor esik le, hogy én nyitott szájjal alszom! Mondom, ha most sikoltok, akkor benyelem ezt a lepkét. Hallod, köpök, prüszkölök, felugrok, az meg ott vergődik a takarómon, de az Istenért sem kapna szárnyra! És esküszöm, sikít, hallom a hangját.
Attila szemében hitetlenségnek nyoma nincs, és ez megnyugtat, mert Ficzek Tomi pölö pofon röhögne, ha ezt előadnám neki. „Meghágta az orrodat, mi?” – vagy valami ilyesmit mondana. Attila meg komolyan figyel, sőt, azt kérdi, hogy nézett ki a lepke, mintha bizony még ehhez is értene.
– Hát fekete, vagyis a szárnya lent az inkább sárga.
– Volt a hátán egy világos folt is?
Hát persze, tényleg ért hozzá. Nem sok minden akad, amihez a Kisszelecz ne értene.
– Azt nem tudom. Lerúgtam az ágyról takaróstul, aztán már nem találtam meg. Bemászott az ágy alá vagy valami. Miért, mire gondolsz?
Erre a falnak dől, gondolkodik, aztán rám néz és – idegesít, mikor ezt csinálod! – hirtelen témát vált.
– Írtál már bakancs listát?
– Tessék?
– Ha tudnád, hogy holnap meghalsz, mi az, amit ma mindenképp meg akarnál tenni?
Napfényes őszi délelőtt hangzik el a kérdés, épp az első becsöngetés előtt, amikor már majdnem mindenki a helyére került. Darkness Peti a frufruját fésüli a szemébe egy női sminktükör előtt, Ficzek Tomiék az utolsó szálat szívják az ablak alatt, Zsanett pedig eheti tizenkettedikes szerelmének leírásával boldogítja azokat, akik még mindig vevők rá.
Én meg csak ülök a bal hátsó sarokban, az ablaknál, és, mint akibe belevágott a villám, Attilát figyelem. Kámzsanyakú pólót visel, fekete pamutmellényt, keze ügyében Chaplines keménykalappal – talánez az új hóbortja, majd kinövi ezt is!
– Jó kérdés – válaszolom. – Sosem gondoltam végig.
– Percről-percre hal meg az életed. Megérték áldozatukat az elmúlt órák? Minden nap meg kell valósítanunk valamit, hogy az utolsó napon ne kelljen magunkra haragudnunk.
Kuncognom kell a gondolatra, mert ezek szerint egész eddigi életemet meg kellene bánnom.
Megszólal a csengő. Ficzekék röhögése már a folyosón hallatszik.
–Piff! – kiáltja épp Tomi, amint belép, oldalán a Fajával meg a Ricsivel. – Olyat lezúztam, meg se érezte! Áll, érted, és gondolkodik, hogy mi a fasz történt…
– Hülye wombat! – mondja Ricsi, és a háta mögött jön be Szelecz Zsolt, aki alacsonyabb, mint ikeröccse, de a válla szélesebb. Feltűrt ujjú, mélykék inget visel, csapzott haja épp egy hullámnyi hosszú, de már a szemébe lóg. A padjára teszi a Legyek ura egy ronggyá olvasott könyvtári példányát, és helyet foglal.
– Írj egy listát – vereget vállon az öccse, és ő is helyére megy. Az ablakos oldalon ül, legelöl, így majdnem az egész osztály választja el egymástól a Szelecz ikreket.
Így hát felcsapom a füzetem egy üres oldalon. Mikor Attila ilyen komoly, mindig valami izgalmas dolog fog történni. Nyelvtanon úgyse jegyzetelek: ha a tanár nem lenne vérunalmas, akkor is komolytalan áltudománynak tartanám az egészet. Elég lesz a tankönyv, még sok is!
Mire vágyom? Olyan gyakran álmodozok. Hagyom, hogy a fantáziám elkóboroljon, magától, irányítatlanul, olyan mesékbe, ahol izgalmak várják, és én csak ülök, és nézem a pergő képeket. Szinte olyan természetes, mint a légzés, nem is emlékszem olyan alkalomra az életemben, amikor unatkoznom kellett volna. Tényleg, csak hagyom. Tulajdonképpen még arra sem vettem a fáradtságot eddig, hogy megnevezzem a vágyakat, amikről szólnak.
Akkor most foglaljuk össze! Ezerszer elképzeltem, milyen lehet az osztályommal bulizni. Sosem mertem megtenni. Ahányszor gimibál lenne, hirtelen halaszthatatlanná válik valami komolytalan kis munka, amit rég megoldhattam volna, és még bármikor nekiállhatnék. A csajok pedig olyan kedvesek voltak mindig, és olyan szépek, ahogy felsorakoztak előttem, és próbáltak rávenni, hogy megjelenjek. „Tök jó lesz! Nem kell félned, mi táncolunk is veled, nem leszel egyedül!” meg „Nyugi, mi sem a zenéért megyünk, hanem mert szeretnénk minél többen együtt szórakozni! Na, légyszi, gyere el!” És a szívem szakadt meg mindig, miközben nemet mondtam. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy mitől félek, de mindig találtam valami hülye és abszolút béna indokot. Körülbelül mintha azt mondanám, hogy: „nem mehetek, mert… nekem van… egy kis… ő… kifogásom! Igen, kifogásom van, amiatt nem!” Bleh! És még részeg sem voltam, pedig nagyon jó lehet órákon át vihogó idiótának lenni!
Tehát, első pont: szeretnék részegen bulizni az osztállyal.
Aztán: ha már az alkohol megvolt… A Bartos „Juszuf” nagy keleties arc, teázik, meditál, spirituáliskodik. Mindenki szerint kattant egy kicsit, de amúgy teljesen rendben van, és végtelenül művelt. A drogosokról beszélgettünk vele, meg még valakivel, persze a másik srác meg én szidtuk őket, mint a bokrot, mondtuk a hülyeségeket, amivel az agyunkat mosták. Erre Juszuf beszélt nekünk a fűről. Arról, hogy nem biztos, hogy rossz, amíg megvan a maga kultúrája, ahol tisztán, biztonságosan lehet használni, na meg ahol nem bántunk vele senkit. Elmondta, hogy Amerikában van, ahol gyógyszertárban árulják rákosoknak, Dél-Ázsiában meg gandzsának hívják és vallásos kultusza van.
Titokban megsúgta azt is, hogy ő is tépett már, meditációhoz használta. Nem zengett róla hamis ódákat, és nem akarta reklámozni sem, de tetszett, amit a „módosult tudatállapotról” mondott.
Akkor második pont: fű. Szeretnék tépni, mielőtt meghalok.
Aztán jöjjön a szex! Nem akarok szűzen meghalni. Ezt akárki más együtt írná le a lány nevével, de én… nem is tudom, kivel akarnám. Valami arctalan, idegen nőre vágynék, akit soha többé nem látok. Nem akarom, hogy a szerelmem legyen az első, mert félek, hogy elbénáznám. Olyasvalaki kell, akivel tét nélkül gyakorolhatnék. Szóval leírom: szexelnék.
És végül, ez a legfontosabb és legbiztosabb, és ezért írom leghátra: szeretnék szerelmet vallani Júliának. Azért ülök a leghátsó padban, mert így láthatom őt, és senki sem figyeli, hogy hányszor kalandozok el felé. Figyelhetem a nagyon hosszú, barna haját, a keskeny vállát a magas hátán. Ismerem már minden tartását. Egyenesen ül, amikor tudja a megoldást, és csak oda kell firkantania a füzetbe – szinte mindig. Ha nagy ritkán valami még rajta is kifog, a füzet fölé görnyedve próbálja megfejteni. Ha nagyon jegyzetel, egy kezével támaszkodik, ha valamin meglepődik, hirtelen egy kicsit jobban kihúzza magát. Hosszú gólyalábát általában keresztbe rakja, és a felsővel a levegőben dobol türelmetlenül.Mosolyogva elpirul, ha Szani a nyakába ugrik, de illedelmesen távolságtartó másokkal. Róla álmodozom talán a legtöbbet, de mindig csak ártatlanul, például arról, hogy kettesben beszélgetünk valahol messze az iskolától, vagy hogy sokat sétálunk valahol és este felhívjuk egymást.
A szexben szabad a fantáziám, de még sosem feküdtem le vele képzeletben. Habár megöl a kíváncsiság, úgy érzem, beszennyezném az ő valódiságát, és az szentségtörés lenne. Nem, a vágyam csak az, hogy szerelmet vallhassak. Persze nem történhet meg. Júlia már két éve – pont mióta elballagott a régi iskolájában – együtt van a pasijával, és nem úgy tűnik, mintha ez hamar megváltozna. Már csak azért sem, mert Júlia mindig mindent úgy csinál, ahogy azt „kell”. Annyira összekövesedtek már a pasijával, hogy szerintem úgy érzi, mások elvárják, hogy együtt maradjanak.
Szóval ez csak egy nagy feltételes módú „Ha”. Ha holnap meghalnék, szerelmet vallanék neki. Ez a negyedik pont.
Kicsengetnek. A következő óra angol. Csoportbontásban vagyunk, de szerencsére én pont abba kerültem, amelyik ebben a teremben marad. Attila elkószált valahova, mással meg nincs kedvem beszélgetni, úgyhogy csak becsukom a füzetem, és elmegyek szívok egy kis ammóniabűzt a vizeldében.
Szani – az osztály másik hős szerelmese – nyitott szemmel járta a folyosókat nagyszünetben. Szani negyvenkilenc kilónyi tiszta rajongás: az életében mindent rajongva tesz, és száz százalékig beleveti magát. Lírai szoprán hangjánál csak vöröses barna színű „jaj-de-szögegyenes” haja, és elegánsan kihívó ruhája teszi feltűnőbbé. A büfé felé tartottak, bár enni nem akart semmit, csak Júliát szórakoztatta sorban állás közben. A fő indok azonban, mint azt ki is fejtette a sajtosrúdért folytatott kimerítő küzdelem során az, hogy talán láthatja Gabót.
Júlia gyorsan ki is művelődhetett Gabó-tanból, ha már épp kézre esett.
– Elsőre ijesztő – mondta Szani nagy lendülettel – mert csak sötét színeket vesz fel. De ha megnézed alaposan, akkor meg tökre illik hozzá. Elegáns, és jó a színérzéke!
Persze nem ezért készült épp menthetetlenül belé esni. És ezt is kifejtette.
– De amúgy nekem a külső egyáltalán nem számít. – Nem, ő ne lennem ilyen felületes. Hanem! – Az okos pasikra bukom. Gabó tavaly megyei harmadik lett a Zrínyi matekversenyen. És képzeld, csellózik!
– Tényleg? – Erre már Júlia is felkapta a fejét, hiszen ő maga is járt zeneiskolába.
– Igen. És képzeld, mindenki azt mondja, hogy nem éri meg már tinédzserként elkezdeni, de tökre rácáfolt. Két éve kezdte csak és nagyon ügyes! Lehet, hogy felveszik a kamarazenekarba!
– Két éve? De hát fölöttünk jár eggyel, nem?
– De-de! – bólogatott Szani és elöntötte a büszkeség. – Az olyan, mintha én tavaly kezdtem volna el. Imádom a cselló hangját! Olyan komolyan és bánatosan szép.
Amíg Szaninak kis szívecskék ültek a szemében, Júlia rendelt magának tízórait. Aztán jól kipukkasztotta a buborékot:
– És ti most együtt vagytok?
Szani a feje tetejéig paprikavörös színt öltött erre a kérdésre.
– Isten ments! – mondta. – A nevemet sem tudja.
– Akkor te honnan ismered?
– Be kellett pótolnom a témazárót, és mivel órán nem lehetett, a tanár bevitt hozzájuk a versenyszakkörre. Csomót jelentkezett, és hallottam a nevét.
Júlia a szemét forgatva mosolyodott el.
– Jól van, én visszamegyek, átnézem még a kémiát. Jössz?
– Kerülővel megyek – jelentette ki Szani és felment a főlépcsőn.
Nagyon tudott rajongani az okos férfiakért. A külső végső soron nem minden – annak ellenére, hogy Gabó kifejezetten jóképű, természetes fekete hajú és stílusos –, és nagyon imponáló, ha egy férfi vita közben be tud dobni egy éles nyelvű idézetet valami jó nevű regényből, és ha van előtte jövő. Mit érnek azok a pasik, akik csak elcseszik az egész napjukat a számítógép előtt, aztán hétvégente elisszák a májukat? És az agyukat.
Már visszafelé tartott az osztályterembe, remélve, hogy meglátja a fiú hátát… Pechjére Gabó egyenesen szembe jött vele. Egy sarok mögül toppant elé. A vékony srác fekete, kapucnis mellényt viselt, sűrű borosta ült orra alatt – már majdnem bajusz – és ki tudja miért egy csuklószorítós, ujjatlan bőrkesztyűt húzott magára. Szani ijedtében pont a fiú szemébe nézett – a szíve a torkába ugrott, a torka elszorult, és még a szorongatás is elpirult a füléig. Gabó szeme tágra nyílt, és már majdnem megszólalt, mikor a lány sarkon perdült és futásnak eredt.
Ijedten kergülgette a szembe sétáló embereket, és már majdnem kijutott a főfolyosóra, mikor először hátra mert nézni – és akkor szörnyedt el igazán. Gabó kis fáziskéséssel utána szegődött, és most a nyomában loholt. Szani felsikkantott ijedtében, egyből ráfordult a főlépcsőre és a földszintre szaladt. Kifutott az udvarra, hátha a fiú nem követi, de csalatkoznia kellett. Még a sportpályáig is kifutottak, megkerülték a kaput, és Gabó csak azért nem érte utol, mert Szani bevetődött a bemelegítő kört futó lányok mögé és a fiúnak ki kellett kerülnie őket.
Szani homlokát törölgetve ért vissza az épületbe, és azon nyomban bevette magát a legközelebbi lánymosdóba.
– Jézusom! – mondta a tükörnek a mosdókagylók fölött.
Hát ez meg mi volt? Mármint, ő rendszeresen elmenekült, amikor zavarba jött, de még sosem futottak utána! Lihegve határozta el, hogy szünet végéig ki nem mozdul innen, még akkor sem, ha egy-két perc késéssel ér csak be órára. Saját szívverését hallgatva várta ki a csengetést. És miközben szép lassan kifújta magát, észrevette a jóleső bizsergést a mellkasában.
Gabó utána futott! Lehet, hogy bejön neki? Ettől a gondolattól újra elpirult. Lehet, hogy nem kellett volna elfutnia? De akkor meg nem futott volna utána. Úristen! Legközelebb is körbe fogják futni a fél iskolát?! Vagy hagyja magát megfogni? Vagy csak megszólítani? De mit mondana neki?!
Eddigre én már visszaérek, és Attila a füzetem fölé görnyedve olvassa bakancslistámat. Kifut a vér az arcomból – nem akarom, hogy bárki tudjon Júliáról!
Talán nagyjából ekkor történt, hogy Balogh Imre lakásában – ugye emlékszünk még rá? – sejtelmes parfümillat kezdett terjengeni. Janka néni jó pitbullhoz mérten egyből szagot fogott, felráncolta lógó arcát, és a konyhába csörtetett. Férje épp a konyhapultra tett kistévén nézte a tegnapi meccs ismétlését, fájós lábát felpolcolva a másik székre. Janka nénje bepózolt a képernyő és közé, karba fonta kezét, és választ követelő arccal jelentette ki.
– Cédaszagot érzek.
– Biztos a sajátodat – próbálta félrehessegetni Imre bátyánk a Vasas SE szerencsétlenkedése elől, de hiába tellegetett.
– Tudod jól, hogy nem használok parfümöt, mert…
–… az csak fiatal nőknek van.
– Kurvákat akartam mondani – hajolt előre fenyegetően az asszony, és bizony, ha az áldott melltartó nem létezne, egykor telt melle most térdéig lógna!
Balogh Imrét kiverte a jeges verejték a gondolatra, és legszívesebben hozzávágott volna egy tornacsukát, de az asszonnyal csak nem kötözködik. Hát egy ilyen ledér fiatalember, mint ő, hogy maradhatott kettesben ezzel a házisárkánnyal? Sárkány, dehogy sárkány, leginkább a mesék óriására emlékeztette: „emberszagot érzek!”.
– És mi a baj a parfümmel? – Legalább elnyomná a hónaljszagot, gondolta magában, de ezt már nem mondta ki. Inkább nyakát nyújtogatva próbált elnézni a nő mellett
– Az, hogy az ágyadból jön.
– Az ágyunkból, szívem. – Azt kívánta most bárcsak egy okos tudós lenne, aki megtanítja a kvantumizéket, hogy a képernyőből áradó fényt egyenesen a szemébe hozzák. Akkor aztán trónolhatna ott az emberevő óriás!
– Halljam, kit vittél az ágyadba?
Na, erre már Balogh Imre is felkapta a fejét.
– Kincsem, hát egész nap itthon vagy! Hát kit vinnék az ágyunkba a hátad mögött, konkrétan a hátad mögött, miközben engem baszo…
– Az a Szesze volt, igaz?! Hogy ne kelljen fizetnie.
Ó, hát ennek bizony már a fele sem maradt tréfa.
– Dehogy a Szesze, egy ilyen csinos kis fiatalka hogy vetemedne arra, hogy…
– Csinos kis fiatalka, mi? Na várj csak, amíg előszedem a sodrófát, te kandisznó, úgy végigvágok a hátadon, hogy arról koldulsz!
Balogh Imre persze ugyanaz a ravasz, rosszindulatú törpe maradt, mint a történetünk elején, és már nagyon kezdte unni ezt a színjátékot. Zsebre vágta a kezét, nyögve-sóhajtva levette fájós lábát a székről, felállt, és azt mondta.
– Na, gyere anyjuk! Megmutatom, honnét jött a parfümillat!
És ezzel a hálószobába bicegett. Morogva vakargatta a hasát, úgy nézelődött az üveges szekrény polcain. Mikor megtalálta, amit keresett, jól hátra kellett nyúlnia az évek során felhalmozódott szemét közé, előkapart egy szalagba kötött díszdobozt, amiben csakugyan egy üveg drága parfüm árválkodott.
– Tessék! – nyújtotta át. – Az évfordulónkon akartam odaadni neked. Méregdrága ó de toalett vagy mi a pestis. Biztos ez löttyent ki, mikor beleszagoltam.
Erre aztán Janka néni egészen el tetszett olvadni. Hát a lekenyerezések nagymesterének igen csak ínyére valóak a borzasztóan drága dolgok! Megörült, és rögtön kicsomagolta új játékszerét, és a címkét olvasva vánszorgott el a fürdőszoba felé. Amilyen aranyhal-emlékezete van, eszébe sem került, hogy ugyan Balogh Imre valóban egy házassági évfordulóra vette – célzás értékkel – azt a párfümös fiolát, de már vagy hat éve adta oda, és a hölgyike azóta se sprickolt egy cseppnyit se magára.
Hanem ez a mennyei illat – gondolta Imre – ugyancsak a Szesze Évikére emlékeztette, a szegény özvegyre. Honnan kerülhetett ide ez a csodás kipárolgás? Nagyon elcsodálkozott rajta az öreg, de igazából örült is neki. Vett még néhány nagy szimatot a levegőből – csakugyan az ágy felől jött – és eszébe jutott valami elképzelt fülledt, romlott jelenet az albérlőjével. Gyorsan kirázta a fejéből, ablakot nyitott, aztán visszaült a meccs elé. A Vasas azóta bekapott még egy gólt. Imre bá persze ettől még jobban nekikeseredett, pedig még nem is sejtette, hogy pár perc múlva mit talál Janka néni a szennyesben – és hogy merre folytatódik ez a feszélyes kálvária.Eközben pár utcával arrébb az általánosban Szelecz Gyöngyvérnek épp elkobozzák a telefonját, amiről a Rókatáncot hallgatta; egy másik iskolában pedig véget ér az angol óránk. Csomagolunk, és átvonulunk a 205-ös terembe. Abban a reménytelen tudatban, hogy igazán undorító algebra feladványokat kapunk majd.
Nem is csalódunk.Remélem, ilyen az érettségin nem lesz, mert akkor mind mehetünk zöldségárusnak! Az óra felénél az osztály már a harmadik agyvérzésen van túl. A tanár körbe járkálva felügyeli a csendes, önálló munkát, és néha bele-belepislog a füzetekbe a diákok válla fölött. Persze az idő nagy részében csak mosolyog – ami azt jelenti, hogy „messze vagy kisfiam” – és csak néha bólogat. Ami nem azt jelenti, hogy sikerült, hanem azt, hogy „meleg, melegebb… hopp, hideg” és akkor visszatér a mosolygáshoz.
Még Ficzek és Júlia is tanácstalanul ülnek! Előbbi két percenként kijelenti, hogy ezt nem lehet megoldani.
– De-de! – kuncog a tanár. – Gondolkodj csak! Csináltunk már ilyet.
– Ilyet?! – döbben meg Ficzek. – Kizárt!
Júlia úgy üti a számológép billentyűit, hogy lassan lyukat fúr a padba.
– Nem jön ki! – húzza ki magát sokadszorra is. – Semmi nem jön ki! Biztos, hogy egész számnak kell lennie? – És a tanár csak mosolyog.
Zsanett már rég feladta, unottan firkál, Peti meg egyik fülében fülhallgatóval bólogat valami screamo szennyre.Szani gondterhelt sóhajjal tépi ki a teleírt lapot, hogy leigázhatatlan kitartással kezdje teljesen az elejéről. Már vagy harmadszor. A viszonylagos csendben mennydörgésnek hat a Legyek ura lapjainak surrogása. Szelecz Zsolt az egyetlen, aki megőrizte önbizalmát: hátát a falnak vetve, elmélyülten olvasgat.
– Te már feladtad? – kérdi Ficzek, mikor ötezredszer fordul arra.
– Neki már rég kijött – mondja a tanár.
Júlia a füzetre csap.
– Ne már! – nyafogja. – Ezt nem hiszem el!
– Hogy a faszba?! – kérdi Ficzek is, mintha még mindig nem hinne benne, hogy létezik megoldás.
Ilyenkor amúgy nem szólnak rá, biztos azért, mert végül is Tomi a feladattal foglalkozik. Persze az is benne lehet, hogy ő a legjobb a fiúk közül. Kevesebbet tanul, mint Júlia, nem tudja annyira betéve a képleteket, de – fájó – kreatívabb és gyorsabb nála.
– Csak olvasni kell tudni – veti oda Zsolt félvállról, csak hogy hagyják tovább olvasni.
Ficzek visszafordul a füzete felé, néz… néz… aztán hatalmasra nyílnak a szemei a felismeréstől.
– Új ismeretlen! – kiált fel, és tolla alatt lángol a füzet.
– Tényleg! – így Júlia, és kattog a számológépe.
Persze hogy hova vezettek be új ismeretlent, arról fogalmam sincs. Ezek csak össze-vissza számok meg betűk itt előttem. Ó, várj! Hát persze, 2x3y-t ki tudok emelni, és akkor le tudok egyszerűsíteni… Csak nem egy nevezetes azonosság kezd kibontakozni előttem? De hogyan egyszerűsítem odáig? Rohadt zavaró ez a sok x meg y…
Oh, hát persze! Új ismeretlen. Értem. De persze túl késő. Már kicsöngettek, és amíg Ficzek meg Júlia egyeztetnek – persze hogy tizenhárom, meg Zsolt is bólogat – addig a tanár feladja házinak a befejezést. Attila gyorsabban pakol, mint én. Próbálom utolérni, hogy tisztázzam vele ezt a lista dolgot. Rohadtul ajánlom, hogy ne akarjon most álommegvalósítósdit játszani, mert ha elárul valakinek, akkor nekem végem! Esélyem sincs a lánynál, és arról inkább nem is akarok tudni, mit kapnék, ha Ficzek megtudná, hogy nem vagyok képes elveszíteni a szüzességem! Ebben a pillanatban Janka néni is a szexre gondol, de egészen más okból.
A szennyesbe nyúlva egy csipkés, lila tangát talált. Még olvasószemüvegét is felvette, és kirajzolódtak előtte a csipkébe vert aprólékos virágminták. Már épp sikoltott volna, mikor rájött még valamire. Még a mosópor enyhén kénes szagán, és a nyitott öblítős flakon tisztítószer illatán keresztül is érzett egy furcsa, egy ismerős, bódítóan édes, virágos aromát, egy… hol is érezte ezt már, ez egy…
Áh. Parfüm. Janka néni arca kisimult, ökölbe szorított kézzel trappolt vissza az Imre bához, aki épp a telefonon lógott, a Vasas kapitányát szidta valamelyik fröccsbarátjával. Janka néni rögtön kicsavarta kezéből a távbeszélőt, és lecsapta.
– Ó, asszony, hogy a kétség esne beléd! – ordított fel a férje, és valami komisz módon a falba fejelt tehetetlen dühében. – Hogy egy szót nem lehet beszélni…
– Mi ez? – lengette meg a csomóba gyűrt alsóneműt az asszony.
– Vidd azt innen az arcomból, nem hallod, hogy épp kiabálok veled?!
Erre Janka néni kibontotta a ruhacsomót, és kifeszítette a bácsi orra előtt.
– Jézus és minden szentek, ugye nem akarod ezt felvenni?! – Imre egészen elsápadt a gondolatra.
Túlságosan képies fantáziával vágta fejbe a sors, úgyhogy rögtön látta maga előtt felesége szebb időket megért testét, az egy szál tangában. Illetve a tangát nem látta a rálógó hájhurkák alatt. Összerándult a gondolatra is. Ekkor azonban Janka néni újra öklébe fogta a finom anyagot, és azzal fenyegette sarokba a férjét.
– Még sértegetsz is, te ostoba, te utolsó, te hatökör, hát ki rakta ezt bele a szennyesbe?!
– Hát mikor rakok én dolgokat a szennyesbe?!
Ezért máskor egy egészen új vitába kezdtek volna Imre bá lustaságáról, meg a házimunkáról, de az érv most lepergett Janka néni erődítményéről.
– Szerinted én raktam bele?! – kiabálta a cédaevő óriás, egészen a férfi fölé magasodva hangjával. – Vagy azt mondod, ez az én bugyim?! Szerinted nem ismerem fel a saját bugyimat?!
– Hát nézem én a bugyidat szerinted?! Drágám, hát ki kíváncsi már rád…
– Pofa be! – Janka néni ordítása már egészen elnyomta a bácsit.
Valójában a szomszéd lakásban élő Fodor Tibor épp egy rockballadát hallgatott – fülhallgatón persze, de egészen hangosan – és még ő is tisztán értette ezt a két szót. Megvonta a vállát, és lábát felpakolta az asztalra.
– Ez-nem-az-én-bugyim! – szótagolta fenyegetően Janka néni.
– Hát akkor kié, ha nem a tiéd?
– Én is ezt akarom tudni! Szagold, te disznó! – nyomta az arcába. – Kinek a szaga ez?! Kitől bűzlik a hitvesi ágyunk?
Ki is jutott eszébe Imre bának vagy egy órával ezelőtt? Hanem, az kétségtelen, hogy Balogh Imre sosem ért hozzá Szeszéhez. Nem azért, mert nem akart, vagy nem próbált, hanem a doktor úr iránti tiszteletből, és valljuk be: félelemből. Szelecz Bulcsútól sokan tartottak életében, mert mindig cinkosan vigyorgott, mint aki tud rólad mindent, és hát amúgy is megtermett ember hírében állt. A doktor halála óta meg hiába tett utalásokat, az özvegy Évike a legnaivabb ártatlanság pajzsával hárított minden flörtöt és bókot.
De akkor hogy kerülhetett oda az a bugyi? És az ágyba az illat? Hisz az özvegy csak nem vetekedne olyasmire, hogy belopakodik, különben is, mikor, ha egész nap otthon ültek? Meg egyébként reggel, mikor felkeltek, még mindent rendben találtak, és az ágynak is csak legfeljebb izzadtság-, szellentés- és öregségszaga volt. Imre még emlékezett is rá, hogyan legyezte ki a szagot a takarója alól, mikor megemelte. Hú, az a termetes babgulyás tegnap! Hitvesi ágy a ló-
Tesi közben nem tudok Attila közelébe kerülni, mert ő kapus, én meg hátvéd vagyok a másik csapatnál. Az idő nagy részét azzal töltöm, hogy próbálok minél idegesítőbben beállni Ficzek agresszív támadásai elé, aztán pánikba esek, amikor Faja is feltűnik. Faja higgadt és technikás, jó formában van, ügyesen fogadja a passzokat, és még ügyesebben indít. Majdnem félpályáig futok ki elé, és fel sem tűnik, hogy Ficzek a másik szélen rohan előre.
Amikor Faja lepasszolja és mindketten elfutnak mellettem, már nem sok esélyt látok. Diadalittas csatakiáltással törnek kapura.
– Ficzek! – kiált a Faja, de Tomi csak ordít. – Ne küldd meg! Ne küldd meg! – Tomi egyre jobban felgyorsul.
Nem érem el! Peti – fejpánttal fogja hátra haját – a kapuban állva reszketni kezd, felemelt kézzel siet a jobb sarokba, hogy hárítsa Ficzek lövését, amitől persze az egész kaput nyitva hagyja Faja irányából. Akár meg is állhatnék, minek futok?! Ettől a gondolattól csak még jobban belehúztam.
– Itt vagyok üresen! – kiabálja Faja, de ebben a pillanatban Ficzek megbikázza a labdát.
Darkness Peti próbál félreugrani – hősies… – de lassú hozzá. Gyomorszájba kapja a labdát.
– Gól! – röhög rajta Ficzek, pedig látja, hogy igazából a labda nem ment át a vonal fölött.
Peti gyomrába markolva összegörnyed. Úgy tűnik, azt találta el, amit akart.
– Gól! Góóóóóól! – visítozza Ficzek a fejére húzott pólóval. Bunkó fasz. Faja és én sprintelünk a lepattanóért, és az utolsó pillanatban sikerül kihúznom a srác elől, és vakon a másik kapu felé sarkazom. A következő pillanatban elveszítem az egyensúlyomat, és beesek Peti mellé a sarokba. Na erre már Faja is röhögni kezd.
Mikor hátranézek Zsolt épp kötényt ad Attilának a kapuban. 2-1 nekünk. Ficzek cigánykereket vet letakart fejjel, sikeresen keresztülesve a focipályát a futópályától elválasztó kis füves részen. Még hevesebben kezd vihogni saját bénázásán.
– Szép védés, jó passz – vereget vállon Zsolt, mikor előre megyek középkezdéshez. A váratlan dicsérettől felpörgök.
Attila az arcát vakargatva nézelődik, de nem csípi el a tekintetem. Felhorzsoltam az alkarom…
Ki tudja, hogyan, Balogh Imre kicsusszant a sarokból, és a konyhaasztalt ékelte maga és felesége közé. Próbált rájönni, hogy fajult idáig ez a nap, vagy legalább kiutat találni. Éles esze azonban satuféket vágott be abban a pillanatban, hogy az asszony ordibálni kezdett, így gyöngyöző homlokkal szökdelt, futkározott az asztal között. Amikor aztán Janka néni a konyhapult elé ért, Imre bá rájött, hogy pokoli hibát követett el. Az asszony kirángatta azt a jó olajos serpenyőt a szennyes edények közül, és azzal készült halántékon kólintani őt.
– Figyelj! – kapta maga elé a kezét ijedtében. – Évikének úgyis fizetnie kell. Átjön majd a délután, és akkor megbeszélhetjük…
– Ide aztán nem jön! – kárálta az asszony. – Be nem teszi a lábát azon az ajtón!
– De hát a pénz… az iPhone!
– Nem kell nekem az ilyen riherongynak a pénze, tartsa csak meg ott, ahol akarja!
– De…
Hát erre már az Imre bá sem tudott mit mondani. Alig pár órája zargatta fel az özvegyet a rossz hírrel, és most… Hát mi ez az egész komédia?!
– Sőt, tudod mit? – folytatta a felesége. – Most rögtön fölhívod, és megmondod neki, hogy nem vagy rá kíváncsi!
– De…
– Gyerünk! – Janka néni utat nyitott a telefon felé, és karba tett kézzel várt. A serpenyőből maradék égett olaj csepegett a padlóra. Hú, de meg fog abban csúszni valaki!
Imre bá a telefonhoz ballagott – szeme sarkából az asszonyt figyelve – és tárcsázott. A telefon kicsengett, de hosszú pillanatokig senki sem vette fel. A bácsi kezdett nagyon izzadni, a verejték vastag patakokban ömlött hónaljából, és takaros foltként terült szét trikójának mellkasán is. Ha Szesze nem veszi fel, Janka bizisten tarkón kólintja azzal az edénnyel, és akkor mehetnek az ügyeletre! Nem látta ilyen bősznek az asszonyt, mióta…
Kattant a vonal.
– Szelecz lakás – búgta egy bizsergetően érces női hang.
– Áh, Évike, én vagyok az, az Imi bácsi.
– Ó, jó napot Imre bá! Miben segíthetek?
Janka néni dobolni kezdett a lábával.
– Az a helyzet, hogy mégse kell ma átjönnöd! – hebegte Balogh úr. – Úgy tűnik, megoldódott a gondunk ezen az oldalon. – Janka néni türelmetlenül bámulta. – Sőt, mi több, a haladék is áll! Egy ideig egyáltalán nem kell találkoznunk!
Játékos, szinte gyermeki kuncogás érkezett válaszul.
– Csak ezért tetszett felhívni?
– Hát igen, mi másért hívtalak volna? – vigyorgott kínosan feleségére, és mutatta a kezével is, hogy minden oké. – Semmire nincs szükségem tőled! – Kényelmetlenül igazgatta meg a trikóját, mintha az egy szörnyű, nyakára tekeredett kígyó volna.
– Eszem ágában sem volt mást gondolni, Imi bátyám. Tudja, egy percig sem hittem el, hogy ma tényleg találkoznunk kell.
– Tessék? – kérdezte döbbenten a férfi.
– Ígéretet tett a haladékra Imi bá. Soha nem tud megszegni egy ígéretet, amit a Szelecz családnak tett!
Valami hirtelen rossz előérzet lett úrrá Balogh Imrén. Hitetlenkedve nézett az asztalra dobott tangára, majd a feleségére.
– Miért, mi lesz akkor?
– Az átok visszaüt – kuncogott flörtölő hangon.
Ebben a pillanatban a tanga megmozdult. Imre bá szeme láttára a virágok a csipkén meglebbentek, kibomlottak, szárnyakká váltak. A szövet egy másodperc leforgása alatt izgő-mozgó lepkék rajává változott át, barnákká, feketékké, szürkékké. Egyszerre kaptak szárnyra, keringő, táncoló rajként. Janka néni, aki eddig nem vette észre, mi történt, ijedten fordult feléjük. Ki nem állhatta az ízletlábúak minden fajtáját és nemét. Hangos sikoltással suhintotta meg a felé röppenő kis szörnyeket a serpenyővel, és ezzel a mozdulattal be is zúzta a kredenc préselt fa ajtaját, sültkrumpli szagú olajjal pöttyözve be férjét és az egész szobát. A molyok szétreppentek, Janka néni pedig tett egy óvatlan lépést hátra, belelépett az imént lecsöpögött olajba és megcsúszott.
A következő pillanatban Balogh Imre lassított felvételben nézhette végig a világtörténelem legdrámaibb esését. Janka néni nem egyszerűen hanyatt zuhant, hanem magasra lendítette lábát, magára rántotta a kisasztalt, és estében, karjával darabokra tört egy rég szétesőfélben lévő széket. Ormótlant puffant, hangosan nyekkent, a következő pillanatban pedig sikoltozni kezdett fájdalmában.
Én megmondtam – volt Imre bá első gondolata.
– Akkor a viszont hallásra – mondta özvegy Szeleczné Szabó Éva, és bontotta a vonalat.
Imre bá letette, felvette, aztán tárcsázta a mentőket. Tette mindezt hitetlen, gépies mozdulatokkal. Egy percig teljesen abban a hitben volt, hogy látott egy ruhadarabot lepkékké változni. Ez persze nem lehetséges. Balogh Imre bácsi nem a hiszékenységéről híres, hanem a ravaszságáról, és talán a házsártos feleségétől.
A diszpécser megkérdezte, miben segített. Imre bá válaszolt. Combnyaktörést sejtett. Hogy miért? Nem tudta. Biztos, hogy nem azért, mert ő arra átkozná a bestiát.
Izgalmas. Végig a történettel húztál előre…Egy kicsit zavar a túl sok nyitva hagyott kérdés, de nyilván ez a cél, és gondolom minden kiderül. A karaktereid viszont tényleg őrülten jók/élőek. Gratulálok!
(Valami elállítódott, persze névvel vállalom a véleményem.)
„A sexben szabad a fantáziám, de még sosem feküdtem le vele képzeletben.” Óriási! Legyen ez az első mondta! Aztán az apai nagyanyáról anekdotázgathatsz később. Furcsa író vagy Gergő, van szókincsed, és használod is, van saját történeted, és le is tudod írni. 🙂
Kedves Szerző!
Nagyon jól indul a sztori, egészen tetszett. Aztán a közepe táján elkezdtem értetlenkedni. Egyrészt zavar, hogy nem tudom, milyen stílust olvasok. Az eleje szépirodalom némi mágikus groteszkséggel, aztán átfordul egy tipikus sulitörténetbe.
Nekem itt kezdődtek a gondok, először is a fiú hangja, aki mesél, nekem nem elég fiús. Őszintén megdöbbentem, mikor leírtad, hogy Júliába szerelmes. Addig azt hittem lány a karakter. (Később a focinál már helyére kerül a dolog.)
Aztán hirtelen egy másik nézőpontba kerültem, azt hiszem Szaniéba, aztán vissza.
Zavaros. Később kezdek belejönni, mert használsz időhatározót az átváltásnál: eközben, azalatt, stb.
A parfümnél már kezdtem kapisgálni, hogy mégiscsak lesz benne valami természetfölötti. A tangánál pedig biztos vagyok benne. Tehát az írói ígéret végülis rendben. Viszont amíg ezt megtudom, addig át kellett rágnom magam a sulis részen, ami nehezen ment.
Bonyolult az idősíkok váltogatása is benne.
A prológusnál azt írod: Egyszer van. Ha nem egyszer volt, akkor miért a múlt idő? A sulis történetnél váltasz át jelenbe…aztán múltba. Ez nem lenne baj, de az egyszer van mintha utalna arra, hogy az idősíkoknak szerepe lesz a történetben.
Ezenkívül zavarnak a stílusbeli egyenetlenségek: a sulis történethez passzol a szleng és a káromkodások, de néha ez megjelenik a másik narrátornál is: Itt cseszte el Balogh…
Vannak rosszul használt, bonyolult, zavaros kifejezések:
a szorongatás is elpirult a füléig.
ledér fiatalember (a ledért nőkre használjuk)
lekenyerezések nagymesterének igen csak ínyére valóak
eszébe sem került, (jutott)
valami komisz módon a falba fejelt.
Zavar az is, hogy Janka néni és Imre bá túlságosan negatív szereplők. Túlontúl, mint a mesében.
Maga a cselekmény tetszik, van benne fantázia és az első fejezet végén is sejtem már, merre halad a történet majd. De javasolnék egy alapos átnézést neki, hogy az egyenetlenségek eltűnjenek belőle…
Nagyon tetszett, ennek ellenére csak 9 pontot adtam.
Igazán jókat nevettem rajta, de inkább csak az Imi bá’ és Janka néni körüli történéseken. Aranyos, groteszk figurák.
Volt egy mondat (Hitvesi ágy a ló-): itt több kötőjelet tettem volna a végére.
Zavaros-e, ne tudom megmondani, ma valahogy nem vagyok önmagam e téren.
Gratulálok a kikerüléshez! 🙂
Többen felvetettétek a narrációt. Gondolom, a szerző is jön majd, és reagál, de előolvasóként annyit mindenképp elmondanék, hogy az ellentmondások látszólagosak, és meg fogjuk kapni a választ arra, ki beszél és hogyan lehet egyszerre mindennel képben. Érdemes bízni ebben a regényben, tudja, mit ígér, és be is tartja.
Kae, ezek után még kíváncsibb lettem a folytatásra. 🙂
Akkor jó, én nagyon bízom benne, hogy fogok még együtt dedikálni Hollódombival. 🙂
Köszönöm a kommenteket. 🙂 Valójában reggel óta figyelek szépen csendben, és jegyzetelek (a szó legszorosabb értelmében). Nagyon okos mondatok hangzottak el, nagyon mély meglátással, és ezért hálás vagyok nektek.
Ahogy azt többen jelzitek, a szövegben igyekszem előre utalni, hogy mindezt tudatosan vezetem, és választ fogok adni rá a megfelelő időben. Sajnos sok író ad ilyen ígéreteket, anélkül, hogy valójában végül eleget tenne neki. Ahogy Kae arra rávilágított, ez egy bizalmi kérdés. Reménykedem, hogy tudtok bennem annyira bízni, hogy ezeket a döccenőket elnézzétek nekem az elején. Valójában a Molytánc szövegének leggyengébb részét látjátok, ahol technikai okokból erősen meg van kötve a kezem. Azt tudom ígérni, hogy ennél a szöveg csak jobb lesz innentől kezdve. 🙂
Szóval, továbbolvastok majd? 🙂 Én nagyon szeretném!
Istók Anna hozzászólásából kaptam egy nagyon fontos tanulságot. Anna, ha egy mondatban akarom összefoglalni a kritikádat, akkor nagyjából ez a kritikád magva: „nem lehet felismerni, hogy ez mi és kinek szól”. Ez egy tök fontos dolog, mivel tulajdonképpen a történet eleje a reklám, ami után maga a könyv élménye következik. És egy reklám, ami nem Számomra ez egy tudatos kockázat volt, hogy nem mondom meg az elején, hogy ki a célközönségem, azért, mert bízom benne, hogy több korosztály is megtalálhatja magát benne. Ettől függetlenül lehet, hogy ez lesz végül a vesztem, és elég nagy kockázat. Meglátjuk. 🙂
Köszönöm a méltatásokat és dicséreteket. Patik kollégának külön is, kifejezetten jól esett, mert olyan varázslatra vagy képes a mondataiddal, amire én sosem leszek. (A minimalizmus, mint azt mondtam, messze meghaladja a szintemet.) Az első mondatos tiped nagyon jó. Alapvetően átalakítja a szöveget. Végig fogom gondolni, hogy szeretném-e felfedezni azt az utat, amit ezzel a kezdéssel bejárhatok. 🙂
Érdekes, olvasmányos mű, gratulálok! Gördülékeny és humoros is, az is nagyon tetszett, hogy van benne misztikus szál.
Imi bácsi és Janka néni karaktere nagyon jól el lett találva.
A váltás először megzavart, illetve az is, hogy eleinte nem volt egyértelmű, fiú vagy lány-e a mesélő, de aztán ez is a helyére került. Aztán átváltottál Szanira rövid időre, utána vissza. Ez kicsit furcsa volt, hogy most hirtelen miért az ő nézőpontjából látjuk a dolgokat (nem tudom, később is lesz-e ilyen, illetve hogy tényleg szükség volt-e erre).
A történet érdekesen indult, aztán valahogy szétesett.
A narrátorral az a gond, hogy nincs elég egyedi hangja, és nagyon keveredik az E/3 leírásokkal. Néha nem értettem, hogy most éppen kinek a nézőpontjában is vagyok.
Az is zavar, hogy a stílus is folyamatosan változik – az elején van két távolságtartó leírás, aztán jön egy személyesebb, párbeszédes leírás, aztán egy belső nézetes, cselekményes rész, aztán meg össze-vissza.
A narrátor nemében sem vagyok teljesen biztos, bár történtek utalások arra, hogy talán fiú. Az Attilával való kapcsolattal nyitva egy kicsit tényleg „rajongó kislányos”-nak tűnt, jó lenne tisztázni, ha mégsem lány.
Én nagyjából a parfümös résznél untam meg, és a tanga környékén hagytam volna abba. Ha nem lett volna benne az iskolás jelenet, ami megzavart, szerintem eljutottam volna a részlet végéig, ahonnan már érdekelne a történet.
Szóval, az iskolás részen vagy rövidíteni kellene, vagy valahogy átszervezni. Vagy legyenek már korábban is utalások arra, hogy itt valami misztikusságos lesz, mert ugye az előfordulhat, hogy Imi bá néha tangát vesz fel, és azt titkolni akarja a házsártos felesége elől.
Ja, igen, a karakterek közül egyedül Baloghékról tudunk meg valamit, így ők lettek a legszimpatikusabbak. Az ikrek és az anyukat olyan sunyi, ármányos fazon lett, a narrátor meg üres. A végén így nem tetszett, hogy szegény Janka néni a kórházba került, pedig ő csak jót akart.
És reagálva a hozzászólásokra:
Hollódombi – aranyos, hogy az olvasók bizalmára építesz, de ez egy publikált regénynél nem elégséges. Építsd ki ezt a bizalmat, nyerd meg az olvasót. A regénybe belelapozók nagy részének a neved semmit nem fog mondani, és az alapján ítél, amit lát. Ha elakad a második oldalon, akkor visszateszi a polcra.
Ha ez a leggyengébb része az írásodnak, akkor lehet, hogy érdemesebb lenne mással kezdeni. Sok író takarózik azzal, hogy „az eleje még gyenge, de utána sokkal jobb lesz”, csak erről az átlagos olvasó már nem fog tudni. (És ha a kiadó is az eleje alapján dönt, akkor más sem, mert nem publikálják.)
Ez. Nagyon. Jó.
Nagyon.
Nem is tudok semmit kiemelni. A gyilkosság. A lepke. Az ikrek „bosszúja”. A folytonosan váltakozó elbeszélők. Az állandó újrakezdés, az ide-oda kanyargó, „egyik nézőpontból ki, a másikba be”-mese. Részemről megszoktam, úgyhogy a legkevésbé se zavar, durvábbat is olvastam már. 😀 Sőt nagyon tetszik, mert magabiztosan kezeled ezt a kanyargást. Egyszer, bevallom, én is belezavarodtam (Szaninál), de azt is bevallom, hogy közel se csúcsformában olvastam, ellenkezőleg: a munkám ma délelőtt iszonyú sok energiát kiszívott belőlem. A műved NEM, sőt, az inkább még adott egy kicsit vissza. 🙂
Amúgy van egy sejtésem. Az elbeszélő őrült, és az orvosához beszél? Amikor először „újrakezdte” a történetet, akkor jutott ez az eszembe. Ez sok mindent megmagyarázna.
A figurák élnek, a párbeszédek hitelesek, akár idősödő férfiról, akár iskolásokról van szó. A mágikus realizmus meglepő, de a jó fajtából. Csak még jobban kezdett tőle érdekelni az egész. Várom a folytatást.
„Számomra ez egy tudatos kockázat volt, hogy nem mondom meg az elején, hogy ki a célközönségem, azért, mert bízom benne, hogy több korosztály is megtalálhatja magát benne. Ettől függetlenül lehet, hogy ez lesz végül a vesztem, és elég nagy kockázat.”
Háhá, én is járok így. 😀 Nem is egyszer! Kockázat nélkül nincs nyereség. 😉 Hajrá! Engem nem vesztettél el. 😀
Kedves Hollódombi!
Nekem ez az írás a látszólagos ellentmondások és zavarosság ellenére is tetszett. Szellemes. 🙂 Várom a folytatást.
A próza gördülékeny, a mű igényes, ráadásul Hollódombi tudja jól használni a szókincsét. Nem tudom hogyan csinálja, de a hitelesség megteremtését nagyon profin űzi az ábrázolásmóddal.
A történet egyedinek ígérkezik, felkeltette a kíváncsiságom, de a részlet szerkezetét egyáltalán nem találtam olvasóbarátnak. Persze az is lehet, hogy nekem, mint egyszerűbb szerkezetű, másabb stílusú olvasmányok kedvelőjének tűnik így. A narrátor szokatlan és érdekes, hamar sejtettem, hogy céllal, de éppen ezért elvártam volna valamilyen hamarabbi és konkrétabb sejtetést vagy utalást ennek a hátterére. Valamit, akár egy felvillanó kép erejéig is, vagy akár egy koherens hangulatot, ami Baloghékon túlmutat, rátelepedik kicsit az egész műre. Hiányoltam a fókuszt. Talán ha egy ilyen folytonos hangulatba tudtam volna belekapaszkodni, akkor nem zavartak volna az ugrálások, a ráérősen felvonultatott sok szereplő.
A legnagyobb problémát számomra az okozta, hogy nem tudtam eldönteni, mi mennyire fontos. Mintha Baloghné féltékenységének részemről több figyelmet és fókuszt kellene kapnia (nem feltétlen hosszabb jelenetet kap, de erőteljesebbet) mint mondjuk a Szelecz fiúk és a körülöttük lévő rejtély. Jók az elszórt, nyitva hagyott érdekes mozzanatok, de valahogyan nem kapták meg azt a hangsúlyt, amelyek a hétköznapi események közepette olvasói fókuszomat és kíváncsiságomat kézenfoghatták volna. Röviden itt most ennyit.
Annyit még hozzátennék, hogy Kadmonnal abban is egyetértek, hogy a bizalmat fel kell építeni.
Kadmon: közel sem szeretnék „takarózni” semmivel. 🙂 A könyv másfél hónap alatt készült el (ennyi időm volt rá), egy első kézirat, ami a „kész jobb, mint a tökéletes” elvet követi. Be kellett fejezni valamit, amit beadhatok, de természetesen továbbra is munkadarabnak tekintem, amit folyamatosan alakítok a visszajelzések alapján. Az információ adagolása sajnos itt egy piszkosul nehéz dolog, és – ahogy Zsuzsi és a te visszajelzésetekből látom – nem is biztos, hogy sikerült megoldani. (De egyébként később természetesen minden fontos információt megismétlek ilyen vagy olyan módon.) Köszönöm a visszajelzést, nyitott vagyok egy újraírásra, de jelenleg még nincs ötletem, hogy milyen formában tudnám megoldani.
A bizalom építésével ugyan egyet értek, és ezért teszek is érte. A visszajelzésből látszik, hogy többen érzik a szándékosságot, az előreutalást, és várják a válaszokat a nyitva hagyott kérdésre. Úgy gondolom, ez egy jó kezdet, jó alap, remélem, hogy a szerkesztéskor tudok már építeni rá.
Prücsök, Sonnent, Celinna, Laura, köszönöm a méltatást, nagyon jól esik. 🙂
Kedvea Hollódombi!
Nagyon hasznos kritikákat olvastam tőled itt az oldalon, ezért örültem, amikor megláttam, hogy te is részt veszel a versenyben, és olvashatunk részletet tőled is.
Különös írás, olykor száguldottam a sorokon, aztán megtorpantam egy-egy szemléletváltás alkalmával, néhány dolgot vissza is olvastam. Érdekes a történet, tetszenek a váratlan fordulatok, a természetfölötti megjelenése, a sejtetések. Mégis kicsit olyan érzésem volt, hogy kapkodom a fejem, hogy követni tudjam a nézőpontváltásokat. Gondolom valóban kiderül, miért van erre szükség, és akkor remélem a homlokomra csapok, hogy: aha!
Erősek a karakterek, magam előtt látom őket és az eseményeket is.
+ 1 érdekesség: az idén eddig minden fiú írása így vagy úgy, de egy halálesettel indított, kivéve persze a mesét 🙂
Zsuzsyb, neked is köszönöm a kedves szavakat!
A szerkezet valóban kihívást szokott jelenteni, de úgy vettem észre, hogy nem mindenkinek, illetve a második fejezetben már nagyjából senkinek. Valószínűleg nem bonyolultsága, hanem idegensége az, ami feszélyezi az olvasók egy részét, de viszonylag hamar hozzászoknak. Főleg a huszonhárom-öt évnél idősebbek emelték ki, hogy zavarja őket, valószínűleg nekik már rögzült elvárásaik vannak egy regénnyel kapcsolatban. Ez számomra egy fontos tanulság, amire a későbbiekben figyelni fogok, ha ennek a korosztálynak írok. (És egyébként ez kicsit összevág azzal a tanulsággal is, amit Annától kaptam. Elvárások és felismerhetőség.)
Ritmizáló ereje viszont számomra nagyon fontos előny, amit másképp nem tudok elérni. Úgy érzem, a megnyert előnyökhöz képest ez a viszonylag rövid távú feszültség egy optimális csere volt. Ugyanakkor probléma, hogy pont az elejét teszi döcögőssé a könyvnek… Gondolkodom, hogy mi legyen. 🙂
Figyelek és tanulok.
Kedves Hollódombi!
1. EZT, amiből itt mintát látunk, könyvnyi méretekben másfél hónap alatt hoztad össze?! A sárga irigység megöl!!! 🙂 Nekem sokkal több időmbe telt volna…
2. Honnan tudod, ki hány éves? 🙂 🙂 🙂 (Engem ugyan mennyinek tippelsz, meg se merem kérdezni… 🙂 Na jó, már megkérdeztem… 🙂 )
Még egy dolog, amit az előző hozzászólásomban akartam leírni, de munkaidőben állandóan zavarják az embert, ha épp véleményt akar írni 🙂
Szóval a mű elején azt írtad, hogy Szelecz Bulcsúnak 4 gyermeke volt, aztán később azt, hogy az özvegy egyedül maradt 3 gyermekkel. Ha jól értelmezem, a 3 gyermek: az ikrek és egy lány. Van egy negyedik gyerkőc is?
Lehet, hogy csak én néztem el valamit 🙂
Tisztelt Szerző!
Vegyes érzéseim támadtak. Sok kérdés is felmerült bennem, ami a történet eseményei és a narrátor személye kapcsán nem zavart – nyilvánvalóan ez volt a célod. De kinek szól a történet? Én, középkorú olvasóként jól szórakoztam Imre bá és Janka boszi esetén, ugyanakkor unalmasnak találtam a tini szálat. Nem mintha unalmas lenne; egy középiskolást pont ez a rész érdekelné. Csakhogy a történet agyas írásmódja – ami számomra előny – egyben a hátránya is lehet a fiatalabb olvasóknak, mivel ők kevésbé türelmesebbek nálam. A vegyes érzéseimet az is táplálta, hogy a nézőpont- és időváltásokkal teli történetvezetést nem feltétlenül csípi az átlagos fiatal olvasó, azonkívül sok helyen én is fárasztónak éreztem a szöveg töménységét, pedig igazán nem kedvelem a semmitmondó mondatokat. A gördülékenyebb érthetőség kedvéért, talán belekerülhetett volna néhány pihentető szó, ami oldja a feszességet. Ezek hiányában néhányszor keresnem kellett az alanyt, pedig nyelvtanilag helyes a szöveg.
A fentiek összegzéseként: ha mindenkihez szólni akarsz, előfordulhat, hogy többet vesztesz, mintha egy réteghez szólnál.
Megakasztott a mágikus-misztikus vonulat hirtelen megjelenése is. Ha ez vezérfonal, az első két oldalon az olvasó képébe kellene vágni, különben becsapottnak érzi magát. Ha ezt direkt nem akartad, inkább lebegteted a kérdést, akkor is a rejtélyesség rovására megy, az olvasó magában szidja az írót, amiért felülteti. Leszögezem, ez csupán egyvalaki véleménye. Lehet, hogy másvalakinek éppen ez tetszik.
Rengeteg jó gondolattal, egyedi megfogalmazással, kifejezőerővel, humorral és ötlettel találkoztam olvasás közben, a tini gondolkodás hitelessége is nagy pozitívuma a részletnek, kétségeim ellenére tetszett. Sok sikert a továbbiakban!
Kedves Prücsök!
Természetesen nem az itteniek korát tudom, hanem az egyéb tesztolvasókét. 🙂 Többen olvasták velem párhuzamosan. Az itt jelenlévő Kae – a tavalyi nyertesek egyike – is megtisztelt azzal, hogy időt/energiát nem kímélve elejétől a végéig elolvasta. Sajnos bétázni nem volt már idő, viszont a nagyobb problémákat és a kétségeimet meg tudtuk beszélni, illetve néhány eszközöm beválását élőben tudtam tesztelni. (Kivételesen kevesebb tesztolvasóval dolgoztam, mint általában, épp ezért mindenkinek az egyéni érdeklődése sokkal nagyobb súlyt kapott.)
A másfél hónapos munka titka az azt megelőző két éves felkészülési idő. Rengeteg gyűjtőmunka, stíluspróba, jelenetvázlat, és a fejemben összeállt teljes történet segített. A könyv első fejezete tizennégy újraírást látott, és egy korábbi verziója megosztott harmadik helyet nyert a második Kéziratok Éjszakáján. Az ott kapott professzionális kritikákat is felhasználtam ennek a kész verziónak az elkészítéséhez. Húsz-harminc (nagyjából az itt közölt részlet duplája) oldalt dolgoztam ki, amikor kaptam egy tippet, hogy még elkészülhetek időben, hogy beadjam Aranymosásra, ha másfél hónapon belül végzek.
A másfél hónapot innentől számolom. 🙂
Szonykó, igen, a gyerekekről később lesz szó bővebben. 🙂 Négy gyerek van, az elsőszülött lány, Kincső, már nem él a családdal. A kishúg Gyöngyvér már megjelent említés szintjén, de a következő fejezetben már saját jelenete is lesz, míg Kincső viszonylag későn, a regény feléhez közelítve jelenik csak meg személyesen.
Moon, köszönöm meglátásaidat. Valóban igyekeztem nyitva hagyni több csoport számára a könyvet, és nem leszűkíteni egy célcsoportra. Ennek ellenére a könyv fő vonala a tinédzserek életét fogja követni – egy-egy epizód idejére ugyanakkor megjelennek idősebb karakterek, és az ő problémáikkal is próbálok hűen és hitelesen foglalkozni.
Azért nem szerettem volna konkrétan koncentrálni egy csoportra, mert úgy gondolom, hogy a könyv témái több réteget is megérinthetnek. Igyekeztem senkit sem kizárni és mindenki számára hozzáférhetővé tenni – természetesen nem mindenkit érdekel a tinédzserek élete, így érdeklődés hiányában sok mindenkit el fogok veszteni. Ha úgy alakul, hogy a lektorok rábólintanak, nyitott leszek a nálam jóval tapasztaltabb szerkesztők véleményére, hogy optimálissá tegyük a legnagyobb várható célcsoport számára. 🙂
Kedves Hollódombi!
Volt egy-két hely, ahol felhúztam a szemöldököm, nézőpont váltogatás, a fiú nem túl fiús hangja (ameddig nem olvastam, hogy Júliába szerelmes, azt hittem, hogy lány, de ki tudja, lehet, hogy tényleg az?? 🙂 ), de az az igazság, hogy én olyan jókat nevettem rajta, hogy árulás lenne a részemről panaszkodni, hogy ez meg az nem tetszett. Amúgy is… a molyokat én sem szeretem, aztán még a végén visszaütne az átok… 🙂
U.i.: Hát én ezen a jeleneten tényleg „besírtam” :
– Jézus és minden szentek, ugye nem akarod ezt felvenni?! – Imre egészen elsápadt a gondolatra.
Túlságosan képies fantáziával vágta fejbe a sors, úgyhogy rögtön látta maga előtt felesége szebb időket megért testét, az egy szál tangában.
Kedves Hollódombi!
Gratulálok a kikerüléshez!
(Bár mondjuk nem igazán lepődtem meg, hiszen olvastam már nem egy általad írt véleményt és abból már megbizonyosodtam, hogy értesz a ‘szakmához’ 😀 )
Csak nekem volt lehangoló az Imre bá és Janka néni részeket olvasni? Fiatal koromra tekintettel lehet, hogy mindössze naiv vagyok, de nagyon nem így képzelem el a szép és boldogító házasságot 😀 (Ha tényleg ilyen lehet, hogy nem kéne erőltetnem majd :p) Kissé groteszknek is tűntek számomra a jeleneteik, én nekem is mosolyt csalt az arcomra egy-két mondat, de valahogy összességében, majdhogynem paródia jellege volt.
Az iskolás részek… Jó magam körülbelül egy idős lehetek a szereplőkkel. Hát azt kell mondanom, hogy szerintem egyik fiú osztálytársam se így gondolkodik (bár ki tudja, lehet, hogy én magam is meglepődnék).
Nekem is egy picikét furcsa volt a narrátor hangja, a nézőpontok váltakozása és ezenfelül pedig néha a stílusok keveredése (vagy csak túl fáradt vagyok, hogy igazán értékeljem). Nem annyira az én stílusom a regényed eddig azt hiszem, de abban biztos vagyok, hogy jól írsz. Könnyed, gördülékeny és humoros ott ahol annak kell lennie.
A természetfölötti dolog pedig kíváncsivá tett 🙂 Már az első bekezdés is felkeltette az érdeklődésemet és az nem lankadt egyáltalán. Érdekelne, hogy hova is lyukadna ki a történet.
Tehát szerintem nagyon jó író vagy összességében, a történetet érdekesnek találom, viszont tőlem a stílus kissé távol áll. De nem baj! Akkor is nagyon sok sikert kívánok a pályázat folytatásához! 😀
Előljáróban annyi, hogy elolvastam, bár háromszor kellett abba hagynom (melóban-telefonról, miközben jöttek a gyerkőcök ebédet fizetni 😀 ).
Azután egyben elolvastam még egyszer, bár elsőre is tisztán átjött.
Szóval engem megvettél Hollódombi 🙂
Másfél hónap? „A könyv másfél hónap alatt készült el (ennyi időm volt rá), egy első kézirat, ami a “kész jobb, mint a tökéletes” elvet követi. Be kellett fejezni valamit, amit beadhatok, de természetesen továbbra is munkadarabnak tekintem, amit folyamatosan alakítok a visszajelzések alapján. ” Remélem én is ilyen szerencsés leszek a pályaművemmel (mármint, hogy egyáltalán túljut az előszűrésen), mert bár elkezdeni még májusban kezdtem el írni, de egy hét után félretettem, és csak a pályázati kiíráskor vettem elő újra. Szóval én is kb. annyi idő alatt írtam meg 🙂 (Jelzem, hogy elküldés előtt nem is volt időm átolvasni 🙂 )A hozzáállásom a történetemhez ugyanaz, mint ami neked.
Engem egyáltalán nem zavart a ki-mesél-mikor. Sőt. Így valahogy jobban magával sodort. Megy a max. pontszám 😉
Hollódombi: Megnyugodtam, duplán is. 🙂
De még mindig irigykedem. 😀
Valamint reménykedem, hogy az enyém is felkerülhet még ide (ha jól értettem, március elején/elsején írnak Aranymosóék mindenkinek, hogy bejutott vagy nem jutott, ugye?), és ha felkerül, akkor majd elárulom, hogy AHHOZ mennyi felkészülési idő és átírás kellett… 😉
Közben újra végignéztem a szöveget, most már szándékosan figyelve arra, amit mások hibaként róttak fel, hátha tudok segíteni, vagy legalább valami okosat írni. 🙂 De szomorúan (és változatlanul igen sárgán) vettem tudomásul, hogy így másodjára még annyira se zavart meg semmi, mint elsőre. 🙂 Nekem valahogy elsőre is leesett, hogy az elbeszélő fiú. Talán mert valakinek a padjára felülni középiskolásoknál tapasztalataim szerint többnyire közeli haverságot jelent, és a középiskolás pont abban a korban van, amikor a fiú-lány haverság nem valami gyakori, vagyis ha egy fiú ráül az elbeszélő padjára, akkor előttem azonnal egy fiú-elbeszélő képe merül fel. 🙂 Valamint a következő mondatában már teljesen fölöslegesen és gondolkodás nélkül kimond egy nemi tevékenységre használt szleng kifejezést, ami szintén kevésbé jellemző a lányokra. 😉 Később se éreztem lányosnak. Az ilyen korú fiúk is szoktak álmodozni, és időnként még a lányoknál is érzékenyebbek. Attól, hogy nem vallják be… 🙂 Csak időnként elszólják magukat, és olyankor nehezen lehet megállni nevetés nélkül. 🙂 A matekórától amúgy odavoltam. 🙂 Eszembe jut róla a saját gimnáziumi matektanárom, aki elolvadt, ha rájött, hogy egy feladat annyira idegesít minket, hogy még szünetben is arról beszélünk. 🙂
Ez az „olvasóközönség”-dolog nem hagy nyugodni. Vagyis hogy ugyan kiket szólíthat meg igazán a könyved.
Azt hiszem, elsősorban felnőtteket, úgy a húszas évek végétől felfelé. De olyan felnőtteket, akik a) nagyon jól emlékeznek a saját kamaszkorukra, b) ilyen korú gyerekük van, c) nagyon gyakran találkoznak/foglalkoznak ilyen korú gyerekekkel. Azért ilyenből elég sok van. 🙂 Szóval szerintem ne féltsd a karriered. 😉
Persze az előző bekezdés elejére azt írtam, hogy „elsősorban”. Azaz nem zárom ki azt, hogy még sok mást is érdekeljen. 🙂 Vagyis pláne ne féltsd a karriered. 🙂
Tisztelt Szerző!
Nekem fura mód, az átok dobott a történeten. Imre bá és feleségénelk karaktere viszont borzasztóan sematikus. Mivel vagy olyan jó író, lehet szándékolt. Túl sok a párbeszéd k9ztük, és zömében kimódolt. Így sohasem hangozhatna el. Álnaturalisztikus.
Kiszólás a MN olvasása, inkább hajaz a NSZ-re az angyalföldi pörkölt és serital kedveló szereplő. Erről ennyit 🙂
Viszont, bár a „screm of the butterfly” részt nem értettem, a bakancslistát pedig erőltetettnek tartottam, a gimis fejezet erős. Azt leszámítva, hogy kapkodtam a fejem a szereplők között, most ki Darkness, ki Faja? És legfőképpen ki az E/1? (Aki még szűz. De akkor lány? 🙂 )
Erős, de nem eléggé. Negatív lektorit kapott írások már jobban megnyerték a tetszésem.
Eddig csak a hozzászólásaiból ismertem Hollódombit, és örültem, hogy végre olvashatok tőle.
Engem megvett magának a részlet, nagyon tetszett. Először ugyan kicsit zavart az írásmód. Eleinte úgy hittem, hogy a fiúnak (nekem valamiért egyből lejött, hogy fiúról van szó) hallgatósága van, és hozzá beszél, azonban amikor a hallgatóság nem válaszolt vissza, kicsit elmerengtem, hogy akkor ez hogy is van. De azt kell mondjam, a részlet végére teljesen elfelejtettem minden aggályomat. Nekem tetszett a váltogatás, nem zavart össze, és a közvetlen stílust is hamar megszoktam.
A misztikus szál kicsit hirtelen jött nekem. Valószínűleg csak a fáradtságom az oka, de én eleinte nem asszociáltam rá, hogy ez most akkor egy olyan fantasyszerűség lesz 🙂
Mellesleg csatlakoznék Prücsökhöz: a háttérmunkát és felkészülést beleszámítva is eszik a sárga fortyogó irigység ezen a munkán. Az ilyen „laza” másfél hónapoktól szoktam szívgörcsöt kapni! (Én tisztában vagyok vele, hogy nagyon-nagyon lassan írok, de nálam egy regényhosszúságú dolog hat hónapnál kezdődik.)
Gratulálok, és sok sikert a lektorokhoz!
Kedves Hollódombi,
Lehet, hogy csak fáradt vagyok, de ettől csak fáradtabb lettem – többször futottam neki, mert a nyitás jónak ígérkezett a maga rejtélyes gyilkosságával és már ott érezni lehetett egy csipet természetfelettit.
Ám a főbérlő házaspár számomra teljesen hiteltelen, a köztudatban élő ironikus/humorosnak szánt képek egyvelege. – nyomasztóan sematikus.
A narrátor kiszólásai az olvasóhoz számomra szükségtelenek lennének, ódivatúnak találtam, bár lehet, csak Dante miatt.
Később a nézőpontok nem válnak el élesen sem stílusban, sem hangnemben, bár teljesen követhető volt. (itt az is belejátszik, hogy a hozzászólásaid hangnemével azonosítom az írói hangodat – de ha valóban egy viszonylag friss munkadarab – gondolom még nem volt időd kiforralni a műhöz szükséges egyedi karakterhangokat)
A gyöngybaglyokat hanyagolnám (azt már az egész világ látta)… de a molylepkék működőképesek 🙂 A karakter leírásaidban viszont túl sok van a véleményedből, bemutatsz a szereplőből valamit, pl milyen a haja és milyen az öltözködése és néhány sorral lejjebb minősíted is, és ezzel „szájba rágtad”, hogy mit kell róla gondolni (velem mint olvasóval szemben, nem vagy megengedő). A leírásokban a szóképeid zavarosak, nincs átgondolt vizuális hatásuk, de remekül lavírozol a meghökkentőnek szánt szófordulatokkal, amik halmozódnak.
Az iskolai jelenetben számomra egyértelmű volt, hogy fiú – ez a gondolatmenetből levehető, viszont a lányok párbeszéde hát… az egy olyan pont ahol feladtam.
A tanga körüli reakciók is egy rossz komédiát idéztek és már nem szabadulhattam egy rajzfilm előképeitől (courage the cowardly dog). A telefon beszélgetés pedig túl direkt, de annak a kedvéért, aki nem értené miről van szó, még meg is magyarázod a záró sorokban.
Összességében: túl sok mindent akarsz egyszerre, és nem mutatsz határozott struktúrát, ami mentén építkezel. Sajnos sok éles üvegcserépnek éreztem, amibe nem szeretnék beletenyerelni.
Ám a lehetőség benne van, kicsit több ráfordított idővel és energiával egészen biztosan megtalálod majd a módját, hogy a sztori valóban életre keljen.
Gratulálok hozzá 🙂
Úristen! 😀 Pár órára netcsendbe kerültem, és annyi hozzászólást kaptam, hogy alig bírok lépést tartani. 🙂
Gitta! Köszönöm, hogy nem árulsz el! 😀 Maradj velem hűséggel, és fogsz még nevetni, de sírni is! 😉
Z. Zita! Köszönöm a szép szavakat! 🙂 Házasságban ne a Baloghokat vedd alapul! Ilona tudta a tutit, időben kell megölni a férjed! 😉 De a legmelengetőbb Szesze és Bulcsú házassága volt.
Illyana! Kívánom, hogy téged is olyan kellemes meglepetés érjen, mint engem ma reggel! 🙂 És azóta egész nap. Nagyon féltem, amikor a barátnőm reggel hétkor azzal fogadott, hogy „aMolytáncmárkintvan”, de nagyon sok szeretetet kaptam a pozitív kritikákból, nagyon sok tudást a negatívokból. 🙂
Prücsök! Köszönöm a jószándékot! Én a húszasok közé tartozom, talán ezért jön le annyira a húszasok hangja. 🙂
Jimbo! NSz-szel ott a pont, de erről tényleg elég ennyi. 😀 Furcsa, hogy az érettebb hangú olvasók közül, te pont ellentétes állást vettél fel, mint a többiek. Neked a gimis volt erős, a többieknek a gimis volt, amiből húznának. 🙂 Még nem tudom, hogy ezzel mit kezdjek, de üdítő volt hallani a gondolataidat!
Sally! Felesleges irigykedni, én meg lassan nem tudok írni. 🙂 Pedig sokkal jobb lenne, mert iskola/munka mellett jobban haladnék a napi fél-egy óra írással. Az én agyam sajnos/nem sajnos úgy épül fel, hogy amit egyszer felépítek benne, azt nem akarja elengedni, és ott ülök mellette, amíg le nem írom. (Szakdolgozatomat pontosan egy nap alatt, éjféltől éjfélig írtam meg, a legtöbb műhelymunkámat három-öt óra munkája alatt. Persze ebben nincs benne a tervezés, és a vizsgálatok felvétele, csak maga a konkrét írás.) Jó azért, mert megvan a „get shit done” érzés, rossz azért, mert akkor sem tudom abbahagyni, ha akarom. Ha túl korán hagyom abba, belém törik a történet és velem maradnak a szereplők – nagyon zavaró, hogy ha épp a barátnőmmel szeretnék együtt lenni, és közben fiktív személyek veszekednek a fejemben.
Valter! Köszönöm a véleményedet, akkor is, ha nem mindenhol pozitív! 🙂 Látszik, hogy vannak mögötte gondolatok. Egy ponton reagálnék: nem az én véleményemet látod, hanem a narrátorét. Valójában a saját véleményem erősen eltér a narrátorétól. (Mind erkölcsi, mind esztétikai, mind lélektani szinten.) Kicsit átkom, hogy többen hitték már, hogy a narrátort saját magam után terveztem, ezzel úgy tűnik, meg kell tanulnom együtt élni. 🙂 Vagy kiírni a könyv elejére, hogy a szerző nem osztozik a karakterekkel véleményükben. 😀
Még egyszer köszönöm mindenkinek, hogy időt szánt a részletre, és nagyon örülök, hogy ennyire sok hozzászólást kaptam! 🙂 Remélem, hogy mindenkire sikerült válaszolnom – az igazat megvallva reggel nyolctól este hatig egyetemen voltam, így előfordulhat, hogy nem mindenre tértem ki. Ennek ellenére minden szót elolvastam, amit írtatok nekem, többször is, nagyon szép, nagyon hasznos pillanatokat kaptam tőletek! 🙂
Első olvasásra a gimnáziumos rész első néhány bekezdéséig jutottam, mert nagyon megdöbbentett a váltás. Az elején azt hittem, valami szocio-abszurdo-pszicho drámába csöppentem, ehhez képest nagy volt a váltás erre a realisztikus-nagykorúsági-elborult gimnazista történetre. Még nem tudom, hogyan illeszkedik össze az egész, de az elolvasott (szerzői és olvasói) hozzászólások türelemre intenek.
Második olvasásra a már elolvasott részeket csak átfutottam és úgy olvastam tovább.
A MN-NSz cserével egyetértek, erről többet nem is mondanék 🙂
Néhány helyen erőltetettnek találtam (a fűről zengett óda… nem tudom, lehet, hogy belefér, hogy egy gimnazista így átvesz mindent, főleg, ha magát is győzködi… nekem sok volt).
Amikor a főhős Szanit és Júliát hallgatja a mosdóban, akkor hirtelen átvált a narráció e/3-ba. A szerzőről a váltás tudatosságát feltételezem, ezért inkább csak azon bosszankodom, hogy a miértre viszont nem jöttem rá. A fél iskolás való végigfutás pedig kissé a repülést idézi, nem tudom, ez volt-e a szándék.
Végigolvastam, de nem sikerült kiderítenem, hogy ki a beszélő. Talán később kiderül, talán nem. Ez a narrátor, bár nagyon érdekes és hihető figura, sajnos nem egyértelműen pozitív alak, ezért nem tudok nagyon kötődni hozzá.
És bár a lepkévé váló erősen exponált alsónemű nagyon érdekes fordulatként megragadta a képzeletemet, a házaspár és a bemutatott élethelyzet erősen kifigurázott és erősen negatív volta engem sajnos szintén eltávolított a történettől.
Összefoglalva: túl sok az olyan rejtély, amit nem biztos, hogy ki tudok bogozni egy olyan történetben, amiről érzem, hogy nem hozzám szól. Ennek ellenére azt gondolom, hogy sokaknak izgalmas és érdekes olvasnivaló lehet.
Hollódombi: én reménykedem 🙂 Még egyszer gratula.
Kedves Jager Luca!
Köszönöm, hogy megerősítetted a NSz-t, a kéziratban kijelöltem korrekcióra. 🙂 A végleges szövegben át fogom írni.
Kifejtenéd, hogy számodra mi ellenszenves a narrátorban? Attól tartok, nem értem teljesen a nézőpontodat, viszont hiszek benne, hogy értékes információ lehet a véleményedben!
Kedves Hollódombi,
pontosítanék: nem „ellenszenves”, hanem „nem egyértelműen pozitív” figura, tehát a kedveltség hiányába az is belejátszik, hogy nem tudom egyértelműen elhelyezni. Persze, egy diák, ha elmeséli a napját, magától nagy valószínűséggel nem fogja a saját nevét beleírni a narrációba, ilyenkor közvetett módon lehet bemutatni a beszélőt – de azt gondolom, hogy ez itt szándékosan hiányzik. Lehet, hogy a túlzott rejtély az, ami nem annyira ellenszenvessé teszi, mint inkább nem teszi szerethetővé.
A másik szintén egyedi olvasói észrevétel, a fickó olyan dolgokkal rokonszenvezik, amivel én nem. Ez ilyen egyszerű 🙂
Mondok egy durva példát: ha én, az olvasó rocker vagyok, akkor nem fog tetszeni egy olyan karakter, aki állandóan a diszkóban lóg.
Tehát lehet, hogy ez a vélemény annyira szubjektív, hogy nem tudod hasznosítani. Sajnálom, de köszönöm a figyelmességet.
1) Az MN/MSz témához még egy szempontot adnék: azt kell eldönteni, hogy mi a célod a jelenettel. Ha hiteles korképet akarsz festeni, akkor lehet, hogy érdemes azzal foglalkozni, hogy MN, NSz vagy más bulvárlap. Ha humort, groteszket akarsz belecsempészni, akkor meg olvashatná a Családi Lapot, vagy Élet és Tudományt.
2) Az ellenszenves főszereplőhöz: én is úgy érzem, hogy olyan üres a nézőpont karakter, olyan … semmilyen. Nincsenek olyan egyedi vonásai, amik kiemelnék. A vágyai tucat-vágyak, a gondolatai alapján is teljesen átlagos. Az egyetlen, ami érdekes volt vele kapcsolatban, hogy annyira nudli, hogy amikor magához nyúl, nem Julira szokott gondolni, de még az se derül ki, hogy akkor kire.
A szöveg alapján egy akaratgyenge, egyéniséghiányos férfiatlan mamlasznak képzelem el, ami nem túl jó indítás. Lehet, hogy van egy látens vonzódása Attila irányába (ami érthető, mert a srác láthatóan domináns hím), amit azzal próbál leplezni, hogy Juliról fantáziál, de igazából nincsenek az irányába szexuális vágyak, csak valami plátói vonzalom.
Kedves Kadmon, a fejtegetésed a narrátor jelleméről elég érdekes, de kicsit messzire szaladtál vele. 🙂
Csodálata Attila felé egy példaképi kapcsolat, amibe nem kevés harag és irigység is keveredik. Számára a folyton cselekvő, kísérletező és fejlődő Attila egy bálvány, ezt jól látod. Romantikus vonzalom viszont nincs benne.
A titkait – mint rendesen egy bemutatkozás során – egyelőre elhallgatja, és a második fejezettől kezdve szépen hagyja kicsusszanni ujjai közül. Megvan az oka annak, hogy kézzel-lábbal igyekszik átlagossá és tucatemberré válni. 🙂
Vonzalma Júlia felé… hát, ezen a ponton az is inkább bálványozás, mint szerelem. Plátóiságát erkölcsösséggé racionalizálja, de valójában egyszerűen fogalma sincs róla, hogy hogyan kell valakit szeretni, kifejezni ezt, közel engedni magadhoz… A narrátor egy eléggé sérült személyiség, viszont nagyon látványos fejlődésen megy keresztül, viszonylag rövid idő alatt. 🙂
Nagyszerű. Most, hogy ezt így megfogalmaztad, vidd is bele az írásba, hogy ne lehessen máshogy érteni.
Érdemes amúgy írni egy listát a karakterjellemzőkről, világelemekről, amiket be akarsz mutatni, és utána strigulázni, hogy mindegyik legalább kétszer-háromszor szerepeljen a sztoriban.
Igen, a két-három említéses szabályt ismerem és alkalmazom. 🙂 (Többek között azért is ilyen zsúfolt a nyitás, mert mindent meg akartam alapozni egyből.)
Köszönöm a segítséget, átgondolom, hogy hogyan tudnám csiszolni a viszonyokat így az elején.
Sajnos nem tudtam végigolvasni a végéig. Összezavart a kiszólogatás az olvasó felé, a helyszín-, és eseményugrálás, és a nézőpontugrálás is. Hol belelátok egyik karakter fejébe, hogy e/1-ben narrálnak. Elvesztettem a fonalat, sajnálom, hiába tetszettek a nyelvi megoldások. 🙁 Hm, hiányzik valami plusz, ami miatt azt gondoljam, oké, tartsak ki, olvassak tovább, mert később minden a helyére fog kerülni. A kuszaság inkább elkedvetlenített, semmint felcsigázzott volna,