Hogyan fogadjuk a kritikát?

Korábban már olvashattátok a Hogyan írjunk kritikát? című cikket. Most a párja következik, melyet szintén rendszeresen kiteszünk, ha pályázat indul. Olvassátok el, tűnődjetek el rajta, és gyertek, osszátok meg, íróként milyen kritikákat éltetek meg, és ez hogyan befolyásolta a  későbbi szemléletet.

*

A kritika fogadása inkább pszichológiai, mint írástechnikai probléma. Minden szerző a mélyben hiszi, hogy zseniálisat alkotott, és igen rosszul viseli, ha ezt nem értékelik. Ha egy író nem tanulja meg lebontani az egója természetes védelmi falát, akkor idővel elakad a fejlődésben. Nem lesz jó író, megreked.

Kritikát három nagyobb helyzetben kaphatunk:

1. A nyers kéziratot bírálják

Általában a szerzők ösztönösen hasonló érdeklődésű barátokkal osztják meg az írásaikat. A barátok egy része – amint látja, hogy ingoványos talajra tévedt – visszakozik, és nem bírál. Vagy kiemeli a jó oldalt és fél mondatot mond a mű gyengéjéről. A hasonló érdeklődés is biztosítja a pozitív fogadtatást. A barátok ismerik a szerzőt, vagyis belelátják a szövegbe azokat a gondolatokat is, melyek nem a műben szerepelnek. Mutassuk meg az írást más korú és nemű embereknek! Erre az internet tökéletes. (Pl. a Világ Bétái Egyesüljetek Fb csoportunk is.)

A nyers kézirat kikerül gyakran netes oldalakra is. Vannak dicsérő és vannak boncoló típusú írókörök, weboldalak. A dicsérők előnye, hogy támogatják a szerzőt, felvidítják, motiválják az írásra. Hátránya, hogy túlzott ego alakul ki az íróban, többre értékeli a művét, mint amennyit valójában ér. Az ilyen szerzők gyakran elmennek a magánkiadás felé, és aztán magas tanulópénzt fizetnek. A boncoló körök előnye, hogy kivesézik az írást, majd elvárják, hogy a szerző átírja a műveket, illetve elvárják, hogy novellapályázatokon induljon. Hátrányuk, hogy nem mindig figyelnek a szerző személyére. Ha fiatal a szerző vagy most kezdte az írást, akkor az írástechnikai elvárásoktól begörcsölhet, esetleg végleg abbahagyja az írást, mert túl magasnak érzi a lécet.

Írástechnika: mutasd meg sokféle embernek, és düh helyett listázd ki, mit kifogásolnak. Idővel kirajzolódik a kép, miben kell fejlődni. Ha találsz egy igazi kritikust, szállj rá, mert ritka, mint a fehér holló. Légy kedves, köszönd meg gyakran a véleményét, hátha máskor is szán rád egy kis időt. Ismerkedj meg az általa javasolt írókkal és műveikkel, nézz utána írástechnikai könyveknek.

2. A szerkesztő lektorálja a kéziratot

Ha korábban a szerző nem tapasztalt alapos kritikát, akkor a közös munka nem örömteli esemény, hanem keresztre feszítés lesz. A szerkesztő nem ellenség. Azért van, hogy az író sikeres legyen, az olvasók imádják, és a kiadó megjelentesse a szerző következő könyvét. A kezdő író rémálma az olyan szerkesztő, aki sokat javít. A profi író rémálma az olyan, aki keveset. Ők már tudják, ez mennyire visszaüt.

És kik a szerkesztők rémálmai?

A Nagy Író: egy sort se enged szerkeszteni a kéziratból, mert az úgy tökéletes. A szerkesztő két tűz közé szorul, muszáj elvégeznie a munkát, de nem tudja. Egy ideig győzködi a szerzőt, lenyeli annak egoizmusát, aztán szól a kiadóvezetőnek, aki eldönti, hogy mennyire fontos neki a kézirat. Ha az író celeb, akkor lehet, hogy igen. Ha viszont mezei író, akkor ez kockázatos játék. Ha a kiadót már köti a szerződés, akkor fogcsikorgatva megjelenteti a könyvet, de a minimális energián kívül nem fektet bele többet, és a szerző következő művét már nem biztos, hogy elolvassa. A “nagy író” egy mentalitás, teljesen kezdőkre is jellemző.

Én, A Főhős: olyan szerző, aki E/1-ben (általában romantikus) történetet ír. Nem hajlandó javítani a kéziraton, mert „az úgy történt a valóságban”. A valóság csapnivaló dramaturg, túl sok a véletlen. A regénynek szüksége van belső koherenciára, ha ez hiányzik, az olvasó eldobja a könyvet. A szerző úgy érzi, minden javítás személyes ügy, mintha őt vádolná a szerkesztő. Drámai levélváltások, kiborulások, sírás. A szerkesztő idővel feladja az épeszű párbeszédet, és szól a kiadóvezetőnek, hogy az életben többé nem akar a szerzővel dolgozni.

Anyu Kedvence: a szerző, aki megszokta, hogy a figyelem középpontjában áll. A szerkesztőnek, kiadónak ugrania kell minden levélre, borítótervre, egyéb ötletre. Ha nem teszi, vagy késik, a férfi szerző balhézik, a női szerző azonnal érzelmi zsaroláshoz folyamodik, vagy küld egy férfi családtagot vitatkozni. A kiadóban megpróbálják őt elviselni, ameddig bírják. Amikor már aktívan menekül előle a szerkesztőség, akkor kiteszik a szűrét.

A Paranoid: olyan szerző, aki ellen összeesküszik mindenki. Az teljesen normális, hogy egy szerző instabil, hullámzik érzelmileg, hiszen, ha nem lenne minden benyomásra érzékeny, könyvelne és nem írna. A szerkesztők ezt tudják, és tolerálják egy pontig. De ha a közös munka azon akad el, hogy a szerző sértetten fortyog, és hetekig nem küldi vissza a szerkesztést, kicsúszik minden határidőből, utána pedig meggyőződése, hogy személyeskednek vele  a kiadóban, azért nem jött ki időben a könyve, akkor egy idő után tényleg eléri, hogy ne akarjanak vele dolgozni.  Általában azért megpróbálják, de a szituáció romlik, mert ha átírást kérnek, akkor a szerző nem a szöveg problémáját látja, hanem azt, hogy vele akarnak kitolni, így még inkább a személye elleni támadásnak veszi, és masszív munkával eléri, hogy tényleg őt tartsák problémának.

Írástechnika: figyelj a szerkesztőre. Préseld ki belőle az összes tudást. Ha kezdő vagy, kérdezz vissza, mert neki természetes olyan dolog, amiről te még az életedben nem hallottál. Nem kell minden javítást elfogadni, megelégedünk kb. nyolcvan százalékkal. A nyelvtant muszáj, a történetvezetés kulcselemeit muszáj, de az apróbb dramaturgiai részeket, vagy a stílus egyes elemeit nem. Vitasd meg a szerkesztővel, érzékeltesd, hogy érdekel a véleménye, és győzd meg, hogy neked van igazad. A szerkesztők imádnak szövegekről beszélgetni, azért lettek szerkesztők.

 3. Megjelent a mű, és kritikát kap

Sok szerző nem tudja elkülöníteni a sajtóanyagot és a kritikát. Amikor a kiadó recenziós példányt ad, hogy újságokban, weboldalakon, blogokon könyvajánló jelenjen meg, az inkább sajtóanyag. Nyilván olyanok kapják, akik kedvelik az adott témát, vagy eleve pozitív beállítottsággal írnak mindenről. Ha nem tetszik az újságírónak, bloggernek, akkor vagy nem ír róla, vagy egy mondatban utal a negatív véleményre, míg a pozitív oldalt akaratlanul is kiemeli. Ezeket a könyvajánlókat ne keverjük össze a kritikával.

Kritikát a mezei olvasó produkál, könyvesbloggerek, illetve a „szakma”. (Nem csak a szépirodalomnak, hanem a ponyvának is van egy szakmai rétege, melyet a profi írók, szerkesztők, zsűritagok, kritikusok alkotnak. Egy szinten alul nem foglalkoznak a művekkel, kivéve, ha a szerző nevez valamelyik díjra, vagy másokból a látókörbe kerül.)
Ha kritikát kapunk, legyünk elegánsak. Ne kezdjük megvédeni magunkat, ne szedjük pontokba az okosságainkat. A legjobb, ha hozzá sem szólunk, ha láthatóan magánblogon van, vagy idegenek vagyunk azon a fórumon. Ha szakmai oldalon van, akkor udvariasan köszönjük meg a kritikát (ott sose hívjuk véleménynek, mert az burkolt sértés), esetleg kérdezzük meg, ha valami nem világos. Az oldal hangulatából látni, hogy várnak-e reagálást, akadnak-e irodalmi beszélgetések. Ha igen, akkor jó benyomást tesz, ha csevegünk, de sose kezdjük pontról pontra bizonygatni az igazunkat.

Ha a szerző elkezdi magát védeni (vagy ami szánalmasabb, a barátja, rokona teszi), akkor azonnal táncra hívja az adott oldal látogatóit. Lesz legalább egy, aki cinikusan beszól. A szerző erre védi magát, egyre ingerültebb lesz. Már nem hallja meg a többi higgadt hozzászólást, csak azt az egy főt látja. Dühös, személyeskedni kezd (nem veszi észre). És utána már jogosan utasítják őt rendre a higgadt hangok. Itt kevés szerző tér észhez. Általában hívják a haverokat és verik az asztalt a mű nagysága mellett. Ez egy annyira tipikus forgatókönyv…

Meg kell érteni, hogy a vita a szerzőnek árt, alaposan lejáratja magát. Egyrészt az érdeklődő olvasó később, ha rákeres a könyvre, a flémeket találja, és nem biztos, hogy egy tahó szerző könyvére kíváncsi lesz. Másrészt, ha ismertebb a kritikus, akkor az oldalt szerkesztők, kiadók is olvassák. A negatív kritikát elfelejtik, olvasnak sok ilyet, de egy vendettát folytató szerzőre emlékezni fognak. És nem utolsó sorban, ha a mű értékes, akkor megállja a helyét. Nem kell bizonygatni, pláne nem a szerzőnek.

Tipikus flémet generáló mondatok: Írj jobbat, ha tudsz! Le akarsz húzni, mert rosszindulatú vagy/ irigy vagy/ másik kiadónak dolgozol/ nyerni akarsz helyettem/ nem te műved jelent meg/ sikertelen író vagy. Nem érted a művet, mert nem olvastad/ rosszul olvastad / ostoba vagy. Nem érdekel a véleményed, mert nem jelent meg regényed / fiatal vagy/ öreg vagy ehhez/ nem értesz hozzá.

Írástechnika: (Aludj rá! Aztán megint. Dühöngj a barátaidnak.) Majd listázd ki magadnak a felrótt hibákat, és gondolkozz el róla. Ha idővel belátod, hogy a kritikusnak volt némi igazsága, akkor légy élelmes, és a következő kéziratodat még a szerkesztési fázisban küldd el neki, és kérd ki a tanácsát. Ha a biztos vagy benne, hogy a kritikusnak nincs igaza, akkor vonj vállat és lépj tovább.

Ideális esetben egy kezdő szerző életútja így fest: dicsérő oldalak, és öröm, önbizalom megerősödése. Utána boncoló körök és első dührohamok, leégések. Közben első novellapályázatok és szakmai értékelések. Nyilvános égés. Szerkesztőkkel novella megbeszélések, apróbb majd nagyobb megjelenések. Első netes novellakritikák és leégés. Újabb megjelenések, későbbi novellakritikák. Sírás a partner vállán / berúgás a haverokkal. Első sikerek, dicsérő kritikák. Örömkönny a partner vállán / ünneplés a haverokkal. Utána jön az első regény szerkesztése. Fogcsikorgatás a szerkesztő láttán. Megjelenés utáni kritikák. Elegáns és udvarias reagálás. Siker.

Aki átugrott pár lépcsőfokot, az nem biztos, hogy megtanulta feldolgozni a negatív visszajelzéseket. Kénytelen lesz menet közben. Minél ismertebb a szerző, annál többen nézik a kirohanásait, és annál többen emlegetik utána.

A kritikusok, olvasók, szerkesztők nem ellenetekre vannak, hanem segítik a fejlődést. A szerző NEM a könyve. Meg kell tanulni az “én”-t leválasztani a műről, és akkor mindez könnyebb lesz.

(Varga Bea/On Sai)

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.5/10 (23 votes cast)
24 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Az “ideális esetben a kezdő szerző életútja” tetszett a legjobban! 🙂 😀
    És persze a rengeteg hasznos tanács, információ sem utolsó! Köszönöm szépen!
    Én 10-est adtam rá, mert nagyon igaz! Vannak tények, amiket jobb, ha elfogad az ember (szerző). 🙂

  2. “Nem csak a szépirodalomnak, hanem a ponyvának is van egy szakmai rétege”

    Mivel ez a mondat kicsit végletesen hangzik, nem kötözködésképpen, csupán a pontosítás kedvéért megjegyezném, hogy nagy különbséget érzek a ponyvák és a minőségi zsánerirodalom között.

  3. Nekem az idei Aranymosás lesz az első nyilvános megmérettetésem (ha megüti a szintet, és kikerül persze), így tűkön ülve várom a fejleményeket. A képességeimet és az egomat illetően szerencsére elég realista vagyok, így a dicséretet sokkal nagyobb kétkedéssel fogadtam a bétáimtól, mint a negatív kritikát. Utóbbi, ha valóban építő jellegű, még külön örömmel is tölt el, mert az útmutatás mellett kihívást is ad a fejlődés rögös útján. Szóval ne kíméljetek, ha arra kerül a sor! 🙂

  4. Természetesen ez a cikk is nagyon hasznos és fontos. Azonban nem hagy nyugodni a legutóbbi ilyen jellegű írás instrukciója: ne csak rosszat mondjunk egy írásról, mondjunk jót is, ha lehet, kezdjük azzal. Igazán igyekeztem tanulékonyan viszonyulni az eddigi négy íráshoz. Egy esetben fenntartások nélkül lehettem őszinte, de három másik esetben PC módon írtam. Szót fogadtam, írtam jót is, pedig nehezemre esett, nem szeretek kábítószert terjeszteni, nem szeretek mellébeszélni. Mindig hasznosabbnak tartottam elmondani, ha hibákat látok. Persze amatőr vagyok, közel sem járok a tévedhetetlen kritikushoz, de itt nem is erről beszélnénk. Szóval szépítettem, aztán elolvastam mások – az enyémnél őszintébb – kritikáját, és elszégyelltem magam. Szégyenkeztem, és azon gondolkodtam hasznos-e, ha nem mondok igazat.
    A kritika fogadásával persze egyszerűbb a helyzet, ott más az aktivitási irány. A kritika fogadásánál inkább az írónak kell higgadtnak és mértékletesnek lennie, ha nem az, saját magának okoz bajt.
    Ugyanez a kritika írásánál fordított. Ha hülyeségeket írok, összevissza hazudozok, és mellékesen szólok a hibákról, másnak okozom a bajt.
    Meglehet, hogy a kritika írásával kapcsolatban ezután konkrétabb leszek, viszont nem vitás, hogy a kritika fogadásával kapcsolatban jó, ha megtanuljuk a kulturált módszert. Ehhez persze személy szerint nekem, még meg kell ugranom azt a lécet, amely a munkámnak az oldalra való felkerülése előtt emelkedik. Ezzel kapcsolatban van észrevételem, amely nem biztos, hogy fontos, de mégis leírom. Az idei Aranymosás szerintem lényegesen különbözik a korábbiaktól. Az első évben minden napra jutott egy felkerülő írás. Igaz, most nem kapunk csapnivaló munkákat, viszont ezzel két problémát látok felmerülni. Az első az, hogy a gyengébb írók mentesülnek a kritikától, és mind a kiadónak fognak nyafogni: miért nem fogadták el a remekművüket. Ez persze minden évben előfordul, de szerintem az idén több sértődött és feleslegesen kíváncsi reklamáció lesz. Azt hiszem, hogy a csoportmunka hasznára válik az alacsonyabb lépcsőfoknál járó kezdőknek. A másik problémát abban látom, hogy így sokkal kisebb a pezsgés az oldalon, mint a korábbiakban volt. Az az érzésünk, hogy a fejünk felett zajlik a verseny, pedig ezt nem hiszem. Csakhogy nem látjuk a futókat, és nincs miért izgulnunk. Elismerem, ez a lehetőség még mindig jobb, mint azoknak a kiadóknak a viselkedése, amelyek ennyit sem tesznek értünk, tehát ezt is köszönöm.

  5. Remek tanácsok! 😀

    Én egyébként az előolvasóimtól csak rosszat kérek.
    Mindig megkérem őket, hogy mondjanak el minél több negatívumot, ne fogják vissza magukat, különben nem tudok fejlődni. 🙂

  6. Nagyon jó és tanulsàgos ez az íràs is. 🙂 Köszönjük! 🙂
    Màsik. Napi 5? Nem napi egy, azaz heti 5?
    Nem sok így? Mert nem biztos, h.győzzük majd mindet elolvasni, véleményezni. Ami nem jó, mert az eddigiekhez sok idő volt, h. hozzàszólhassunk. Így félő, h. szelektàlàs lesz, melyiket is olvassuk el, pl. cím, műfaj alapjàn. Bocsànat, ha rosszul gondolom.
    Persze, ha ennyi kikerülésre alkalmas van, az csak jó, de még messze a februàr vège…

  7. Bizony, sok igazság és hasznos tanács van itt, rengeteg emléket és gondolatot ébreszt bennem ez az útmutató. 🙂 Sértődött nárcisz módjára nem hiszem, hogy valaha is viselkedtem volna, de tény, hogy régen sokkal nehezebben bírta el a lelkem, ha egy írásomra negatív véleményt kaptam, mert hamis kép élt bennem az írókkal kapcsolatban. Az iskolában mindig olyan képet festettek az írókról, költőkről (gimnáziumban már kevésbé, de általános iskolában abszolút), mintha valami egészen különleges, szinte már nem is emberi lények lennének, akiknek minden szava arany, a könyvkiadás pedig csak annyiból állna, hogy időről időre kipattan a szerző fejéből az isteni szikra, elküldi a kiadónak a nagy opust, ahol örömmel rácsodálkoznak és az apróbb elírások kijavítása után már megy is a nyomdába. Szerintem ez az, amit nagyon nehéz az embernek tudatosítania magában, hogy a szöveg kritikák mentén történő átformálása, csiszolása természetes velejárója az írásnak, nem pedig annak a jele, hogy tehetségtelen, és egyáltalán nincs helye az írói szakmában. Az átlagolvasó a könyveket az író nevével kapcsolja össze, de valójában nagyon sok ember munkája van benne, mire megjelenik, és ha ebbe belegondol a szerző, akkor már nem keseredik el azon, hogy ő sem tudja egyedül nyomdakészre csinálni.

    A másik probléma, amit magamon érzek, hogy látva azt, milyen apró lépésekkel tudok haladni a célom felé, néha elbizonytalanodom, hogy vajon elég lesz-e ez az egy életem arra, hogy minden lépcsőfokot elérjek. Ez a szorongás könnyen ahhoz vezethet, hogy az ember belefásul az egészbe, ezért nem árt, ha a szerző emlékezteti magát, hogy írni nem azért kezdett, mert azonnal sztár akart lenni, hanem mert élvezi az írást. Ha nem örömmel, spontán ihlettől vezérelve írok, hanem görcsösen, az újabb szintre lépés azonnali kierőszakolása végett, akkor az meg is fog látszódni a művön.

    Szabó Magda “Mézescsók Cerberusnak” c. könyvében van egy rész, ahol az édesanyja válaszát örökíti meg a saját tanácskérő soraira. Jablonczay Lenke ezt írta:

    “A novellát többször is elolvastam, nem akarok hízelegni neked, de ritkán írtál ilyen rosszat. … Nagy eseményt kívántál rögzíteni, de tótágast állt a stílusérzéked, úgy dolgoztál, mint egy túlkoros gimnazista, aki a felekezeti iskolában pontosan azt írja meg, amit akárki jó tollú osztálytársa, nem egy leendő író.”

    Szabó Magda az egyik kedvenc íróm, nagyon nagyra tartom, és íme, még neki sem sikerült mindig, akkor miért is kesergünk? Ha őszinte akarok lenni, a megjelent könyvei közül sem tetszik mindegyik, de ettől még nem lesz rossz író. Vagy ott van J.K. Rowling, aki olyan világot teremtett, aminek valódi kultusza lett, pedig több kiadó is nemet mondott neki, mire rátalált az igazira. Az is igaz, hogy kevés írónak sikerül ennyire befutnia, de nem lehetetlen.

    Én is tapasztaltam, hogy kezdő íróként bizony rengeteg apró dolog van, ami miatt felhergelhetjük magunkat, vagy épp önostorozásra támad kedvünk. Ha olyan írás nyer meg egy pályázatot/ kerül kiadásra, amin mi is érezzük, hogy sokkal jobb, mint a miénk, akkor jön az “Én miért nem tudok így írni?”, illetve a “Kevés vagyok én ehhez…” szindróma. Ha meg igazságtalannak érezzük a döntést, akkor fellép a “ha ez nyerhetett/megjelenhetett, akkor az enyém ugyan miért nem?”, valamint a “biztos bunda van a dologban!” állapot. Ha pedig sikerül jól belelovalni magunkat ezekbe a gondolatokba, akkor tuti, hogy a poharunk félig üres lesz.

    Összességében véve úgy vagyok vele, hogy ha egy kritika nem “trollszagú” (fölényeskedő, lekezelő, arrogáns), akkor nem kell mellre szívni. A legjobban akkor tudom értékelni, ha a hiba megjelölése mellett több alternatívát, tippet is ad ahhoz, hogy hogyan lehetne a csorbát kiköszörülni. Az is jólesik, hogy ha ne adj’ Isten olyat hoztam össze, amiben nem talál olyan pozitívumot a kritikusom, amivel egyensúlyba tudja hozni a negatív észrevételeket, beleír egy esetleges saját élményt (“Hasonlóan jártam ezzel és ezzel a művemmel.”, “Pont ugyanebbe a hibába szaladtam bele ekkor és ekkor”), mert így erősíti bennem azt az érzést, hogy tulajdonképpen egy csapatban vagyunk, és nem szólal meg bennem az “Ellenség, riadó!” csengő még úgy sem, hogy egyáltalán nem tetszett neki, amit írtam. Természetesen az esik a legjobban, ha sikerült elnyerni az olvasó tetszését, de ez keveseknek megy csuklóból. Azt hiszem, némi önirónia is kell ahhoz, hogy a kritikákat könnyebben viseljük.

    A személyes mottóm egy Richard Bach idézet, ami szerintem nektek is tetszeni fog:

    “A hivatásos író olyan amatőr, aki nem adja fel.” 🙂

    Szép napot!
    Judit

  8. Rengeteg irodalmi csoport van, és ott egymás írásait olvassák a tagok. Keress rá, hogy a lakóhelyed környékén van-e valamilyen közösség.

  9. Köszönöm szépen a gyors választ! 🙂 Eszembe jutott, csak gondoltam, hátha tudsz vagy tud itt valaki valami konkrétat mondani, ahol érdemes is megpróbálni. 🙂

  10. Kedves Aranymosó!
    Láttam, hogy múltkor írta a lecsillagozónak, hogy a csillagok száma nem számít, nem befolyásolja a kiadó döntését. Mi a helyzet a like-okkal? Kiadják a legtöbb like-os művet is, vagy azt már nem szokták?

  11. Minden évben van Public Star, vagyis megnézzük, melyik a legtöbb lájkot kapott első részlet. A kiadóvezető ezt azért hozta létre, hogy legyen lehetősége az oldalt olvasóknak is beleszólni a folyamatba. A Public Star szerkesztőt kap, és ha szerkesztés után megjelentethető az írás, akkor a könyvpiacra kerül. Ilyen volt Rácz-Stefán Tibor és Laura Arkanian írása. De volt olyan mű, ami javítással sem lett elég jó, így nem jelentettük meg.

  12. Értem, ez kicsit lelomboz, bevallom… Mármint lássuk be, ez a like szerzős rész tulajdonképpen egy kinek van több ismerőse játék, nem? Nem rosszmájúságból kérdezem ezeket, csupán belegondolok, ha kikerülne az írásom, az én kis 90 fős facebook ismeretségem nem tudna hozzásegíteni a kiadáshoz. Értem, amit írsz, hogy néha még a like-ok száma sem elég, de mégis… Azért bennem van, hogy milyen jó ilyenkor annak, akinek bőven van kit riadóztatni.

  13. Csak azért lomboz le, mert nem jól gondolkozol 🙂 Ez csak egy plusz lehetőség, semmit nem vesz el egy jó írótól.
    Maga a szöveg is lehet népszerű. Nem feltétlenül barátok mind, akik tetszést nyilvánítanak, hanem valódi olvasók is lehetnek, akiket maga a történet fog meg. A rendszer nem tévedhetetlen, ki tudja, talán valakinek mégis a kiadónál a helye. Ez jó dolog, nem? 🙂

  14. Igen, az igaz, ezzel is tisztában vagyok. Csak hát az a plusz lehetőség is jót tenne a tudatomnak. 😀 Na de lesz, ahogy lesz, köszönöm a választ. 🙂

  15. Ezzel kapcsolatban nekem csak az a problémám, hogy akármelyik csoprtban kérek bétázást, senki nem segít. Így elég nehéz figyelni a hibáimra, és fejlődni sincs lehetőségem.

  16. Kedves Illyana!
    A világ bétái egyesüljetek csoportban sokan vállalnak bétázást, és sokan segítőkészek. Magam is többeknek vállaltam bétázást, részletes, érvekkel alátámasztott magánvéleményt adtam írásokról abban a reményben, hogy segítettem, és a magánvéleményemben vannak szakmai vonások is. Csakhogy az emberek teljesítőképessége véges. Még a nyugdíjasé is. Egy-egy novella bétázását tudtommal többen is elvállalják, persze egész regények korrektúrázása hatalmas munka – ha az ember komolyan csinálja. Ne add fel! És kezdd azzal, hogy Te vállalsz bétázást! Abból is sokat tanulhatsz.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük