– Csokit vagy csalunk!
Töklámpások hunyorogtak mindenfelé a ködtől puha utcákon. Kertkapuk mellett, a házak verandáján, vagy éppen az ablakokban. Persze, a töklámpás csak az kezdőkészlet része volt. Csontváz vagy szellemként lengedező lepedő majdnem minden kertbe jutott. Sok helyre pókháló, boszorkány és hangfalakból véletlenszerűen kiszűrődő sátáni nevetés is.
Szóval sima kertvárosi halloween volt, amit a csapatban csatangoló gyerekek tettek teljessé. Meg az őket kísérő felnőttek: Davis sorstársai.
Mert ki az, akit rá kell venni, hogy vigye el a baráti társaság összes kölykét csokit gyűjteni? Nyilván a meleg nagybácsit… „Nekünk is kell pár nyugodt óra” – hát, együtt azért szórakoztatóbb lett volna… Davis fújt egyet.
Odapillantott a verandán ugrabugráló srácokra.
Glen vörös, hullámos tincsei megvillantak az előszobából kiömlő lámpafényben. Arielnek öltözött A kis hableányból, és amikor Joe közölte, hogy az cseppet sem ijesztő, csak felhúzta az orrát, hogy senkinek semmi köze a ruhaválasztásához. Le se tagadhatta volna az anyját. Davis még a főiskoláról ismerte a nőt, pár hétre össze is kavartak, de hamar belátták, hogy rossz ötlet – Davis részéről elvetélt volt az egész próbálkozás. A barátság azért megmaradt.
A többiek munkahelyi szerzemények voltak, és mind bevállalták a november 1-jét, hogy szabad legyen ez az estéjük, pedig az őrs egyik legforgalmasabb napjáról volt szó: a sok kint rohangáló gyerek, bulizó fiatal, beöltöző ember sok riasztást vont maga után. Rosszul elsült halloweeni tréfáktól kezdve sajnos egészen komoly ügyekig.
De nem ma.
Ma Davisnek nem akadt már dolga, csak öt kiskorút – négytől hétévesig – kísérgetni, és azt felügyelni, hogy senki ne hívja be őket és senki ne adjon nekik olyan édességet, ami gyerek kezébe (vagy szájába) nem való.
Most sikongatva özönlöttek vissza hozzá a tornácról, és mutogatták a szuper mini-snickerseket, amivel gazdagították a gyűjteményüket. Davis mindent megcsodált, majd igyekezett határozottan továbbterelni a csapatot. Már csak két utca. Igaz, ezzel a sebességgel az egy fél élet, de akkor is kell valami, amivel biztathatta magát.
Amikor odaértek a következő házhoz – a kertje egészen visszafogott módon sem csontvázakat, sem pókokat nem rejtett –, éppen egy csapat tizenéves gyerek állt a verandán, és szinte extázisban követelték:
– Még egyszer! Még egyszer!
Davis ösztönei azonmód riadót fújtak. Oké, Davis általában eléggé gyanakvó volt, de azért ez a helyzet tényleg szemet szúr: tizenegy-két éves kölykök már nem szoktak ennyire lelkesedni csokigyűjtés közben. Ők a szellemházakra hajtanak, ami Davis szerint egyébként szintén rém gyanús, mert azok, akik szeretik becsalni a gyerekeket a házukba, lehetnek nagyon problémás emberek.
Amíg a saját csapata Davis utasításának megfelelően – és egyre türelmetlenebbül – várakozott a kicsik számára kifejezetten unalmas, de szemetnyugtatóan üres kertben, elment mellettük egy társaság.
– Hú, annak a pasasnak szuper szettje van! – jegyezte meg egy fiú.
– És brutálisan jól néz ki – sóhajtott rá válaszul egy lány.
Davisnek ez egyáltalán nem tetszett. Úgyhogy a gyerekeket ürügyül használva most igenis elindult a veranda felé. Eddig minden esetben diszkréten megbújt a kertben egy libbenő szellem mellett, de eddig az emberek csak édességeket osztogattak a gyerekeknek, nem valamifél szettet. Szóval ezt látnia kellett. Akkor is, ha ma nem volt szolgálatban.
A tizenévesek pofákat vágtak, de átadták a helyüket. A nyitott ajtóban pedig ott állt egy harminc körüli pasas, és végigmérte az öt gyereket. Meg Davist is. Tetőtől talpig.
A korábbi lány nem túlzott: a pasas jól nézett ki, és nem valami arcfestésnek vagy jelmeznek köszönhetően jól, hanem alapjáraton szemrevaló volt. Sötét haj de egészen világos szemek, karakteres arc, görögösen határozott orr, ami szoborszerűvé tette.
– Csokit vagy csalunk! – rikkantottak a kicsik.
– Mit mutogattál a többieknek? – kérdezte azonnal Joe, aki ezek szerint Davishez hasonlóan kiszúrta a nagyok lelkesedését.
– Csak ezeket a tökös cukorkákat – mutatta a pasas. Davis nyújtózkodva figyelte a kezét, de semmi törvénytelen nem látszott.
Joe is gyanakodott.
– Nem hiszem, ennek nem örültek volna…
– Én örülök! – kiáltott Glen, és odatartotta a pikkelymintás szütyőjét. A pasas megszórta cukorral.
– Naaaa! Légysziii! – nyújtotta el Joe egy hétéveshez nem illő hisztivel a szavakat.
A pasas most Davisre nézett. Átható volt a tekintete.
– Nem akarok ijesztgetni.
– De akarjál! Ez ijesztegetős nap! – csatlakozott Joe-hoz Miriam.
– Mehet – intett Davis, leginkább azért, mert nagyon szerette volna tudni, mit is művel a pasas.
Az meg fogott valami régi cilindert, elhúzta az arca előtt, és amikor újra felbukkant a fekete karima mögül, a vonásai mintha eltorzultak volna: a homloka redőket vetett, a szeme vörösen ragyogott, tátott szájában tépőfogak látszottak. Glen nyikkant egyet, és hátrahúzódott, Davis ölelésébe. Joe is hökkent hangot adott ki, és csak akkor rikkantott fel elégedetten, amikor a cilinder ezúttal a másik irányba haladva visszahozta a pasas már ismert, emberi vonásait.
– Váó!
– Még egyszer! – kiáltotta Miriam.
– Ne – nyafogott Glen.
– Ez csak egy trükk! – intette le Joe.
– Nem akarom… – Glen Davishez fúrta magát. Ő felhagyott a pasas gyanakvó bámulásával, leguggolt a kislányhoz, és magához ölelte.
– Még egy-szer! Még egy-szer! – skandálták a csapat bátrabb és idősebb tagjai.
– Nem – közölte a pasas meglepően határozottan. – Nem akarom a kicsi lányt még jobban megijeszteni.
A kicsi lány felpislogott a pasasra, de azért minden erejével kapaszkodott Davisbe.
– Majd nem néz ide! – indítványozta Joe.
– Vagy mondd el, hogy csinálod, és akkor nem fog félni – vetette fel Miriam.
A pasas a fejét csóválta.
– Egy bűvész nem adja ki a titkait. Nektek pedig lassan ideje indulnotok.
– Búcsúzóul?
A pasas Davisre pillantott kérdőn. Ő baromira szerette volna még egyszer látni ezt a dolgot, mert nehezére esett elviselni, ha nem ért meg valamit, márpedig ezt most nem értette. De hát minden rábízott gyerekre figyelnie kellett.
– Indulás, srácok! Köszönjük a bűvészmutatványt, de még sok házat be kell járnunk.
A pasas biccentett, cukorkát osztott, és eltűnt az ajtó mögött. Glen még a következő verandáig Davis karjában maradt, ami felért egy edzéssel.
Joe lényegében hazáig duzzogott. Davis egy ponton erélyesen rászólt, hogy ne tegyen megjegyzéseket valakire csak azért, mert fiatalabb, és onnantól sértetten hallgatott. Mégis, mintha gyorsabban végeztek volna így, hogy Davis a különös pasason töprenghetett.
Érkezett az elmúlt hetekben néha furcsa bejelentés. Többnyire a járőrök mentek ki rá, és nem találtak semmit, de mégis… Állatnyomok a kertvárosban, különös formájú árnyak térfigyelő kamerákon, vörösen ragyogó szemek. Errefelé a szomszédság nagyon is odafigyelt egymás portájára, és komolyan vették az esetleges betöréseket vagy gyanús alakokat. Még akkor is, ha a rendőrség nem erősítette meg, hogy valóban magánlaksértés történt. Davis arra gondolt, ez a pirosszemű trükk segíthet képbe kerülni.
– Utána kell néznem valaminek – közölte a barátaival, amikor megérkezett a gyerekekkel.
– Jaj, ne… Bentről hívtak? – kérdezte a legrégebbi barátja, Joe apja. Amikor Davis nemet intett, az égre emelte a szemét. – Az még rosszabb! Mibe akarsz belefolyni?
– Láttam valami gyanúsat.
– Kell erősítés? – szólt közbe Isaac.
– Szó se lehet róla! – csattant fel a felesége. – Megegyeztünk, hogy ma játszunk, ha ágyba parancsoltuk a gyerekeket.
– Szerintem visszaérünk, mire öt gyereket lefektettek… – próbálkozott Isaac. A nő arca mindenféle trükk nélkül torzult el, amikor visszakérdezett:
– Szóval nem akarsz segíteni?
– Izé… bocs, haver, itthon van dolgom – mormogta Isaac. Davis elvigyorodott.
– Nem gond. Én is visszajövök majd hamarosan. Csak körülnézek, esetleg felteszek néhány kérdést. Semmi komolyra nem számítok.
Nem várt választ, helyette elindult vissza a különös pasas házához.
Nem akart azzal nyitni hogy becsenget: sokkal több kiderülhet az itt lakókról, ha először csak körülszimatol. A kert díszítése csakugyan feltűnően gyérre sikerült. A veranda fakorlátján pislogott egy vigyorgó tökfej, de amúgy sötét és átlagos volt minden. Ez elég szembetűnő egy olyan környéken, ahol szinte versenyt csinálnak a lakók abból, hogy kinek ötletesebb és emlékezetesebb a díszítése. Még ha nem lettek volna itthon… de aki várja a gyerekeket édességgel – vagy trükkökkel –, az nem fogja ennyire vissza magát.
Persze, mióta bűntett nem díszíteni ki a kertet hullákkal és pókhálókkal?
Mindenesetre a félhomály arra jó volt, hogy Davis kényelmesen körbejárhassa a házat. Nem látott semmi gyanúsat, és odabentről sem kísérteties fények, se gyerekcsapatok hangja nem szűrődött ki.
De ez is csak növelte a gyanúját. Aki bűvészmutatványokkal szórakoztat, általában nem állítja meg a nézősereget a küszöbön. Akkor miért olyan csendes minden odabent?
Davis tudta, hogy vannak emberek, sőt, teljes baráti társaságok vagy családok, akik imádnak szellemházat csinálni az otthonukból. Ezeknek a kilencvenöt százaléka csak magamutogató idióta vagy megszállott halloween-rajongó. De a maradék öt százalék… Na, azok a népesség legaljához tartoztak. Éppen ezért Davis sosem sétált volna el egy ilyen mutogatós alak mellett.
Mire körbeért, egy újabb csapat kölyök gyülekezett a verandán, de ezúttal egy fiatal nő fogadta őket. Davis meghúzódott egy fa sötétbe vesző törzse mellett, onnan figyelte őket. A nő legyezővel játszotta el a trükköt, és az arca nem lett teljesen ugyanolyan, mint a korábbi pasasé. De megváltozott. És a tinik őrülten lelkesek voltak miatta.
– Tudsz mást is? – kérdezte mohón az egyik.
A nő előhúzott egy kést. Davis hökkenten mozdult közelebb, valami száraz gally el is roppant a talpa alatt, és a nő mintha felé pillantott volna, de aztán a legszélső gyereknek odanyújtotta a kést. Markolattal előre.
– Nézd meg, hogy valódi-e!
A kölykök tanácsokkal látták el a kiválasztottat, hogyan is nézze meg. Végül körbe is adták, óvatosan mustrálták az élét, a hegyét, és hogy nem lehet belenyomni a pengét a fából faragott markolatba. Aztán visszaadták a nőnek. Az felemelte a karját, és végighúzta rajta a pengét. Friss, vörös vér buggyant elő a sebből. Vagy valami, ami annak nézett ki. A nő még fel is szisszent, mintha fájna. Eléjük tartotta a karját, Davis nem látta, de a kölykök megszemlélték a vágást. Aztán meglepetten kiáltottak:
– Eltűnt!
Davis még közelebb mozdult. Újra eszébe jutottak a lakossági bejelentések. Nem mintha művérről szóltak volna, de akkor is… Megmagyarázhatatlan jelenségekkel tele volt a környék ezen az őszön. Íme egy újabb.
– Még egyszer! – kérte valamelyik gyerek.
– Eleget láttatok – közölte a nő. Cukorkákat kerített elő, ugyanolyanokat, mint korábban a pasas, aztán hessegető mozdulattal elküldte a tiniket. Davis zaklatottan bámulta a verandát. Mi a fene történik itt?
Már mozdult, hogy újra körbejárja a helyet, amikor hirtelen megérezte maga mögött egy ember testének melegét. Ösztönösen bukott le, hogy elkerülje a kart, ami hátulról elkapta volna, fordult, kirúgta a támadó lábát, és egy pillanattal később már fölé is gördült. A nő volt az. A szeme mintha vörösen ragyogott volna a sötétben egy pillanatra.
– Mit szaglászol itt? – sziszegte.
– Mi a fenét műveltek? – mordult vissza Davis. Leszorította a nő karját, de azért ügyelt arra, hogy ne okozzon fájdalmat. A nő megfeszítette az izmait, előrelendítette a fejét, de Davist nem érte váratlanul a támadás, úgyhogy időben hátramozdult.
– Mi folyik itt? – csattant mellettük egy új hang. Davis átkozta magát, amiért nem figyelt és nem vette észre az érkezőt. Most sem. Ahogy a nőt sem vette észre azonnal, csak amikor már mögé ért.
Valaki megragadta a pulóverét, olyan könnyedén emelte fel, mint egy gyereket. Az anyag ráfeszült a torkára, de még azelőtt engedett, hogy igazán fojtóvá vált volna. Davis talpa keményen csattant a földön, egy kicsit megrogyott az érkezéstől, de aztán kiegyenesedett. A pasas állt előtte, a nő már fel is pattant a földről, ruganyosan, és ugrásra készen. Davis izmai megfeszültek, de a pasas a mellkasára simította a tenyerét.
– Nyugalom.
Meleg volt az érintése. Meglepő módon megnyugtató.
– Itt szaglászott, Ethan! – közölte a nő.
– Talán csak kíváncsi. Vagy az ünnepi díszítésünket csodálja.
Davis felmordult.
– Tudni akarom, mit műveltek!
– Cukrot adunk a gyerekeknek – nézett rá a férfi. Félhomályban álltak, a fák karmos árnyéka élesebbre rajzolta a vonásait, erőteljesebbre az orrát, de még így is látszott, hogy alapjáraton jóképű. Davis nem akarta, hogy a külseje elszédítse.
– Cukrosbácsinak lenni önmagában elég problémás.
– Ez az év egyetlen olyan napja, amikor elfogadható. És itt voltál a gyerekeiddel, ellenőrizhetted, hogy mit kaptak.
– De ez a bűvészkedés…
– Csak egy kis játék a halloween tiszteletére. Sajnálom, hogy megijesztettem a kislányodat.
– Nem a lányom. És nem ez a lényeg. Azt akarom látni, hogy nincs semmi törvénytelen az alakváltás meg a vagdosás mögött.
– A mi…? – Ethan szeme megvillant. Vörösen. Éppen úgy, ahogy a gyerekek előtt világított.
Éppen úgy, ahogy a kijövő járőrnek magyarázták a szomszédok. Holdfényes éjszaka, vörös szemek. Vonyítás.
Nevetséges.
Davis idáig maga is annak tartotta volna, de most?
– Miféle vagdosás? – kérdezte a pasas mély, fenyegető hangon. Vibrált tőle a levegő, és a nő behúzta a nyakát.
– Oké, elővettem a kést is… – mormogta. – De nem az történt, amit ez itt sugall. Nem bántottam vele senkit. Nem értem, miért mászik a nyakunkra ennyi miatt egy zsaru.
Davis meghökkent. Még nem lóbálta meg előttük a jelvényét. Igazából nem is nagyon tehette volna, mert önszorgalomból volt itt. Ethan a fejét csóválta.
– Ebből elég. Megígérjük, hogy nem nyitunk ma már ajtót, te pedig menj haza – mordult Davisre.
– Még nem kaptam magyarázatot, hogy te meg a feleséged mit műveltek!
– Nem a feleségem. És nem ez a lényeg – közölte Ethan morcosan.
– Maisy vagyok. A húga. – Maisy kezet nyújtott. Davis is bemutatkozott, és kihasználta az alkalmat, és megragadta a nő karját. Rászáradt az bőrére a vér, és elég valódinak tűnt. De seb nem volt sehol.
– Ezt mivel csináltad?
– Színházi mű vér…
– Az nem így szárad meg.
– Jó, akkor…
– Jól fontold meg, és ezúttal ne hazudj. Amióta itt csevegünk, csak több kérdésem lett, mint válaszom.
Maisy az égre emelte a szemét. Elrántotta a karját.
– Ne mondd, hogy szerinted nem baromi idegesítő! – nézett Ethanre. Ethan horkantott, mint akit inkább szórakoztat a helyzet. Davis ránézett. Nem kellene, hogy szórakoztassa ezt a pasast. És nem kellene örülnie neki, hogy mégis ezt teszi.
– Menjünk be – intett a férfi.
Davis azért egy pillanatra eltöprengett a küszöbön. Még csak meg se mondta a többieknek, hogy hová megy. Se rendes szolgálati fegyver, se megtervezett menekülési útvonal, se könnyen hívható erősítés. Tényleg be kellene sétálnia a gyanúsítottak házába így?
Másfelől viszont: tényleg gyanúsítottak?
Ethan azonnal felkattintotta a villanyt, és egy tökéletesen átlagos előszoba tárult eléjük, amiből egy átlagos nappali nyílt. Sem pincelejáró, sem betömött szájú gyerekek nem voltak sehol. Valószínűleg. Ethan a konyhába vezette a társaságot, és teát kezdett főzni. Ő meg a húga sem akadályozta meg Davist abban, hogy gyorsan felmérje a háztartást. Ez is átlagosnak bizonyult. Átlagosan rendetlen, átlagos használati tárgyak, átlagos tisztaság. Pedig volt szeme a gyanút keltő dolgokra, akár a gyanúsan rendben tartott helyiségekre is.
Ethan elé tette a bögréket. Ahogy közel lépett, az illata megcsiklandozta Davis orrát. Fűszeres, földes, testes. Jó. Mire észbe kapott, már mélyen magába lélegezte. Ethan ajkára halvány mosoly telepedett, mintha észrevenné Davis jóleső lélegzetét. Ettől a gondolattól felpörgött a szíve. A vízforraló egy kattanással kikapcsolt, Ethan pedig visszatért a teához.
Mind ugyanabból a kannából kapták az italt, és az illata alapján gyógynövényekből készült. Davis a biztonság kedvéért megvárta, amíg a többiek kortyolnak.
– Szóval… látni akarom a bűvészkellékeket. És normális fényben a bemutatót – közölte.
– Az nem fog menni – felelt Ethan.
– Miért? Mert egy bűvész nem fedi fel a titkait?
– Nem hát. – Ethan keresztbe fonta a karját, és kivárt egy pillanatot, aztán hozzátette: – De nincs szó bűvésztrükkről.
Davis tekintete újra Maisy alkarjára villant. A nő már lemosta róla a vért. Vagy mit. Davis elővette a rugós kését. Nem olyan hatékony, mint a pisztoly, de vészhelyzet esetére jól jön. Az asztalra dobta.
– Érdekel a vagdosós trükk!
Maisy színpadiasan sóhajtott. Ethan nyúlt a késért, megmarkolta, aztán lefektette a karját az asztallapra.
– Biztos vagy ebben? – kérdezte a nő. Ethan ránézett. A szemében most is mintha vörösen villant volna valami. A konyha lámpafényében még annál is kevésbé tűnt reálisnak, hogy valakinek vakuvörösen ragyogjon a szeme, mint odakint a kertben. Davis mégis így látta. Maisy meg vállat vont, és hallgatott.
Ethan rámarkolt a késre.
– Várj! – Davis megérintette a férfi alkarját. Selymes és sima volt a bőre. Kellemesen meleg. Ethan megrezzent, ahogy végigsimította, hogy ellenőrizze, van-e rajta valamilyen réteg, ami festéket rejtene.
Az ellenőrzés még védhető, de az, hogy Davis ujja mostanra már letévedt a férfi csuklójáig, aligha. Az ujjbegye alatt lüktetett a pulzusa, benne pedig bizsergett a vágy, hogy még tovább cirógassa. Mindez cseppet sem lett volna professzionális, ha Davis szolgálatban lett volna, de ő… lassan nem is tudta, mi volt vagy mit keres itt.
A titok ígérete ott lüktetett körülöttük. Felnézett Ethanre, a világos szemek csillogtak, a férfi vonásai ellágyultak.
Maisy fújt egyet, ez rántotta ki őket a közös kábulatból. Davis összerezzent.
Ethan újra a saját karja felé fordult, és vágott. Előbuggyant a vér, fémes szag töltötte meg a levegőt, vöröslött a megvágott hús. Davis a száján keresztül vett levegőt. Aztán meg sehogy, mert a seb a szeme láttára zárult össze.
– Mi…? Mi a fene…?
– Az emberek a racionális dolgokban hisznek. Mindent megmagyaráznak maguknak, akár azt is, ami a szemük láttára történik.
Talán. Másfelől viszont az emberek hetek óta bombázták őket furcsa élményekkel a környékről.
Akkor igaz?
De mi igaz? Mi a fene ez az egész?
– Ez… – Davis elmaszatolta Ethan karján a kicsordult vért. Az orrához emelte az ujját. Valódinak tűnt, és neki volt tapasztalata a valódi vérben, már a munkája miatt is. Felkapta a kést, kipróbálta az ujján, persze elmetszette az ujjbegyét. Fájt. Valódi volt. És hiába nézte, aztán szorította, nem forrt össze.
Maisy ciccegett.
Ethan kerített egy elsősegélydobozt, amit láthatóan nem bontottak még sosem ki. Akadt benne egy ragtapasz. Davis engedte, hogy a férfi tegye az ujjára, pedig nem tűnt valami rutinosnak benne. De közel hajolt, az érintése simogatott, ahogy felitatta a bőréről a vért, megtartotta a kezét, hogy fertőtlenítse. Davis figyelte közben az arcát. Izgatottnak tűnt, de nem olyannak, mint aki fél, hogy lebukik, inkább olyannak, mint aki vár a következő lépésre.
– Mi ez, amit az agyam racionális magyarázatokkal akar átírni? – kérdezte Davis. – Neked miért nem kellett ragtapasz? Mi van veled?
Ethan megdöntötte a fejét.
– Hiszel a természetfelettiben, nyomozó úr?
– Nem mutattam jelvényt.
– Nem is kellett. Látszik abból, ahogy felderítesz, ahogy verekszel, ahogy felmérsz egy helyiséget, ahogy nem tágítasz. De nem csak te vagy képes megfigyelni.
Davis végigmérte a férfit. A szoborszerű szépségét, a kipiruló arcát, az asztalra simuló tenyerét. Izgatott.
– Mit figyeltél meg rajtam?
– Úgy tűnt, más vagy. A legtöbb nyomozó nem tud mit kezdeni azzal, ami szétfeszíti a világa határait. A rendőrök, akik eddig erre jártak, mindenre találtak valami magától értetődő választ. Hamis, de megnyugtató dolgot.
– Én elég jó vagyok abban, hogy tágítsam a látókörömet. És nem kell hamis nyugalom.
Ethan ajkára mosoly költözött.
– Meghiszem azt.
– Akkor? Ne kímélj!
– Korábban az alakváltás szót használtad. Miért?
– Gondolom, mert bírom a fantasyket.
– És mit szólnál, ha kiderülne, hogy nem is annyira a fantázia szüleménye?
Davis hátradőlt. Lüktetett az ujja a tapasz alatt. Valóságos volt. Ahogy a férfi és a nő is valódinak tűnt előtte a makulátlan bőrükkel, várakozó figyelmükkel. Alakváltás… holdvilágos éjszakák, két lábon álló, mégis állatfejű lények a kamerák sötét, zavaros képein.
Lehet ez az igazság? Végül is valahonnan a régi indián legendák is származnak…
– Szóval pontosan milyen alakváltók is vagytok?
– Farkas.
Bingó! Davis kiosztott magának egy pirospontot.
– Teliholdkor átváltoztok, őrjöngő fenevaddá, akiket ezüsttel lehet csak megfékezni?
Ethan elmosolyodott, és a fejét csóválta.
– Nincs szükségünk teliholdra az alakváltáshoz, és pont annyi farkas bőrváltó őrjöng odakint, ahogy ember. Nincs összefüggés.
– Mutasd meg az alakváltást!
Ethan most semmit sem húzott el az arca előtt. Először a szeme ragyogott fel vörösen, aztán a fogai nyúltak meg. És füle – fedezte fel Davis most, hogy rendesen megnézhette. Mint a filmeken a tündéknek. Utána torzultak csak el a vonásai, mintha nagyon haragos lenne. Davis szíve lüktetett, úgy bámulta. Ethan visszaalakult.
– És az ezüst?
– Nem vagyok az az ékszerhordó típus – vont vállat Ethan. Davis az égre emelte a szemét.
– Az ezüst egy európai legenda – szólt közbe Maisy. – Alaptalan.
Davis hümmögött.
– És mit tud még egy ilyen bőrváltó? Öngyógyítók vagytok?
– Kevesebb dolog veszélyes ránk, mint az emberekre. És élesebbek az érzékeink. Érzem rajtad a cukorkák illatát, és hallom, hogyan ver a szíved – magyarázta Ethan.
– Hogyan lettetek ilyenek? Valaki megharapott?
Maisy nemet intett.
– Ilyennek születtünk.
– De tényleg testvérek vagytok, nem csak valami kifejezés volt a falkára?
– Tényleg.
– És a többi családtagotok? A szüleitek? Ők is bőrváltók?
Ethan ajka megrándult.
– Mindenki bőrváltó volt, de csak ketten maradtunk.
– Maradtatok?
– A családunkat megtámadták.
Davis hirtelen megértette:
– Nyomozóra van szükségetek? Aki segít kideríteni, hogy…
– Nem. Tudjuk, ki tette. Eljöttünk. Úgy döntöttünk, nem állunk bosszút…
– Na és a törvény? Miért nem engedtétek, hogy kinyomozzák, megbüntessék őket?
– Kinyomozták, balesetnek nyilvánították.
– De… Ti biztosak vagytok abban, hogy…
Ethan előrenyúlt, megfogta a kezét. Davis elakadt.
– Nem nyomozás kell. Nekünk most az segít, ha itt biztonságban érezzük magunkat. Arra van szükségünk, hogy megtaláljuk a helyünket az itteni közösségben. Kapcsolatokra. Társaságra.
– Akkor rendesen ki kellett volna díszítenetek a kertet, és elmenni valami buliba a környéken lakó családokkal.
– Lehet – bólintott rá Ethan –, és idővel biztos meg is fogjuk tenni. De elsőre… Kell valami, ami biztonságérzetet ad.
Davis egy pillanatig töprengőn bámulta őket.
– Szándékosan hívtátok fel magatokra a lakóközösség figyelmét? Akartátok, hogy kijöjjön a rendőrség?
Ethan és Maisy gyors pillantást váltott.
– Az ember nem sétál be a helyi kapitányságra azzal, hogy védelmet kérő bőrváltó. Viszont… jó lenne… jó lesz ha mostantól lesz valaki a rendőrségen, aki hisz nekünk és mellettünk áll. Olyan rendőrt vagy nyomozót kerestünk, aki nyitott.
Davis hátradőlt. Forgatta magában a szavakat, a két bőrváltó várakozó pillantását.
– Védelmet kértek vagy barátságot?
– Támogatást – felelt Ethan. – És… talán annál többet is.
Davis nyelt egyet, mert a férfi tekintete lassan, sokatmondón futott végig rajta. Egy ilyen bőrváltó kiszagolja ezt is, ha az ember egyedülálló és pasik tetszenek neki? Vagy csak annyira magabiztos, hogy bepróbálkozik, és kész?
– Ez valami fura tinder-pótló próbálkozás?
Ethan előrehajolt.
– Miért, ha az, akkor sikerrel járok?
Davis nyelt egyet.
– Én…
– Talán elsietted, bátyus – jegyezte meg Maisy. Ethan mordult egyet, de nem eresztette Davis tekintetét.
Nem. Nem siette el.
– Kérdéseim lesznek – közölte Davis. – Még rengeteg kérdésem lesz, ha azt akarod, hogy melletted álljak magánemberként és rendőrként.
– Állok elébe.
– És csak akkor viszlek titeket a barátaim és a barátaim gyerekeinek közelébe, ha biztos vagyok abban, hogy biztonságban lesznek mellettetek.
– Elfogadható.
– És… ha érdekből randizol velem, most szólok, hogy nem szükséges. Nem kell a kedvemre tenned, nekem tényleg fontos a város meg az állampolgárok védelme. Erre esküdtem fel és…
– Nem azért teszem – szólt közbe Ethan. És most megint felragyogott a szeme. Davis szíve megdobbant. – Egyáltalán nem azért.
– Oké. Akkor… most elmegyek a barátaimmal társasozni. És megbeszélünk egy időpontot, amikor elmegyünk valami nyilvános helyre, és te… és mindkettőnknek lesz esélye kiismerni a másikat.
Ethan elmosolyodott.
– Várom.
– És ne gyötörjétek többé a szomszédokat a gyanús viselkedésetekkel…
Maisy felnevetett.
– Úgy látom, amúgy is okafogyottá válik.
– Nincs több rendőrségi bejelentés – ígérte Ethan.
Davis felsóhajtott. Telefonszámot cseréltek, a férfi az ajtóig kísérte, a tenyere a hátán nyugodott. Gyengéd volt az érintése, kellemes. Megálltak az ajtóban egy pillanatra, és egymásra néztek.
– Azért csak megérte trükközni kicsit – jegyezte meg Ethan. Közelebb mozdult Davishez, a teste melege ölelt, az ajka majdnem hozzáért az ő ajkához, a lehelete csiklandozott. Ethan sóhajtott. – Nagyon megérte…
Davis ezzel nem tudott volna vitatkozni.
Szívesen olvasnál még hasonló novellákat?
Már előjegyezheted Heteira A hold vonzása című novelláskötetét, amelyben hasonló történetek várhatók