Helga Réen: A kapu mögött – 2. részlet

Első részlet

Fellegi Villő

A Várárnyéki Gyermekotthon udvarán lágyan táncolt az alkonyat szele. A kerítéseket takaró bokrok az éjszaka közeledtétől egyre hangosabban súgtak össze, a kert sarkában búslakodó, hatalmas fűzfa fürtjei pedig ide-oda lengtek. Hűs árnyékában egy fiatal lány hintázott álmodozó tekintettel, s ahogy hajtotta magát, úgy lobogott göndör hajzuhataga. Néhány tincse verejtékes homlokára tapadt, és átkozta a nyarat, amiért ilyen hamar ki akarja túrni a tavaszt, hogy fullasztó hőséget árasszon szét a levegőben.

Különös látványt nyújtott, ahogy előre-hátra hajtotta magát, s közben elrévülve nézte a lila és narancssárga felhők együttesét. Elvarázsolt személyiség volt, akinek gondolatai szüntelenül másvilági dolgok körül keringtek. Már-már kislány módjára rajongott mindenért, ami nem e világnak része volt, hanem valamilyen úton-módon egy teljesen másiké, egy olyané, melynek minden részlete valami varázslatot rejt.

Különc képzetei hanyag magabiztosságot eredményeztek élete minden területén. Ha valamihez nekifogott, nem foglalkozott azzal, hogy mi lesz a végeredmény. Ha tett valami bolondságot, nem érdekelték a következmények. Úgyis – bárhogyan is cselekedett – a sors mindig úgy hozta, hogy szerencsésen kerüljön ki minden helyzetből, már ha eltekintünk attól a szomorú ténytől, hogy még ki sem járta az óvodát, amikor tragikus körülmények között elárvult. Még ha nem is voltak különleges képességei, még ha nem is volt semmiféle ereje, valamiféle láthatatlan erő akkor is mindig mellette állt, és ettől erősebbnek érezte magát mindenkinél. Persze ezt nem nagyon hangoztatta – már így is kissé bolondnak hitték.

Korábban ideje nagy részét intenzív semmittevéssel töltötte, csak néha kapta el egy-egy hóbort, amivel aztán pár napig elütötte az időt. Már nem érezte magát társai közé illőnek, takargatta ásításait, és a legapróbb történések is elterelték a figyelmét az egyhangú párbeszédekről. Lassan teljes mértékben megunta a körülötte lévő emberek hétköznapiságát, és belátta, hogy butaság lenne bárkinek is mesélnie rajongásának tárgyáról, és nem is ismert senkit, aki megérthette volna. Barátainak nem tetszett, hogy barátnőjük egyre lehangoltabb, és nem is tudott – de igazából csak nem akart – választ adni arra, miért rossz a kedve. Szép lassan kivonta magát a társasági életből, már amennyire ezt egy ötfős hálószoba lehetővé tette. Akkori iskolájában mindenki éreztette vele, mennyire helytelenítik a változását, és ez azt sugallta neki, jó irányba indult el afelé, hogy egyszer majd kilógjon a tömegből. Jobban belegondolva ezt úgy-ahogy el is érte, hisz alig egy éve járt még csak középiskolába, és máris mutogattak rá.

A hinta halkan, álmosítón nyögött a súlya alatt. Ott állt az otthon kertjében mindig is nyikorgón, nem változott meg soha, csak az állványról csüngő pókhálók lakói váltogatták egymást.

– Feleslegesen ilyen hosszú ez hinta, ha egyszer itt van mögöttem a kerítés – jegyezte meg egyszer csak Villő bosszankodva. – Így nem mehetek túl magasra.

Pedig így is éppen elég magasra hajtotta magát, igaz, cipőjével érintette a mögötte lévő, kerítésre felkapaszkodó növényzetet. Amikor olyan magasra szállt, amennyire csak lehetett, mindig elképzelte, hogy ott fent, előtte, egy láthatatlan kapu van, ami egy másik világba vezet. Éppen csak le kellene ugrania a hintáról, és máris elnyelné a láthatatlan örvény.

– Én is olyan vagyok, mint ez a hinta – folytatta némi csend után. – Magasra tudnék szállni, mert van hozzá képességem. Csupán annyi a baj – és ez elég nagy baj –, hogy a korlátok nem engednek repülni.

Nagyot sóhajtott, majd elhallgatott, s élvezte, ahogy a szél összekócolja amúgy is borzas haját. Az érzelmek egymást váltogatták lelkében, és ez arcára is kiült. Lelassította a hintát, fejét egyik karjára hajtotta, miközben ábrándos tekintettel tanulmányozta az alatta lévő kitaposott földet. Aztán nagy levegőt vett, mint aki újból elhatározza, hogy véghezviszi tervét, felemelte fejét, s immár elégedett arckifejezéssel, halványan mosolygó szájjal újra magasra szállt.

– Mennyire más volt az életem egy éve – mondta elgondolkodva. – Akkor még szégyelltem volna, ha bárki is rájön, mi okozza a rosszkedvemet. Ma már nemcsak hogy nem vagyok szomorú, de még reményt is találtam arra, hogy eljussak oda, ahova szeretnék. És meglátod, miénk lesz a másik irkaliom is.

– Villő, már megint egyedül beszélgetsz? – hangzott hirtelen egy csipkelődő, vékony hang az épület ajtajából.

Villő a meglepettség legkisebb jele nélkül, lesújtó tekintettel fordult kuncogó szobatársának irányába.

– Na most mondd meg! – Ennyit felelt csupán, aztán bosszúsan csóválva a fejét, amiért megzavarták, belehunyorgott a fűzfa ágai között leskelődő, vöröslő napkorongba.

Eszébe jutott, hogy ha nem történt volna meg vele egy bizonyos eset, valószínűleg a képzeletbeli világok iránti rajongása már rég lanyhult és szép lassan el is tünedezett volna. Ám ezen a napon volt pontosan egy éve, hogy találkozott valakivel, aki kitartásra biztatta. Megtudott tőle olyasmiket, amiket senki más nem tudhatott ezen a földön, és itta magába minden szavát. Ő reményt jelentett neki egy új, sokkal színesebb életre.

Azon az egy évvel korábbi napon Villő osztálya a várnegyedben fekvő Hadtörténeti Múzeumot látogatta meg. Az idő borús volt, így kivételesen nem járt arra olyan sok ember – mondhatni, kihalt volt a tér. Amíg a csoport az intézet bejáratánál várakozott, a lány körbe-körbe forgolódva csodálta az épületeket, különösen az egykori Mária Magdolna templomból megmaradt, hatalmas, gótikus torony ragadta magával, melynek nyolcoldalú felsőrészén harang alakú, zöld sisaktető ült. Nem foglalkozván tanárai indulásra felszólító kiáltásaival, körbejárta a több száz éves építményt, és közben nem győzte nyújtogatni a nyakát. Nem érdekelte, hogy az osztálya közben eltűnik a múzeum épületében, inkább megpróbálta elképzelni, milyen lehetett a templom teljes pompájában még a középkor idején, amikor a budai katolikus közösség központi színtere volt, s hogy fennállása során mi mindenen mehetett keresztül. Hisz megfordultak benne szerzetesek, királyok, levéltárosok, sőt, még foglyok is, végül annyi megpróbáltatás után jobbnak látták lerombolni a bombázások eredményeként veszélyessé vált épületet. Csupán e négy emelet magas torony maradt hátra, termete ellenére is magányosan, zárt ajtókkal.

Amikor Villő a templomhajók helyét szemléltető romkertnél járt, különös hangra lett figyelmes. Megtorpanva fülelni kezdett, közben körbe-körbenézett, hátha van ott más is, akit addig nem vett észre. Ám amikor talpa alatt megemelkedett a talaj, felsikkantott, és sietve a torony takarásába vetette magát. Azonban kíváncsibb természet volt ő annál, mintsem hogy elszaladjon – fejét kidugva figyelte a mozgó betonlapot. Amikor az résnyire emelkedett, és egy hosszú, lila orr bukkant ki alóla, egyszerre fogta el az izgatottság és a páni félelem.

Lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy a betonlap nehézkesen csikorogva teljesen felemelkedik, majd egy különös, gyermekméretű szerzet kászálódik ki alóla. A kis lény nyakát behúzva nézett körül, majd bizonytalanul álldogált még egy darabig, mint aki nem tudja, hol van. Villő nem győzte meresztgetni a szemét, és próbálta lenyelni feltörni vágyó kiáltását. Végül, mielőtt eldönthette volna, mitévő legyen, a lila lény – anélkül, hogy észrevette volna a lányt – óvatos léptekkel, a falhoz lapulva elindult felé.

A tér csöndjét hirtelen egy autó éles dudaszója törte meg, amitől mindketten összerezzentek, a kis szerzemény még le is guggolt, hogy véletlenül se lássa meg senki. Villő figyelte az autót, várta, hogy továbbmenjen, ám amikor az elgurult, és ő visszafordította fejét a romkert felé, felsikoltott ijedtében. Ugyanis a lilaság épp a torony sarkára ért, ahol ő is állt, és kölcsönös ijedelemmel üdvözölték egymást. A lény annyira megrémült, hogy azonnal elterült, Villő pedig kétségbeesetten térdelt le mellé. Mielőtt felrázta volna, borzongva tanulmányozta újdonsült ismerősét, annak vézna végtagjait, püffedt hasát és rézvörös, lángformájú haját, mely mozdulatlanul meredezett felfelé. Hegyes fülei a fejére tapadtak, s akkorák voltak, hogy még egy nagyobbacska kalappal is csak nehézkesen fedhette volna el őket. Villőnek eszébe sem jutott, hogy valaki tréfát űz vele, pedig nem lehetett őt naivnak nevezni. Egyszerűen csak úgy érezte, elérkezett az ő ideje, végre történik valami, ami igazolja elképzeléseit.

A nap utolsó fényeivel nyúlánk árnyékokat vetett a gyermekotthon füvére. Villő tudta, hogy nemsokára be kell mennie, hisz közelgett a vacsoraidő.

– Mindig hittem a csodákban – mondta, miután szeme sarkából konstatálta, hogy társa eltűnt az ajtóból. – Most viszont már tudom, hogy léteznek is, és hogy nem is olyan nagyok a korlátaim, mert mégse vagyok bezárva ebbe a világba. Csak hát… nem találok egyetlen egy ajtót sem. De megígérem, egyszer rálelünk egyre, átlépjük a küszöbét, és vissza se nézünk.

– De előtte megszerezzük az irkaliomot – suttogta egy hang.

– Akárhogyan is – bólintott a lány. – Nem maradhat itt.

 

Shúk

Shúk már ismerte a várnegyed összes utcácskáját, macskaköves terét és színes lakóépületét, melyek nem sokban különböztek a nélia házaktól. Körbejárta a várat is – nem is egyszer –, mely szerinte a Felszirti Vár nyomába sem érhetett, habár élőben még soha nem látta, csakis festményeken. Nem tetszett neki a sok épület egymás hegyén-hátán a távolban, és kevesellte az erdőséget, vagy úgy összességében a zöld területet. Azt azért elismerte, hogy a folyó fölé épített hidak igencsak mesteriek, na meg a vár előtt egy hatalmas, sólyomszerű madár szobrát is felfedezte, mely kardot markolt, mint valami égküldte teremtmény, és ez igencsak tetszett neki. Amikor megkérdezett egy érdekes öltözetű fiút, akinek szögek álltak ki a szájából, hogy mégis miféle madárnak állítottak itt szobrot, az furcsállva nézett rá, és így felelt:

– Ez a mi turulmadarunk. A monda szerint megmutatta az őseinknek, hol telepedjenek le. – A fiú hitetlenkedve csóválta meg a fejét. – De ez csak egy mese. Mi van, te nem jártál iskolába?

Ezután a fiú odébbállt maga mögött hagyva az értetlen Shúkot, ám nem sok ideje volt elgondolkodni a hallottakon, ugyanis megpillantott egy ismerős arcot, s azonnal visszatért a jelenbe. Jobb ötlet híján úgy döntött, követni fogja a szőke, loboncos lányt, hátha rávezeti őt a megoldásra.

Szíve zaklatottan dübörgött napok óta, valahányszor az ódon levéltárban őrizgetett, az ostoba, loriaki órik által ujjsipkának gúnyolt irkaliomra gondolt. Márpedig folyamatosan arra gondolt, hisz amint meglátta, tudta, ki kell onnan szabadítania, s haza kell vinnie saját világába. Ez az elhatározás jelentette most számára a fényt, mely az utolsó pillanatban bukkant fel a sötétségben, amikor már mindent elveszettnek, reménytelennek hitt.

Amikor először meglátta az ujjat, majd’ kiesett a szeme. Sosem látott még Ottaruon-irkaliomot, azonban az alján lévő kék júnalinkövet felismerte – márpedig ez a kő a világ legritkább virágának, a júnalinnak könnye volt.

A júnalin az egyik legkülönlegesebb növény Nélianovában. Azonban nem elég, hogy csak tizenkét évente bújik elő, akkor is csak az ősz utolsó napján, csupán néhány napig él, aztán elhervad – viszont utolsó pillanataiban a leggyönyörűbb. Maga a növény nem magasabb egy tulipánnál, szára azonban erősebb és kék, s szilárdan tartja a terebélyes, szertenyíló virágfejet. A szirmok közepén egy puha kis tasak pihen – ezt a néliák a júnalin szívének nevezték el –, melyben a virág a könnyeit tartogatja. Hiába él a növény a tél elején, hiába takar körülötte mindent hó és fagy, a szíve melegen tartja, és emiatt az árnyékában soha nem is lehet jég. Amikor hervadásnak indul, a szirmok által óvott zsebben lévő folyadék lassan leapad, s a virág kiszorítja őket, az apró cseppeket, amik aztán néhány nap alatt megkristályosodnak. Végül a kék kövek a teljes szárat ellepik, ahogyan a levelek alját és a szirmok tövét is. Aztán – a néliák szavaival élve – a júnalin belefullad saját könnyeibe, és csak őket, ezeket a kék köveket hagyja maga után. A júnalinkövek ezáltal nagyon sokat érnek, így sokszor ezzel fizetnek egymásnak a tehetősebb néliák.

– Tudjátok, gyerekek, a júnalin egy nagyon érzékeny virág. Hiszen mit sem sejtve bújik elő, de aztán rájön, milyen szomorú földre tévedt, s bánatába hal bele – mondta egyszer Éjanké luszan.

S ha Shúk még a júnalinkövek ellenére sem lett volna biztos abban, hogy egy ily nagy erejű tárggyal találta szemben magát, a kis órilány is megmondta: ez nem maradhat itt, el kell innen vinni.

Shúk ugyan nem értette, a lány hogyan ismerhette fel a tárgyat, azonban eltökélt szándéka volt erre is fényt deríteni, ugyanakkor tartott is tőle, s attól, hogy előbb fogja megszerezni Dilovin ujját, mint ő maga. Ráadásul nem is tűnt épeszűnek: már több, mint egy órája nyargalt a nyomában, és hallotta őt folyamatosan suttogni az orra alatt, időnként még jóízűen fel is nevetett. Ilyenkor Shúk elbizonytalanodva torpant meg – biztosan megszólítsa? -, majd fancsali ábrázattal indult meg újra. Várta a megfelelő alkalmat, hogy puhatolózni kezdjen a lánynál az irkaliomról, s melyik pillanat is lett volna megfelelőbb, mint a lány elhallgatása legalább egy röpke pillanatra. Azonban Shúk úgy érezte, amíg a lány a fejében lévő hangokkal társalog, nem kíván párbeszédbe bonyolódni vele, nehogy megint ledorongolja, amiért hozzá mert szólni.

Mindenesetre izgatott volt, hiszen sosem gondolta, hogy neki, egy szúliának megadatik a szerencse, hogy egy irkaliom az útjába kerüljön, s már-már sajátjának is érezte, ugyanis neki, mint Nélianovából származónak volt joga az ujjhoz, míg másnak loria lévén a legkevésbé sem. Úgy érezte, a sors akarta, hogy belebotoljon Dilovin ujjába: ha megszerzi, hazaviheti kis falujába, s akkor talán a szúliák népe azonnal visszafogadja. Hisz egy ilyen ajándék védelmet, és ezáltal régóta nem érzett biztonságot jelentene Sulia Nova számára, ennek fényében pedig biztosan nem kergetnék el őt újra korábbi hibái miatt.

Hálás volt az égnek, amiért legalább itt, Loriakban nem kell üldöztetéstől tartania, és legszívesebben rögvest hazarohant volna Éjanké luszanhoz, hogy elmesélje neki, miféle helyre bukkant Svaol kapuja mögött, melyről másfél évszázada az járja, hogy szörnyek és betegségben fetrengő órik élnek mögötte, s melynek küszöbét a némileg kételkedő Shúk csakis végső kétségbeesésében lépte át. Ám már nem beszélhetett a vezetőnővel, hisz ő volt az, aki száműzte, és ezzel megfosztotta őt a boldogságtól. A szúliák népe többé nem volt rá kíváncsi – kiűzték őt mind a faluból, mind a szívükből.

De Shúk csak azért is vissza akart menni. Nem találta helyét a világban, és hiányzott neki a szúliák – viszonylag – nyugodt élete. S mivel már több, mint két éve nagykorúnak számított az ő tizenkilenc évével, rég át kellett volna esnie a rónartán, amin a tizenhét éves szúliákat nagykorúsítják. Micsoda szerencsétlenség, hogy pont a szertartás előtti héten űzték el!

Szomorkodva tűnődött, vajon most milyen hangulat uralkodhat Sulia Novában, a kis vándorfaluban, s vajon Éjanké luszan mit csinál épp, és ha tanítja a fiatal szúliákat, mit tanít nekik – megeshet, hogy éppen egymás szúliavonalait elemezgetik, és sokat nevetnek együtt. Visszaemlékezett kiskori énjére, már látta is őt maga előtt, ahogy a földön ül még néhány vele egykorú gyermekkel, és egymás vonalain nevetnek. Az idős Éjanké pedig rosszallón csóválja a fejét, de mégis mosolyogva mondja: – Ne nevessétek ki egymást! Ezek a vonalak megmutatják, kik is vagytok valójában.

Hogy szerette tanítóját, és mégis pont ő kergette el! Mennyi mindenről kell így lemaradnia!

Ó, a szíve – úgy fájt szegény, ha ebbe belegondolt. Néha már-már úgy érezte, haldoklik, s lassan bele is hal a hiányba, ha nem mehet haza nemsokára. Olyankor a könnyei is megeredtek, és csak csendben ült, mozdulatlanul, miközben gyötörte magát az emlékek felsorakoztatásával.

Egyértelműen küldetésének érezte hát megszerezni a levéltárban talált irkaliomot, hogy aztán azzal együtt visszakéredzkedjen a sajátjai közé, csak épp annyi őr bolyongott az épület területén, hogy nem tudta, miként lásson hozzá a dologhoz. Szüksége volt hát valakire, aki támogatja célja elérésében, és bérmennyire is sajnálta, a bolond lányon kívül másra nem tudott hagyatkozni.

A lány hirtelen belépett egy szürke épület kapuján, ezzel megállásra késztetve Shúkot. A fiú a nyakát nyújtogatta, azonban nem látott mást, mint az udvaron játszadozó gyerekeket, a lány pedig eltűnt a bejárati ajtó mögött.

– Segíthetek? – kérdezte egy hang, mire Shúk összerezzent. Kerek, középkorú nő állt mellette arcán barátságos mosollyal, kezében frissen vásárolt kenyeret tartott. – Keres valakit?

Mielőtt azonban Shúk bármit is felelhetett volna, egy ismerős fiú lépett oda hozzájuk. Mindkét kezében súlyos csomagokat cipelt, haja verejtékes homlokára tapadt.

– Köszönöm, hogy megvártál, Marcella – mondta elégedetlenkedve a nőnek. – Legközelebb másik rabszolgát vigyél bevásárolni.

Shúk rögtön felismerte a fiút: ő is ott volt a levéltárban, ő kezdett el érdeklődni az irkaliom iránt, és már-már úgy tűnt, hajlik afelé, hogy segítsen rajta! Ha akkor épp nem jön az őr, hogy kitegye a szűrét, talán már szövetkeztek is volna!

– Te is itt laksz? – bukott ki Shúkból a kérdés, mire a fiú csodálkozva felvonta szemöldökét. Sötét tekintetében felismerés gyúlt.

– Ez egy árvaház, szívem – szólalt meg a nő. – Sokan laknak itt.

– Sajnos – fűzte hozzá fásult sóhaj közepette a fiú, majd a nőt követve becsapta Shúk orra előtt a kaput.