Helena Silence: Enigma – 1. rész

November végén új magyar regények jelennek meg. Olvass bele Te is!

Ha tetszett, megtalálod a könyvesboltokban, vagy akár előrendelheted a Könyvmolyképző márkaboltban.

Könyvbemutatók: régi szerzők november 24-én az A38-as hajón, új szerzők 25-én az Apacuka Kávéházban. Szeretettel várunk!

——————————–

HELENA SILENCE: ENIGMA

 

“Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.”

(József Attila Eszmélet)

 

 

1. Az utazás

Hátamat szorosan a falnak vetve álltam a repülőtér mosdójában. Egyedül voltam, mégis úgy tűnt, mintha százan szívnák el előlem a levegőt. Fájt a mellkasom, mintha mázsás súlyok nyomtak volna  a föld felé. A félelem hatalmas hullámként borított be. Megbénított.

A folytatásban mindig ugyanaz volt. Lélegzetelállító fejfájás, mely szinte satuba fogta az agyamat. Az egyik pillanatban melegség öntött el, aztán már rázott a hideg. Képtelen voltam nyelni, vagy rendesen levegőt venni. Tíz perc alatt teljesen elvesztettem az irányítást a saját testem felett. Remegett a lábam, ezért inkább leereszkedtem a földre. Próbáltam olyan picire összehúzni magam, amennyire csak tudtam, mert veszélyt éreztem minden irányból. Szédültem a légszomjtól, elkezdtem kapkodni a levegőt. Nem lett jobb.

Szükségem volt a gyógyszeremre, hogy összeszedhessem magam, mielőtt Nora keresni kezdene. Ha így találna rám, az csak rontana a helyzeten. Kapkodva széthúztam a táskám cipzárját, és elkezdtem keresni a sárga gyógyszeres dobozt. Feltúrtam az egészet, de nem találtam meg. Nem, nem szólhatok Norának! Legyen bármilyen megértő és kedves, feltűnne neki az állapotom, és rákérdezne, hogy miért történt. Hogyan mondhatnám el, hogy pánikrohamot váltott ki, mert megérintette az arcomat! Egy szempillantás alatt újra a kórházban találnám magam.

Valamit ki kell találnom, de sürgősen. Az arcom úszott a hideg verejtékben, és a látásom is egyre homályosabbá vált. Mintha minden lelassult volna. Tudtam, hogy másodperceim vannak, mielőtt a rettegés felülírja minden gondolatomat.

A kétlépésnyire lévő mosdókra néztem. Térdre vergődtem, és odakúsztam a legközelebbihez. Iszonyúan szédültem. Belekapaszkodtam a szélébe, felhúztam magam, és remegő kézzel megnyitottam a csapot. Először az ujjaimat tartottam a jéghideg vízsugár alá, aztán lehajtottam a fejem, nagyjából elkotortam a hajam az útból és hagytam, hogy a hideg víz a tarkómra csorogjon.

A látásom pár – évszázadnak tűnő – másodperc múlva kitisztult és a félelem is alábbhagyott valamennyire, bár a fejem még mindig szét akart robbanni. Nyertem egy kis haladékot, amíg megszerzem a gyógyszert. Elzártam a vizet, és a tenyeremmel nagyjából lesöpörtem a nedvességet a tarkómról. Beletöröltem a vizes kezemet a farmeromba. Valamit éreztem a jobb zsebemben, ezért beletúrtam. Egész idő alatt nálam voltak a pirulák…

– Egy roncs vagy, Lena – suttogtam rekedten magamnak.

Két szemet kiráztam a henger alakú dobozból, és gyorsan lenyeltem. A percek teltek, és a mesterséges nyugalom lassan szétáradt a testemben. Lesimítottam összeborzolódott hajamat, és belepillantottam a tükörbe. Úgy néztem ki, mint egy mosogatórongy. Ami azt illeti, úgy is éreztem magam.

A múlt héten vasárnap telefonhívás jött.

Aznap végig éreztem, hogy valami végzetes készülődik. Órákon át szorongva járkáltam az üres házban, és vártam, hogy megtörténjen. Amikor meghallottam az éles csörgést, szinte megkönnyebbültem. Rohantam a nappaliban lévő telefonhoz, pedig akkor már tudtam, hogy nagy baj van. Apa cégének alelnöke hívott. Hosszú másodpercekig zavartan köhécselt, aztán elmondta: Sajnálom, de a szüleid gépén egy órával a felszállás után robbanás történt… A Csendes-óceán északi részén jártak. Elvesztettük a kapcsolatot a pilótákkal… Azonnal kiküldtek egy mentőcsapatot, de… már késő volt.

A hívás utáni események mind kiestek. Arra tértem magamhoz, hogy mozdulatlanul fekszem anyuék ágyában, és a fejemben végeláthatatlanul pörögnek a képek a balesetről.

Hinni akartam, hogy csupán álmodom. Hogy a szemem előtt gyorsan pörgő képeket a túlságosan élénk fantáziám okozza. De valahol mélyen tudtam, hogy amit látok, az megtörtént. Csupán annyit kellett tennem, hogy megérintem a takarót, és beszívom a párnán lévő finom parfümillatot. Az anyám odavolt egy Chanel parfümért, minden táskájában tartott egy kis fiolával; zöld tea és levendula illata lengte körül állandóan. Azt mondogatta, most, hogy kezdünk feltörni, megérdemel több parfümöt, egy kis luxust… rávette apát, hogy magángépet béreljenek az első nagyobb üzleti útjukra.

Az ismerős illat és a melegség, melyet halványan megőrzött a takarójuk, segített a fejemben ugyanazt átélni, amit ők. Újra és újra levetítettem a robbanás pillanatát, mert biztosan kellett tudnom, hogy nincs remény. Az apám megnyugtató hangja a szobában is a fülemben csengett: „Abba kell hagynod, Lena.”

Ám képtelen voltam leállni. Arra számítottam, hogy felfedezek egy roncsdarabot, egy mentőmellényt, bármit a víz felszínén, amibe kapaszkodhattak, de egyszerűen semmi sem volt ott. A baleseti jelentés szerint három órával a becsapódás után a víz felszíne már ismét tükörsimává szelídült.

Azokban a napokban egész másként gyászoltam, mint a normális emberek. Képtelen voltam sírni, inkább tépelődtem. Mit tettem! Megakadályozhattam volna a halálukat! Láttam előre, hogy mi fog történni! Láttam, mert érzőnek születtem. Egyetlen érintés elég lett volna, és ők nem halnak meg.

Sípoló dallam vágta ketté az eddigi csendet. Összerezzentem, és megmozgattam az elmerevedett nyakizmaimat. A mosdó ajtaja fölé hangszórót szereltek; egy behízelgő női hang értesített minden kedves utast, hogy a Los Angelesbe tartó gépre megkezdheti a beszállást.

Victor nagybátyámról a temetés után hallottam először. Tudtam, hogy létezik, mert egyszer hallottam a szüleimet róla vitatkozni, de még sosem találkoztunk. Az apám ügyvédje kijelentette, hogy mivel ő az egyetlen élő rokonom, nála kell élnem. Így, egyszerűen. Az apám öccse és nagyon gazdag. Összesen ennyit sikerült megtudnom róla.

Pár másodperc múlva valaki halkan kopogott a mosdó ajtaján. Újra belenéztem a tükörbe. Elfintorodtam a beesett szemem és a nyirkos hajam láttán, aztán megvontam a vállam, és kinyitottam az ajtót.

– Jól vagy, Lenácska? – Nora aggódva toporgott az ajtó előtt, és az arcomat fürkészte.

– Persze, Nora. – Az arcomra kényszerítettem egy mosolyfélét. – Csak kellett egy kis egyedüllét, hogy összeszedjem magam.

– Rendben – bólintott megértően, aztán a háta mögé mutatott. A csomagjaink mellett egy férfi állt, az ingére a repülőtér emblémáját varrták. – Megérkezett a géped, csillagom. Lassan búcsúznunk kell.

Visszakísért a bőröndökhöz. Döbbenten láttam, hogy könnyes a szeme. Aggódtam, hogy megint elragadják az érzelmek, mint korábban a váróban, amikor vigasztalásul megérintette az arcomat. Azonban összeszedte magát, és megtörölte a szemét. Kicsi korom óta ismertem. Ő volt a legodaadóbb bejárónő és pótnagymama a világon.

– Velem minden rendben lesz, Nora – nyugtattam meg gyorsan. – Nem kell aggódnod! Végre nyugdíjba vonulhatsz. A lányod biztos örül, hogy hozzájuk költözöl, és többet lehetsz az unokáiddal is – soroltam biztató hangon.

Mindvégig bólogatott, aztán amikor befejeztem, közelebb lépett. Úgy tűnt, mintha ügyelne rá, hogy ne érjen hozzám.

– Sajnálom, ha miattam lettél rosszul – intett a mosdó felé. – Valami megváltozott benned, Lenácska, és nagyon remélem, hogy meg tudsz birkózni vele! Tudnod kell, hogy nagyon szerettem a szüleidet, és téged is. Sosem felejtelek el titeket. Néha adj hírt magadról, rendben? És ha tudsz, egyszer látogass meg! Amikor már kevésbé lesz fájdalmas ide visszajönni.

Csókot lehelt az ujjaira, aztán pár centire az arcomtól végigsimította velük a levegőt. Majd megfordult, és sietős léptekkel a kijárat felé vette az irányt. Utána akartam szólni, mert lelkiismeret furdalásom volt, hogy nem búcsúztam el tőle rendesen, de egy pillanat alatt eltűnt a tömegben.

– A kisasszony Lena Wall? – kérdezte a csomagok mellett toporgó egyenruhás férfi.

– Igen, én vagyok – válaszoltam rekedten felé fordulva.

– Értesítettek a kisasszony érkezéséről. A nagybátyja elküldte önért a magángépét, azzal fog utazni.

– Oh… rendben – lepődtem meg. Magángép… tényleg nagyon gazdag lehet. – Akkor merre?

– Mutatom az utat! – Időközben felpakolta a csomagokat egy kézikocsira, és végig előttem haladva tolni kezdte.

Egy oldalfolyosóra vezetett, amin át egy elszigetelt, kisebb területre jutottunk. A leszállópályán álló kisrepülőgép fekete volt és csillogó. Ordított róla a luxus.

Ahogy közelebb mentünk, és odaértünk a géphez, megtorpantam. Teljesen lefagytam. Az zakatolt a fejemben, hogy le fogok zuhanni. Az agyammal felfogtam, hogy butaság, de a rettegés nem múlt el.

– Kisasszony? – nézett rám türelmetlenül az utaskísérő, és tüntetően az órájára pillantott.

Nagy levegőt vettem, próbáltam figyelmen kívül hagyni a szorító érzést a gyomromban, és felléptem a leeresztett lépcsőre.

A gép belső része nem okozott meglepetést. Az uralkodó szín az ezüst és a fekete volt, ami először extravagánsnak tűnt, de aztán hamar megszoktam a látványt. A hatalmas, fekete bőrülésekből hat-hat állt mindkét oldalon; álomian kényelmesnek tűntek. Már alig bírtam tartani magam, a fejem megint lüktetni kezdett. Elfáradtam. Minél hamarabb le akartam rogyni az egyik széles ülésre.

– Ha bármit óhajt, kérem, nyomja meg ezt a gombot! – mutatott a falon lévő nagy ezüstgomb felé. – A pilóta pár percen belül megkezdi a felszállást.

– Köszönöm, megleszek – mondtam, de éreztem, hogy a hangom nem sikerült olyan magabiztosra, mint terveztem.

– Akkor kellemes utat, kisasszony!

– Köszönöm – biccentettem felé halvány mosollyal. Ezután kilépett a gép ajtaján. Végre teljesen egyedül maradtam. Letelepedtem az egyik hátsó, ablak melletti ülésre, behunytam a szemem és megpróbáltam pihenni.

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.5/10 (2 votes cast)
1 hozzászólás Szólj hozzá

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük