Helena Silence: Enigma – 2. rész

November végén új magyar regények jelennek meg. Olvass bele Te is!

Ha tetszett, megtalálod a könyvesboltokban, vagy akár előrendelheted a Könyvmolyképző márkaboltban.

Könyvbemutatók: régi szerzők november 24-én az A38-as hajón, új szerzők 25-én az Apacuka Kávéházban. Szeretettel várunk!

——————————–

HELENA SILENCE: ENIGMA

 

2. Egy új barát

 

Arra riadtam fel, hogy recseg egy hangszóró. A gép elejéből jött a hang. Valaki öblösen felkacagott, aztán egy idősebb férfi jelent meg a pilótafülke ajtajában. Amikor látta, hogy nyitva a szemem, elmosolyodott és hátraballagott hozzám.

– Biztos te vagy Lena, Victor sosem látott unokahúga! Már kinéztem egyszer, de csukva volt a szemed, gondolom, elszunyókáltál. A nevem Oscar, és én leszek a pilótád.

Széles mosollyal kézfogásra nyújtotta a kezét. Ettől a pillanattól féltem. Felálltam, lehúzkodtam a pólóm hosszú ujját, hogy minél jobban takarja a tenyerem, és belecsúsztattam a kezem az övébe. Csak az ujjhegyem ért a bőréhez, mégis olyan volt, mint egy erős ütés. Az átáramló információhalmaz alaposan fejbe kólintott; az agyam lassú lüktetésbe kezdett. Ki kell találnom valamit, hogy elkerüljem a további érintéseket!

– Nagyon örülök – biccentettem. Gyorsan elhúztam a kezem, és megpróbáltam kizárni az előbb látott képeket. Oscar most múlt ötven éves; a lóversenypályán töltötte a nagy napot, és meglepően hosszú nyerő-sorozatot produkált. Inkább a külsejére koncentráltam. Rövidre vágott, teljesen ősz haja volt, bozontos körszakálla és világoskék szeme. Kopott farmert és piros-fekete kockás inget viselt.

– Körülbelül négyórás utunk lesz. Victor pár perce hívott. Már hazaért, és nagyon vár téged. Mérget vehetsz rá, hogy fantasztikus nyarad lesz. Colorado gyönyörű ebben az évszakban, a birtok pedig a vidék legszebb részén terül el. De majd te is meglátod. Pár perc múlva indulunk, csak még várunk valakit. Lesz egy útitársad, remélem, nem bánod!

– Kicsoda? – köszörültem meg a torkom, és a gép elejénél lévő ajtó felé kaptam a tekintetem. Már kezdtem beleélni magam, hogy a repülőút alatt lesz időm nyugodtan felkészülni a nagybátyámmal való találkozásra.

– A kis Zoe Tree. Odaát Coloradóban a ti családotok birtoka és az övék egymás mellett van. Egyszóval szomszédok lesztek a nyárra. Körülbelül egyidősek vagytok, biztosan lesz majd közös témátok is. Ő mesélhet egy-két dolgot az ottani életről és Victor bácsikádról. Jól tudom, hogy még sosem találkoztál a nagybátyáddal?

– Nem, mi… még nem volt alkalmunk.

– Semmi gond, kislány, lesz időd megismerni. Victor rendes ember, jól meglesztek. De tudnám, hol késik az a lány! Már itt kellene lennie – nézett az órájára.

Kopogó léptek zaja hangzott fel a lépcsőn. A következő pillanatban egy száguldó energiabomba viharzott be. Leszórt vagy egy tucat papírszatyrot az első ülésre, aztán nevetve az elé siető Oscar nyakába ugrott. Térdig érő csizmát, passzos fekete nadrágot és cseresznyepiros inget viselt. Messziről sütött róla, hogy kényelmesen érzi magát a bőrében.

– Hapsikám, de örülök, hogy látlak! – A hangja mély volt, és csak úgy rezgett benne az öröm. – Ezek a New York-iak már kezdtek kiborítani. Menjek végig az X folyósón, amíg meg nem látom az Y leágazást, arra forduljak rá, és akkor el is jutok a Z kapuhoz, de nehogy arra a másikra forduljak, mert az elvisz egészen Alaszkáig! Komolyan mondom, egyik sem volt képes elmagyarázni rendesen, hogy jutok ide! – panaszkodott. Minden szavából áradt az izgalom. Olyan hevesen beszélt, mintha csak az év sztoriját mesélné.

– Hej, Zoe baba, hiányzott már az a hatalmas szád! – kacagott fel újra Oscar. – Mutasd magad, egészen illedelmes hölgy lett belőled! Biztos megtanítottak abban a puccos iskolában elegánsan teázni, meg női nyeregben, összezárt lábakkal lovagolni. Talán már azt is elfelejtetted, hogy fütyülnek a cowboyok, pedig majd kiköptem a tüdőmet, mire megtanítottam neked! – Megfogta a lány mindkét vállát, úgy csodálta; a szemében büszkeség tükröződött.

– Nagyon tévedsz, vén csont! – vágott vissza a lány, és hátrébb lépett. A szájába vette a hüvelyk és a mutatóujját, beszívta a levegőt, majd olyan éleset és hangosat füttyentett, hogy az egész repülő visszhangzott belé. Egyre jobban fájt a fejem, de eszemben sem volt felhívni magamra a figyelmet. Zoe Tree gondtalan, és nagyon közvetlen embernek látszott. Elhatároztam, hogy a repülőút alatt megpróbálok a lehető legtávolabb maradni tőle.

– Ej, kislány – kacagott fel Oscar –, ha az anyád rájön, hogy ugyanazt a pimasz kis dugót kapja vissza, akit egy évvel ezelőtt elengedett a magániskolába, csalódott lesz.

– Jaj, Oscar… már annyira hiányoznak! Szeretnék minél előbb otthon lenni! Mikor indulunk?

– Egy percen belül kérem is a felszállási engedélyt, ha méltóztatsz végre leülni! Addig is, ismerkedj meg Lenával, ott ül hátul! Ő Victor unokahúga, és a birtokon tölti a nyarat.

– A Mindenhatónak van unokahúga? – kacagott fel Zoe, aztán észbe kapott.

Oscar elnéző mosollyal visszaballagott a pilótafülkébe.

– Sajnálom, ez nem volt szép tőlem. – A lány közelebb jött hozzám. – Ugye, nem bántottalak meg?

– Nem, dehogy – ráztam meg a fejemet, aztán elfordultam. Reméltem, ha nem veszek róla tudomást, akkor leül valahová előre. Megbántam, hogy nem hoztam magammal olvasnivalót, még egy pletykalappal is beértem volna, csak ne kelljen beszélgetnem. A gép motorjai egyszerre dübörögtek fel, és a szívem a torkomba ugrott.

– Zoe Tree vagyok egyébként. Furcsa, hogy még sosem hallottam rólad.

Mosolygott, de szerencsére nem nyújtott kezet. Elkeseredetten néztem, ahogy lehuppan a velem szembeni ülésre, becsatolja az övet és kíváncsian méregetni kezd. Kényelmetlenül éreztem magam a kutató pillantástól, és fészkelődni kezdtem.

– Lena – nyeltem egy nagyot. Próbáltam nem gondolni rá, hogy egy percen belül felszállunk.

– Igen, mondta Oscar, hogy ez a neved – jegyezte meg nevetve.

A gép elkezdett gurulni a kifutópályán. Egyre jobban féltem. Teljesen elfeledkeztem Zoéról. Belekapaszkodtam az ülés karfájába, szorosan behunytam a szemem, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a lüktetést a fejemben. A fájdalom keselyűként marcangolta az agyamat. Kicsordult egy könnycsepp a szememből, de gyorsan letöröltem. A zsebemben lévő doboz után tapogatóztam. Pánikbetegségre és a kezdődő depresszióra írták fel, de a fájdalommal is mindig elbánt. Megfordult a fejemben, hogy túl sokat szedek belőle, de kettő sosem segített. Kipattintottam a doboz tetejét, és kivettem két újabb szemet.

– Ezzel könnyebb lesz. – Zoe egy kisebb palack vizet nyújtott felém. – Félsz a repüléstől, igaz? Elsápadtál.

Lenyeltem a gyógyszert, miközben kortyoltam az üvegből. A gép zökkent egy nagyot. Az ujjaim merevek voltak a kapaszkodástól, ezért történhetett meg, hogy kicsúszott a kezemből a doboz, és hátrafelé kezdett gurulni.

– Várj, felveszem! – Zoe egy másodperc alatt kikapcsolta az övét, és a karfákba kapaszkodva a gyógyszerem után mászott. Szólni akartam neki, hogy üljön vissza, mert a gép emelkedni kezdett, de a rémület elvette a hangom. Megint becsuktam a szemem, és úgy kapaszkodtam az ülésbe, mintha az életem múlna rajta. Abban a pillanatban úgy is tűnt. Két perc telhetett el, mire egyenesbe jöttünk. Kinyitottam a szemem. Zoe újra velem szemben ült, és megfejthetetlen arckifejezéssel méregetett. A doboz a piruláimmal ott volt a közöttünk lévő felhajtható kisasztalon.

– Köszönöm – mondtam megkönnyebbülten. Nagyot sóhajtott, és halvány mosoly jelent meg az arcán.

– Semmiség nyuszifül, látszott, hogy szükséged van egy kis gondoskodásra – jegyezte meg hirtelen jött vidámsággal. – Mindig rosszul vagy a repüléstől?

– Általában nem… ennyire. – Megmasszíroztam a halántékomat. Melegem volt, de egy fokkal jobban éreztem magam.

– Bocs, hogy az előbb leszóltam a New York-iakat. Gondolom, te is idevalósi vagy. Nem rossz hely ez – magyarázta folyamatosan –, csak a sulim volt egy börtön. Egyenruha, kimenő nélkül sehová, beképzelt szoláriummacák minden sarokban, akik azt lesik, mikor hibázol, hogy aztán egy szépen kitalált ocsmány pletykával társadalmilag kinyírjanak. Komolyan mondom, az anyámnak az volt élete legrosszabb döntése, hogy ideküldött. De szerencsére soha többé New York. Neked is vannak hasonlóan szép iskolai emlékeid? Mint tősgyökeres New York-inak? – fintorodott el.

Hátradőlve, kíváncsian várta a válaszom. Közben egyre magasabbra emelkedtünk. Kifújtam az eddig visszafojtott levegőt. Rájöttem, hogy csúnya dolog lenne figyelmen kívül hagyni a kérdéseit. Nem akartam rögtön rosszul indítani.

– Igazából, nincs sok mesélnivalóm. Én is magániskolába jártam, de szerettem. Idén érettségiztem, a nyarat pedig a nagybátyámnál töltöm – mondtam fel a betanult szöveget.

– Most először jársz nála, ugye? – kezdődött meg a faggatózás, amitől tartottam.

– Igen – válaszoltam röviden.

– De gondolom, már ismered! – bólogatott.

– Még sosem találkoztunk.

– Hogyhogy? Egy ismeretlen nagybácsi? Csak nem valami rejtélyes családi viszály áll a háttérben? A te feladatod megtörni a jeget? Lazák a szüleid, hogy elengedtek egyedül egy ismeretlen városba, egy ismeretlen rokonhoz. Amikor én először ideutaztam, az egész család velem volt, hogy ha rosszak lennének a körülmények, kimenekítsenek. De a te szüleid akkor ezt másként fogják fel. Ők hogyhogy nem jöttek veled?

– Ők… Sok a munkájuk – nyögtem ki. Egyre nagyobb kínban voltam a hazugságok miatt, és tudtam, hogy nem úszom meg ennyivel. Zoe olyan embernek látszott, aki nem hátrál. Hogy védjem magam, támadó taktikát alkalmaztam.

– Te biztos sokat tudsz a nagybátyámról. Miért nevezted Mindenhatónak? Mesélsz egy kicsit róla?

– Persze, hogy mesélek! Úgy látom, tényleg rád fér az információ – bólogatott sajnálkozva. – Victor Wallt a környéken mindenki Mindenhatónak nevezi. Ő is tud róla, szerintem még hízeleg is neki.

– Te is arrafelé laksz, ugye?

– Szinte ugyanott. A családjaink birtoka szomszédos egymással. De a kapcsolat nálunk sem felhőtlen. Az anyám már jó ideje haragszik a bácsikádra, de nem tudom, miért – ráncolta össze a homlokát –, mert a Mindenható voltaképpen egész jó fej. Jut eszembe, maradhatna ez az utazás kettőnk között? Anya dühös lenne, ha meghallaná, hogy Victor gépével utaztam. Mindig azt mondja, hogy inkább ne legyünk neki lekötelezve. Szóval megtennéd, hogy hallgatsz róla?

– Nem hinném, hogy szóba kerülne, de hallgatok. – Valami nyugtalanított, ezért inkább rákérdeztem. – Honnan tudtad, hogy én ma utazom? Csak a gép miatt kérdezem, mert…

– Ja, hogy az! Oscar szólt róla. Felhívott reggel, mert tudta, hogy én is ma jövök haza. A déli géppel mentem volna, de átszállással kétszer olyan hosszú az út. Oscar a nagybátyádnál dolgozik, afféle mindenes sofőr – magyarázta. – Kilenc éve ismertem meg, amikor a bátyámat tanította vezetni. Én is elkísértem az órákra, de csak idegesítettem mindkettejüket, ezért állandóan elküldtek a fenébe. Nem hagytam magam, és mire a bátyám belejött a vezetésbe, Oscarral összehaverkodtunk. Azóta néha felhív. Azt mondja, azért, hogy ne felejtsem el az otthoni beszédet, pedig tudom, hogy hiányzom neki. De épp Victorról beszéltem, bocs, hajlamos vagyok a csapongásra! Szóval említettem, hogy a földjeink szomszédosak. Nos, olyannyira azok, hogy csak egyetlen természetes határvonal, egy folyó választja el a két birtokot. Mivel a folyó szinte nyílegyenes és jórészt a hivatalos határvonalon folyik, na meg egyik család sem használja a víz melletti területeket, ezért nincs kerítés. Egy hatalmas egységet alkot a két földterület. Mindkét birtok az egyik jellegzetes közép-coloradói völgyben fekszik. Még nem láttad, úgyhogy felvázolom. − Kikapcsolta az övét, előrébb csúszott és heves magyarázatba kezdett. Szőkésbarna, hullámos haja csak úgy repkedett a feje körül, ahogy az egész testét belevonta a beszédbe.

– Úgy kell elképzelni, hogy akárhová mész, minimum három oldalról hóval borított hegyek vesznek körül, de a völgyben kifejezetten meleg van ebben az évszakban. Rengeteg a kisebb-nagyobb tó is arrafelé. Majd a saját szemeddel is látni fogod. Az erdő körülöleli az egész völgyet. Ha ősz közepén leszáll a köd, olyan, mintha sűrű pókháló fonná be a fákat. Félelmetes, ugyanakkor fantasztikus látvány. A levegő olyan tiszta, hogy ha beszívod, esküszöm, érzed, ahogy tisztul a tüdőd. Nem sokan élnek arrafelé, de a környék kárpótol mindenért. Ráadásul, ha valami egyéb szórakozásra vágysz, Colorado Springs röpke egyórás autóútra van tőlünk. A nagybátyád földje valamivel nagyobb, mint a miénk, de már nem sokáig, mert az anyám rosszul viseli, ha valamiben megelőzi őt a Mindenható. Egy ideje elkezdte felvásárolni a völgyön túli földeket, bár Isten tudja, mit lehet azokkal kezdeni. Csupa erdő az egész. Talán legelőt akar belőle csinálni! – gondolkozott el.

– Ezzel foglalkoztok? Állattenyésztéssel? – ugrottam rá a témára. Bármit, csak ne térjünk vissza a szülőkhöz.

– Lótenyésztéssel, telivéreket nevelünk. Ahogy a nagybátyád is. Nem sokat értek hozzá, az anyám és a bátyám ellenezte, hogy én is ott dolgozzak. Bentlakásos iskolába küldtek, hogy sokra vigyem – fintorgott. – Mindig azt hallottam a bátyámtól, hogy legyek orvos vagy ügyvéd, mert ez neki nem adatott meg. Tudod, ő korán elkezdett dolgozni a lovakkal, és nem volt lehetősége folytatni az orvosit.

– És az apád? Ő is lovakkal foglalkozik? – Az volt a taktikám, hogy elárasztom kérdésekkel, és akkor nem lesz ideje felőlem érdeklődni. De valamibe beletenyereltem, mert elborult az arca és a szeme sem nevetett már.

– Még kiskoromban meghalt. Lovasbaleset – mosolyodott el halványan.

– Sajnálom. Én…

Most mit mondjak? Hogy egy cipőben járunk? Szemétnek éreztem magam, mert amíg ő mesélt a halott apjáról, én hazudtam neki a szüleimről.

– Régen volt már – vonta meg a vállát. – Alig emlékszem rá. – Leszedett egy láthatatlan pihét a térdéről. Észrevettem, hogy könny gyűlik a szeme sarkába, de pislogott párat, és már nyoma sem volt. – Bocs, néha kijön belőlem.

– Érthető, ha szomorú vagy. Mindenki az lenne a helyedben. – Átöleltem magamat, és a hónom alá dugtam a kezemet.

– Inkább mesélek még, hogy ne legyen olyan ismeretlen neked a terep, mire odaérünk, jó?

Meg sem várva a választ, lelkesen folytatta. Beszéd közben állandóan hátrasimította a haját, ami ugyanúgy visszahullott az arcába. Kezdtem irigyelni a belőle áradó magabiztosságot.

– A bácsikád miatt felesleges aggódnod! Ő tényleg rendes ember. Ritkán láttam, amíg otthon laktam, mert anya régen utálta, ha átmentünk a birtokára, de amikor találkoztunk, akkor mindig kedves volt. Olyan negyven körüli lehet, és nagyon jól néz ki a korához képest. Izmos meg minden, és egyáltalán nem olyan, mint a többi felnőtt. Rengeteget dolgozik a lovakkal, az övéi a legszebbek a kontinensen. Meg a mieink.

– Egyedül él?

– Igen. Persze, Ethel még vele lakik; ő a házvezetőnő, majd te is megismered, nagyon kedves asszony. Olyan mindenki nagymamája típus. Állandóan becézget, és panaszkodik, hogy keveset eszel a főztjéből. Eszméletlenül jól süt!

– Hű, de sokat tudsz! – Kezdtem örülni, hogy potyázásra adta a fejét. – Nagy segítség vagy!

– Köszönöm! – Büszkén kihúzta magát. – Anya szerint, ha bekerülök egy vadidegen társaságba, félóra alatt mindenki a barátom lesz. Kiskoromban sokáig azt hitték, hogy hiperaktív vagyok. Egyébként, ha már berendezkedtél a nagybátyádnál, esetleg néha átugorhatnál hozzánk. Nem akarok rád akaszkodni, de az összes ismerősömet egy éve láttam utoljára. Félek, hogy már megváltoztak a dolgok. Igaz, én sem vagyok ugyanaz. A bátyám az egyetlen, akivel bármiről tudok beszélgetni, de ő férfiból van, és pár dologra csak rázza a fejét, hogy ne zaklassam ilyen nőcis dolgokkal. Ráadásul mióta átvette a birtokot, egyfolytában dolgozik. Szóval néha lóghatnánk együtt a nyáron, ha neked sincs ellenedre.

– Az jó lenne! – mosolyogtam.

Egyre jobban felengedtem a kedvességétől. Egy órája folyamatosan beszélt, vidám dolgokat mesélt a környékről és a nagybátyámról. Bizakodni kezdtem, hogy talán elviselhető lesz az ottani élet. Kockázatos barátkozni, sőt, mindenfajta emberi kapcsolat kockázatos a képességem erősödése miatt, de meg kell próbálnom. Kell valaki, akivel néha szót válthatok. Ha teljesen magamba zárkózom, annak újra kórházi kezelés lesz a vége.

– Jó lenne néha együtt lógni – tettem hozzá magabiztosabban.

– Akkor ezt megbeszéltük, nyuszifül! Annyira örülök! Duplán megérte, hogy felkéredzkedtem Victor gépére. Már alig várom, hogy hazaérjünk! Egy csomó olyan hely van Colorado Springsben, ahová érdemes elnézni. Feltétlenül látnod kell!

És csak mondta és mondta. A hangja elzsongított, már nem is arra figyeltem, hogy milyen programokat szervez hetekre előre, hanem arra, hogy milyen jó érzés, hogy valaki újra normális emberként kezel. Valahogy megnyugtatott, ettől biztosabbnak éreztem a talajt a lábam alatt.

A következő egy órában mesélt az iskolájáról, ahol teljesen felesleges tárgyakat akartak a fejébe verni. Nem szeretett magolni, inkább divattervező akart lenni. Azt mondta, életcéljának tekinti, hogy minden embert úgy öltöztessen fel, hogy az illető életében először kényelmesen érezze magát a bőrében.

− Tudod nyuszkó, az emberek alapvetően tele vannak komplexusokkal, de ha az, amit viselnek, mondhatni tökéletes nekik, máris eggyel kevesebb dolog miatt kell aggódniuk. Ilyen egyszerű az egész!

A New Yorkban töltött évek alatt csak nyaranta járt haza, mert szabadidejében a SoHo negyedben egy tervező boltjában gyakornokoskodott. Mesélt arról, hogy a régi barátaitól már elszakadt, udvariassá vált a kapcsolatuk. Ellágyult az arca, amikor a bátyjáról beszélt, látszott, hogy nagyon közel állnak egymáshoz. Aztán az anyjára terelődött a szó.

– Ő csodálatos! – Hátravetette a haját, és elmosolyodott. – Nem is kívánhatnék jobb anyát magamnak, persze leszámítva azt az apróságot, hogy magániskolába küldött. Egy időben azt hittük, hogy elveszítjük, de rendbejött.

– Elveszítitek? Miért… – Késő volt, már kimondtam. Világos, hogy Zoe anyja a férje halála miatt volt kikészülve. Már rég túlléptünk a témán, erre én megint felhoztam.

– Úgy elkomolyodtál, nyuszkó. – Zoe fürkésző szemekkel méregetett. – Az anyám depressziós volt, de sikerült kilábalnia belőle. Egy hatásos gyógyszernek és a támogatásunknak köszönhetően. A gyógyszerének fura neve volt, sokáig nem is tudtam megjegyezni, és amikor abbahagyta, igyekeztem végleg elfelejteni a nevét. De egy órával ezelőtt újra láttam – nézett a zsebemre. − Azon a dobozon, amit elejtettél.

Már egyáltalán nem mosolygott.

A felismerés, hogy Zoe az út eleje óta tudja, hogy elhallgatok valamit, úgy ért, mintha frontálisan ütköztem volna egy vasfallal. A szívem erősebben és gyorsabban kezdett verni, a gyomrom megint a torkomba ugrott.

– Zoe, én… – nyögtem fel.

– Figyelj, nyuszkó! Úgy érzem, közelebb kerültünk az út alatt, elmeséltem neked majdnem az egész életemet. Akár barátok is lehetnénk idővel. Szeretnélek még jobban megismerni, de ehhez az kell, hogy ne hazudj nekem. Ha problémáid vannak, nekem elmondhatod, nagyon megértő tudok lenni. Elvégre New Yorkból jöttél, az égre! Ott minden második ember terápián gyógyíttatja a sérült lelkét. Bevallom, meglepődtem, amikor felismertem a gyógyszeredet. Anya rövid ideig szedte, mert az orvosa szerint nagyon erős szer. Te meg úgy eszed, mintha tic-tac lenne! Szóval, elmondod, mi a helyzet? Depressziós vagy? Leszokóban lévő drogfüggő? Esetleg neked is meghalt valakid?

A harmadiknál összerezzentem, mire Zoe a szájához kapta a kezét. Apró nyikkanás tört elő az ujjai közül. Ez volt a pillanat. Addig kellett elmondanom neki, amíg még képes vagyok rá.

– Egy héttel ezelőtt a szüleim Japánból akartak hazautazni egy ugyanilyen magángépen. Egy órával a felszállás után a motorok felrobbantak, és a gép belezuhant a Csendes-óceánba. Mindketten meghaltak. A nagybátyám maradt az egyetlen rokonom. Az apám azt akarta, hogy huszonegy éves koromig maradjak nála.

Gyorsan beszéltem, hogy ne legyen ideje közbevágni. Amikor végeztem, megköszörültem a torkomat, és elmélyülten tanulmányozni kezdtem az ülések közötti szőnyeg mintáit. Megpróbáltam távolabbról szemlélni a helyzetemet, az segített, hogy ne boruljak ki újra. Amikor Zoe nem reagált, óvatosan felnéztem. Elfehéredve, merev testtartással ült a helyén, és rám meredt.

– Olyan hülye vagyok! – A szemében gyülekezni kezdtek a könnycseppek. Sürgősen tennem kellett valamit. – Annyira sajnálom, Lena! El sem tudom képzelni, mit érezhetsz most. Illetve részben el tudom, de amikor az én apám meghalt, még kicsi voltam, és az anyámra meg a bátyámra mindig számíthattam. Mekkora ökör vagyok! És én még drogfüggőségre célozgattam!

– Ne izgasd magad! Nem tudhattad – siettem megnyugtatni. − Ez az egész az én hibám is, mert hazudtam róluk. Én… egyszerűen nehéz elviselni a sajnálatot az emberek szemében. Mióta megtörtént a baleset, úgy kezelnek, mint egy őrültet, akinek csak pihennie kell, és rendbe jön az élete. A gyógyszert pánikrohamokra kaptam. Szükségem van rájuk, ha… bajba kerülök.

– Ne is mondj többet nyuszkó, szükségtelen! Abbahagytam a kérdezősködést! – mondta még mindig megtörten.

– Most meg te komolyodtál el – sóhajtottam fel. Az őszinteség tényleg segített. – Zoe? Kérdeznem kell valami nagyon-nagyon fontosat!

– Kérdezhetsz bármit! – buzgólkodott. Előrecsúszott az ülésen, és feszült, bűntudatos tekintettel figyelt.

– Kérsz az antidepresszánsomból? Mert bűntudatra kifejezetten használ! Bár az íze nem hasonlít a tic-tachoz – mondtam komoly képpel.

Először csak a szája széle remegett meg, aztán hirtelen kibuggyant belőle a kacagás. Öröm volt hallgatni a boldog hangot, amely egyre terjed a helyiségben és lassan betöltötte a legapróbb zugot is. Éreztem, hogy a levegő megtelik energiával. A fejfájásom elmúlt és a kedvem is jobb lett valamennyivel. Elmosolyodtam, és vártam, hogy elhaljon a nevetés.

– Örülök, hogy elmondtam, így nekem is könnyebb. De arra kérlek, ne szólj róla senkinek, jó? Titok a nyilvánosság előtt. Apám cége egy fontos üzletet bonyolít, ez a hír pedig lehet, hogy meghiúsítaná. A következő hónapban bejelentik a dolgot. Addig, ha valaki érdeklődik, egyszerűen csak mondd azt, hogy nyaralni jöttem a nagybátyámhoz.

– Ez természetes. Megígérem, hogy titokban tartom!

– Köszönöm. Akkor most inkább beszéljünk másról, jó? – nyeltem nagyot.

– Persze, bocs, beszéljünk! Most, hogy felhoztam a témát, biztos megint szörnyen érzed magad.

– Majd jobb lesz. Idővel. És persze rendszeres gyógyszerellátással – nyugtattam meg, miközben pontosan tudtam, hogy minden szavam hazugság. Sosem lesz jobb.

Zoéból ismét kirobbant a nevetés, és jó ideig abba sem hagyta. Kissé már hisztériába hajló volt, de ki hibáztathatta volna? Az egész helyzetünk fájdalmasan nevetséges volt. Tőlem egy erőtlen mosoly telt, úgy éreztem, ha akarnék, sem tudnék többet. Világossá vált, hogy új barátnőm kezd kihozni belőlem valami olyasmit, amiről azt hittem, hogy a szüleim halálával végleg elveszett. Jól éreztem magam a társaságában. Az, hogy nem tudta pontosan min mentem keresztül, nem tudott a képességemről, sokkal egyszerűbbé tette a dolgokat.

Néhány perc múlva könnyedén visszatértünk az előző beszélgetés medrébe. Az ablakokon besütő fény változni kezdett. Egyre közelebb kerültünk a célhoz. A gép belsejében minden nyugodt és kellemes volt. Napok óta először kezdtem felengedni.

Negyedóra múlva a gép – és vele együtt a jó hangulatom – süllyedni kezdett. Csak reménykedhettem, hogy minden jól alakul. Hogy Victor Wall legalább egy kicsit megkedvel. És hogy idővel én is képes leszek kedvelni őt.

Még akkor is, ha az a rémálom, amibe egy hete csöppentem, már sosem múlik el.