Mindent megadnak a végtelen istenek
Kedvenceiknek egészen,
Minden végtelen örömöket,
A végtelen kínt is egészen.[1]
1.
Pánikszerű izgalom remegett a levegőben. Az óra alig hallható kattogással jelezte az idő kérlelhetetlen múlását. Hét perccel múlt nyolc, és a tanteremben lévő diákok tollai megállíthatatlanul rótták sercegő soraikat az előttük heverő papírra. Néha torokköszörülés, köhögés vagy ideges-fáradt sóhaj hangzott, hogy aztán ismét elvesszen a papírzizegős némaságban.
A diákok elegáns és borzasztóan meleg ruhában görnyedeztek dolgozatuk felett. Ezen nem sokat segített az ablakon át izzó reggeli napfény sem, mely vakítón tükröződött a karórákon és lapokon.
A tanári asztalnál ülő idősödő nő szigorúan nézte a dolgozó diáksereget, s néha megigazította blúza nyakát. Bármilyen szoborarccal viselte is a hőséget, ez a rendszeresen ismétlődő mozdulat mégiscsak leleplezte valódi érzéseit.
Talán, hogy enyhítsen szenvedésén, felállt helyéről, és lassú léptekkel elindult az első padsor előtt. Cipője csoszogott a padlón, tekintete pedig ismét végigvándorolt a diákokon. Mindnyájukat ismerte, hiszen négy éven keresztül próbálta fejükbe verni a matematika tudományának alapvető fogásait, több-kevesebb sikerrel. Természetes, hogy megkedvelte őket; persze volt, aki ezt nem könnyítette meg túlságosan.
Pillantása most akaratlanul is a fal mellett ülő, fekete hajú fiúra ugrott. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkát, mikor látta, hogy ír. Elfordult, hogy az ellenkező irányba folytassa járőrözését, ekkor azonban toll koppanását hallotta.
Szinte rimánkodón nézett vissza a fiúra. Mikor balsejtelme beigazolódott, arca elborult a kétségbeeséstől.
– Valér… – súgta könyörgőn, s feje apró nemet intett. A fiú közönyösen nézett vele farkasszemet, s a tanárnő innen tudta, hogy ismét veszített. Nem az első alkalom, de valószínűleg az utolsó. Lelkiismerete azonban még egy utolsó próbálkozást kikényszerített belőle.
– Ne csináld! – kérte elhalón, de a fiú már fel is állt helyéről, s sietősen vállára kanyarította táskáját. Gyűrött zakója és nyakkendője úgy állt rajta, mintha menekülni akarna testéről.
A diákok egy pillanatra félbehagyták a munkát, ám mikor rájöttek, mi történik, gyorsan vissza is tértek hozzá. Úgy tűnt, nincsenek túlságosan meglepve; egy-két rosszalló, sajnálkozó fejcsóválásnál többre senkinek sem futotta.
A Valérnak nevezett fiú felmarkolta dolgozatát, s odavitte a nőnek. Volt valami bocsánatkérés-szerű a gesztusban, ahogy átnyújtotta az érettségijét.
– Tíz perc – sziszegte a nő.
Valér a melegtől és a feszülő ünneplőtől ingerülten rántott a vállán.
– A kettes meglesz.
Azzal megfordult és otthagyta az osztályt; miközben ment, csak halványan érzékelte a szúrós tekinteteket hátán. Az ajtó hangosan csattant mögötte, hangja visszhangzón száguldott végig a csöndbe borult folyosókon. Sietős léptekkel indult a kijárat felé. Úgy érezte megfullad, ha még egy percet el kell töltenie az épületben. Hosszú lépcsőkön haladt végig, s épp az utolsó kanyart vette be, mikor egy férfi hangja harsant.
– Hékás! Valér?
A fiú arcán erre fájdalmas grimasz futott végig, s megszaporázta lépteit. Mikor aztán az iskola nagy, kétszárnyú kapuit maga mögött hagyta, megkönnyebbülten lélegzett a nyári levegőből. Itt már lassított, majd a járda melletti fák árnyékában meg is állt. Leheveredett egy padra, lepakolta maga mellé táskáját, s megszabadult kényszerzubbonynak érződő zakójától.
Mikor a férfi, aki korábban utána szólt, kiért a kapun, már épp előre megtekert cigarettáját gyújtotta meg.
– Jó reggelt, Béla bá’! – köszönt Valér udvariasan, enyhe gunyorossággal hangjában. Az első slukk után ínyenc élvezettel fújta ki a füstöt, lábát keresztbevetette, s elterpeszkedett a padon.
Béla bá’ alig harminc éves, jóképű, energikus férfi volt. Történelmet és filozófiát okított a gimnáziumban, előbbit több, utóbbit kevesebb sikerrel. A rajta lévő farmer és a világosszürke, olcsó zakó arról árulkodott, hogy nem óhajt komolyan eleget tenni az érettségivel kapcsolatos azon konvencióknak, melyek az öltözéket írják elő.
Csípőre tett kézzel állt meg a békésen füstölő Valér előtt, de a rosszallónak tettetett testtartást elárulta csillogó szeme. Színpadiasan még óráját is megnézte, s összeráncolta homlokát.
– Mennyit… Kábé tizenkét percet lehettél bent? – kérdezte.
– Tízet – nézett fel a fiú, képén szétterült vigyorral. Béla bá’ egy ideig bírta tartani faarcát, ám végül kitört belőle egy kacaj.
– Nem hiszem el – csóválta fejét, nyakát vakargatva.
– Én megyek – állt fel Valér, hátára vetve táskáját, zakóját feltekerve karjára. Ránézett a tanárra – Jön?
Béla bá’ elgondolkodva fordult először az iskola, majd Valér felé, s egy rövidebb töprengés után megadón bólintott. Sétálni kezdtek az enyhet adó fák alatt. A közeli utcából autók zúgása hallatszott.
– A matek volt ma ugye? – kérdezte a férfi egy verebet figyelve, mely ott ugrált a füvön mellettük. Valér csak igenlőn hümmentett válaszul, cigarettáját elnyomta egy szemetes szélén.
– Éva néni nem örült – jegyezte meg, mire a tanár felhorkant.
– Nem csodálom.
– Pedig tudhatta, hogy ez lesz – csóválta fejét a fiú – A következetlenség azon kevés hibák közé tartozik, amivel nem rendelkezem.
– Tudod, hogy úgy érzi, felelős érted – felelte Béla bá’, majd megkérdezte – Mellesleg hová is megyünk?
– A patakhoz.
– Vízbe ölöd magad, hogy rosszul sikerült az érettségi? – kérdezte bujkáló mosollyal a férfi.
– Maga is felelősnek érzi magát értem – mondta csendesen Valér, a távolt fürkészve – Mégsem próbált rávenni, hogy komolyan vegyem ezt az egészet.
– Miből gondolod, hogy felelősnek érzem magam érted?
– Látom.
A férfi zsebre tette kezét, s a járdára függesztette szemét. Hümmögött.
– Tudod, másképp működik a női és a férfi elme. A nők általában – és kérlek, ne érts félre, kivételek mindig akadnak –, amikor törődnek egymással, igyekeznek segíteni a másiknak elsimítani a problémáit. Nálunk a törődés másképp érvényesül: mi engedjük, hogy a másik maga birkózzon meg a dolgaival. Tulajdonképpen abban, hogy szabad teret engedünk, ki is merül minden törődés. Ezt fel lehet róni nekünk, de hát a természet már csak ilyennek alkotott minket.
– Emlékszem a meghallgatásra – mosolyodott el keserűn Valér – miután a szüleim meghaltak. Éva néni és az egész tantestület azért küzdött, hogy ne élhessek egyedül abban a két hónapban, míg betöltöm a tizennyolcat.
– Igen, én is emlékszem.
– Maga volt az egyetlen, aki mellém állt.
– Igen – horgasztotta le fejét a férfi. Valér mozdulataiban egy pillanatra valami törés érződött, de már sétált is tovább, mintha semmi sem történt volna.
– Még nem köszöntem meg – mondta, s nem nézett Béla bá’-ra. A tanár zavartan megköszörülte a torkát. Nem felelt.
Egy kisebb kanyart tettek balra. Útjuk egy játszótéren vezetett most keresztül, ahol anyák vigyáztak csemetéikre. A gyerekzsivaj, és a néha eldörrenő anyai felszólítás békével töltötte meg a nagy kockaházak közti teret.
– Tudtam már akkor is, hogy nem kell félteni téged – mondta Béla bá’ akkora hallgatás után, hogy a fiú azt hitte, már soha nem szólal meg – Okos fiú vagy te.
Valér erre prüszkölve felnevetett.
– Na, mi van? – kérdezte a férfi vigyorogva – Azt ne mondd, hogy még nem mondták neked.
– De – mosolygott a fiú – Csak régen.
– És mihez kezdesz ezután? – nézett a férfi kutató tekintettel Valérra – A börtönből kijutottál. Másra nem is vágytál, ha jól sejtem. Terveid azért vannak?
A fiú hálás volt Béla bá’ hanghordozásáért, abban ugyanis nyoma sem volt atyáskodásnak vagy aggodalomnak. A tanár egyszerűen kíváncsi volt.
– Nincsenek terveim. Majd csak lesz valahogy.
A házak mögött egy hosszú, dús bokorsor következett, mely egyfajta falat alkotott a betonrengeteg és a városrészt átszelő patak között. Apró szelet béke a rohanásban.
A csendesen csobogó víz körül mindkét oldalon néhány méteren csak növények voltak, beton semmi; így a kicsi völgy, melyet a víz kivájt magának, általában sokak számára nyújtott rövid kikapcsolódási lehetőséget. Most azonban üresen állt az egész, csupán egy asszony sétáltatta kutyáját a távolban. Jobbra tőlük kis híd kötötte össze a két partot.
Valér leheveredett a fűbe, s elkezdett cigarettát tekerni. Béla bá’ csípőre tett kézzel álldogált mellette.
– Sok ember irigykedhet rád – jegyezte meg, mire Valér felnézett rá – Hiszen bármit… bármit csinálhatsz – magyarázta tovább a tanár, kis biccentéssel adva nyomatékot szavainak – Nem hiszem, hogy lenne olyan munka, amit ne tudnál elvégezni.
– Ha irigykednek, rosszul teszik – hajolt a cigarettapapír fölé a fiú, erősen koncentrálva – Aki valamiben jó, azt az élet tereli valamilyen irányba. Ha meg valaki azt akarja, hogy valamiben jó legyen, az magát tereli – nyelvével megnedvesítette a papírt, majd elkezdett sodorni – Rám egyik sem igaz.
Béla bá’ erre rosszallón felhorkant.
– Ezt nem mondhatod komolyan! Azt hallottam, fejben végzel olyan matematikai műveleteket, amikről a legtöbb ember – na, nem mintha ez feltétlenül baj lenne – egész életében nem is hall. Na, és ott van az a fogadásod az angoltanárral… Kijelentetted neki, hogy „baromság” ilyen hosszú időt ölni a nyelvtanulásba, mikor néhány hét alatt is meg lehet tanulni akármilyen nyelvet.
– Felbosszantott – vágott közbe Valér, a gyújtóját keresve – És el is buktam a fogadást. Egy hónapot foglalkoztam a japánnal, és nem sikerült rendesen megtanulnom.
– Én másképp hallottam.
Valér kezében kattant a gyújtó, s felparázslott a girbegurba cigaretta.
– Az a japán kolléga, aki akkor itt volt, azt mondta, a középfokú nyelvvizsgát biztosan képes lennél letenni.
A fiú lassan elfeküdt a fűben.
– Mondtam, amit mondtam – felelte.
A vízen ekkor kacsák bukkantak fel. Kedves hápogásukkal úgy tűnt, mintha nekik magyaráznának valamit. Keleten a nap egyre magasabbra hágott az égen, és egyre inkább ontotta a meleget. Béla bá’ végre rávette magát, hogy ő is leüljön.
– Csinálhatnál valami hasznosat – nyögte közben – Javíthatnál a világon. Tudod, az ilyen emberek képesek rá.
– A világon nem lehet javítani – vágta rá Valér – Meg ha mégis; minek?
– Oké, rendben – vigyorodott el a férfi, törődött keserűséggel – Tanárnak ne menjél. Épp elég rossz az is, ami most folyik. Te egy egész nemzedéket elronthatnál.
Ezen mosolyogtak egy kicsit.
– És mi a helyzet a bűnüldözéssel?
Valér szemöldöke a homloka közepéig szaladt.
– Miért is? – kérdezte a meglepetés valódi erejétől áthatottan.
– Volt az az eset… – magyarázta a férfi, emlékei között kutakodva – az a sorozatos lopás. A srác több, mint kétszázezret lopott össze.
– Amikor úgy volt, hogy kirúgnak.
– Igen, azt hiszem akkor.
– Biztosan; csak azért segítettem.
– Lényeg a lényeg: te segítettél a rendőröknek megtalálni, ki tette. Ha engem kérdezel, baromira nem értették, miért nem kapják el annyi csomagátvizsgálás után. Nem emlékszem pontosan… Hogy is volt?
– A kémia tanár fia. Szabad bejárása volt a tanáriba, a pénzt betette az igazgató táskájának egyik hátsó rekeszébe; és amikor az igazgató délután focizott, beosont az öltözőbe és ismét kilopta. Az ő holmiját persze hogy nem vizsgálták át.
– Hát ez az… Ilyesmi nekem sem jutott eszembe, pedig senki nem mondhatja, hogy nem gondolkozom legalább egy kicsit másképp, mint a legtöbb ember. Elvégre filozófiát tanítok – mondta tényszerűen a tanár.
– Thálesz is beesett a gödörbe – hunyorgott Valér, majd hamuzott. Ezután hosszabb ideig ültek némán – Nem akarok ilyesmivel foglalkozni. Nem érdekel.
– És van bármi, ami igen?
– Nincs – sóhajtott a fiú – Ez a baj.
– Na, fel a fejjel – nyögött ismét Béla bá’, miközben feltápászkodott – Majd csak megtalálod. Ne feledd: bármennyire is elől jársz bizonyos dolgokban, mégiscsak egy rohadt kis kamasz vagy még. Ne türelmetlenkedj.
Valér törődötten bólogatott. Egyetértett.
– Minden jót, Valér – búcsúzott Béla bá’.
– Minden jót, tanár úr.
A fiú hosszan nézett a távolodó férfi után, majd a hűs pázsit és a patak csobogása annyira megnyugtatta, hogy elnyomta az álom.
De persze városban nem lehet hosszan szabad ég alatt aludni. Valért is egy csöndet tépő szirénaszó rángatta ki a nemlét illúziójából. Megdörzsölte szemét, felült, s körülnézett. Úgy ítélte, csupán pár percre szunyókálhatott el, ugyanis a kacsák még mindig ott úszkáltak a vízen.
– Jó nektek – morogta nekik, majd felállt és leporolta magát. Vetett egy félig bosszús pillantást abba az irányba, amerre a sziréna elrobogott, majd útra kelt.
A kis híd most üresen állt, s a macskaköves utca is, mely azután következett – csupán néhányan siettek dolgukra. A diákok az érettségivel küszködtek, a felnőttek meg minden bizonnyal főnökeikkel és beosztottaikkal. Valér ráérősen ballagott, elnézegetve a körülötte lévő mindennapi dolgokat.
Éppen egy boltokkal szegélyezett téren vágott át, mikor tűsarkú kopogását hallotta maga mögül. A léptek gyorsan közeledtek, s Valér már készült is, hogy megnézze magának a tűsarkú tulajdonosát; az azonban nem hagyta le, hanem közvetlenül mögötte lassított.
A léptek ugyanúgy kopogtak tovább, teljesen felvéve a fiú ritmusát, s Valér szinte érezni vélte a nő illatát is; a friss nyári szél vanília és barack egyvelegét hozta.
– Ritka a sétálgató ember látványa manapság – mondta a nő csevegő hangnemben, s végre odalépett mellé – Különösen a korod-béliek között.
Valér így már meg tudta nézni magának, s bár a nőnek – aki legfeljebb harminc éves lehetett – szőke haja pajkosan omlott vállára, bőrét pedig mintha carrarai márványból csiszolta volna egy művész, kinek ópium hatására angyalok suttogtak a fülébe, mégis fájdalmas arcot vágott, és inkább elfordult.
– Csak az siet, akinek a sétán kívül egyéb célja van – mondta, s bízott benne, hogy a másik ennyivel megelégszik, és tovább megy. Mikor egyértelművé vált, hogy ez nem fog bekövetkezni, megadta magát. Vállai megereszkedtek, miközben kérdezte:
– Éva néni küldte?
– Nem. Magamtól jöttem – felelte csillanó mosollyal a nő, s gleccserkék szemében – melyben mintha ezüstös pettyek örvénylettek volna – olyan izgalom villant, amit Valér sehogyan sem értett.
– Meg akar menteni? Nem fogom hagyni.
– Nem, nem akarlak. Miért, meg kéne?
– Nem – felelte Valér, majd a helyzethez képest kissé gorombán kibukott belőle – Mit akar itt?
– Innék egy kávét… – felelte a nő, s kotorászni kezdett retiküljében – Ennyi az egész. Szeretnék inni egy kávét, és jólesne, ha közben lenne valaki velem. Csak addig, míg eljön a mai randevúm ideje – magyarázta élénken, s megállt. Megnézte egy mellettük lévő kávézó ablakában tükörképét, s elkezdte rúzsozni magát. Egész lényéből félelmetes természetesség áradt, mintha az, hogy az ember vadidegenekkel beszélget így, teljesen normális volna – Ígérem, nem foglak untatni. Ez a kávézó jó is lesz, ide bemehetnénk.
Már indult is volna befelé, de Valér megtorpant, s bizalmatlanul méregette őt. Úgy tűnt, valóban randevúra készül, ugyanis elegáns, testre simuló ruhát viselt, melyen csak egy bő fekete öv volt keresztbevetve. Lábán sötéten csillogott a magas sarkú. Valér nyelt egyet, s félrenézett; a nő idomairól ismét az ópiumos művész jutott eszébe, és nem érezte volna illőnek, ha megbámulja őt. Pedig lett volna mit néznie: ezzel úgy tűnt, az a két férfi is egyetértett, akik épp arra jártak, ugyanis majdnem összeütköztek, annyira bámulták a szőke szépséget.
– Mit akar tőlem? – kérdezte ismét Valér. Kezdte magát ostobán érezni, s ez felbosszantotta. Ritkán volt ilyen.
– Már mondtam; van egy kis időm a randevúmig – felelte a nő, majd karon ragadta a fiút, s vonszolni kezdte befelé.
– Maga az iskolapszichológus – motyogta Valér megsemmisülten, maga sem tudta miért, miközben bent leültek az ablak mellé. A kávézó kicsi volt, és szinte teljesen üres; a fiatal felszolgálónőn kívül csak egy ősz hajú férfi volt a helységben, aki nem messze tőlük, háttal ült. A dekoráció kaotikus és ízléstelen volt, fenyőszín és virágok uralták az egészet.
– Két kávét kérünk – szólt oda a felszolgálónak a nő, majd Valér felé fordult, s arcán ismét szétömlött egy mosoly. Szemében ismét felszikrázott a rejtett izgalom, s arcát kezeire támasztotta. A fiú ismerte ezt a testtartást: azok a nők használják, akik megengedik a világnak, hogy gyönyörködjön bennük.
Egy ideig csak méregették egymást, majd mikor megérkezett a kávé, a nő megszólalt:
– Tényleg az vagyok. De szólíts csak Andreának – csippentett szemével, majd egy kanállal kavargatni kezdte gőzölgő italát. Valér hozzá sem nyúlt a sajátjához – Ami azt illeti, meglep, hogy egyáltalán tudod, ki vagyok. Az irodám közelébe se jöttél a négy év alatt.
Valér félrefordított fejjel méregette Andreát.
– Néha azért láttam a suliban – felelte óvatosan, még mindig teljesen értetlenül – Meg hallottam egy-két leírást a srácoktól.
– Ó, igen – kuncogott fel a nő – Levi és Tamás. Főleg róluk van szó, igaz? Nagyon átlátszó ürüggyel jártak hozzám, de hát ez is része a felnőtté válásnak… – ekkor arca elkomolyodott, s megváltozott a hangszíne is – Te miért nem kerestél fel?
– Hogy megbámuljam?
– Hogy beszélgessünk.
– És miről beszélgettünk volna? – kérdezte Valér gunyoros félmosollyal. Keze a bögrével babrált.
– A problémáidról. Mint a többiekkel is.
– Tisztában vagyok a problémáimmal, és azok okaival is. Miért beszélnék róla bárkivel?
– Mert lehet, hogy van, aki tud segíteni.
– Nem hiszem – mondta Valér, s pillantása az ősz férfire vándorolt, ám gyorsan vissza is ugrott a nőre – Lelki gondjaim ugyan biztos vannak, de azok nem érdekesek.
– Ezt hogy érted?
– Aki gondolkozik, kétségbeesik. Ha nem, akkor nem is gondolkozott.
– Szóval azt mondod, a kétségbeesésed racionális?
– Természetesen – felelte a fiú, s úgy érezte, visszanyert valamennyit eredeti önbizalmából. Megismételte korábbi észrevételét – Aki gondolkozik, kétségbeesik.
– A szüleid elvesztését hogy viselted? – váltott hirtelen Andrea, majd kortyolt egyet kávéjából.
– A szar dolgok megtörténnek.
– Nem érezted úgy soha, hogy egyedül maradtál?
– Mind egyedül vagyunk – vágta rá Valér – Csak vannak, akiknek az értelme nem ér el ennek megértéséig.
Tekintete ismét az ősz férfira vándorolt, majd vissza a nőre.
– Úgy látom, a barátja nem sokára ideül, hogy elmondja, valójában miért is vagyunk itt – mondta, s belenézett Andrea szemébe.
A rájuk ereszkedő csönd mintha minden neszt elnyelt volna a kis kávézóban. Egy pillanatig egyikük sem mozdult, s a nő is meglepően gyorsan vetette le a megdöbbenés maszkját, hogy helyére másikat, az értetlenségét varázsolja. Kísérlete, habár elismerésre méltó volt, mégsem járhatott sikerrel; Valér ugyanis rezzenéstelenül fürkészte Andrea szépséges arcát, s a legkisebb változás sem kerülhette el a figyelmét.
– Már megbocsáss… De mégis miről beszélsz? – kérdezte a nő, hangjában már-már tényleg őszintének ható zöngékkel. Ujjai a bögrén táncoltak.
Valér szája mosolyra húzódott, s pillantása átsiklott a rajtuk kívüli egyetlen vendégre. Az ősz férfi, aki eddig háttal ült, most tapsolni kezdett, s némi kuncogás kíséretében felállt a helyéről. Középmagas, az ötvenes éveiben járó, tiszteletet parancsoló úr volt; mélyszürke, egyszerű szabású öltönye még egy ebben a témában oly járatlan ember számára is, mint Valér, egyértelműnek tűnt, hogy egy egész vagyonba kerülhetett. Makulátlan jelenség volt. Egyetlen kósza gyűrődés sem látszott a ruhán, s a férfi kezében tartott ezüstfejes, fekete sétapálca is valószínűtlenül csillogott a tisztaságtól. Léptei tompán koppantak a kávézó olcsó padlatán, fekete lakkcipője – melyet mintha most emeltek volna le egy méregdrága bolt polcáról – még halkan nyikorgott is hozzá.
Fiatalos metszésű arcát csupán néhány ránc mélyítette el, és azok is méltóságát emelték. Kék szembogara ravaszul csillogott, s mosolya – az elégedettségen kívül – valami mást is sejtetett.
Mikor odaért az asztalukhoz, már nem tapsolt, nem is kuncogott, de az elégedettség még mindig ott rezgett megjelenésében. Az állán lévő, féltő gonddal nyírt kecskeszakállat simogatta. Reszelős hangján ennyit kérdezett:
– Leülhetek?
Andrea egy pillanatra lesütötte szemét, és arrébb húzódott, hogy helyet adjon a férfinek. Valér feszülten figyelt, s apró biccentését követően az úr le is telepedett közéjük.
– Lenyűgöző – mondta, szinte éhes szemekkel nézve a fiút – Megkérdezhetem, honnan tudta?
Volt valami furcsa háttér íze a szavainak; tökéletes magyarsággal beszélt, de Valér biztosra vette, hogy nem ez az anyanyelve.
A fiú kissé zavartan fészkelődött a helyén, ám mivel Andrea is kíváncsian meredt rá, úgy döntött, válaszol.
– Nem tudtam – mondta, tekintete ide-oda ugrált két beszélgetőtársa között – Csak sejtettem és blöfföltem.
– És honnan sejtetted? – kérdezte Andrea. Felderengő mosolya némi büszkeségről árulkodott.
– Hát… – Valért egyre inkább idegesítette a helyzet. Eluralkodó zavara ritka, szinte ismeretlen érzés volt. Szavait ezért az ismertebb ellenfélhez, Andreához intézte – Háttal ült az úr.
A nő arcán a megértés mosolya derengett fel, az ősz férfi azonban értetlenül nézett.
– És? – kérdezte zavartan, mint aki nem érti a tréfát.
– Az ember nem ül így egyedül – felelte magától értetődően Valér, s úgy tűnt, ennél jobban nem is akarja kifejteni a dolgot.
– Az ember, ha egyedül van valami publikus helyen, a hátát általában a falnak veti, hogy úgy érezze, biztonságban van – magyarázta Andrea, mikor a férfi nem elégedett meg Valér válaszával. Közben pajkosan csippentett szemével a fiú felé, aki ezzel a legkevésbé sem tudott mit kezdeni. A nő hátradobta haját, majd folytatta – Valószínűleg az buktatta le, hogy ilyen mereven ült háttal a bejáratnak.
– Értem – bólintott lassan a férfi, majd Valérra szegezte pillantását – S mi van akkor, ha csak elgondolkodtam? Láttam már embereket úgy elmerengeni, hogy fel sem fogták, mi folyik körülöttük.
– Azok nem így ülnek – rázta meg a fejét a fiú, majd hirtelen előrehajolt – Mit akarnak tőlem?
Az ősz férfi elmosolyodott, fejét hitetlenül ingatta.
– Egyre jobban tetszik nekem ez a fiú – mondta, s közben Andreára nézett – Kiváló munkát végzett. Erős lesz az idei év.
Valér értetlen arckifejezésére a nő bocsánatkérően lehorgasztotta ugyan a fejét, de a diadalmas mosoly miatt ez nem tűnt igazán őszintének. Az ősz férfi is tovább mosolygott, s a fiúnál elpattant valami.
– Ha a következő mondatuk nem értelmes, már itt sem vagyok.
– Világos beszéd – biccentett az úr, s elkomolyodott – Természetesen nem áll szándékomban rabolni a drága idejét – megköszörülte torkát – Gondolom arra már rájött, hogy Andrea nem egyszerű iskolapszichológus – itt fejével úgy bökött a nő felé, mintha valami ócska tárgy lenne, ezzel óriási lépést téve meg a fiú ellenszenve felé – Igazi tehetsége ott válik hasznomra, mikor kiszúrja az olyanokat, mint ön.
– Mint én? – kérdezte Valér, nemtetszése akaratlanul is kiült arcára.
– Pontosan. Az olyanokat, akik tehetségükkel messze kitűnnek a tömegből. Andrea immár öt éve dolgozik nekem, egyszerre négy iskolát tartva szemmel. Már több igazán ígéretes fiatalurat talált nekem, s most kiszemelte magát is.
A fiú felhorkant.
– Mégis mire? – gúnyos grimasz terült szét arcán – Most jön az a rész, hogy dolgozzak a kormánynak?
– Természetesen nem – mosolyodott el az úr, de szeme rezzenetlenül szúrós maradt – Csupán egy ösztöndíjat szeretnék felajánlani önnek az iskolámban.
Némi csönd támadt közöttük. A felszolgáló jelenlétéről csak a konyhából beszűrődő csörömpölés tanúskodott.
– Még nem döntöttem el, hogy szeretnék-e tovább tanulni – mondta óvatosan Valér, de kíváncsisága végül felülkerekedett – Mégis milyen iskoláról van szó?
Az ősz férfi arckifejezése arról árulkodott, hogy biztos a győzelmében. Azok mosolyognak így, akik tudják: bármit elérhetnek az életben.
– Ha tetszik, nevezhetjük egyetemnek is, habár a követelmények messze meghaladják a felsőoktatás egyéb intézményeiét. Három éves a képzés, de a tanterv roppant intenzív, s az összes tantárgy kötelező.
Itt összeillesztette ujjait, s keze fölött méregette a fiút.
– A tárgyak némiképp eltérnek a megszokottól, hisz a mi célunk nem az, hogy egy adott területre képezzünk ki szakértőket. Mi a jövő nemzedék vezetőit neveljük. Az iskolában nem csak a megfelelő tudás birtokába kerül ahhoz, hogy bárhol képes legyen vezetői pozíciót betölteni, de olyan kapcsolatrendszere is kialakul, amitől ez szinte elkerülhetetlenné válik.
Szavait komoly csönddel tette még nyomatékosabbá. Valér úgy tűnt, gondosan mérlegeli a válaszát, majd őszintén kibökte:
– Eddig nem érdekel.
Nem lehetett eldönteni, hogy Andrea felprüszkölt az elfojtani szándékozott nevetéstől, vagy valóban csak köhögött, ahogy azt erősen igyekezett elhitetni a jelenlévőkkel. A férfi úgy ült ott, mintha pofon csapták volna. Halántékán halványan kiduzzadt egy ér, kék szeme baljósan szikrázott fel. Látszott, hogy nincs szokva a visszautasításhoz, de az is, hogy nem adja fel egykönnyen. Csak kitáguló orrcimpái jelezték a mély levegővételt, mellyel megszabadult a hirtelen támadt indulattól.
– A fővárosi Lux Hotelben garantálunk önnek lakosztályt az év minden napján, teljes körű ellátással. Ha nem bukik meg semmiből – ami egy önhöz hasonlóan éles eszű fiatalúrnak gyerekjáték kell, hogy legyen – havonta négyszázezer forint ösztöndíjat kap, jobb eredmények esetén még többet; hozzáállása és képességei függvényében döntjük el, mennyivel járulunk hozzá taníttatásához. Annyit azonban elárulhatok; a szívünknek kedves diákjainktól nem szoktunk megvonni semmit.
Különös hangsúlyt fektetett az utolsó szóra, még aprót bólintott is hozzá, mintha ezzel jelezni akarna valamit.
– Ne már – nevetett fel zavartan a fiú – Most komolyan?
Kérdését a nőhöz intézte, hisz olyan illúziókat táplált jelen pillanatban, hogy benne jobban bízhat; s mivel Andrea nem kacagott a képébe, hogy átverés az egész, még inkább gyanakodni kezdett.
– És nekem mégis mit kell tennem cserébe? – Valér úgy érezte, sarokba szorították és valami szörnyűséges hálóba kezd belegabalyodni. Menekülnie kellett volna, mégis maradt – A lelkemre pályázik?
Valóban úgy ültek ott ketten vele szemben, mint a pokol követei; a szőke nő, ártatlannak tűnő ezüstös kék szemekkel, gyönyörű arccal, vadító idomokkal és lüktető élni akarással – a legerősebb kísértés. A fiú, akárhányszor csak ránézett, felzubogott a vére, s úgy érezte, beleőrül, ha nem birtokolhatja.
És persze a makulátlanul elegáns férfi, jeges nyugalommal, ahogy azt kínálja ezüst tálcán, amiért a történelemben a legtöbb aljasság történt; s mosolyog hozzá.
Nő és hatalom. Józan ember mire vágyhat még?
Valér biztosra vette, hogy az ősz férfi ezt a gondolatot igyekszik sugározni felé az egész beállított jelenettel. Mert, hogy az egészet megrendezte, abban egészen biztos volt: ő maga választotta ki a kávézót, a helyet, mely Valér élethelyzetét szimbolizálja minden sivárságával és kiúttalanságával. Ő döntött úgy, hogy Andrea is legyen jelen a beszélgetésen, hisz érdemben nem tett hozzá semmit megjelenésén kívül. A méregdrága öltöny a férfin, hamisíthatatlan elegancia, a hatalom érzete.
Mindkettőt megszerezheti, csak el kell fogadnia az ajánlatot.
– Csupán két ígéretet szeretnénk hallani cserébe – mondta a férfi egy rövid, hűvös nevetés után – Egy: miután végzett tanulmányaival, azután sem feledkezik meg az iskoláról, mely olyan magasra juttatta. Kettő: az intézmény létéről nem beszél senkinek.
Valérnak nem kellett megmagyarázni, mit is jelentenek ezek a szabályok. Egy: életed végéig tartozni fogsz nekünk, és mi nem hagyjuk, hogy ezt elfelejtsd. Kettő: az emberek nem örülnének, ha kiderülne, hogy előre ki vannak osztva a vezetői pozíciók, erről tehát hallgatsz, különben a kéz, mely oly magasra emelt, visszatesz szépen oda, ahonnan jöttél. Vagy még mélyebbre.
– Nincs ingyen ebéd – sóhajtott a fiú, majd megdörzsölte arcát. Át kellett gondolnia a dolgokat.
– Kap pár nap gondolkodási időt – mondta a férfi előzékenyen, s felegyenesedett, indulásra készen. Sétapálcáját hóna alá csapta.
– Arra nem lesz szükség – mondta Valér, letéve kezeit az asztalra. A férfi megtorpant, s visszafordult. Arca rosszul leplezett kíváncsiságot sugárzott, s Andrea is lélegzetvisszafojtva figyelt.
A fiú lassan elmosolyodott az őt kísérő figyelemtől.
– Úgy tűnik, továbbtanulok.
Az úr most először nevetett fel őszintén, majd bemutatkozott.
Eleinte úgy tűnt, hogy mondatfűzésileg kifogástalan a részlet. Később azonban, amikor kezdett untatni a sok köntörfalazás és a semmit mondás, találtam gyengébben fogalmazott mondatokat. Elsősorban az „és”-t helyettesítő ”s” betűk sokasága zavart, amelyeknek egy részéről azonnal látszana, hogy hibásan került a szövegbe, ha a szerző kiírja az „és”-eket.
A semmit mondás nehéz dolog, itt is hatalmába kerít egy idő után a vágy, lapozzak a szövegben, mert csak kevéssé érdekel a kávézókban háttal ülés technikájának elemzése.
Logikai homályt hoz magával a börtönből kikerülés felidézése, és a négyévnyi folyamatos tanulás párhuzama, ez nagyjából a lehetetlen kategóriájába tartozik.
Viszonylag gyenge logikai hiba, de az első mondatok buktatója, hogy a matek érettségin matektanár még az épületben sem tartózkodhat a tételek ismertetése után, nemhogy felügyelőként a teremben lófrálhatna.
A részletről sajnos nem derült ki, hogy a témája érdekelne-e. A bőbeszédű bevezetés azt sugallja, hogy nem a témája miatt kerülöm majd a regény továbbolvasását.
Először is, nagyon örültem a magyar helyszínnek és magyar neveknek. A téma annyira nem fogott meg, de Valér karaktere tetszett. Ez a hanyag, lázadó zseni, aki végtelenül okos, mégis nemtörődöm – bár meg kell jegyeznem, azért nem példa nélküli szereplő az ilyen.
Én nem éreztem túlírtnak a szöveget, inkább hangulatosnak találtam a leírásokat, jelzőket. Van kettő mondat, ami nagyon tetszett:
– „zakója és nyakkendője úgy állt rajta, mintha menekülni akarna testéről.”
– „kacsáknál: Kedves hápogásukkal úgy tűnt, mintha nekik magyaráznának valamit.”
De például, hogy hogyan tud valami csippenteni a szemével, azt nem értem, és nem is hiszem, hogy lehetséges : D Pedig Andrea kétszer is megteszi.
Valér és Béla bá'(azért furcsa volt még a narrációban is így olvasni) beszélgetése szerintem kissé direkt. Nekem túl nyilvánvaló, hogy csak azért beszélgetnek, hogy aztán arra terelődhessen a téma, a fiú mennyire nagy zseni, és miket művelt a közelmúltban(pl japán nyelv tanulása, rendőrségnek segített), hogy aztán érthessük, miért is ajánlanak föl neki egy ilyen „ösztöndíjat”. Jobban tetszett volna, ha a jelen idejű tetteivel hiteti el velem a dolgot, vagy nem is tudom. De ismétlem: ez csak személyes vélemény. : )
Szerintem hangulatosan és jól írsz, de mint az elején mondtam, a téma nem igazán hozott izgalomba.
bizonyára érdekes, különleges módon összefüggő, jól kidolgozott háttérvilág és életteli, különleges karakterek feszülnek a helyenként feszes, jól követhető, világos; más helyütt szükségtelenül bonyolított és stílusában sem egységes szöveg mögött – de idáig nem sikerült eljutnom.
nem tudtam követni az eseményeket, nem tudtam eldönteni, paródiát, szürreális krimit, homoerotikus mesét, összeesküvés-elméleteket leleplező, vagy azzal rokonszenvező írást látok-e magam előtt.
egyetlen mondat maradt meg bennem:
„- Ha a következő mondatuk nem értelmes, már itt sem vagyok.”
Tetszett ahogy mesél a szerző, van valami finom kis hangulata az egésznek. (például ezekért: „…vállára kanyarította táskáját.”)
És szerettem, hogy magyar a történet. Időnként átugráltam pár mondatot, kicsit sok volt, jócskán lehetne belőle húzgálni, de egyébként szívesen olvastam. A szereplők is éltek, láttam, hallottam mindenkit, a főszereplő karaktere pedig kifejezetten tetszett.:)
Volt benne pár apróság, helyenként a szereplők reagálása nem passzolt a szituhoz, mint pl:
„A Valérnak nevezett fiú felmarkolta dolgozatát, s odavitte a nőnek. Volt valami bocsánatkérés-szerű a gesztusban, ahogy átnyújtotta az érettségijét.
– Tíz perc – sziszegte a nő”
Előtte kérlel, meg könyörög a tanárnő, majd sziszeg. Ezt inkább a nagyon durva düh esetében írjuk sztem. Picit sok volt a horkantásokból is :), de ezek abszolút javíthatóak. (mint az „s” használata az „és” helyett)
Mindent összevetve nekem tényleg tetszett, Máté, gratulálok a felkerüléshez,és várom a folytatást! 🙂
🙂 Valért megkísérti az ördög! Jó! Megvenném! Pénzt adnék érte. Most sajnos csak egy tízpontos szavazatot adhatok, de remélem, dedikálhatunk majd egymásnak a verseny végén.
Tetszett a részlet, a szerző gördülékenyen fogalmaz.
Hibaként felsorolhatnám, amit a többiek már előttem megtettek (sok az „s”, a túlírtság), de inkább leírom ezeken felül a saját észrevételeimet.
Aprócska logikai hiba, valószínűleg sokan elsiklanak felette, de én mániákus „égbámuló” vagyok, tökmag koromban csillagásznak készültem, és így feltűnt. Úgy írod, mintha a nap csak akkortájt kelne fel, vagy épp csak a horizont fölé kúszott. Azonban májusban, mikor az érettségit tartják, ami rémképeim szerint általában nyolckor kezdődik, szóval ez időtájt a nap már jócskán az égen jár. Már most is hat óra előtt kel, pedig még május igen messze van.
A másik, és a fáradtságom okolható emiatt, de feltűnt, hogy leíró részekből hiányzik némi jellemábrázolás. Valérról csak azt tudjuk meg, hogy elvesztette a szüleit, és rendkívül okos. Mégsem érzem, illetve pont ezért nem érzem megalapozottnak, hogy ilyen könnyen rábólint egy ilyen valószínűtlen ajánlatra. Valami még hiányzik, hogy elhiggyem. Az meg teljesen váratlanul ért, nem is értem, hogy miből jött rá, hogy a háta mögött tipegő nő az iskola pszichológusa.
De ezek közül egyiket sem érzem olyan hibának, amit nem lehetne orvosolni. Gratulálok hozzá! Jó kis írás ez! 🙂
Egy kis off: Ahogy a napok telnek, mi is úgy fogyunk innen az oldalról. Mi történik? Hova lesznek a kommentelők?
Bogi, ez egy jó kérdés itt a végén!
Már bennem is felmerült.
Tavaly nem kísértem figyelemmel a pályázatot, akkor is ilyen lemorzsolódás volt vajon?
Mi is éppen ezt beszélgettük Attilával FB-n. A java kommentelő mintha akkor morzsolódott volna le, amikor kiderült az előszűrés(ük) eredménye. Pedig irtó tanulságos áttekinteni az egész kínálatot, és minél többet véleményezni. Érthető, ha valaki csalódott, nem azt mondom, csak így tényleg egyre kevesebb vélemény jut azoknak, akik későbbre maradtak.
Mondjuk érthető, hogy ha valakit kilőnek, utána már nincs sok kedve kommentelni.
Persze, abszolút érthető, csak hiányoznak a csapatból. 🙂
Eleinte 100-200 lájk is összejött, és a pontok 40-50 szavazat után alakultak. Most, az írók sem aktivizálják magukat mindig. Némelyik írástudó ember, aki regényt akar alkotni, pár szóban válaszol a felvetett gondolatokra, más írására pedig rá sem néz. Szerintem az út nem a fejlődést hozza így, de van még valami. Sok ismerős, aki várta a barátja, barátnője regényét, most már nem érdeklődik. Őket még meg is lehet érteni. Tavaly másmilyen volt a kép, de akkor nem derült ki ilyen hamar, hogy kik esnek ki az előszűrésen. Ez lehet egy olyan negatív tanulság, ami nem ránk tartozik, és amire előre nem lehetett számítani. Mindannyian értékeltük a gyors tájékoztatást, Bea eleget tett a kérésünknek, és most kiürült a pálya. Persze, még mindig vagyunk majdnem negyvenen, de csak hat-hét kommentelőt látok rendszeresen.
A történetről:
Erősen indult, szép, gördülékeny nyelvezetű szöveg, élettel teli képek, pontos fogalmazás. Egy-két apróság maradt benne, de nem igazán zavaró dolgok. Később én is bele-belefáradtam, de nem éreztem nagyon túlírtnak. (És megjegyezném,mert másnál is elhangzott már, hogy a párbeszédek helyes központozása nincs meg. De elvitte a stílus a dolgot. 😉 )
Valér karakterét finoman megrajzoltad. Látszik a fölénye, ő is pontosan tudja a fölényét, de van benne egy olyan szerénység, amitől szerethető ezzel a lázadó, kamaszos hozzáállással, amivel a történet is indult. Nagyon pontosan ötvözted a felnőttséget-gyerekséget benne, jól megfogtad ezt a tizennyolc éves állapotot, ami akkor is sújtja őt, ha kiemelkedően intelligens.
Az információadagolásról – megtanulok lassan erre is figyelni 🙂 – már írt Laura is. Néhány ponton kilóg a lóláb, hogy nem akarsz a mesélővel elbeszéltetni eseményeket, de szeretnél minket képbe hozni. Ez így nem az igazi.
Ami a különleges iskolát illeti, picit összeesküvéselmélet-szerűnek tűnt nekem. És ez annyira nem érdekelne. De ez teljesen egyéni ízlés. 🙂
Mindenképpen gratulálok a részlethez!
A kikopásról:
Én személy szerint komoly időhiányban szenvedek. Pedig szeretnék látni mindent, de volt, amit el sem tudtam kezdeni, és volt, ahol nem ragadott meg a kezdés, és amíg több idő esetén akkor is továbbolvastam, most úgy, hogy szakítani kellett volna időt rá, inkább nem erőltettem a dolgot. Jó lenne ennek ellenére visszatérni rájuk – remélem, lesz, ahol sikerül is majd.
Lehet, hogy fárasztó a napi egy részlet, ezért is fogyatkoznak az emberek. Én van, amikor kicsit belefáradok. De amíg az ember várja, hogy kikerüljön, nem nagyon javasolna ritkítást… 😀
Most offolok, elnézést kérek az írótól, csak Demeter Attila felvetésére válaszolnék.
Idén én sem vagyok túl aktív a kommentelésben, mert igazából mindent elmondtok, amit én is gondolok, másokat ismételni pedig feleslegesnek tartom. Plusz tavaly minden fejezetet elolvastam, de idén már nem, ha valami az elején nem jön be, akkor a fejezet végén sem fog.
Igazából szerintem az Aranymosó tudja megmondani azt, hogy az idei pályázat mennyivel sikeresebb, mint a tavalyi. Mármint szerintem simán elképzelhető a látogatottsági adatok növekedése a tavalyihoz képest, és ennek negatív vonzataként a hozzászólási kedv csökkenése.
Nem hiszem, hogy a regényrészlet olvasóit érdekelné ez a beszélgetés. A mai Hírek bejegyzésnél cseveghetünk erről a témáról, ha szeretnétek, de itt kanyarodjatok vissza a konkrét műhöz, légyszi.
Én voltam, aki bedobta ezt a témát, úgyhogy elnézést kérek a szerzőtől!
Kedves Máté!
Nekem Valér karaktere tetszett különösen, és a mondatfűzés.
Valér hús-vér szereplő, és úgy érzem, csodásan kezdted a bemutatását. A beszédéből, a gesztusaiból és a gondolataiból is nyerünk információt. Andrea és az elegáns uraság tökéletes ellentéte Valér természetességének és a szépen megjelenített háttérnek, környezetnek. Ez lehet egy jó írói fogás. Nekem ez a két nyomulós figura mégis kissé hollywoodi volt.
A sztori nem volt átütő erejű. Talán nem is kell annak lennie… mindenesetre nem keltette fel annyira az érdeklődésemet. El tudok képzelni nagyon klisés folytatást is egy Choosen One-ról, de nagyon izgalmasat is, egy olyat, amit a jól megválasztott cím sejtet.
Szerintem 10-15%-kal kevesebb lehetne ez a rész. Ha lesz folyti, el fogom olvasni! 🙂