Herceg Kati: Álmodj tovább… (részlet)

A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

Azóta nem láttam anyát, hogy azon a rohadt napon idegösszeomlást kapott. December huszonhatodikán. Hónapok teltek el. És valójában most sem látom, csak az ablakot, amit a belső oldalról nézve sokkal jobban ismerek. Pedig nem jártam ott évek óta, mióta anya elárult. Egyre könnyebb kimondanom ezt a két szót. Anya elárult. Akkor is, ha nem ez a pontos megfogalmazás, de én így érzem. És, ha kimondom, akkor már felvállaltam. És, ha felvállaltam, akkor elismerem, hogy haragszom. És ha tudom, hogy haragszom, akkor rá is léptem az útra, aminek a végén képes leszek megbocsátani. Gyapjas magyarázta el. És azt is, hogy muszáj megbocsátanom, mert különben elveszítek mindent. Én erre azt feleltem, már elveszítettem, mindent. És nem bocsátok meg. Mosolyogva félrebillentette a fejét, leengedte a térdén relaxáló húsos, rövid lábát, és a másikat emelte pihenő pózba. És annyit mondott: „Kösz a kihívást.” Mert ez a pszichológusok dolga. Elmagyarázzák, amit egyébként te mondtál el nekik, csak nem értetted. És néha már attól megérted, hogy kimondtad. Pedig Gyapjas nem is pszichológus. Ezt minden konzultáció elején fontosnak tartotta megemlíteni. És, ahol beszélgettünk, az sem pszichiátria, és nem is egy rendelő, csak egy tágas, bérelt pincehelyiség, ahová a hozzám hasonló elveszett lelkek vándoroltak pillanatnyi megváltásért, vagy egy átlátszó indokkal steril tűért, de leginkább kötelességből, hogy megússzanak egy súlyosabb retorziót, ami már a büntetés végrehajtás hatásköre. Én azért mentem oda, mert tartoztam valakinek, aki arra kért, legalább tíz percet adjak Gyapjasnak. Az első tíz percben le sem ültem. És a meneküléstől pont az tartott vissza, hogy nem üldözött senki. És nem marasztalt senki. Gyapjas félrebillentett fejjel, egy füzetet tartva a combján ült a székében, és az arcán a kifejezés csak annyi: neki aztán tök mindegy. Nem tudom megfogalmazni, miért maradtam. Talán nem is kell. Három órát beszélgettünk.

Gyapjas az ellentétek nagymestere. Hangsúly és erő nélkül mond ki olyan szavakat, amiktől vérezni kezd a szívem. Mesterséges fényben kékesszürke, természetellenesen hullámos, sűrű haja tele volt ősz hajszálakkal, mintha mindig is olyan lett volna, a tekintete mégis, mint egy komisz kamaszé. Ezzel egyszerre vált ki belőlem tartózkodó tiszteletet, és vágyat, hogy elmondjak mindent, mert tudom, hogy meg fog érteni. Én kimondom, amit érzek, ő pedig azt, amit letagadok.

Azt mondta, nem vagyok rossz ember, mert rossz útra tévedtem. De a döntéseimet én hoztam meg. Akkor is, ha úgy érzetem, nem volt más választásom.

Még nem bocsátottam meg anyának, mégis ott állok az utcán, és az ablakot nézem. Mert tudom, hogy ott van, abban a lakásban, és én vagyok az egyetlen, aki megmentheti…

A villamos zaja kiránt az ábrándból. Nem törődöm a lámpával, csak érzékelem a szabad utat, és átrohanok az úttesten. A kapualj árnyékában lapulva várok, amíg az ormótlan ajtó belülről kinyílik, és a kilépő mögött besurranok az ott felejtett résen. Nem vett észre, és én már a lépcsőn száguldok felfelé a másodikra. Nem kapcsolom fel a világítást. Mert nem akarom látni, ahogy szembe jön a gyerekkorom.

Két ujjal lenyomom a kilincset, és hangtalanul megtolom az ajtót, amit nyitva felejtettek, mert gondolom a keresztelő után már mindenki éber kómába esett az újszülött látványától. Az előszobába lépve fintor kúszik az arcomra az új berendezés láttán. Annyira eklektikus, hogy az már giccses, de eltűntetek az arcomról mindent, mert éppen ezt nem akarom. Érezni. Nem azért vagyok itt, hogy emlékezzek, hanem, hogy elvigyem anyát. De közben észreveszek valami mást is. Mert nem csak az ajtót felejtették nyitva, hanem a lapos üvegtálat is az IKEA-s tucat bútor tetején, amin a ház úrnője tartja az ékszereit, amikor nem várnak vendégeket. Vagy, ha megfeledkeznek róla, hogy vendégeket várnak. Kézműves remekmű. Egyedi darab. Amilyennek Anti nője is képzeli magát. De az üvegtál nem rossz. Még mindig azt bámulom, pedig fél perce már üres. Az öklöm lassan ellazul a zsebemben, ami fél perce már nem üres. Elfordulok a szekrénytől, és magamban kiröhögöm őket. Mert ők döntöttek helyettem, amikor megítéltek. Én csak nem okozok csalódást.

A vigyor lefagy az arcomról, és másra nincs is időm, mert anya már észrevett. Engem néz. Talán azt is látta, mit tettem, de nem teszi szóvá, mert nem is érdekli. A szeme tágra nyílik, és csak azt látja, amire hónapok óta vágyott… engem. Lélegzem, élek, és amit nem láthat, az is biztos, még dobog a szívem…

A szemében ott van az elmúlt hónapok kétségbeesése, főleg a tehetetlen tudatlanságra ítélt első napok, amikor még azt sem tudta melyiktől féljen jobban, hogy megszöktem, elraboltak, meghaltam, öngyilkos lettem… Azután persze már megtudta, hogy nem haltam meg, sőt, még mindig a városban vagyok, és azt is, hogy ha nem akarja, hogy eltűnjek onnan, akkor hagyjon békén.

Keményen az ajkába harap, hogy elfojtsa a könnyeit, és közelebb lépked hozzám. Ezalatt mögötte is megváltozik az életkép. Döbbenetbe torzult arcok, és mind rám irányul. Hirtelen csönd emel falat az ördög ellen. Mert mióta tudják mi történt velem, szerintük én vagyok a démon. Mert egy testtel azonosítani könnyebb, és így gyűlölni valamit, aminek nincsen arca. A megfeszült döbbenet még mindig teljes a szobában, csak Anti nője mozdul hirtelen, kiveszi a nagybátyám kezéből az unokahúgom punnyadt kis testét, és magához szorítva takarásba lép vele. Anti mögé. A korábban elfojtott gúnyos vigyor kiteljesedik az arcomon. Mert azt hiszi, ennyi elég, hogy megvédje. Mert még nem ismerik a sorsát. És szentül hiszik, hogy vele nem történhet meg az, ami velem. Hát akkor van egy rossz hírem kedves anyuka. Én is ilyen aranyos kisbaba voltam. Nem, aranyosabb. És egyikünket sem oltják be a rossz ellen, és nem szopjuk magunkban az ellenanyagot anyatejjel, ami segít majd kivédeni a kudarcokat és távol tartani a szégyent.

Hirtelen mindenki más eltűnik, és csak anya marad, mert közben megállt előttem, és a torkából felszakad egy önkéntelen kacaj. Györgyi egyszer azt mondta, utoljára apámra nevetett szívből. Szerinte anya képtelen feldolgozni a veszteséget. Szerintem pedig még mindig szerelmes. Mindkét kezét felém tolja, hogy leemelje a fejemről a kapucnit, és láthassa végre az arcom. Lejjebb hajtom a fejem, hogy épp ezt akadályozzam meg. Az ujjaim szoros csapda a csuklója körül, és lefogom a kezét, mielőtt megtehetné. Erőszakkal előrébb tolja a karját, és megérinti az arcom.

 – Ádám! – suttogja, és bármennyire küzdött ellene, könnyel telik meg a szeme. Hogy megint látom az arcát, feléled bennem a harag, de elfojtom, mert meg kell tennem, amiért jöttem. Még erősebben szorítom a csuklóját.

 – El kell menned innen anya! – Közelebb hajolok, és mélyen a szemébe nézek, hogy ne kelljen kimondanom, amire ő is ugyanúgy emlékszik. – Utoljára könyörgök neked ezért. Menj innen anya, kérlek! Nem maradhatsz itt. Bántani fog megint. – Megkeményedik a tekintete, és a sóhaj felissza a könnyeit. Valami erőt ad neki, legyőzi az ellenállásom, és az arcomra simítja a kezét. Már jól látom, ugyanazt a dühöt érezzük mindketten.

 – Félreérted. Nem miatta vagyok itt. Én miattad vagyok itt. Csak azért vagyok itt, mert vissza akarlak kapni. Már nem vagyok gyenge Ádám. Visszaszerzem az otthonodat. Engedd, hogy elmondjam… – Talán engedném, csak közben megtörténik, ami már órák óta fenyeget. A remegés elhagyja a testem belső dimenzióját és elárul engem. Újabb percek, és már nem tudom letagadni az elvonást. Be kell vennem a gyógyszert, ami csak arra elég, hogy felerősítse az illúziót, hogy kapok segítséget, és megvéd attól, hogy visszaessek. Lerántom anya kezét az arcomról, és a vállát szorítom meg.

 – Nem. Nem érdekel anya. Csak az érdekel, hogy ne maradj itt. – Izzadtságcseppek ütnek ki a homlokomon, de a hajam még eltakarja. Utoljára mélyen a szemébe nézek. – Mennem kell. És ha tényleg szeretsz, ha… most is úgy szeretsz, mint amikor még kicsi voltam, akkor nem maradsz itt te sem.

 – Ádám!

A hangok eltűnnek, miután becsapódik mögöttem az ajtó.

Nem fordulok a kirakat felé. Jó ideje nem érdekel már, hogy mit látnék benne. Egyébként is tudom. A testem sokkal soványabb, mint korábban, ahogy az arcomnak sincs teltsége, a szemem nem tükröz életvágyat, és a bőrömnek mintha nem lenne színe. Mintha a testem már haldokolna, de a lelkem még ragaszkodik. A hajam hosszabb, és sötétebb lett, mint amire emlékszem, amikor még a nap normális részéhez tartozott tükörbe néznem. Szinte fekete. Még így sem annyira, mint apámé volt, mint Elvisé, de sötét. Mert csak az nem változott, amit apámtól örököltem. Az öklömön talán soha nem gyógyulnak már be a sebek. Ahogy a szívemen is megmaradnak örökre a hegek. Két kézzel még jobban a fejemre húzom a kapucnimat, és eltűnök. Nem a világot zárom ki. Magamat zárom be. Mindenki elől, akinek fájdalmat okoznék. A bajt az okozza, hogy maradtak érzéseim. Ismerem, de már nem használhatom a módszert, amivel elhallgattathatom őket. Mert tudom, miért küzdök. Egyszer majd… haza akarok menni…

 – Ádám! – A kiáltásra a lépteim lelassulnak, és megkönnyebbült sóhaj hagyja el a tüdőm. Sikerült, amiért idejöttem, úgyhogy mehetnék is tovább… mégsem bírok. Közben anya egyre közelebb ér hozzám. – Ádám…

*

1.

Nem emlékszem tisztán az ezredforduló előtti utolsó napokra, de arra igen, hogy Györgyi már akkor is hitt az asztrológiában, és a számmisztikában, amikor én még azt sem tudtam, mi az. Anya a lényegi dolgokban hitt, és abban, amit a kezében meg tudott fogni. Főleg, ha ki tudta belőle fizetni a lakás rezsijét, vagy a kajánkat, de ez nem tudott közéjük állni, hogy megrontsa a barátságukat. Ittak egy kicsit, aztán anya kiröhögte Györgyit, Györgyi meg kiröhögte anyát. Még egy pohár, és Györgyi azt is megmondta, hogy mi a lényeg. Kicsi voltam, és a szavaik röhögésbe fulladtak, de szerettem ezt az emléket, mert akkoriban anya még úgy nevetett, hogy el is hittük neki. Aztán Györgyi komolyságot erőltetett az arcára, az asztalra bökött, és végre megmondta a tutit. Hogy az univerzummal nem lehet csak úgy játszadozni. Nagyon meg kell gondolni, hogy mit kívánunk magunknak, mert az univerzum meghallja, és akkor jön ám a három görbe bögre…

Én nem kértem soha semmit, és szerintem anya sem, az ezredforduló évében mégis megtörtént velünk a legrosszabb, ami megtörténhetett. Én személy szerint ezért gyűlölöm a három nullás évet, amitől szinte mindenki várt valami változást. Aztán eltelt pár év, és a dolgok tényleg változtak, bár szerintem nem a számmisztika, sokkal inkább a rendszerváltás lassú, de biztos következményei miatt. A fejlődés lassan mindenhova begyűrűzött, vagy körbegyűrűzte, mert ott, a körfolyosós házban, ahol akkoriban laktam, mintha megrekedt volna az idő…

– Fenébe! – A könyvem besodródott az ágy alá, mert még bele is rúgtam, miután kiejtettem a kezemből. Ritkán káromkodtam, és akkor is csak diszkréten, mert anya megkért, hogy az öcsém előtt ne tegyem. De a fáradtság, néha szavak formájában tört fel a gyomromból. Ahogy aznap reggel is. Hajnali egyig nyomtam a tanulást megint, mert az évszámok még nem jöttek úgy, ahogy én akartam. Két másodperces reakcióidőn belül, vagyis… azonnal. És ez lerombolta a komfortérzetemet arra a szintre, hogy ne akarjak aludni. És, ha már ébren voltam, gyorsan átnéztem a többi anyagot is. Mert a fáradtság semmi ahhoz a lelki furdaláshoz képest, amit akkor éreztem, ha nem hoztam a maximumot, amire tudtam, hogy képes vagyok. –  Rohadjál meg! – A térdem a padlóba csapódott, és a könyv után nyúltam. Elhúztam a szám, mintha hónapos kosz feltárására készülnék, pedig pontosan tudtam, mit találok ott. A könyvemen kívül semmit. Anya hetente eltűntetett mindent, ami fölösleges az életünkben. Az ágy alól is. És színekkel pótolta a hiányérzetet. A bérházat, amiben laktunk, és a sorsunkat nem változtathatta meg, de a harmincnyolc négyzetméteren belül megszépíthette a valóságot. Anya cinkosom volt a hazug világomban. Én tettettem a vakot, ő pedig ahelyett, hogy megrázta volna a vállam, becsukta a szemét. Mert amit nem láttam, az nincs, és ami nincs, arról nem kell tudomást venni, és amiről nem vettem tudomást, az nem volt a fejemben, így a helyére odaképzelhettem bármit. És akkoriban az álmaim színesek voltak, és a céljaim tiszták. Kihúztam a könyvet az ágy alól, és betuszkoltam a táskámba. – Kölyök igyekezz! – emeltem a hangerőn és a fejemen is, hogy átlássak a könyvszekrény polcai között, ami elválasztotta kistesóm térfelét az enyémtől. Odaát nem mozdult semmi, úgyhogy bevetettem a sokkoló módszert, és rácsaptam az egyik polcra, ahol két valami között épp elfért az öklöm. – Kicsi csíra, hallasz? Igyekezz! Ha miattad elkések, soha többet nem jöhetsz velem. – Ezt csak úgy mondtam. Soha nem tettem volna meg. Anyának összetört volna a szíve. Ő abban hitt, hogy a családnak akkor is össze kell tartania, ha képtelenek elviselni egymást. És ez nálunk akkor még nem is játszott. Vagyis… csak amennyire két testvér között muszáj. Felálltam és elsiettem az ajtóig, ahol nekicsapódtam szembejövő öcsémnek. Vagyis, ő nekem.

 – Mit kiabálsz? Itt állok előtted, nem látsz? – Először a szemöldökét húzta össze, aztán széthúzta a győztes vigyort a képén. – És előbb készen lettem, mint te! – Mert neki ez volt a reggeli rutin lényege. Hogy legyőzzön engem. Mindig és mindenben. És amíg az volt a célja, hogy jobb legyen a legjobbnál, büszke voltam rá, hogy én vagyok a példaképe.

 – Ne feleselj az idősebbel, amíg nem vagy elég nagy, hogy bunyóban is legyűrd! – Jobb kézzel ráfogtam a bal vállára, és egy fordítással megtoltam az ajtó felé. – Gyerünk! Indulj!

 – Várjál már! Táskám! – fékezett, kiabált és kalimpált. Félreálltam, és türelmetlen ütemet taposva a padlóba, kiakadt szemekkel vártam, amíg visszalépett a táskájáért a szobába. – Mehetünk! – érkezett mellém.

 – Nagyszerű! – Jól irányzott lökéssel tarkón nyomtam, hogy a lendület biztosan elég legyen, amíg kijutunk a házból. Nem volt. Mert a küszöbön megint lefékezett.

 – Hé! – és háttal ütközött a mellkasomnak, mivel én haladtam, ő meg kitekerve a nyakát felnézett rám. – Uzsonnám!

 – Baszki! – Francba, kicsúszott. Az öcsém kuncogott, én meg visszaléptem a konyhaasztalhoz, és összecsaptam a dobozt, amiben az előkészített szendvicse várakozott.

 – Azt mondtad baszki!

 – Nem mondtam – érkeztem mellé flegma arccal, a kezébe adtam az uzsonnáját, és kitoltam a lakásból. – Csak csengett a füled.

 – Megmondalak anyánaaaak! – rohant lefelé a lépcsőn, miközben a hangja még visszhangzott a falakon.

 – Hé, kis tökös, várj meg a zebránál! – kiáltottam utána, és visszahajoltam, hogy bezárjam az ajtót. Csak a rend kedvéért, mert egyébként felesleges, mivel gyorsabb volt berúgni, mint a zárral küszködni.

Beejtettem a kulcsom a táskámba, és elindultam kistesóm után. A köztes részt, amíg kijutottam a házból, mindig kihagytam, és inkább kitöltöttem azzal, hogy a táskámban matatok, és harmadjára is ellenőriztem a könyveimet. Valójában ezzel is csak letagadtam a valóságot. Mert addig legalább nem láttam a falakat, amiknek azért nincsen színe, mert már lekopott a vakolat, sem a körfolyosónak azt a szakaszát, ami már leszakadt, és csak azért nem ért földet, mert aládúcolták két bazi gerendával. A lépcsőt kísérő korlátot életveszélyesebb volt használni, mint nem használni, és az udvaron, a pincelejáróban csak gyűlt a szemét, szeles időben meg szépen szétvándorol az udvaron. Ha nem vettem levegőt, akkor nem éreztem a bűzt sem, ami szintén a pincelejáróból származott, és egyre nagyobb felhőben terjedt felfelé…

Mire a kapu bevágódott mögöttem, a kis hülye már eltűnt a ház elől. Imádtam a kreativitás széles skáláját, mert amíg volt újabb variáció, addig nem kellett kimondanom az öcsém nevét. Mert gyűlöltem mindent, amiben benne volt a nagybátyám ajánlása. Vagy a keze. Az öcsém születésében, a nem hivatalos verzió szerint még egyéb testrésze is.

Végre friss levegő jutott a tüdőmbe, felemelhettem a fejem, és néhány utcasarokkal később a nyomortelep eltűnt, és előttem már csak a jövőm. Felújított és vadonatúj háztömbök váltakoztak, jelezve, hogy a rendszerváltás utáni húsz év nem telt nyomtalanul, sem tétlenséggel. Az üzletek színvonala, ahogy a járda mellett parkoló verdák értéke is egyre csak emelte a szintet. Az öcsém persze nem várt meg a zebránál, de mivel nem láttam a holttestét sem az úttesten, nem izgatott fel a téma. És mert pontosan tudtam, hol kapom el újra.

Megálltam a lila-feketére matricázott kirakat előtt, és betoltam a fodrászüzlet üvegajtaját.

 – Jó reggelt! – köszöntem hangosan, megállva a küszöb utcafronti oldalán, mert egyébként sietnék. Még átnézném az anyagot a suliban. A tökéletes akusztika megoldotta, hogy a helyiség minden sarkában hallják a hangom.

 – Ádám! – És a hatás soha nem maradt el.

 – Szia, Ádám! – Egyre több női arc bukkant fel, hogy rám mosolyogjon. Egy karfás, fekete szék elgurult a hajmosó tálaktól az üzlet közepéig.

 – Hé, lekésted a kávét. Kénytelenek voltunk édesítőt tenni bele. – A feszengés kuncogásba fulladt, és amíg ők élvezni kezdték a reggelt, addig én tartottam az ajtót, és vártam az öcsémet.

Mert a fodrászüzletbe nem akkor sütött be először a nap, amikor kibukkant a szemközti ház fölött, hanem amikor én benyitottam.

 – Na, végre, már azt hittem, ma elmarad az édes reggel! – Magdi mély hangja kicsit sem volt összhangban kisugárzásával. Ő is a harmincas éveit hagyta épp maga mögött, mint anya, és a teste visszatükrözte a kort, az állómunkát, és az egyoldalú mozgást, de nem tudta felvenni a versenyt a még mindig eszményi melleivel, és a tökéletesen karban tartott arccal. Györgyi mellett ő volt anya második legjobb barátnője. És a hármas számú anyám. És mellesleg anya fodrásza. És az enyém is. Havonta kötöttem ki nála, mert ezzel hálálta meg, hogy vigyáztam a keresztlányára, akit ő nevelt, mióta a szerencsétlen kiscsaj anyját beutalták elvonóra. Az apja meg… hát, nem emlékezhetek mindenre. – Késésben vagytok?

– Az én hibám – hárítottam csípőből, mert nekem úgyis minden meg van bocsátva. Magdi egy pillanatra magára hagyta a festésre váró tincseket, leengedte a kezét, és a fejét félrebillentve rám mosolygott.

– Kösz, hogy elviszed őt is. Minden reggel ez a teher is a tiéd. Majd meghálálom. – És a szavai pont úgy csöpögtek a szeretettől, ahogy anya beszélt hozzám.

 – Majd én meghálálom helyetted! – kiáltott valaki, az egyik oldalsó helyiség nyitott ajtaja mögül. Magdi hangja beleolvadt az újabb nevetéshullámba.

 – Köszönöm!

– Már megköszönted. – Ja, kábé minden reggel megtette.

 – Jól van! Menjetek! Tűnés! – intett felém a fésűvel, többször is, mintha rajtam múlna, hogy még mindig csak várok. – ÁGI! BENCE! GYERTEK ELŐ, ERRE MOST NINCS IDŐ!

Vááááá! A hideg végigfutott a hátamon, az öcsém neve hallatán. Letagadhatatlan. Mint amikor köröm mar bele a fémkaszniba. De én ebben voltam jó, letagadtam, amit nem akartam megmutatni. Megszorítottam a kilincset, és az arcom érzéketlenül mozdulatlan maradt. Mert az öcsém nem tudhatta meg, mit érzek. Szerettem az öcsémet, feltételek nélkül, és a nevével együtt, de a gyűlölet, amit a nagybátyám váltott ki belőlem, néha elnyomott minden más érzelmet.

A két kölyök közben egyszerre bukkant fel a kozmetika melletti helyiségből, ahol játszószobát rendeztek be, és volt egy Playstation is. Kamaszundorral az arcukon, egymást taszigálva haladtak felém.

 – Ne lökdössél már!

 – Te ne lökdössél!

Addig félreálltam, hogy egymás mellett férjenek ki az ajtón, egyel kevesebbre csökkentve a hatalmi csaták okának számát.

 – Jó munkát! – próbálkoztam a villámgyors búcsúval, de Ildi, a korban és súlyban rangidős fodrász, és tiszteletbeli üzletvezető rám kiáltott.

 – Állj! – Álltam. Mozdulatlanul, és engedelmesen. Addig ő besétált az üzlet közepére, leemelte a szemüvegét az orra elé, épp csak annyira, hogy ne zavarja a tisztán látásban, és tetőtől talpig végigvezette rajtam a tekintetét. – Ó, uram, isten! – Az üzletben néhány másodpercre megint szétterült a könnyed boldogság. Addig én álltam. Magdi eleinte megpróbálta leállítani Ildit, de mivel engem nem zavart, beszálltak a többiek is a játékba. Pedig oda jártam anyával már legalább öt éve, de csak az után vették észre, hogy létezem, mikor egy nyár alatt hirtelen nőttem még tíz centit, és az esténkénti eszement futkosásomnak köszönhetően a testem nem egy kamasz fiúéra emlékeztetett. Ildi visszatolta az arcára a szemüvegét – Most már mehetsz!

Becsuktam az ajtót, és elindultam a kölykök után, akik már ketten rohantak előttem, és megint eltűntek a látószögemből. Pedig tíz rövid percig még az én felelősségem.

*