Helga Réen: A kapu mögött – 1. részlet

Budai Szilas

Elképzelte, hogy a fiú, akit lerajzolt, és akit persze magáról mintázott, egy szökött rabszolga. A különös fa pedig, ami előtt fél térdre ereszkedett, s mely mögött örökös éjszaka honol és figyelmes hold ezüstlik, a szabadság fája, ami értékes könnyeket hullajt az arra rászorulónak. És bár a rajzon csupán ennyi szerepelt, Szil tovább szőtte fejében a történetet.
A fiú megtölti az üvegcsét, majd beveti magát az erdőbe. A talajt levelek borítják, feje fölé kíváncsian hajolnak a hatalmas fák. A szabadság szérumának illata jóleső érzéssel tölti el, s meneküléstől való zaklatottsága hirtelen szertefoszlik, ahogy kiissza az üveg tartalmát. A folyadék íze megszédíti egy pillanatra, és a szíve izgatottan kezd verni, amint a láthatatlan béklyó leszakad lábáról – immár szabad ember, világok közt utazó vándor.

Tovább is képzelgett volna a rajzon elmélázva, azonban a körülötte zajló sürgés-forgás kizökkentette gondolataiból. Egy kisfiú becsapva maga mögött az ajtót sietve távozott a helységből, majd Szil hallotta, hogy a gyermeket megállásra készteti egy rosszat sejtő és emiatt már előre feldúlt nő hangja.
– Szilas is felöltözött már, remélem.
– Nem tudom – tért ki a gyerek a nő haragja elől. – Nem figyeltem.
Ezután futóléptek zaja hallatszott, Szil pedig villámsebesen táskájába dugta új rajzát, és magára rántotta a takarót. Véletleül se szerette volna, hogy az a vád érje, a rajzolás miatt nem készült el időben – úgy vélte, egyszerűen elaludni még mindig jobb mentség.
Épphogy elhelyezkedett, az ajtó újra kinyílt. Felháborodott sóhaj szakadt fel az érkezőből, és Szil érzékelte, hogy a nő hosszas pillanatokon át csak áll mozdulatlanul, aztán tenni-venni kezdett a szobában, gondosan odafigyelve arra, hogy zajt csapjon.
– Szilas, holnaptól kezdve nem fogsz elkésni – szólalt meg ellenkezést nem tűrő hangon, amikor Szil megmozdult, mint aki éppen mély álomból ébred.
Dünnyögött valamit, mire az ajtó becsukódott. Rosszkedvűen átfordult a másik oldalára, miközben megdicsérte saját fantáziáját. Milyen jó is lenne, ha a szabadságot üvegben adnák! Milyen könnyű lenne, ha csak szabadságérzet kellene ahhoz, hogy kivándoroljunk a világból egy másik földre!
Nem akart gondolkodni, mert tudta, hogy már csak néhány percig lustálkodhat, utána ki kell kászálódnia az ágyból. Az általa kitalált történetben szereplő fiú elégedettsége még néha átjárta, de a kintről beszűrődő reggeli forgalom zaja újra és újra visszazökkentette a valóságba. Kidugta hát fejét a paplan alól, és kinyújtóztatta végtagjait.
A szobában, az övén kívül, még három ágy feküdt, mindegyik mellett egy kisebb asztal székkel. A sarokban polcok álltak, melyek egy fokkal otthonosabbá tették e régi, budai polgári épület szerény szobáinak hangulatát, s a rajtuk sorakozó kopottas játékokkal és komolyabb hangvételű olvasmányokkal jól szemléltették, hogy az ágyak birtoklói között bizony van néhányévnyi korkülönbség. Azonban sajnálatos módon a szobalakók nem testvérek voltak, csupán nehéz múltat hátrahagyó gyerekek, vagy épp olyanok, akik egészen kicsi koruk óta nevelkedtek a Várárnyéki Gyermekotthonban, így a szüleikről semmit sem tudtak. Ez utóbbiak közé tartozott Budai Szilas is, aki mindent megtett volna azért, hogy legalább egy aprócska információt megtudjon a szüleiről.
Miután felöltözött, gyorsan rendet rakott az asztalán, hogy délután, amikor a szobák tisztaságát ellenőrzik, ne kelljen vele külön foglalkoznia. Lesöpörte a radírmorzsát, a színes ceruzákat a dobozba dobta, rajzait pedig, melyeken át elérhetett bármilyen fantáziavilágot az asztalfiókba süllyesztette. Ezután lomhán végigsétált a folyosón, ami a lányok és a fiúk részlegét választotta el egymástól, és az étkezőben magához vette az utolsó szendvicsek egyikét.
– Edd meg hamar, aztán siess arcot mosni – hallotta meg a háta mögül ugyanazt a hangot, mely kiparancsolta az ágyból. – És örülj, amiért ma már nem lehet veréssel fegyelmezni a gyerekeket, különben most alaposan elvernélek, amiért megint elaludtál. Nézd meg, a többiek már rég elmentek!
– Megvernél? – kérdezte Szil hangjában színlelt döbbenettel. – De hiszen te apáca voltál, Marcella!
– De csak voltam – érvelt a telt nő hevesen, de azért szája szegletében megbújt egy mosoly, miközben letörölgette az asztalt. – Egyél, egyél, ne a szádat tátsd, különösen ne olyankor, amikor tele van!
– Ne haragudj, Marcella, én csak elképzeltem, ahogy elversz tizenhét éves létemre. Vicces látvány lenne.
– Ahogy azt te elképzeled, mi? Nem ám a fenekedet náspángolnám el! Az én időmben szíjjal neveltek minket, utána már nem volt képünk megismételni ugyanazt a hibát.
– Jó, de ez már a huszonegyedik század.
– Ó, valóban? Akkor legyen huszonegyedik századi fiatalhoz illő hajad, és ne növeszd tovább, különben úgy fogsz kinézni, mint egy lány. Ma délután szívesen vágok belőle egy-két centit.
Szil elnézte a körülötte villámként cikázó nőt, aki alig néhány éve dolgozott az otthonban nevelőként, és akivel csipkelődő, ám barátságos viszonyt ápolt. Kedvelte Marcellát, úgy gondolta, egy nagynénit kedvelhet ily módon az ember, és örült, amiért a nő hozzájuk került, mert így legalább volt egy állandó személy az életében – igaz, a jövőt tekintve ez változni látszott.
– Mindjárt itt a nyári szünet, akkor aztán nem kell ilyen korán kelned – jegyezte meg Marcella, miután a fiú némaságának hatására letett a hajvágásról. – A nyáron dolgozhatsz, szerzünk engedélyt, és az augusztust a balatonlellei kirándulással zárod. Na, mit szólsz hozzá?
– Unalmas. Idén én nem megyek.
– Meglepődtem volna, ha valamire nem húzod a szád. És miért is nem jössz? Az alapítvány kiteszi a lelkét, hogy a gyerekek minden évben lemehessenek a Balatonra, te meg itt ülsz inkább a falak között?
– Nem vagyok már ötéves – felelte Szil kissé borús tekintettel. – Nem érdekelnek a játszós programok.
– De ez lesz az utolsó nyár, amit az itteniekkel töltesz, mert aztán ősszel… – Marcella észbe kapva elharapta a mondat végét, és elvörösödött arccal elsietett a konyha felé.
– Mert aztán ősszel betöltöm a tizennyolcat, és rátesznek egy újabb lapáttal az örökös létbizonytalanságomra – fejezte be a fiú a mondatot, és száját törölgetve felállt.
– Ó, szívem, ne így fogd fel. Ugyan kissé nehézkesebben indulsz neki az életnek, ha élsz a lehetőségeiddel, és dolgozol a hozzáállásodon, nemsokára normális, önálló életet élhetsz.
– Ja, persze. Most viszont mennem kell, már így is késésben vagyok miattad. Ma az országos levéltárba megy az osztály, és az épület előtt lett volna a találkozó, de már biztosan bementek nélkülem.
Marcella elcsodálkozott.
– A várnegyedi épületet nézitek meg?
– Igen. Szóval annyira nincs messze.
– Indulj akkor. – Marcella elhessegető mozdulatot tett. – Meglátod, érdekes lesz.
– Ja, persze – mondta Szil unottan, azzal Marcella rosszalló tekintetének kíséretében kilépett az épületből.
Várta már a tavaszt, s május első hetében, egy kitartóan fagyos tél után végre megérkezett. Fázós fiúként rühellte a telet a latyakkal együtt, ugyanakkor nyáron igyekezett keveset tartózkodni a nap alatt, ugyanis a hőséggel sem tudott mit kezdeni. A nyári hónapokban azonban nem kellett vesződnie a forrósággal – az otthon épp a Budai Várnegyed lábánál feküdt, árnyékban a nap minden szakaszában. Ebből kifolyólag jól ismerte a várnegyed minden épületét, így céltudatosan vette a levéltár felé az irányt.
Amikor a palotaépület elé ért, egy pillanatra megállt a hatalmas, ódon bejárati ajtó előtt, mely fölött kőbaglyok- és sárkányok őrködtek kitartóan. Nagyot sóhajtott, mielőtt belépett volna, hogy megkeresse a már minden bizonnyal bent járó osztályát. Régi, kellemetlen emlékek fűzték a levéltárhoz, melyeket nem volt képes feledni. Ugyanis jól tudta, hogy sokan családfájuk felkutatására használják a levéltárat – Szilnek azonban nem volt kiindulópontja az őseit illetve, s a levéltár legidősebb és legnagyobb tudású dolgozója, az öreg Katona Merse sem tudott neki segíteni, így továbbra sem kaphatott fogalmat arról, kiktől származik.
Odabent az előcsarnokban nagy volt a forgatag: a Magyar Országos Levéltár nyíltnapot tartott, mely során korhű ruhákban vezették körbe az arra tévedőket. Szil tekintete újra elidőzött az annak idején is megcsodált színes üvegablakokon, fafaragványokon és díszes márványoszlopokon, a sok ornamentika láttán hirtelen azt sem tudta, a falakat nézze-e vagy a mennyezetet. A távolban azonnal megpillantotta osztályfőnökét, aki szemét forgatva fogadta ismételten elkésett diákját, majd intett neki, hogy járja körbe a termet. Visszavigyorgott a tanárnőre, majd elvegyült a tömegben. Nagy ritkán belebotlott egy-egy osztálytársába, azonban egyikük mellett sem állt meg, épp csak köszönt – sosem érezte úgy, hogy egy hullámhosszon lenne saját korosztályával, s tudta, az ő csendes társasága sem vonzza különösebben az embereket.
Ahogy körözött a csarnokban, meglátott egy különös fiút, aki tátott szájjal hajolt egy üveg mögé zárt selyempárna fölé, melyen ezüst, filigrán tárgy pihent. Szil nem értette, mi lehet olyan különös egy ékszeren, amit ily nagy döbbenettel lehetne bámulni, ezért elhatározta, hogy ő is vet rá egy pillantást.
Értetlenül vizslatta az ékszert, mely olyan volt, akár egy díszes páncélkesztyű letört ujja vagy épp egy túlméretezett gyűszű, melynek alját három, háromszög alakú kék kő díszítette, majd a mellette lévő táblácskára pillantott.

Váry Otília ujjsipkája a XX. század első feléből

– Ujjsipka? – ízlelgette Szil némileg gúnyosan a kifejezést. Azt remélte, az üvegdoboz túloldalán álló fiú végre kizökken kábulatából, s megszólal. – Elég bugyuta elnevezés ez egy ilyen díszes tárgynak.
A nála egy-két évvel idősebb fiú furcsa szerzet volt, amolyan naplopó csavargónak tűnt. Szilnél egy fejjel magasabb lehetett és sovány volt, mint minden tekergő. Egyenes, vöröses hajáról, mely kócosan hullott vállára Szilnek a fahéj jutott eszébe, sűrű szemöldöke viszont fekete volt, állkapocsvonala határozott. A szeme olyan sötétbarna volt, hogy már szinte fekete, pupillája pedig ezüst, mely mintha egy apró festékpötty lett volna, úgy folyt bele a sötét szivárványhártyába. Első ránézésre félelmetesnek tűnt, ám Szil tisztában volt vele, hogy manapság a fiatalok igen érdekes kiegészítőket képesek beszerezni. Ruhája kopottas volt, csizmája galléros, barna, bő halásznadrágja pedig divatosan szakadt a térdénél.
– Valami zaklatott elme alkotása lehet – folytatta Szil, immár csak magának megjegyezve. Ekkor azonban a fiú elszakította tekintetét a ujjsipkától.
– Honnan tudod? – kérdezte olyan hangsúllyal, akár egy vallató faggatja a gyanúsítottat. – Ismered a történetét, igaz?
Szil megrökönyödött a fiú eszelős tekintete láttán.
– Csak tippeltem – mondta mentegetőzve. – Semmit nem tudok róla.
– Biztosan? – folytatta a fiú. – Csak mert elég furcsa, hogy ránézésre megállapítottad, hogy egy zaklatott elme alkotása.
– Miért van olyan érzésem, hogy te többet tudsz erről az… ujjsipkáról, mint amennyit én tudhatnék?
– Ne hívd ujjsipkának – ripakodott rá a fiú. – Ennek nem szabadna itt lennie, ez a néliák tulajdona!
Szil óvatos pillantást vetett a fiúra, miközben igyekezett elrejteni érzelmeit. Meggyőződése volt, hogy a fiú őrült, és eldöntötte, hogy nem fecseg többet. Már bánta, hogy beszélgetést kezdeményezett, s arra jutott, ideje továbbállnia. Azonban ahogy tett egy oldalazó lépést, beleütközött valakibe, mégpedig a két évfolyammal alatta járó, bolond lányként számon tartott Fellegi Villőbe, aki a gimnáziumban arról híresült el, hogy magában beszél. Most is, mint mindig, maga mellett tartotta kinyújtott mutatóujját, s a két fiúra ügyet sem vetve morgott az orra alatt.
– Hé, nézz a lábad elé – mondta, miután visszanyerte egyensúlyát. Ezután szemmel vételezte az üveg mögötti tárgyat, majd hangjában őszinte döbbenettel felkiáltott. – Te jó ég! Te is látod?
Szil elbizonytalanodva lépett vissza az üveghez. Ugyan soha nem beszélt még Villővel, holott csaknem egy éve volt már, hogy a lány is beköltözött a Várárnyéki Gyermekotthonba, most úgy érezte, ismerőseként szólíthatja meg.
– Csak én nem értem, mi olyan nagy dolog ezen az ostoba ékszeren? – kérdezte.
– Nem hozzád beszéltem – förmedt rá a lány válaszképp. – Ez nem maradhat itt.
A másik fiú szemében hirtelen remény gyúlt.
– Hozzám beszélsz?
Villő erre a szemét forgatta, s megrázta a fejét.
– Hagyjatok már! Ez nem lehet igaz. Te is látod? El kell innen vinni.
A lány feldúltan sarkon fordult, majd elhordott tornacipőjében trappolva távozott, szoknyája suhogott a lendülettől. Szil lenyelte a feltörni vágyó őrült jelzőt, mellyel legszívesebben a lányt is illette volna, majd tekintete találkozott a fiúéval, melyből saját értetlensége tükröződött vissza. Már éppen úgy érezte, közös érzelmek kavarognak bennük, amikor a fiú újra megszólalt hangjában háborgó értetlenséggel.
– Hogy lehet, hogy ez itt van?
Szil bizonytalanul húzta el a száját.
– Ne haragudj, de fogalmam sincs, mi ez.
Ekkor azonban egy idős úr lépett oda hozzájuk, mint aki tudatlanságot szimatolt, s ezt elűzendő ő is az üveg fölé magasodott.
Katona Merse a levéltár legrégebbi dolgozója volt, s szenvedélyesen kutatta a múltat. Bumszli orrán vastagkeretes szemüveg pihent, ajkán büszke, mindentudó mosoly húzódott.
– Váry Otília grófnő ujjsipkája halála után maradt ránk – magyarázta készségesen. – Naplótöredékéből csupán annyit tudunk, hogy ezt az ékszert egykori szerelmétől, egy Idélien Akau nevű huszártól kapta még a huszadik század elején. Szomorú történet kettejüké. Otília grófnő teherbeesett a férfitól, még mielőtt egybekeltek volna, ám Idélien nyom nélkül eltűnt.
– Nyom nélkül eltűnt? – folytatta a fiú a hitetlenkedést. – És itt, illetéktelen kezekben hagyta az irkaliomot?
Merse összeráncolta homlokát.
– Milyen szót használtál?
A fiú beharapta alsó ajkát, úgy tűnt, lázasan gondolkodik.
– Azt mondtam, Idélien nagy birka volt – mondta végül. Szil összevont szemöldökkel figyelte. – Itt hagyta a nőt, aki valószínűleg kénytelen volt szégyenben felnevelni a gyermekét.
– Áh, hiába – legyintett az öreg. – Az elmúlt időkben rengeteget romlott a hallásom. Azonban amit feltételezel, fiú, sajnos hamis. Otília a férfi után eredt, hogy megkeresse. Naplója a következő mondattal zárul, idézem: „Irsát 1912 nyarán szültem meg, de nem illett a mi zajos, felszínes világunkba. Halott apja barátainál hagytam, odaát a hófödte hegy lábánál, melyet körülúsznak a szellemek.”
– Ez mégis mit jelent? – kérdezte Szil irigykedve, miközben fájó szívvel arra gondolt, milyen igazságtalan, hogy egy számára idegen nőről ennyi mindent megtudhat, míg a saját szüleinek még a nevét sem derítheti ki soha.
– Nos, ezt a családfakutatók máig nem tudták megállapítani. Egyesek úgy vélik, a gyermek meghalhatott születésekor, s erre utal a szellemek által körülúszott hegy, na meg az, hogy nem illett a mi világunkba. Otília grófnő itt élt Budapesten egészen halála napjáig, de előtte két gyermeket is felnevelt.
– De az is elképzelhető, hogy Irsa árvaként nőtt fel?
– Természetesen bármi történhetett a fiúval. Talán egy másik országban nőtt fel. De miért engem kérdezel, amikor igencsak jártas vagy a levéltár iratállományának böngészésében? Akár körül is nézhetsz, és kideríthetsz még többet Otíliáról vagy akár az ujjsipkájáról.
– Ez nem az övé volt – szúrta közbe a másik fiú felháborodva. – És itt sem szabadna őrizgetniük! Maguk ellopták ezt a tárgyat, maguknak nincs joguk itt tartani!
Merse szórakozottan pillantott fel a hirtelen vérmérsékletű fiúra.
– Talán a te tulajdonod?
– Nem, de… Igen! Adják nekem vissza! Több jogom van hozzá, mint maguknak!
Szil várakozón figyelte az eseményeket. Már korábban is megállapította, hogy a fiúnak nincs ki mind a négy kereke, de azt nem feltételezte volna, hogy ennyire kétségbeesetten fog ragaszkodni egy ékszerhez csak azért, mert drágakövek díszítik az alját.
– Egy pillanat, és visszajövök – lépett hátra Merse, majd megigazgatva nyakkendőjét elsietett.
Szil a fejét csóválta.
– Ennél bénább szöveget ki sem találhattál volna – mondta, mire a fiú ráemelte bosszús tekintetét.
– Ez nem csak szöveg! Az a lány is megmondta, hogy ez nem maradhat itt!
Szil elgondolkodott a fiú szavain. Felidézte magában Fellegi Villő arcát, amint az elcsodálkozott az ujjsipka láttán. Néhány pillanatig tanácstalanul meredt a selyempárnán heverő kis tárgyra. Hirtelen érdekelni kezdte, mi lehet az, ami ennyire felbolygatta mind a lány, mind a fiú érzéseit. Kíváncsi lett, ugyan mit tudhatnak ők, amit Katona Merse látszólag nem is gyanít, s már-már olyannyira megszánta a fiút, hogy lassan hitt is neki a jogait illetően.
– De hát miért, mégis mi ez? – kérdezte végül.
– Higgy nekem, nem ide tartozik, és…
Azonban még mielőtt a fiú végigmondhatta volna, a levéltáros újra feltűnt, nyomában ellenkezést nem tűrő arckifejezéssel egy nagydarab biztonsági őr cammogott. Merse szája alig észrevehetően mozgott, amint kiadta az utasítást, s a következő percben az imént még hangoskodva követelőző fiú elbizonytalanodva botladozott az őr előtt a kijárat felé. Látszólag nem számított rá, hogy kivezethetik, de még utoljára egy segélykérő pillantást vetett Szilre.
– Micsoda alakok vannak – szólalt meg az idős Merse. – Már-már attól féltem, jelenetet rendez. Hallottad, mit mondott? Még hogy az ujjsipka az ő tulajdona!
– Csak egy bolond volt. – Szil megvonta a vállát, félszeg mosolya mögött azonban egyre csak sorakoztak a megválaszolatlan kérdések.