Hollódombi: Molytánc

Prológus: Egyszer van

A Szelecz család első titka az apai nagyanyáról szól. Szeleczné Tulipán Ilona imádta férjét, olyannyira, hogy elszökött érte családjától és vállalta a száműzetést. Vagyonáról és örökösi jogáról lemondva szerény körülmények között élt, és egyetlen fiút szült a férfinak. Mindig is úgy mesélt ezekről az időkről, mint élete legszebb éveiről. Aztán, egy napon, Ilona megvárta, míg fiuk elmegy otthonról, a konyhába ment és megragadta a nagykést.

Szelecz Sándor „Szunnyadó” a karosszékében ülve hallgatott egy Kodály bakelitet új lejátszóján. Mikor az utolsó hang elnémult, Ilona fellökte a széket, férje nyakába ugrott és tizenhárom késszúrással meggyilkolta őt. Amikor a rendőrség megérkezett, Ilona egész testét vér borította, a hangszóró mellett ülve dülöngélt előre-hátra, és összefüggéstelenül beszélt. Állítólag egyre csak azt hajtogatta:

– Sikerült. Megmentettelek. – Csak hisztérikus sikolya után váltott témát. – Nem adom neked! Nem viheted el!

A rendőrség ki akarta kérdezni fiukat, de az akkor nyolc éves Szelecz Bulcsú soha többé nem tért haza. Hónapokig keresték, mire az ápolt és szemlátomást egészséges fiú felbukkant nagyszüleinél. Addigra az özvegy Ilona tárgyalása véget ért: Ilonát beszámíthatónak találták, és „ép elméje teljes tudatában” bevallotta bűnét. Nem adott semmilyen magyarázatot vagy indítékot és a legsúlyosabb büntetést kérte maga ellen. A bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte.

Fia soha senkinek nem mesélt az esetről. Felcseperedett. Doktori címet szerzett. Megházasodott. Négy gyerek apjaként korán és váratlanul halt meg, éppen tavaly ősszel. De hát mindezt tudod, nem? Ki vagy te és miért viselsz koronát?

Oh. Így már értem. Várj, hadd kezdjem újra! Lakik Pesten, a Dob utca és a körút kereszteződésének közelében egy bizonyos Balogh Imre nevű ember, és az ő felesége. Egy szűkös kis garzonban húzták meg magukat, dohos polgári házban, holott pénzükből bőven futná jobbra is. Azonban ez a Balogh Imre, ez az ember annál ravaszabb. Gondolt is egy nagyot: amikor a tahó Horváth meg a hangoskodó egyetemista csitrijének lakását végrehajtáskor elárverezték, kölcsönt vett fel, és rögtön le is csapott az ingatlanra. Azóta a nagyobbik lakást bérbe adja, díjából fizeti a törlesztést, és már azon gondolkodik, mikor üthetne nyélbe még egy ilyen üzletet. Ha letelnek a törlesztések, soha többet nem kell dolgoznia!

Na, már most, azt is tudni kell, hogy Imre felesége elég féltékeny típus. Ez a későbbiekben fontos lesz. Látványra Janka néni egy komisz rajzfilmfigurára emlékeztet. Vörös mikrofonhaja igazán előnytelenül áll ráncosodó, megereszkedő arca fölött, és tekintete rosszindulatúan szúrós. Mindezt összevetve csigatestével, elmondható, hogy nem ad egy kellemes összbenyomást, amit csak tetéz igazán maró jelleme. Az egyetlen dolog, amivel még néha hazacsábíthatja gyermekeit – hátha egyszer unokát is hoznak magukkal – az az, ha lekenyerezi őket.

Egy meleg szeptemberi reggelen Janka néni magányosan kelt fel. Kilépett hát az étkezőbe, ahol Imrének csak a kopasz feje látszott ki a Magyar Nemzet mögül. Janka néni, mint rendesen, ha akar valamit, most is a sütőhöz lépett, fazekat vett elő, és nekiállt reggelit készíteni. Imre, aki sejtette, mire megy ki a játék, már abban a pillanatban úgy döntött, hogy kizárja kedves feleségét a tudatából.Megvakarta sörhasát a kinyúlt atlétatrikó alatt, és lapozott az újságban. Ám, amikor a frissen főtt lecsó illata terjedni kezdett, és Janka már a tojásokat ütötte bele, csak nem bírta tovább. Pláne, mikor a tányér étekhez egy felbontott doboz sör is dukált.

Imre félig rosszalló vonakodással, félig a nyálát nyelve meredt a tányérra. Amikor felesége nem szólalt meg, gyanakodva előredőlt, villájára halmozott egy jó nagy adagot, és mohón falni kezdett. Sejtette már, hogy mi következik.

– Mindjárt itt a Pistike szülinapja – kezdte dohányos hangján a vén boszorkány.

Imre sebességet váltott. Még csak nem is rágott, úgy tömte magát, igyekezett hatalmas falatokat lenyelni, és ettől köhögnie kellett. De inkább nem vett levegőt.

– Csak meg kéne venni neki azt az új iPhone-t – folytatta Janka.

Balogh Imre nem bírta tovább, és féktelen köhögésbe kezdett, amiből csak a hideg serital menthette meg. Szőrös karjába törölte száját, és úgy tette fel a kérdést.

– Miből?

– Gondoltam a bérleti díjból futhatná.

Baloghné Janka azonban… mondjuk úgy, nem annyira volt tisztában a telefonok árával.

– Úgy háromhaviból – mondta mérgesen az ura, és újra villát szúrt volna a lecsóba.

Akkor azonban, mint rendesen, felesége elrántotta előle a tányért, a villa hegye pedig az asztalon koppant.

– Hát a Szeleczék éppen annyival tartoznak, nem? – vetette fel Janka.

– Csak kettővel, de háromhavi haladékot adtam nekik – mondta Imre, miközben megvakarta a fejét és a villát bámulta. – Majd szépen leosztják a következő három hónapra.

Az asszony azonban csakugyan nem tágított.

– Kérhetnéd egy összegben is! Együtt az ehavival, és megvan a három.

– Kérhetném éppen, de miből fizetnék ki? Nincs egy éve, hogy a doktor meghalt, azt’ az özvegyre meg jut három gyerek, akit iskoláztat meg etet. Annyi pénze sincs, mint neked vagy nekem.

Tudni kell, hogy amennyire korán vénült Janka néni, annyira őrizte fiatalságát „az özvegy”. Hogy is volt az előbb az asszony meg a féltékenység?

– Jaj, mert a kis szegény Szesze nem tud fizetni! Bah, hát aláírta a szerződést, vagy nem?

– Valójában az ura írta alá, az meg halott.

– Ha meg nincsen szerződésük, akkor rakjad őket az utcára, ahová valóak az ilyen cafka meg a rongy családja! A szolgáltatásért cserében fizetség dukál, nemdepardon?! Ide nekem az asztalra a pénzt, és akkor maradhatnak.

– Asszony, ha megadtam a haladékot, akkor megkapja a haladékot!

– Persze, neked elég, ha csak kidobja a tőgyét, aztán már osztod is a haladékokat, mint az alamizsnát! Ha enni akarsz, meg azt, hogy legyen miből, akkor levered rajta a zsoldot, de még ma!

Balogh Imre majdnem egy csúnyát mondott, de az asszonnyal csak nem mert veszekedni. Persze alapvetően rosszindulatú embernek ismerték, ennek ellenére meszesedő szívének egy egészséges csücskében mégis maradt hely az elveszett kis Szeleczné Szabó Éva számára. Talán Janka nénje féltékenysége nem is olyan alaptalan? A férj zsörtölődve kitolta maga alól a széket – a régi lábak hangosan nyikorogtak a hajópadlón – és a fali telefonhoz sétálva tárcsázott.

Két emelettel feljebb az özvegy Szesze fia, Attila vette fel a telefont. A polcon az aranybarna tollú, fehér hasú gyöngybagoly kényelmetlenül fészkelődött, és behúzta nyakát.

– Igen? – kérdezte a fiú tinédzser-fokú nihilizmussal hangjában.

– Zsolt? – Na, erre már a fiú szemöldöke is megrándult.

Az igazat megvallva Balogh Imre nem vetemedett volna ilyen arcátlanságra szemtől-szemben. Bár Attila vékonytagú kölyök, alkatra majd egy fejjel magasodna fölé. Félhosszú barna haját bal oldalt kopaszra borotválta, és egyöntetűen jobbra fésülte, szája sarkában pedig karikapiercing csillogott. Egyszerűbben kifejezve: semmiben sem hasonlított ikerbátyjára, és a legkevésbé sem nyújtott biztató benyomást.

– Nem. A másik.

Csend szakadt a telefonra. Attila hallani vélte a fogaskerekek kattogását. Elvigyorodott magában a felnőtt töketlenségén.

– Attila – segített.

– Áh, Attila! Csak nem jutott eszembe! Itt a Balogh úr… a főbérlő beszél. A haladékról lenne szó.

Erre a fiú szeme résnyire szűkült. Már tudta, hogy mi következik.

– Hívom anyut. – Hangjára a bagoly szárnya alá dugta a fejét.

Ami nála azt jelentette, hogy nagyon szeretne aludni.

– Nem, ne fáraszd! Igazán nem kell ezért idehívnod. Csak add át neki, hogy mégis sürgősebb lenne a pénz, mint azt eredetileg gondoltam.

– Mennyire sürgős?

– Jó lenne, ha ma délután átjönne.

– Oké. – Ezzel Szelecz Attila köszönés nélkül lecsapta a kagylót. Mély levegőt vett, hogy káromkodjon egy cifrát, de ekkor a nappaliban termett ikerbátyja, Zsolt.

– Nana! Szép kislány nem beszél csúnyán!

Az ikrek egymásra vigyorogtak. Zsolt alacsonyabbra nőtt öccsénél, de örökölte apja széles vállát, arcának szögletes karakterét, és anyja hajának természetes göndörét. Most épp egy hullámnyi hosszúra hagyta loboncát, ami ettől folyton kócosnak tűnt, ráerősítve a született lázadó mosolyára. Élre vasalt, mélykék inget viselt farmerja fölött, ami igazi sarmőr kisugárzást kölcsönzött neki.

– Elintézzük? – kérdezte izgatottan.

– Ha anya csinálja, mindig szórakoztatóbb – válaszolta Attila.

Hát itt cseszte el Balogh Imre. Különös család ugyanis ez a Szelecz-dinasztia, sőt, talán ez a szó nem is foglalja össze mindazt a furcsaságot, ami történik körülöttük. Igen, azt hiszem, ez a legjobb pont elkezdeni ezt a történetet. Ha minden jól megy, az is kiderül, hogy miért én mesélem el.

Egy: Szeleczek és mások

Bár még kicsúsznak kezemből a szilánkok, lassan kezdösszeállni a kép: rájövök, ki is vagyok én. Engedd meg kérlek, hogy néha saját nyelvemen beszéljek hozzád, úgy, ahogy akkor megéltem! Talán így tudom a legjobban átadni neked azt, amit szerény elmém még képtelen felfogni. Remélem, jó mesélőd leszek!

Emlékszem a pillanatra, amikor Attila ráül az asztalomra. Köszönünk egymásnak, én meg azt mondom, el nem hiszed, hogy jártam ma reggel.

– Arra ébredek, hogy valami matat az államon – mesélem. – Kinyitom a szemem, hát egy baszott nagy lepke! Érted, belóg a látóterembe, pedig épp csak felmászott a nyakamról. Lehetett akkora, mint a hüvelykujjam. – Mutatom is. – Egyik lábával épp rálép a felső ajkamra, és akkor esik le, hogy én nyitott szájjal alszom! Mondom, ha most sikoltok, akkor benyelem ezt a lepkét. Hallod, köpök, prüszkölök, felugrok, az meg ott vergődik a takarómon, de az Istenért sem kapna szárnyra! És esküszöm, sikít, hallom a hangját.

Attila szemében hitetlenségnek nyoma nincs, és ez megnyugtat, mert Ficzek Tomi pölö pofon röhögne, ha ezt előadnám neki. „Meghágta az orrodat, mi?” – vagy valami ilyesmit mondana. Attila meg komolyan figyel, sőt, azt kérdi, hogy nézett ki a lepke, mintha bizony még ehhez is értene.

– Hát fekete, vagyis a szárnya lent az inkább sárga.

– Volt a hátán egy világos folt is?

Hát persze, tényleg ért hozzá. Nem sok minden akad, amihez a Kisszelecz ne értene.

– Azt nem tudom. Lerúgtam az ágyról takaróstul, aztán már nem találtam meg. Bemászott az ágy alá vagy valami. Miért, mire gondolsz?

Erre a falnak dől, gondolkodik, aztán rám néz és – idegesít, mikor ezt csinálod! – hirtelen témát vált.

– Írtál már bakancs listát?

– Tessék?

– Ha tudnád, hogy holnap meghalsz, mi az, amit ma mindenképp meg akarnál tenni?

Napfényes őszi délelőtt hangzik el a kérdés, épp az első becsöngetés előtt, amikor már majdnem mindenki a helyére került. Darkness Peti a frufruját fésüli a szemébe egy női sminktükör előtt, Ficzek Tomiék az utolsó szálat szívják az ablak alatt, Zsanett pedig eheti tizenkettedikes szerelmének leírásával boldogítja azokat, akik még mindig vevők rá.

Én meg csak ülök a bal hátsó sarokban, az ablaknál, és, mint akibe belevágott a villám, Attilát figyelem. Kámzsanyakú pólót visel, fekete pamutmellényt, keze ügyében Chaplines keménykalappal – talánez az új hóbortja, majd kinövi ezt is!

– Jó kérdés – válaszolom. – Sosem gondoltam végig.

– Percről-percre hal meg az életed. Megérték áldozatukat az elmúlt órák? Minden nap meg kell valósítanunk valamit, hogy az utolsó napon ne kelljen magunkra haragudnunk.

Kuncognom kell a gondolatra, mert ezek szerint egész eddigi életemet meg kellene bánnom.

Megszólal a csengő. Ficzekék röhögése már a folyosón hallatszik.

–Piff! – kiáltja épp Tomi, amint belép, oldalán a Fajával meg a Ricsivel. – Olyat lezúztam, meg se érezte! Áll, érted, és gondolkodik, hogy mi a fasz történt…

– Hülye wombat! – mondja Ricsi, és a háta mögött jön be Szelecz Zsolt, aki alacsonyabb, mint ikeröccse, de a válla szélesebb. Feltűrt ujjú, mélykék inget visel, csapzott haja épp egy hullámnyi hosszú, de már a szemébe lóg. A padjára teszi a Legyek ura egy ronggyá olvasott könyvtári példányát, és helyet foglal.

– Írj egy listát – vereget vállon az öccse, és ő is helyére megy. Az ablakos oldalon ül, legelöl, így majdnem az egész osztály választja el egymástól a Szelecz ikreket.

Így hát felcsapom a füzetem egy üres oldalon. Mikor Attila ilyen komoly, mindig valami izgalmas dolog fog történni. Nyelvtanon úgyse jegyzetelek: ha a tanár nem lenne vérunalmas, akkor is komolytalan áltudománynak tartanám az egészet. Elég lesz a tankönyv, még sok is!

Mire vágyom? Olyan gyakran álmodozok. Hagyom, hogy a fantáziám elkóboroljon, magától, irányítatlanul, olyan mesékbe, ahol izgalmak várják, és én csak ülök, és nézem a pergő képeket. Szinte olyan természetes, mint a légzés, nem is emlékszem olyan alkalomra az életemben, amikor unatkoznom kellett volna. Tényleg, csak hagyom. Tulajdonképpen még arra sem vettem a fáradtságot eddig, hogy megnevezzem a vágyakat, amikről szólnak.

Akkor most foglaljuk össze! Ezerszer elképzeltem, milyen lehet az osztályommal bulizni. Sosem mertem megtenni. Ahányszor gimibál lenne, hirtelen halaszthatatlanná válik valami komolytalan kis munka, amit rég megoldhattam volna, és még bármikor nekiállhatnék. A csajok pedig olyan kedvesek voltak mindig, és olyan szépek, ahogy felsorakoztak előttem, és próbáltak rávenni, hogy megjelenjek. „Tök jó lesz! Nem kell félned, mi táncolunk is veled, nem leszel egyedül!” meg „Nyugi, mi sem a zenéért megyünk, hanem mert szeretnénk minél többen együtt szórakozni! Na, légyszi, gyere el!” És a szívem szakadt meg mindig, miközben nemet mondtam. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy mitől félek, de mindig találtam valami hülye és abszolút béna indokot. Körülbelül mintha azt mondanám, hogy: „nem mehetek, mert… nekem van… egy kis… ő… kifogásom! Igen, kifogásom van, amiatt nem!” Bleh! És még részeg sem voltam, pedig nagyon jó lehet órákon át vihogó idiótának lenni!

Tehát, első pont: szeretnék részegen bulizni az osztállyal.

Aztán: ha már az alkohol megvolt… A Bartos „Juszuf” nagy keleties arc, teázik, meditál, spirituáliskodik. Mindenki szerint kattant egy kicsit, de amúgy teljesen rendben van, és végtelenül művelt. A drogosokról beszélgettünk vele, meg még valakivel, persze a másik srác meg én szidtuk őket, mint a bokrot, mondtuk a hülyeségeket, amivel az agyunkat mosták. Erre Juszuf beszélt nekünk a fűről. Arról, hogy nem biztos, hogy rossz, amíg megvan a maga kultúrája, ahol tisztán, biztonságosan lehet használni, na meg ahol nem bántunk vele senkit. Elmondta, hogy Amerikában van, ahol gyógyszertárban árulják rákosoknak, Dél-Ázsiában meg gandzsának hívják és vallásos kultusza van.

Titokban megsúgta azt is, hogy ő is tépett már, meditációhoz használta. Nem zengett róla hamis ódákat, és nem akarta reklámozni sem, de tetszett, amit a „módosult tudatállapotról” mondott.

Akkor második pont: fű. Szeretnék tépni, mielőtt meghalok.

Aztán jöjjön a szex! Nem akarok szűzen meghalni. Ezt akárki más együtt írná le a lány nevével, de én… nem is tudom, kivel akarnám. Valami arctalan, idegen nőre vágynék, akit soha többé nem látok. Nem akarom, hogy a szerelmem legyen az első, mert félek, hogy elbénáznám. Olyasvalaki kell, akivel tét nélkül gyakorolhatnék. Szóval leírom: szexelnék.

És végül, ez a legfontosabb és legbiztosabb, és ezért írom leghátra: szeretnék szerelmet vallani Júliának. Azért ülök a leghátsó padban, mert így láthatom őt, és senki sem figyeli, hogy hányszor kalandozok el felé. Figyelhetem a nagyon hosszú, barna haját, a keskeny vállát a magas hátán. Ismerem már minden tartását. Egyenesen ül, amikor tudja a megoldást, és csak oda kell firkantania a füzetbe – szinte mindig. Ha nagy ritkán valami még rajta is kifog, a füzet fölé görnyedve próbálja megfejteni. Ha nagyon jegyzetel, egy kezével támaszkodik, ha valamin meglepődik, hirtelen egy kicsit jobban kihúzza magát. Hosszú gólyalábát általában keresztbe rakja, és a felsővel a levegőben dobol türelmetlenül.Mosolyogva elpirul, ha Szani a nyakába ugrik, de illedelmesen távolságtartó másokkal. Róla álmodozom talán a legtöbbet, de mindig csak ártatlanul, például arról, hogy kettesben beszélgetünk valahol messze az iskolától, vagy hogy sokat sétálunk valahol és este felhívjuk egymást.

A szexben szabad a fantáziám, de még sosem feküdtem le vele képzeletben. Habár megöl a kíváncsiság, úgy érzem, beszennyezném az ő valódiságát, és az szentségtörés lenne. Nem, a vágyam csak az, hogy szerelmet vallhassak. Persze nem történhet meg. Júlia már két éve – pont mióta elballagott a régi iskolájában – együtt van a pasijával, és nem úgy tűnik, mintha ez hamar megváltozna. Már csak azért sem, mert Júlia mindig mindent úgy csinál, ahogy azt „kell”. Annyira összekövesedtek már a pasijával, hogy szerintem úgy érzi, mások elvárják, hogy együtt maradjanak.

Szóval ez csak egy nagy feltételes módú „Ha”. Ha holnap meghalnék, szerelmet vallanék neki. Ez a negyedik pont.

Kicsengetnek. A következő óra angol. Csoportbontásban vagyunk, de szerencsére én pont abba kerültem, amelyik ebben a teremben marad. Attila elkószált valahova, mással meg nincs kedvem beszélgetni, úgyhogy csak becsukom a füzetem, és elmegyek szívok egy kis ammóniabűzt a vizeldében.

Szani – az osztály másik hős szerelmese – nyitott szemmel járta a folyosókat nagyszünetben. Szani negyvenkilenc kilónyi tiszta rajongás: az életében mindent rajongva tesz, és száz százalékig beleveti magát. Lírai szoprán hangjánál csak vöröses barna színű „jaj-de-szögegyenes” haja, és elegánsan kihívó ruhája teszi feltűnőbbé. A büfé felé tartottak, bár enni nem akart semmit, csak Júliát szórakoztatta sorban állás közben. A fő indok azonban, mint azt ki is fejtette a sajtosrúdért folytatott kimerítő küzdelem során az, hogy talán láthatja Gabót.

Júlia gyorsan ki is művelődhetett Gabó-tanból, ha már épp kézre esett.

– Elsőre ijesztő – mondta Szani nagy lendülettel – mert csak sötét színeket vesz fel. De ha megnézed alaposan, akkor meg tökre illik hozzá. Elegáns, és jó a színérzéke!

Persze nem ezért készült épp menthetetlenül belé esni. És ezt is kifejtette.

– De amúgy nekem a külső egyáltalán nem számít. – Nem, ő ne lennem ilyen felületes. Hanem! – Az okos pasikra bukom. Gabó tavaly megyei harmadik lett a Zrínyi matekversenyen. És képzeld, csellózik!

– Tényleg? – Erre már Júlia is felkapta a fejét, hiszen ő maga is járt zeneiskolába.

– Igen. És képzeld, mindenki azt mondja, hogy nem éri meg már tinédzserként elkezdeni, de tökre rácáfolt. Két éve kezdte csak és nagyon ügyes! Lehet, hogy felveszik a kamarazenekarba!

– Két éve? De hát fölöttünk jár eggyel, nem?

– De-de! – bólogatott Szani és elöntötte a büszkeség. – Az olyan, mintha én tavaly kezdtem volna el. Imádom a cselló hangját! Olyan komolyan és bánatosan szép.

Amíg Szaninak kis szívecskék ültek a szemében, Júlia rendelt magának tízórait. Aztán jól kipukkasztotta a buborékot:

– És ti most együtt vagytok?

Szani a feje tetejéig paprikavörös színt öltött erre a kérdésre.

– Isten ments! – mondta. – A nevemet sem tudja.

– Akkor te honnan ismered?

– Be kellett pótolnom a témazárót, és mivel órán nem lehetett, a tanár bevitt hozzájuk a versenyszakkörre. Csomót jelentkezett, és hallottam a nevét.

Júlia a szemét forgatva mosolyodott el.

– Jól van, én visszamegyek, átnézem még a kémiát. Jössz?

– Kerülővel megyek – jelentette ki Szani és felment a főlépcsőn.

Nagyon tudott rajongani az okos férfiakért. A külső végső soron nem minden – annak ellenére, hogy Gabó kifejezetten jóképű, természetes fekete hajú és stílusos –, és nagyon imponáló, ha egy férfi vita közben be tud dobni egy éles nyelvű idézetet valami jó nevű regényből, és ha van előtte jövő. Mit érnek azok a pasik, akik csak elcseszik az egész napjukat a számítógép előtt, aztán hétvégente elisszák a májukat? És az agyukat.

Már visszafelé tartott az osztályterembe, remélve, hogy meglátja a fiú hátát… Pechjére Gabó egyenesen szembe jött vele. Egy sarok mögül toppant elé. A vékony srác fekete, kapucnis mellényt viselt, sűrű borosta ült orra alatt – már majdnem bajusz – és ki tudja miért egy csuklószorítós, ujjatlan bőrkesztyűt húzott magára. Szani ijedtében pont a fiú szemébe nézett – a szíve a torkába ugrott, a torka elszorult, és még a szorongatás is elpirult a füléig. Gabó szeme tágra nyílt, és már majdnem megszólalt, mikor a lány sarkon perdült és futásnak eredt.

Ijedten kergülgette a szembe sétáló embereket, és már majdnem kijutott a főfolyosóra, mikor először hátra mert nézni – és akkor szörnyedt el igazán. Gabó kis fáziskéséssel utána szegődött, és most a nyomában loholt. Szani felsikkantott ijedtében, egyből ráfordult a főlépcsőre és a földszintre szaladt. Kifutott az udvarra, hátha a fiú nem követi, de csalatkoznia kellett. Még a sportpályáig is kifutottak, megkerülték a kaput, és Gabó csak azért nem érte utol, mert Szani bevetődött a bemelegítő kört futó lányok mögé és a fiúnak ki kellett kerülnie őket.

Szani homlokát törölgetve ért vissza az épületbe, és azon nyomban bevette magát a legközelebbi lánymosdóba.

– Jézusom! – mondta a tükörnek a mosdókagylók fölött.

Hát ez meg mi volt? Mármint, ő rendszeresen elmenekült, amikor zavarba jött, de még sosem futottak utána! Lihegve határozta el, hogy szünet végéig ki nem mozdul innen, még akkor sem, ha egy-két perc késéssel ér csak be órára. Saját szívverését hallgatva várta ki a csengetést. És miközben szép lassan kifújta magát, észrevette a jóleső bizsergést a mellkasában.

Gabó utána futott! Lehet, hogy bejön neki? Ettől a gondolattól újra elpirult. Lehet, hogy nem kellett volna elfutnia? De akkor meg nem futott volna utána. Úristen! Legközelebb is körbe fogják futni a fél iskolát?! Vagy hagyja magát megfogni? Vagy csak megszólítani? De mit mondana neki?!

Eddigre én már visszaérek, és Attila a füzetem fölé görnyedve olvassa bakancslistámat. Kifut a vér az arcomból – nem akarom, hogy bárki tudjon Júliáról!

Talán nagyjából ekkor történt, hogy Balogh Imre lakásában – ugye emlékszünk még rá? – sejtelmes parfümillat kezdett terjengeni. Janka néni jó pitbullhoz mérten egyből szagot fogott, felráncolta lógó arcát, és a konyhába csörtetett. Férje épp a konyhapultra tett kistévén nézte a tegnapi meccs ismétlését, fájós lábát felpolcolva a másik székre. Janka nénje bepózolt a képernyő és közé, karba fonta kezét, és választ követelő arccal jelentette ki.

– Cédaszagot érzek.

– Biztos a sajátodat – próbálta félrehessegetni Imre bátyánk a Vasas SE szerencsétlenkedése elől, de hiába tellegetett.

– Tudod jól, hogy nem használok parfümöt, mert…

–… az csak fiatal nőknek van.

– Kurvákat akartam mondani – hajolt előre fenyegetően az asszony, és bizony, ha az áldott melltartó nem létezne, egykor telt melle most térdéig lógna!

Balogh Imrét kiverte a jeges verejték a gondolatra, és legszívesebben hozzávágott volna egy tornacsukát, de az asszonnyal csak nem kötözködik. Hát egy ilyen ledér fiatalember, mint ő, hogy maradhatott kettesben ezzel a házisárkánnyal? Sárkány, dehogy sárkány, leginkább a mesék óriására emlékeztette: „emberszagot érzek!”.

– És mi a baj a parfümmel? – Legalább elnyomná a hónaljszagot, gondolta magában, de ezt már nem mondta ki. Inkább nyakát nyújtogatva próbált elnézni a nő mellett

– Az, hogy az ágyadból jön.

– Az ágyunkból, szívem. – Azt kívánta most bárcsak egy okos tudós lenne, aki megtanítja a kvantumizéket, hogy a képernyőből áradó fényt egyenesen a szemébe hozzák. Akkor aztán trónolhatna ott az emberevő óriás!

– Halljam, kit vittél az ágyadba?

Na, erre már Balogh Imre is felkapta a fejét.

– Kincsem, hát egész nap itthon vagy! Hát kit vinnék az ágyunkba a hátad mögött, konkrétan a hátad mögött, miközben engem baszo…

– Az a Szesze volt, igaz?! Hogy ne kelljen fizetnie.

Ó, hát ennek bizony már a fele sem maradt tréfa.

– Dehogy a Szesze, egy ilyen csinos kis fiatalka hogy vetemedne arra, hogy…

– Csinos kis fiatalka, mi? Na várj csak, amíg előszedem a sodrófát, te kandisznó, úgy végigvágok a hátadon, hogy arról koldulsz!

Balogh Imre persze ugyanaz a ravasz, rosszindulatú törpe maradt, mint a történetünk elején, és már nagyon kezdte unni ezt a színjátékot. Zsebre vágta a kezét, nyögve-sóhajtva levette fájós lábát a székről, felállt, és azt mondta.

– Na, gyere anyjuk! Megmutatom, honnét jött a parfümillat!

És ezzel a hálószobába bicegett. Morogva vakargatta a hasát, úgy nézelődött az üveges szekrény polcain. Mikor megtalálta, amit keresett, jól hátra kellett nyúlnia az évek során felhalmozódott szemét közé, előkapart egy szalagba kötött díszdobozt, amiben csakugyan egy üveg drága parfüm árválkodott.

– Tessék! – nyújtotta át. – Az évfordulónkon akartam odaadni neked. Méregdrága ó de toalett vagy mi a pestis. Biztos ez löttyent ki, mikor beleszagoltam.

Erre aztán Janka néni egészen el tetszett olvadni. Hát a lekenyerezések nagymesterének igen csak ínyére valóak a borzasztóan drága dolgok! Megörült, és rögtön kicsomagolta új játékszerét, és a címkét olvasva vánszorgott el a fürdőszoba felé. Amilyen aranyhal-emlékezete van, eszébe sem került, hogy ugyan Balogh Imre valóban egy házassági évfordulóra vette – célzás értékkel – azt a párfümös fiolát, de már vagy hat éve adta oda, és a hölgyike azóta se sprickolt egy cseppnyit se magára.

Hanem ez a mennyei illat – gondolta Imre – ugyancsak a Szesze Évikére emlékeztette, a szegény özvegyre. Honnan kerülhetett ide ez a csodás kipárolgás? Nagyon elcsodálkozott rajta az öreg, de igazából örült is neki. Vett még néhány nagy szimatot a levegőből – csakugyan az ágy felől jött – és eszébe jutott valami elképzelt fülledt, romlott jelenet az albérlőjével. Gyorsan kirázta a fejéből, ablakot nyitott, aztán visszaült a meccs elé. A Vasas azóta bekapott még egy gólt. Imre bá persze ettől még jobban nekikeseredett, pedig még nem is sejtette, hogy pár perc múlva mit talál Janka néni a szennyesben – és hogy merre folytatódik ez a feszélyes kálvária.Eközben pár utcával arrébb az általánosban Szelecz Gyöngyvérnek épp elkobozzák a telefonját, amiről a Rókatáncot hallgatta; egy másik iskolában pedig véget ér az angol óránk. Csomagolunk, és átvonulunk a 205-ös terembe. Abban a reménytelen tudatban, hogy igazán undorító algebra feladványokat kapunk majd.

Nem is csalódunk.Remélem, ilyen az érettségin nem lesz, mert akkor mind mehetünk zöldségárusnak! Az óra felénél az osztály már a harmadik agyvérzésen van túl. A tanár körbe járkálva felügyeli a csendes, önálló munkát, és néha bele-belepislog a füzetekbe a diákok válla fölött. Persze az idő nagy részében csak mosolyog – ami azt jelenti, hogy „messze vagy kisfiam” – és csak néha bólogat. Ami nem azt jelenti, hogy sikerült, hanem azt, hogy „meleg, melegebb… hopp, hideg” és akkor visszatér a mosolygáshoz.

Még Ficzek és Júlia is tanácstalanul ülnek! Előbbi két percenként kijelenti, hogy ezt nem lehet megoldani.

– De-de! – kuncog a tanár. – Gondolkodj csak! Csináltunk már ilyet.

– Ilyet?! – döbben meg Ficzek. – Kizárt!

Júlia úgy üti a számológép billentyűit, hogy lassan lyukat fúr a padba.

– Nem jön ki! – húzza ki magát sokadszorra is. – Semmi nem jön ki! Biztos, hogy egész számnak kell lennie? – És a tanár csak mosolyog.

Zsanett már rég feladta, unottan firkál, Peti meg egyik fülében fülhallgatóval bólogat valami screamo szennyre.Szani gondterhelt sóhajjal tépi ki a teleírt lapot, hogy leigázhatatlan kitartással kezdje teljesen az elejéről. Már vagy harmadszor. A viszonylagos csendben mennydörgésnek hat a Legyek ura lapjainak surrogása. Szelecz Zsolt az egyetlen, aki megőrizte önbizalmát: hátát a falnak vetve, elmélyülten olvasgat.

– Te már feladtad? – kérdi Ficzek, mikor ötezredszer fordul arra.

– Neki már rég kijött – mondja a tanár.

Júlia a füzetre csap.

– Ne már! – nyafogja. – Ezt nem hiszem el!

– Hogy a faszba?! – kérdi Ficzek is, mintha még mindig nem hinne benne, hogy létezik megoldás.

Ilyenkor amúgy nem szólnak rá, biztos azért, mert végül is Tomi a feladattal foglalkozik. Persze az is benne lehet, hogy ő a legjobb a fiúk közül. Kevesebbet tanul, mint Júlia, nem tudja annyira betéve a képleteket, de – fájó – kreatívabb és gyorsabb nála.

– Csak olvasni kell tudni – veti oda Zsolt félvállról, csak hogy hagyják tovább olvasni.

Ficzek visszafordul a füzete felé, néz… néz… aztán hatalmasra nyílnak a szemei a felismeréstől.

– Új ismeretlen! – kiált fel, és tolla alatt lángol a füzet.

– Tényleg! – így Júlia, és kattog a számológépe.

Persze hogy hova vezettek be új ismeretlent, arról fogalmam sincs. Ezek csak össze-vissza számok meg betűk itt előttem. Ó, várj! Hát persze, 2x3y-t ki tudok emelni, és akkor le tudok egyszerűsíteni… Csak nem egy nevezetes azonosság kezd kibontakozni előttem? De hogyan egyszerűsítem odáig? Rohadt zavaró ez a sok x meg y…

Oh, hát persze! Új ismeretlen. Értem. De persze túl késő. Már kicsöngettek, és amíg Ficzek meg Júlia egyeztetnek – persze hogy tizenhárom, meg Zsolt is bólogat – addig a tanár feladja házinak a befejezést. Attila gyorsabban pakol, mint én. Próbálom utolérni, hogy tisztázzam vele ezt a lista dolgot. Rohadtul ajánlom, hogy ne akarjon most álommegvalósítósdit játszani, mert ha elárul valakinek, akkor nekem végem! Esélyem sincs a lánynál, és arról inkább nem is akarok tudni, mit kapnék, ha Ficzek megtudná, hogy nem vagyok képes elveszíteni a szüzességem! Ebben a pillanatban Janka néni is a szexre gondol, de egészen más okból.

A szennyesbe nyúlva egy csipkés, lila tangát talált. Még olvasószemüvegét is felvette, és kirajzolódtak előtte a csipkébe vert aprólékos virágminták. Már épp sikoltott volna, mikor rájött még valamire. Még a mosópor enyhén kénes szagán, és a nyitott öblítős flakon tisztítószer illatán keresztül is érzett egy furcsa, egy ismerős, bódítóan édes, virágos aromát, egy… hol is érezte ezt már, ez egy…

Áh. Parfüm. Janka néni arca kisimult, ökölbe szorított kézzel trappolt vissza az Imre bához, aki épp a telefonon lógott, a Vasas kapitányát szidta valamelyik fröccsbarátjával. Janka néni rögtön kicsavarta kezéből a távbeszélőt, és lecsapta.

– Ó, asszony, hogy a kétség esne beléd! – ordított fel a férje, és valami komisz módon a falba fejelt tehetetlen dühében. – Hogy egy szót nem lehet beszélni…

– Mi ez? – lengette meg a csomóba gyűrt alsóneműt az asszony.

– Vidd azt innen az arcomból, nem hallod, hogy épp kiabálok veled?!

Erre Janka néni kibontotta a ruhacsomót, és kifeszítette a bácsi orra előtt.

– Jézus és minden szentek, ugye nem akarod ezt felvenni?! – Imre egészen elsápadt a gondolatra.

Túlságosan képies fantáziával vágta fejbe a sors, úgyhogy rögtön látta maga előtt felesége szebb időket megért testét, az egy szál tangában. Illetve a tangát nem látta a rálógó hájhurkák alatt. Összerándult a gondolatra is. Ekkor azonban Janka néni újra öklébe fogta a finom anyagot, és azzal fenyegette sarokba a férjét.

– Még sértegetsz is, te ostoba, te utolsó, te hatökör, hát ki rakta ezt bele a szennyesbe?!

– Hát mikor rakok én dolgokat a szennyesbe?!

Ezért máskor egy egészen új vitába kezdtek volna Imre bá lustaságáról, meg a házimunkáról, de az érv most lepergett Janka néni erődítményéről.

– Szerinted én raktam bele?! – kiabálta a cédaevő óriás, egészen a férfi fölé magasodva hangjával. – Vagy azt mondod, ez az én bugyim?! Szerinted nem ismerem fel a saját bugyimat?!

– Hát nézem én a bugyidat szerinted?! Drágám, hát ki kíváncsi már rád…

– Pofa be! – Janka néni ordítása már egészen elnyomta a bácsit.

Valójában a szomszéd lakásban élő Fodor Tibor épp egy rockballadát hallgatott – fülhallgatón persze, de egészen hangosan – és még ő is tisztán értette ezt a két szót. Megvonta a vállát, és lábát felpakolta az asztalra.

– Ez-nem-az-én-bugyim! – szótagolta fenyegetően Janka néni.

– Hát akkor kié, ha nem a tiéd?

– Én is ezt akarom tudni! Szagold, te disznó! – nyomta az arcába. – Kinek a szaga ez?! Kitől bűzlik a hitvesi ágyunk?

Ki is jutott eszébe Imre bának vagy egy órával ezelőtt? Hanem, az kétségtelen, hogy Balogh Imre sosem ért hozzá Szeszéhez. Nem azért, mert nem akart, vagy nem próbált, hanem a doktor úr iránti tiszteletből, és valljuk be: félelemből. Szelecz Bulcsútól sokan tartottak életében, mert mindig cinkosan vigyorgott, mint aki tud rólad mindent, és hát amúgy is megtermett ember hírében állt. A doktor halála óta meg hiába tett utalásokat, az özvegy Évike a legnaivabb ártatlanság pajzsával hárított minden flörtöt és bókot.

De akkor hogy kerülhetett oda az a bugyi? És az ágyba az illat? Hisz az özvegy csak nem vetekedne olyasmire, hogy belopakodik, különben is, mikor, ha egész nap otthon ültek? Meg egyébként reggel, mikor felkeltek, még mindent rendben találtak, és az ágynak is csak legfeljebb izzadtság-, szellentés- és öregségszaga volt. Imre még emlékezett is rá, hogyan legyezte ki a szagot a takarója alól, mikor megemelte. Hú, az a termetes babgulyás tegnap! Hitvesi ágy a ló-

Tesi közben nem tudok Attila közelébe kerülni, mert ő kapus, én meg hátvéd vagyok a másik csapatnál. Az idő nagy részét azzal töltöm, hogy próbálok minél idegesítőbben beállni Ficzek agresszív támadásai elé, aztán pánikba esek, amikor Faja is feltűnik. Faja higgadt és technikás, jó formában van, ügyesen fogadja a passzokat, és még ügyesebben indít. Majdnem félpályáig futok ki elé, és fel sem tűnik, hogy Ficzek a másik szélen rohan előre.

Amikor Faja lepasszolja és mindketten elfutnak mellettem, már nem sok esélyt látok. Diadalittas csatakiáltással törnek kapura.

– Ficzek! – kiált a Faja, de Tomi csak ordít. – Ne küldd meg! Ne küldd meg! – Tomi egyre jobban felgyorsul.

Nem érem el! Peti – fejpánttal fogja hátra haját – a kapuban állva reszketni kezd, felemelt kézzel siet a jobb sarokba, hogy hárítsa Ficzek lövését, amitől persze az egész kaput nyitva hagyja Faja irányából. Akár meg is állhatnék, minek futok?! Ettől a gondolattól csak még jobban belehúztam.

– Itt vagyok üresen! – kiabálja Faja, de ebben a pillanatban Ficzek megbikázza a labdát.

Darkness Peti próbál félreugrani – hősies… – de lassú hozzá. Gyomorszájba kapja a labdát.

– Gól! – röhög rajta Ficzek, pedig látja, hogy igazából a labda nem ment át a vonal fölött.

Peti gyomrába markolva összegörnyed. Úgy tűnik, azt találta el, amit akart.

– Gól! Góóóóóól! – visítozza Ficzek a fejére húzott pólóval. Bunkó fasz. Faja és én sprintelünk a lepattanóért, és az utolsó pillanatban sikerül kihúznom a srác elől, és vakon a másik kapu felé sarkazom. A következő pillanatban elveszítem az egyensúlyomat, és beesek Peti mellé a sarokba. Na erre már Faja is röhögni kezd.

Mikor hátranézek Zsolt épp kötényt ad Attilának a kapuban. 2-1 nekünk. Ficzek cigánykereket vet letakart fejjel, sikeresen keresztülesve a focipályát a futópályától elválasztó kis füves részen. Még hevesebben kezd vihogni saját bénázásán.

– Szép védés, jó passz – vereget vállon Zsolt, mikor előre megyek középkezdéshez. A váratlan dicsérettől felpörgök.

Attila az arcát vakargatva nézelődik, de nem csípi el a tekintetem. Felhorzsoltam az alkarom…

Ki tudja, hogyan, Balogh Imre kicsusszant a sarokból, és a konyhaasztalt ékelte maga és felesége közé. Próbált rájönni, hogy fajult idáig ez a nap, vagy legalább kiutat találni. Éles esze azonban satuféket vágott be abban a pillanatban, hogy az asszony ordibálni kezdett, így gyöngyöző homlokkal szökdelt, futkározott az asztal között. Amikor aztán Janka néni a konyhapult elé ért, Imre bá rájött, hogy pokoli hibát követett el. Az asszony kirángatta azt a jó olajos serpenyőt a szennyes edények közül, és azzal készült halántékon kólintani őt.

– Figyelj! – kapta maga elé a kezét ijedtében. – Évikének úgyis fizetnie kell. Átjön majd a délután, és akkor megbeszélhetjük…

– Ide aztán nem jön! – kárálta az asszony. – Be nem teszi a lábát azon az ajtón!

– De hát a pénz… az iPhone!

– Nem kell nekem az ilyen riherongynak a pénze, tartsa csak meg ott, ahol akarja!

– De…

Hát erre már az Imre bá sem tudott mit mondani. Alig pár órája zargatta fel az özvegyet a rossz hírrel, és most… Hát mi ez az egész komédia?!

– Sőt, tudod mit? – folytatta a felesége. – Most rögtön fölhívod, és megmondod neki, hogy nem vagy rá kíváncsi!

– De…

– Gyerünk! – Janka néni utat nyitott a telefon felé, és karba tett kézzel várt. A serpenyőből maradék égett olaj csepegett a padlóra. Hú, de meg fog abban csúszni valaki!

Imre bá a telefonhoz ballagott – szeme sarkából az asszonyt figyelve – és tárcsázott. A telefon kicsengett, de hosszú pillanatokig senki sem vette fel. A bácsi kezdett nagyon izzadni, a verejték vastag patakokban ömlött hónaljából, és takaros foltként terült szét trikójának mellkasán is. Ha Szesze nem veszi fel, Janka bizisten tarkón kólintja azzal az edénnyel, és akkor mehetnek az ügyeletre! Nem látta ilyen bősznek az asszonyt, mióta…

Kattant a vonal.

– Szelecz lakás – búgta egy bizsergetően érces női hang.

– Áh, Évike, én vagyok az, az Imi bácsi.

– Ó, jó napot Imre bá! Miben segíthetek?

Janka néni dobolni kezdett a lábával.

– Az a helyzet, hogy mégse kell ma átjönnöd! – hebegte Balogh úr. – Úgy tűnik, megoldódott a gondunk ezen az oldalon. – Janka néni türelmetlenül bámulta. – Sőt, mi több, a haladék is áll! Egy ideig egyáltalán nem kell találkoznunk!

Játékos, szinte gyermeki kuncogás érkezett válaszul.

– Csak ezért tetszett felhívni?

– Hát igen, mi másért hívtalak volna? – vigyorgott kínosan feleségére, és mutatta a kezével is, hogy minden oké. – Semmire nincs szükségem tőled! – Kényelmetlenül igazgatta meg a trikóját, mintha az egy szörnyű, nyakára tekeredett kígyó volna.

– Eszem ágában sem volt mást gondolni, Imi bátyám. Tudja, egy percig sem hittem el, hogy ma tényleg találkoznunk kell.

– Tessék? – kérdezte döbbenten a férfi.

– Ígéretet tett a haladékra Imi bá. Soha nem tud megszegni egy ígéretet, amit a Szelecz családnak tett!

Valami hirtelen rossz előérzet lett úrrá Balogh Imrén. Hitetlenkedve nézett az asztalra dobott tangára, majd a feleségére.

– Miért, mi lesz akkor?

– Az átok visszaüt – kuncogott flörtölő hangon.

Ebben a pillanatban a tanga megmozdult. Imre bá szeme láttára a virágok a csipkén meglebbentek, kibomlottak, szárnyakká váltak. A szövet egy másodperc leforgása alatt izgő-mozgó lepkék rajává változott át, barnákká, feketékké, szürkékké. Egyszerre kaptak szárnyra, keringő, táncoló rajként. Janka néni, aki eddig nem vette észre, mi történt, ijedten fordult feléjük. Ki nem állhatta az ízletlábúak minden fajtáját és nemét. Hangos sikoltással suhintotta meg a felé röppenő kis szörnyeket a serpenyővel, és ezzel a mozdulattal be is zúzta a kredenc préselt fa ajtaját, sültkrumpli szagú olajjal pöttyözve be férjét és az egész szobát. A molyok szétreppentek, Janka néni pedig tett egy óvatlan lépést hátra, belelépett az imént lecsöpögött olajba és megcsúszott.

A következő pillanatban Balogh Imre lassított felvételben nézhette végig a világtörténelem legdrámaibb esését. Janka néni nem egyszerűen hanyatt zuhant, hanem magasra lendítette lábát, magára rántotta a kisasztalt, és estében, karjával darabokra tört egy rég szétesőfélben lévő széket. Ormótlant puffant, hangosan nyekkent, a következő pillanatban pedig sikoltozni kezdett fájdalmában.

Én megmondtam – volt Imre bá első gondolata.

– Akkor a viszont hallásra – mondta özvegy Szeleczné Szabó Éva, és bontotta a vonalat.

Imre bá letette, felvette, aztán tárcsázta a mentőket. Tette mindezt hitetlen, gépies mozdulatokkal. Egy percig teljesen abban a hitben volt, hogy látott egy ruhadarabot lepkékké változni. Ez persze nem lehetséges. Balogh Imre bácsi nem a hiszékenységéről híres, hanem a ravaszságáról, és talán a házsártos feleségétől.

A diszpécser megkérdezte, miben segített. Imre bá válaszolt. Combnyaktörést sejtett. Hogy miért? Nem tudta. Biztos, hogy nem azért, mert ő arra átkozná a bestiát.